2011. március 26., szombat

Bri pályázata


Ismét egy pályázatra írt novellát hoztam. Mondtam, hogy mostanában „kicsit” túlvállaltam magam pályázat ügyben. :-D
Ezúttal egy általunk választott idézet alapján kellett alkotnunk, amelyet akár bele is foglalhattunk a műbe. Mondanom se kell, hogy egyáltalán nem volt könnyű idézetet választani. Csak úgy sorjáztak a fejemben a jobbnál jobb idézetek. Végül inkább „felütöttem” egy idézetes internetes oldalt, elkezdtem olvasgatni, és lecsaptam az elsőre, ami megfogott. :-)
Eredményhirdetés még itt sem volt, mert még folyamatban van a pályaművek értékelése és közzététele, de az én novellám már felkerült Bri oldalára, így nem láttam akadályát, hogy itt is megosszam veletek.
Egy körkérdést is intéznék hozzátok: Ti melyik idézetet választottátok volna?


UPDATE: Nos, a fent említett pályázat óta egy kis változás történt…
Több, mint barátság? című novellámat kénytelen voltam törölni a blogról, mivel egy kiadóval kötött szerződés értelmében, kizárólagos jogot formálnak a megjelentetésére! :-)
Amint többet tudok, beszámolok a részletekről.

UPDATE-1: A szerződést hosszas várakozás után felbontottam, a novellát visszahoztam. :-D

Több mint barátság?




Izgatottan készülődtem. Lehet, hogy önző voltam, de nem az a tény villanyozott fel ennyire, hogy a nővérem férjhez megy, hanem hogy Ő lesz a párom a nagy eseményen. Persze sok helyen voltunk már együtt, szórakozni is, de ez most más. Mint koszorúslánynak, mindenképpen szükségem volt kísérőre, és a tény, hogy az Ő oldalán fogok végiglejteni a templom padsorai között, az Ő karjai fognak ölelni a hatalmas táncteremben, miközben körbe-körbe keringünk a szerelmes dallamokra, valahogy jelentőséggel bírt. Legalábbis számomra.

Barna, vállig érő hajamat már egyszerű kontyba rendeztem és készítettem egy halvány sminket, ami éppen csak arra volt hivatott, hogy kiemelje borostyánszín szemeimet. Fehérneműben ácsorogtam a szekrényem ajtaján lévő nagy tükör előtt, amikor váratlanul betoppant.

– Nóra, indulhatunk?

Halk sikkantással vetettem magam a szekrényajtó mögé.

– Hé, legalább trappolhatnál a lépcsőn, ha kopogni nem tudsz! – kiáltottam rá szemrehányóan.

– Ugyan már, Nóra, láttalak én már kevesebb ruhában is – villantott rám egy pimasz vigyort, amivel csak még jobban felhúzott.

– Igaz, de akkor még gyerekek voltunk! – morrantam sértetten. – Kimennél, míg felöltözöm?! – Kértem hitetlenkedve, mert továbbra is az ajtóban szobrozott, és jót derült rajtam.

– Már itt sem vagyok – emelte fel megadóan a kezeit. – A nappaliban várlak.

Belebújtam a kék, pánt nélküli ruhába és a hozzá tartozó pántos szandálba, hintettem magamra egy kis parfümöt, és újra a tükör felé fordultam. Örültem, hogy a nővérem nem rajongója a fodroknak és a „cuki-rózsaszínnek”, mert nem igazán akartam habcsók kinézetet. Ez a ruha ellenben tökéletesen kiemelte az alakomat, és a lágy esésű anyag kellemesen simogatta a lábamat minden egyes lépésnél. Egyszerű volt és elegáns, pont, ahogy én szeretem.

Már éppen indultam kifelé, amikor lentről felharsant Krisztián türelmetlen hangja.

– Nóra, el fo...

Azonnal elszállt minden mérgem, amikor megpillantva engem a lépcső tetején, még a szava is elakadt. Álmélkodó mosollyal az arcán figyelte a mozdulataimat, ahogy lassan lesétáltam a lépcsőn és megálltam előtte.

– Na, hogy nézek ki? – pördültem meg vidáman kacagva.

– Édesen, mint mindig – lehelte áhítatosan, majd gálánsan a karját nyújtotta. – Hölgyem!

Bár nem éppen az édes jelzőt szerettem volna hallani, de az előbbi arckifejezése még ezt is megbocsáttatta velem. Amikor pedig elsétáltunk az előszobatükör előtt, már le se lehetett vakarni a vigyort az arcomról. A fekete öltöny és a ruhámhoz passzoló világoskék ing nagyszerűen állt rajta. Tökéletes pár voltunk.

Minden más is tökéletesen alakult. A nővérem volt a leggyönyörűbb menyasszony a világon, és a szemében csillogó meghatott boldogság minden pénzt megért. Bevallom, amikor Krisztiánnal végigsétáltunk az oltárig, egy pillanatra teljesen a helyébe képzeltem magam, és rájöttem, egyáltalán nincs ellenemre a gondolat, hogy egyszer fehér ruhában is megtegyem ugyanezt az utat, ha a most mellettem lépkedő férfi vár rám a végén.

– Boldognak tűnsz – jegyezte meg Krisztián mosolyogva, immár a táncparketten andalogva.

– Az is vagyok – feleltem pillantásomat mélyen a mogyoróbarna tekintetbe fúrva.

– Gyönyörű vagy.

Még közelebb vont magához, meleg lélegzete a nyakamat csiklandozta.
Vajon csak képzelődtem, vagy valóban megcsókolta a nyakam?
Egy pillekönnyű érintés volt csupán, de esküdni mernék rá, hogy valóban megtette. Madarat lehetett volna fogatni velem, egészen addig, míg Krisztián távollétében a lányok el nem kezdtek faggatni.

– Te, Nóra, hogyhogy Péter nincs itt?

A kérdés Anditól hangzott el, nővérem egyik barátnőjétől, aki – biztos voltam benne – nagyon jól tudta, hogy Péter miért nincsen jelen.

– Edzőtáborban van – válaszoltam kelletlenül.

– És igaz, hogy meghívtak, hogy a jövő hónapban menj velük nyaralni a Costa Bravára?

Mi ez, valami kihallgatás? – néztem gyanakodva Andira, és el is csíptem Krisztián húgának szánt, sokatmondó pillantását. Mivel már az asztaltársaság fele engem figyelt kíváncsi tekintettel, kénytelen voltam ismét válaszolni.

– Igen, igaz, de...

– Ó, de irigyellek! Annyira szeretnék egyszer eljutni Spanyolországba...

Nem figyeltem tovább a társalgásra, mert Krisztián visszajött és elfoglalta mellettem a helyét. Legnagyobb sajnálatomra, nem táncoltunk többet. Bármikor megpillantottam, mindig valaki mást forgatott. Lehet, hogy mégis csak képzeltem azt a csókot?

Ahogy ott ültem a táncoló párokat figyelve, eszembe jutott egy idézet, amit nemrég olvastam. „Nem elég, ha szép a kert, feltétlenül hinni kell, hogy tündérek lakják a mélyét?”* Akkor nem is igazán értettem, de most belém nyilallt a fájdalmas felismerés. Túl sokat akarok. Ahelyett, hogy örülnék a társaságának és feltétel nélküli szeretetének – még ha az csak baráti is –, itt kesergek, hogy miért nem kaphatok még többet. Holott már maga a barátsága többet jelent számomra minden másnál.

Aznap éjjel eldöntöttem, hogy nem fogom kikényszeríteni a kapcsolatunk megváltoztatását. Nem, mert nem voltam felkészülve arra, hogy mi történik, ha mégsem jön össze. Nem akartam elveszíteni, és biztos voltam benne, ha átlépjük azt a bizonyos határt és valami balul sül el, óhatatlanul megsínylené a barátságunk is.

Arra csak egy hét múlva eszméltem rá, hogy több éves barátságunk máris megszűnni látszik. Nem tudtam mire vélni, hogy nem keres, ha találkozunk, épphogy csak köszön, és úgy bánik velem, mint egy fruskával, aki a nyakán lóg. Néhány átsírt éjszaka kellett hozzá, hogy rájöjjek, eddig is túl sokat képzeltem bele a kapcsolatunkba.

Szerencsére eljött a nyaralás ideje, és bár eredetileg eszem ágában sem volt elfogadni a meghívást, megkönnyebbülve szálltam fel a repülőre, abban bízva, a következő két hét elfeledteti velem Krisztiánt. Minden erőmmel azon voltam, hogy Péter iránti érzelmeimet elmélyítsem. Nem rajtam múlt, hogy ez nem sikerült.



Éppen a bőröndömet emeltem le a reptéri futószalagról, amikor valaki hátulról hirtelen átölelt, felkapott és megforgatott a levegőben. A szívem majd kiugrott a helyéről örömömben, míg rá nem jöttem, hogy csak az öcsém az.

– Helló, csoki-lány! Milyen volt a nyaralás? – vigyorgott rám, kivillantva teljes fogsorát.

– Szuper – feleltem minden különösebb lelkesedés nélkül. – Te mit keresel itt?

– Én is imádlak – vigyorgott változatlanul, de azért válaszolt. – Anyák még nem értek haza a Balatonról, így én jöttem ki eléd. – Azzal kikapta a kezemből a bőröndöt, és megindult a kijárat felé.

Csak amikor kiértünk a parkolóba, akkor döbbentem rá, hogy mivel Tomi jogsi híján van, így bizonyára sofőrre is szüksége volt. És ugyan ki lehet az? Na ki? Természetesen Krisztián szobrozott kék Astrája mellett mártír ábrázattal. Egész hazaúton meg sem szólalt. Ha nincs az öcsém, aki mindhármunk helyett eleget karattyolt, némán tettük volna meg az egész utat. Már a konyhában ültek, én pedig épp a kedvenc bögrémért nyújtózkodtam, ami szokás szerint a legmagasabb polcon trónolt, amikor megragadta a karomat és szörnyülködve rám rivallt.

– Veled meg mi történt?!

Első riadalmamat leküzdve kérdő pillantást vetettem rá, pedig nagyon jól tudtam, mi az, ami ennyire kihozta a sodrából.

– Volt egy kis balesetem. Eltalált a röplabda – feleltem vállat vonva és a hűtőhöz léptem, hogy végre tényleg igyak valamit.

Azaz csak léptem volna, de Krisztián a karomat elengedve a pólóm alját ragadta meg, és teketóriázás nélkül felrántotta szinte a nyakamig. A következő pillanatban csattanós pofonnal jutalmaztam, de ekkor már Tomi is ott volt és mindketten az oldalamat és a mellkasomat díszítő lilás foltokat bámulták.

– Mégis hányszor?! – nyögte Tomi megrökönyödve.

– Sokat játszottunk – vágtam rá flegmán és könnyektől vakon rohantam fel a szobámba.

Pár perc múlva halk kopogtatás riasztott fel gondolataimból.

– Bejöhetek? – kukkantott be a résnyire nyitott ajtón Krisztián. – Hoztam neked egy kis jeges teát.

– Mióta kérsz engedélyt? – sóhajtottam lemondóan, mire pimasz vigyorral a képén beljebb tessékelte magát.

– Amióta kikérted magadnak, hogy megláttalak fehérneműben.

Hiába próbáltam visszatartani a sírást, amint eszembe juttatta, milyen boldog voltam azon a bizonyos napon néhány óráig, vesztett ügy volt. Kézfejemmel azonnal le is töröltem a kibuggyanó könnyeket, de tenni ellenük nem tudtam.

– Ugye nem baleset volt? – ült le mellém a földre, hátát az ágyamnak vetve.

Csak a fejemet ráztam, megerősítve a nemleges választ, és tovább szipogtam. Ezt a pillanatot választotta a telefonom, hogy éktelen ricsajba kezdjen. Hatalmasat ugrottam, mert már a felcsendülő dallam hallatán tudtam, ki keres. Felkaptam a kis készüléket, és egyetlen gombnyomással elhallgattattam. Krisz láthatta rajtam, hogy nem nagyon van kedvem beszélni a történtekről, így inkább csendben ült mellettem egy darabig, majd amikor már szipogás nélkül tudtam levegőt venni, nyomott egy puszit az arcomra, felállt és távozott.

Nem sokáig maradt távol. Néhány perc múlva ismét megjelent a feje az ajtórésben.

– Nincs kedved átjönni hozzám filmet nézni? Van pár új vígjátékom, amik biztos tetszeni fognak.

Természetesen elfogadtam a meghívást. Nagyon hiányoztak már a közös elfoglaltságaink.



Fél órával és három telefoncsörgéssel később lehuppantam a kanapéra, és továbbra is Krisztián viccén kacarászva, magunk közé tettem a pattogatott kukoricával teli tálat.

– Most már indíthatod a filmet, többet nem ugrálok fel – ígértem bűntudatosan.

– Na persze – morogta tettetett morcossággal –, egészen addig, míg meg nem csörren a mobilod úgy... hét perc múlva – nézett az órájára.

Most ezt miért kellett felhoznia?! Már épp kezdett tényleg jókedvem lenni.

– Nem fog – feleltem kissé ingerülten –, de ha mégis, akkor sem fogom felvenni.

Csak nézett rám nagy, mogyoróbarna szemeivel, majd amikor rájött, hogy nem fogom kifejteni, kelletlenül a képernyő felé fordult, és a távkapcsolóval elindította a lejátszót. Próbáltam a filmre figyelni, de minduntalan magamon éreztem kíváncsi pillantását.

– Mit szeretnél tudni? – sóhajtottam, feladva a tettetést, és úgy helyezkedtem a kanapén, hogy szemben legyek vele.

– Mi történt? Miért bántott az a mocsok?

Ne kímélj Krisz, csak nyugodtan, durr bele a közepébe – gondoltam, majd önkéntelenül is a legnagyobb marhaság csúszott ki a számon, amit csak mondhattam ebben a helyzetben.

– Ő nem mocsok, ne beszélj így róla! – förmedtem rá.

– Bocs – motyogta, és megint a film felé fordult.

Nagyszerű, most megsértettem. Persze, amint kimondtam, rögtön rájöttem, hogy hülyeséget beszélek. Igenis mocsok, méghozzá a legnagyobbak egyike. És én képes vagyok miatta megbántani a legjobb barátomat.

– Ne haragudj – duruzsoltam behízelgő hangon, miközben közelebb húzódtam hozzá. – Igazad van, tényleg mocsok. – Továbbra se nézett rám, így még közelebb másztam, és felsorolásba kezdtem. – Egy mocskos szemétláda, tuskó, bunkó, pöcsfej, vadállat... – Nem törődtem vele, hogy közben el- elcsuklott a hangom, míg végül már sírva mondtam ki az utolsó szavakat.

Ijedten nézett rám, megszüntette a még köztünk lévő kis távolságot, a mellére húzott, és átölelve ringatni kezdett, mint kiskorunkban.

– De ugye máshogy nem bántott?! – kérdezte. – Ha csak egy ujjal is hozzád ért...

Hiába voltam ramaty állapotban, erre majdnem elnevettem magam. Az én bátor védelmezőm! Ez az iskolában még elment, hiszen csak a csúfolódások közepette kellett megvédenie, de Péter majd egy fejjel és legalább húsz kilóval nagyobb volt nála.

– Nem, úgy nem bántott – nyugtattam meg végül.

Jól esett a közelsége, karjának biztonságot nyújtó ölelése, a lágy simogatás, ahogy a hüvelykujját fel-le mozgatta a karomon és az apró csókok, amiket a hajamba hintett. Talán észre sem vette, mit csinál, de nekem most a világot jelentették ezek az apró mozdulatok.

– Féltékenykedni kezdett, mert meg mertem puszilni az öccsét, akinek éppen szülinapja volt. Mindenki szeme láttára kirángatott a teremből és üvöltözni kezdett, hogy miért másztam rá Zolira – meséltem halkan. – Aztán a szobában megütött. Rosszul estem, így a dohányzóasztal sarkától is kaptam egyet. Szerencsére az anyja utánunk jött, így közöltem vele, hogy unom a gyanúsítgatásait, és hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy ezt tehette velem, majd otthagytam. Persze próbált bocsánatot kérni, de nem hatott meg.

Kicsit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen.

– Ez azt jelenti...?

– Igen, szakítottam vele.

Visszabújtam az ölébe és szorosan a mellkasára simultam, így nem láttam a reakcióját. Igaz, anélkül is tudtam, hogy örül neki, mert már számtalanszor mondta – még a barátságunk megromlása előtt –, hogy hagyjam már ott azt a barmot, pedig akkor még csak veszekedésekről tudott. Nem tetszett, hogy abbahagyta a becézgetésemet. Fészkelődtem egy keveset, majd amikor nem vette a lapot, játékos dorombolásba kezdtem, mire nevetve mozgásba lendült a keze, és újabb puszit kaptam a fejem búbjára.

– Már nagyon itt volt az ideje – suttogta. – Eddig se kellett volna eltűrnöd a kirohanásait.

– Tudom – feleltem hasonlóan halkan. – Mindenben igazad volt, mint mindig.

Egy darabig csendben ültünk és én azon gondolkodtam, milyen rég volt, hogy utoljára ilyen közel kerültünk egymáshoz. Anno ez szinte mindennapos volt. Mindenféle ellenérzés nélkül ölelgettük és puszilgattuk egymást ha bánatunk volt, ha örültünk, vagy egyszerűen csak szeretetre vágytunk. Nem is tudom, pontosan mikor változott ez meg. Talán, amikor először zavarba jöttem a pillantásától, ahogy végigmért a pizsamaként használt boxer alsómban és pólómban – akkor látott rajtam utoljára ilyen ruhadarabokat –, vagy amikor lelkesen elmeséltem neki az első csókomat, és ő csak morcosan hallgatott, majd magamra hagyott. Persze ez nem volt meglepő. Nem várhattam el tőle, hogy kamaszként is úgy viselkedjen, ahogy kisfiúként. Az ciki, ahogy ő fogalmazott, amikor végül rákérdeztem, hogy miért nem szeretget már úgy, mint annak idején. Később pedig én kértem ki magamnak, hogy még mindig dedósként bánik velem.

– Kérdezhetek valamit? – törte meg végül a csendet.

– Persze – feleltem bizonytalanul. Végül is mi történhet? Legfeljebb nem válaszolok.

Ez megint egy olyan dolog volt, ami régen még véletlenül sem okozott volna gondot. Annak idején mindent elmondtunk egymásnak.

– Miért maradtál mellette, hisz olyan sokszor megbántott. Ennyire szeretted?

Hallgattam. Nem tudtam, hogy magyarázzam meg neki, csupán az tetszett, hogy Péter a nőt látta bennem. Imponált, hogy udvarolni kezdett nekem, sőt, kezdetben még a féltékenységi rohamai is hízelgőek voltak.

– Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz – mormolta csalódottan, és felhagyott a karom simogatásával.

– Nem, én csak... Nem akarom, hogy kinevess, vagy rosszat gondolj rólam – motyogtam, a pólójába rejtve az arcom.

– Soha nem tennék ilyet. Nekem bármit elmondhatsz. – Régen is mindig ezt mondta.

– Ha vele voltam, igazi nőnek éreztem magam. A szemében nem egy kislány voltam, hanem egy potenciális … szerető – böktem ki végül szemlesütve.

Simogató ujjai újfent megtorpantak, majd el is húzódott tőlem. Nem mertem felnézni. Nem akartam látni a szemében a megvetést. Olyan sokáig hallgatott, hogy végül mégis muszáj volt ránéznem. Ő azonban nem engem nézett, ahogy azt vártam. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé.

– Látod, tudtam, hogy így fogsz reagálni, ezért nem akartam elmondani – fakadtam ki keserűen, és nem sok hiányzott hozzá, hogy megint elsírjam magam.

– Hogy? Tessék? – fordult felém kérdő tekintettel. – Bocs, nem figyeltem – szabadkozott zavartan.

– Azt vettem észre – csattantam fel. – Te kérdezted, most meg rám sem bírsz nézni...

– Dehogy – tiltakozott hevesen. – Csak elgondolkoztam valamin. Szóval nem voltál szerelmes belé?

– Nem. Igazából nem is ismertem.

Olyan hirtelen fordult felém, hogy majdnem leestem a kanapéról.

– Tévedsz – jelentette ki.

– Mi? – néztem rá zavarodottan.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy én nem vettem észre.

– Tessék? – Most meg miről beszél? Mit vett észre? Nem, azt nem tudhatja, hogy érzek iránta. Kizárt! Akkor itt helyben elsüllyedek!

– Igenis, tudom. – Elhallgatott, én pedig azt kívántam, bár otthon lennék, hogy a szobám magányába vonulva szörnyethalhassak.

A szégyen egy pillanat alatt vörösre festette az arcom. Most majd az jön, hogy sajnálja, de ő nem tud rám úgy nézni, mert a húgaként szeret. Ezt nem akartam hallani. Felpattantam, és sietve elindultam az ajtó felé, de utolért, még mielőtt eltűnhettem volna a szeme elől. Elkapta a karomat és egyetlen hirtelen mozdulattal maga felé fordított, másik karjával átölelte a derekamat és szorosan magához húzott. Időm se volt, hogy föleszméljek, meleg, lágy ajkai birtokba vették a számat és velem forogni kezdett a világ.

Úgy tűnt, a csók soha nem akar véget érni, és őszintén szólva, nem is akartam, hogy véget érjen. Karjaim önkéntelen mozdulattal fonódtak a nyaka köré, ujjaim a selymes hajat túrták, érzékeim pedig vad vitustáncot jártak.

– Gyönyörű, kívánatos nő vagy – suttogta végül rekedten, mikor elszakadt az ajkaimtól. – Már akkor tudtam, hogy így lesz, amikor még egy szál bugyiban pancsoltál a medencénkben – nevetett fel.

– De...

– Nincs de, Nóra! – fojtotta belém a szót egy újabb csókkal. – Nem hiszem el, hogy nem vetted észre, hogy néztem rád minden egyes alkalommal. Legszívesebben addig csókoltalak volna, míg el nem felejted Pétert, de nem tudtam, hogy reagáltál volna. Féltem kockára tenni azt, ami az enyém volt.

Hitetlenkedve elnevettem magam, ahogy az én érzéseimet ecsetelte sajátjaként.

– Látod, most is kinevetsz. – El akart távolodni tőlem, de még szorosabban öleltem a nyakát, hogy ne mozdulhasson arrébb. Nem engedhettem, hogy még egyszer közénk álljanak holmi félreértések.

– Nem nevetlek ki, csak boldog vagyok! – néztem nyíltan a szemébe. – Ráadásul pontosan elmondtad, én mit éreztem a lagzin.

– A lagzin? Miért, mi volt a lagzin? – Somolygott, így pontosan tudtam, tudja, mire gondolok, de azért megválaszoltam a kérdést.

– Hihetetlenül boldog voltam, mert azt hittem, végre észrevettél. Azt mondtad gyönyörű vagyok, és..., ne nevess ki, de esküdni mertem volna, hogy tánc közben megcsókoltad a nyakam. – Felkuncogott, és a nyakamhoz hajolt. Pontosan ugyanazt éreztem, mint akkor, egy leheletfinom érintést a fülem alatt, amibe ezúttal is beleborzongtam. Akadozva folytattam. – De aztán nem történt semmi, sőt, nem is foglalkoztál velem, így elkönyveltem, hogy csak bemagyaráztam magamnak, és eldöntöttem, hogy nem áldozom fel a barátságunkat a bizonytalanért. Biztos voltam benne, hogy ha felfedem az érzéseimet és te máshogy vélekedsz kettőnkről, a barátságunknak annyi. Aztán rájöttem, hogy már barátként sem tartasz rám igényt, így elmentem arra a hülye nyaralásra, hogy elfelejtselek.

Gondolom nem erre a befejezésre számított, mert ezúttal tényleg eltolt magától és döbbenten meredt az arcomba, majd még az előbbinél is szorosabban ölelt magához.

– Ne haragudj, Nóra – suttogta a vállhajlatomba.

– Már miért haragudnék?

– Miattam történt veled ez a szörnyűség. – Továbbra is a nyakamnak beszélt. Gyanítottam, így próbálja elkerülni, hogy a szemembe kelljen néznie, ezért ezúttal én bontakoztam ki az ölelésből.

– Miattad? Miről beszélsz? – néztem rá a tekintetét kutatva.

– Ha akkor nem viselkedem olyan gyerekesen, és nem löklek el magamtól, akkor nem metél volna el vele nyaralni – bökte ki. – De én hülye féltékeny voltam, és sértette a büszkeségemet, hogy csak azért hívtál engem az esküvőre, mert Péter nem ért rá.

– Hallottad, amit mondtam. – Inkább kijelentés volt, mint kérdés, de bólintott. Mindkét tenyeremet az arcára simítottam, és leplezetlen szerelmes tekintettel néztem a szemébe. – Nem tehetsz róla, ahogy én sem. Nem tudhattuk, hogy mi fog történni – mondtam, mielőtt újra megcsókoltam. – De egyvalamiben hibásak vagyunk – szakítottam meg ajkaink ismerkedő játékát. – Nem bíztunk egymásban...

– ...és nem beszéltük meg a dolgokat – fejezte be a mondatomat.

– Ez többet nem fordulhat elő – suttogtam bele az újabb mámorító csókba.



* Douglas Adams




A zsűri véleménye:

Bia:

Hol is kezdjem? Engem nagyon megfogott ez a bonyodalmas rész a novellában, szépen elhúztad a részeket, így szokták ezt a profi írók is, de a végét kicsit elrontottad azzal, hogy ott kevésbé volt leírás a pillanatról. Leginkább ezt hiányoltam belőle, de alapból nekem tetszett csak így tovább! :)

Bonnie Bell:

Nekem nagyon tetszett, bár kicsit fura volt magyar nevekkel. Hogy miért, azt nem tudom.

Bri:

Imádom ahogy írsz :D Gördülékeny és könnyen érthető, nagyszerű! A történet tartalma is tetszett akár egy minden napi példa lehetne ez a fiú-lány barátságokra és arra, hogy „hinni a templomba kell” a félreértések elkerülése végett :D Nagyon tetszett *-*

Baree:

Ha egy szóval kellene jellemeznem, akkor ez egyszerűen FERGETEGES volt. :) Tetszett, hogy ez akár egy mindennapi életből kiragadt szituáció is lehetne. Azért sajnáltam, hogy Nórának mindezt ki kellett állnia Péterrel, de örülök, hogy így a végén elmondták egymásnak a dolgokat, és minden jóra fordult. Gratulálok hozzá, örülök, hogy olvashattam. :)

6 megjegyzés:

  1. Szia Diara!

    Nagyon szép, és romantikus. Örülök, hogy olvashattam. Imádom az ilyen történeteket. :-)

    VálaszTörlés
  2. Szia Rose!
    Én pedig örülök, hogy olvastad és tetszett. :-D
    Én is rajongója vagy az ilyen sztoriknak. :-DDD

    VálaszTörlés
  3. Na, végre én is elolvastam! ^^ A sok misztikus izgalom közepette nagyon sokszor jól esik egy ilyen romantikus nyugalom. :-) Nagyon tetszett, olyan szép volt. Tényleg gördülékeny, tényleg kellemes, jól írsz, ez mindig érződik. :-)

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm, és örülök, ha egy kis nyugalmat csempészhettem a fantáziavilágodba. :-D

    VálaszTörlés
  5. Nakéremszépen! Így kell ezt csinálni! Brivel teljesen egyetértek. Az te írásod tiszta, követhető, sallangmentes. ÉLETSZAGÚ.
    Megjegyzem halkan, hogy egyes kiadott, divatos íróhölgyemények tanulhatnának tőled mértéket. Sokszor elönt másoknál a rózsaszín nyál, de ezt szeretem és becsülöm benned, hogy tudsz úgy romantikus lenni, mintha valódi érzelmek lennének az írásban. És még azt szeretném leírni ide, hogy ez a novella az ékes példa arra, hogy a jó írónak szüksége van emberi tapasztalatokra.

    VálaszTörlés
  6. Köszönöm, Hédi, igyekszem... Mármint valódi érzelmeket csempészni az írásaimba. Örülök, hogy ezek szerint (ezúttal) sikerült. :-D
    Az élettapasztalat... Szerintem sem helyettesítheti teljes mértékben az olvasás. Egyszerűen van, amit csak akkor tud jól megírni az ember, ha már tapintotta, szagolta, érezte, megélte...

    VálaszTörlés