2011. február 26., szombat

A szivárvány tövében - 17. rész

Vihar előtti csend



A következő napokra azt mondtam volna, hogy csodásak, ha nem lengte volna körül őket állandó feszültség és veszély. Ryan ragaszkodott hozzá, hogy minden nap tartsunk egy rövid önvédelmi edzést. Emellett persze rengeteget pihentünk, így ő is újra a régi lett, eltűntek a karikák a szeme alól, tekintete ismét élénken csillogott. Újabb tündérek és koboldok kerültek a mesefalra, míg ő megjavította a megrongált ajtókat, és egy portré erejéig a mozdulatlanságra is rávettem. Igaz, utána kényeztető fürdővel kellett kárpótolnom.

– Te nem csatlakozol? – kiabált ki évődve a fürdőszobából, nyakig a kádnyi habos vízbe merülve.

– Élvezd csak a luxust! – feleltem a konyhából. Éppen egy üveg bor kinyitásával voltam elfoglalva.

A kibontott üveget az egyik, két karcsú poharat a másik kezembe fogva belibbentem az ajtón, és a kád szélére telepedtem.

– Le akarsz itatni? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

– Még az is megeshet. De igazából csak lazítani akarok egy kicsit – vallottam be az igazat.

– Ahhoz be kéne ülnöd mellém – tért vissza az előző kérdéséhez.

– Én már zuhanyoztam, emlékszel? Muszáj volt lemosnom magamról azt a sok festéket, amivel összefröcsköltél – csaptam egy kis vizet kuncogva az arcába.

– Na, megállj, te kis boszorka! – A következő pillanatban az illatos vízben találtam magam.

– A ruhám! – sikítottam felháborodva, miközben azon igyekeztem, hogy kijussak a kádból.

– Vedd le.

Igazából nem tudom, miért jöttem zavarba az ajánlattól, amikor látott már majdnem meztelenül. Az ominózus csábítási jelenetre gondolva azonban csak még jobban elvörösödtem. Ő viszont piruló arcomat látva még inkább felvidult, és szorosan az ölébe húzott.

– Most már úgy sem engedlek ki. Csurom víz vagy, a végén még megfázol – suttogta a fülembe.

A pólóm dereka alá csúsztatva a kezét, lassú mozdulatokkal elkezdte lefejteni rólam a víztől második bőrként rám tapadó vékony anyagot. Érintésétől azonnal borzongani kezdtem, pedig a víz kellemesen meleg volt körülöttünk, nyakamon játszadozó forró ajkairól nem is beszélve.

– Kérsz egy kis bort? – jutott eszembe a mentő ötlet, és magasba emeltem a még mindig a kezemben szorongatott palackot és a poharakat.

– Miért ne? – keze már vászonnadrágom derekánál kalandozott.

Félig megfordultam és a kezébe nyomtam az üveget, majdnem homlokon vágva vele.

– Akkor tölts! – nyújtottam felé a poharakat is.

Kezeimet végre felszabadítva átültem a kád túlsó végébe, és gyors mozdulatokkal megszabadultam a kellemetlenül vizes ruhadaraboktól. Csalódott arca azonnal felderült és pajzán szikrák lobbantak tengerzöld szemeiben, amikor észrevette, min ügyködöm a víz alatt. Kitöltötte a bort, és az üveget letéve a földre, felém nyújtotta az egyik poharat.

– Kettőnkre! – koccintotta poharát az enyémhez, majd az üvegkehely pereme felett továbbra is engem figyelve belekortyolt az aranysárga italba.

Viszonoztam a gesztust, és én is belekóstoltam az édes nedűbe. Nem igazán rajongtam a borért, de ezúttal direkt egy finom, édes desszert bort választottam. Mégse hozhattam a kádba tequilát! Egymást nézve, csendben ültünk az egyre hűlő vízben, miközben a bor szépen lassan elfogyott. A második pohárnál már éreztem a meleg víz miatt hamarabb jelentkező hatását. Egyre könnyebbnek és mámorosabbnak éreztem magam. Ryan láthatóan jobban bírta nálam, mert azonnal kiszúrta a jeleket. Mosolyogva figyelte, ahogy a fokozatosan langyosodó víz ellenére az arcom kipirult, és a szemeimbe élénk csillogás költözött.

– Akár az olvadt csokoládé – suttogta közelebb húzódva hozzám.

– Tessék? – néztem rá értetlenül.

– A szemeid – válaszolta lágyan végigsimítva a karomon, de továbbra is szemeimbe mélyesztve megbabonázó pillantását. – Olyan sejtelmesen és melegen csillognak, akár az olvadt csokoládé.

Ismét megborzongtam.

– Te fázol – állapította meg Ryan aggódva. – Kihűlt a víz, ideje kiszállnunk.

Még mielőtt tiltakozhattam volna felállt, és kilépett a kádból. Zavartan sütöttem le a szemem, majd saját szemérmességemen nevetve újra felnéztem rá, és mosolyogva végigmértem izmos testét. Háttal nekem épp egy törülközőt tekert a csípőjére, majd egy másikat emelt le a szekrényről, és karjait széttárva felém fordult vele. Végig a szemeibe nézve lassan felálltam, és hagytam, hogy beburkoljon az illatos, puha anyaggal. A következő pillanatban kicsúszott a lábaim alól a talaj, ahogy felkapott, és sebes léptekkel a hálóba vitt. Óvatosan, akár egy porcelánbabát, lefektetett az ágyra, és fölém hajolva lágyan megcsókolt. Ajkai először épphogy csak érintették az enyémeket, de amint meghallotta beleegyező, halk sóhajomat, csókja mélyebbé, intenzívebbé vált. Vigyázva, hogy rám ne nehezedjen, a vállam mellett fél kézzel támaszkodva tartotta magát. Másik kezével széthúzta a körém terített törülközőt, és ujjaival lágyan végigsimított szabaddá vált melleim között, majd ajkai is követték simogatása útvonalát, eljutva egészen a hasamig. Megmerevedtem, amikor a lábamat félig még elfedő törülközőért nyúlt. Észrevéve reakciómat félbehagyta a mozdulatot, és felnézett rám.

– Szeretném látni. Kérlek – suttogta.

Hallgatásomat beleegyezésnek vette, és én lélegzetvisszafojtva engedtem, hogy félrehajtsa a combomat takaró pamutot. Nem néztem le, csak éreztem, ahogy ujjai hegyével vigyázva megérintette a hegeket, majd sorban mind a négyet finom csókokkal borította. Csukott szemmel, mozdulatlanul feküdtem, mikor újra arcomon éreztem meleg, bizsergető leheletét. Kézfejével végigsimított az arcomon, és lágyan megcsókolta a szemhéjaimat. Csak ekkor vettem észre, hogy könnyek nedvesítik szempilláimat, melyek halántékomon lefolyva eltűntek a hajamban.

– Semmi baj – mormolta megnyugtatóan. Magához ölelt, takarót borított ránk, és lassan ringatni kezdett. – Szeretlek, Madison.

Hangtalanul sírtam a karjai között. Elsirattam régi önmagam, és üdvözöltem az újat. Ryan közelsége reményt adott, hogy az új Madison Hayes boldogabb lesz, mint a régi volt.


Pár nappal később azonban Ryant elszólították bizonyos üzleti ügyek. Ez annak ellenére váratlanul ért, hogy nagyon jól tudtam, nem maradhat örökre nálam, hisz a klubok nem működnek maguktól.

– Hiányozni fogsz – mondtam, amikor ebédnél bejelentette, hogy sürgősen Vancouverbe kell mennie, mert valami gond adódott otthon.

Próbáltam nem érzékeltetni vele, valójában mennyire megvisel, hogy el kell válnunk, még ha csak rövid időre is, de előle nem tudtam eltitkolni az érzéseimet.

– Gyere velem! – Határozott hangjára felkaptam a fejem, és meglepetten néztem rá. – Én se szívesen hagynálak itt, így, hogy ez az őrült még szabadlábon kószál valahol. Az édesanyám és Casey pedig már úgyis égnek a vágytól, hogy megismerjenek. – Na, ettől aztán végképp nem lettem nyugodtabb.

– Ezt már megbeszéltük. Szerintem túl korai még ilyen családi összejöveteleket szervezni. Ráadásul semmiről nem tudnak. Ha idegbajos, paranoiás, hülye tyúknak néznek, még el sem magyarázhatod nekik, miért vagyok olyan, amilyen – ellenkeztem már többször felsorolt érveimmel, de ő, mint eddig mindig, csak nevetett a félelmeimen.

– Madison, az nem létezik, hogy ne kedveljenek téged. És, bár ebben nem vagyok biztos, de szerintem Daryl Portlandből hazaérve valószínűleg beszámolt nekik a történtekről.

– Na, akkor még jobb! – csattantam fel idegesen. – Szánakozó tekintetek kereszttüze fogad majd, vagy ami még valószínűbb, már meg is utáltak, hiszen miattam kerültél életveszélybe!

– Ebből elég! Most azonnal sipirc csomagolni, vagy én csomagolok be neked is! – tolt a háló felé határozottan, mit sem törődve erőtlen tiltakozásommal.

Mivel a repülőjáratokon nem volt hely, kocsival kellett megtennünk a több, mint 8 órás utat. Fél óra múlva már az autóban ültünk, és halk zeneszó mellett száguldottunk Vancouver felé. Egyáltalán nem voltam nyugodt, de tudtam, hogy még rosszabbul éreztem volna magam, ha egyedül megy. Ahogy az édesanyjáról mesélt, lassan magam is elhittem, hogy nincs mitől tartanom a nagy találkozás miatt. Olyan meleg szeretettel és lelkesedéssel beszélt róla, hogy végül el sem tudtam képzelni, hogy lenne olyan élőlény a földön, akit ez az asszony nem szeret tiszta szívből. Seattle-ben megálltunk vacsorázni. Próbáltam rávenni Ryant, hogy mivel nem tudom átvenni tőle a volánt, pihenjen kicsit, de mindenképp menni akart tovább. Még körülbelül három óra volt hátra az útból, úgy tervezte, hogy este tízre már náluk leszünk. Halkan beszélgettünk, míg el nem álmosodtam. Csak akkor ébredtem fel, amikor Ryan óvatosan kiemelt a kocsiból.

– Jaj, ne haragudj – mentegetőztem álmos hangon. – Nem akartam elaludni.

– Aludj csak nyugodtan, máris itt a kényelmes ágy. – Halkan fellépdelt velem egy hosszú lépcsőn, majd lábával belökött egy dióbarna ajtót, és finoman letett a szobát csaknem betöltő hatalmas franciaágyra. Lehúzta a cipőmet, betakart, és lágy puszit adott a számra. – Azonnal jövök én is, csak behozom a csomagokat – suttogta, és már ott sem volt.

Nem tudom, igazat mondott-e, de az biztos, hogy másnap reggel ott volt, amikor felébredtem. Megint engem nézett mosolyogva.

– Jó reggelt, álomszuszék – köszöntött kisfiús vigyorral. Csak most vettem észre, hogy ő már felöltözve feküdt az ágyon.

– Te jó ég! Mennyi az idő? Miért nem ébresztettél fel? – morogtam szemrehányóan, miközben kiugrottam az ágyból, hogy a fürdőbe vessem magam, amikor is rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, és hol a fürdőszoba. Kedvesem jót nevetett tanácstalanságomon, majd felállt, hozzám sétált és magához húzott.

– Még csak fél nyolc, nem aludtál el. Csak azért bátorkodtalak felébreszteni, mert nemsokára indulnom kell, és nem akartam szó nélkül elmenni. A fürdőt a mögött az ajtó mögött találod – intett fejével hátrafelé. – A táskád már bent van, és ha elkészültél, lekísérlek reggelizni. – Irányba fordított, és a fenekemre paskolva megadta a kezdő lökést. Kuncogva szaladtam a mutatott ajtóhoz, és hálás mosollyal tűntem el mögötte. Alig tíz perc múlva már lefelé sétáltunk a lépcsőn, kéz a kézben.

– Tényleg, te még itt laksz? – kérdeztem súgva, miközben az étkező felé irányított a hatalmas házban.

– Baj, ha igen? – villantott rám csibészes mosolyt, majd gyorsan folytatta. – Igazából nem. Van egy lakásom nem messze a klubtól, de sokat vagyok itt. A legfelső szint teljes egészében a nővéreméké, egy nagyobb és két kicsi hálóval, valamint két fürdőszobával. A második szinten van az én szobám és Darylé, egy-egy fürdővel, a földszinten pedig édesanyám lakosztálya, plusz egy nappali, egy konyha, és egy étkező található – tartott gyors, szóbeli idegenvezetést. – Napközben nyugodtan felfedezheted. Casey biztos ezer örömmel végigkalauzol majd a házon.

– Egyedül tuti el is tévednék. Az én kis lakásom elférne a földszint felében – néztem körül ámulva. – De én szívesebben fedezném fel a te lakásodat.

– Azt is megteheted. Ha gondolod, és elég gyorsan megreggelizel – nézett az órájára homlokráncolva –, akkor megvárlak, és kiteszlek a lakásnál, mielőtt elmegyek a megbeszélésre.

– Nem vagyok éhes – vágtam rá gyorsan.

Felnevetett, és játékosan a hajamba borzolt.

– Ennyire azért nem sietek. És ugye nem akarod megsérteni anyámat? – és már tolt is be az étkező ajtaján.

A hatalmas, fekete asztal mellett már ott ült Ryan édesanyja, nővére és sógora, Daryl pedig éppen akkor viharzott le mögöttünk a lépcsőn. Amikor mögém ért felkapott, és a levegőben megforgatva, nevetve helyet cserélt velem, ily módon elénk kerülve, majd vigyorogva visszaállított a lábamra.

– Szia, Madi, rég láttalak! Örülök, hogy helyreráztad a srácot, mert már kezdett egy kísértetre hasonlítani – Nevelőanyja arcára cuppanós puszit nyomva, lehuppant az egyik székre.

– Igen, nekem is feltűnt – válaszoltam szemlesütve, majd végignézve a jelenlévőkön, zavartan elmosolyodtam. – Jó reggelt!

– Anya, Casey, Daniel, ő itt Madison. – Ryan szinte tulajdonosi büszkeséggel mondta ki a nevem, és úgy is szorított magához közben. Ez kifejezetten jólesett, amilyen zavarban voltam.

– Jó reggelt, Madison! – állt fel Ryan édesanyja és elém lépve melegen átölelt. – Szólíts nyugodtan Faye-nek, és megköszönném, ha tegeznél. Ennyi fiatal között így egy kicsit én is fiatalabbnak érzem magam – az utolsó mondatot bizalmasan a fülembe súgva hadarta el, majd elengedett.

– Köszönöm Faye, örömmel. – Meghatott a közvetlensége és a kedvessége, ahogy máris családtagként üdvözölt. Elég régóta nélkülöztem már a család melegét, és úgy tűnt, köztük ezt is újra élvezhetem majd.

Casey és Daniel is régi ismerősként üdvözöltek, és hellyel kínáltak maguk mellett, miközben Casey már azt ecsetelte, mi mindent muszáj megnéznem, míg itt vagyok. Faye egyébként alig nézett ki idősebbnek a lányánál, igen csinos asszony volt. Vállig érő, szőkés barna hajával, szív alakú arcával, fitos orrával, formás ajkaival, lágy ívű szemöldökével kifejezetten szép arca volt. És ami a leginkább megfogott benne, azok a szemei voltak. Élőben még soha nem láttam ilyet. Az egyik szeme mogyoróbarna volt, akár a lányáé, a másikban viszont Ryan tengerzöld szemét láttam viszont. De színtől függetlenül mindkettőben határtalan szeretet és kedvesség tükröződött. Ha hazaértem, első dolgom lesz lefesteni ezt a gyönyörű nőt – gondoltam a pirítóst majszolva, és lopva megpróbáltam arcának minden vonását az emlékezetembe vésni. Casey ugyan kicsit csalódott volt, amiért nem maradtam velük, amíg Ryan az ügyeit intézi, de megígértette velem, hogy délután körbevezethet a házban és a hatalmas rezidencián, ami hozzá tartozott. Nem sokkal később már úton is voltunk a belváros felé. Ryan, ahogy ígérte, még megállt egy nem túl nagy, de impozáns, négy emeletes épület előtt, kiszállt, kinyitotta előttem az ajtót, és miután én is kiléptem a járdára, egy kulcscsomót ejtett a kezembe.

– Harmadik emelet – mondta, és visszaült az autóba.

Azt hittem el is hajt búcsú nélkül, amikor meghallottam, az elektromos ablakemelő surrogását. Kihajolt és az ujjával intve odahívott.

– Érezd otthon magad – súgta a fülembe amikor lehajoltam, hogy halljam, mit akar mondani, majd gyorsan megcsókolt, és az imádott kisfiús vigyorral az arcán elhajtott.

Jó, jó, harmadik emelet, de mégis hányas lakás – dohogtam magamban, míg ellépdeltem a szinte tisztelgő portás előtt és felsétáltam a lépcsőn a harmadik emeletre. De mint kiderült, nem véletlenül nem mondott többet, ugyanis az egész harmadik emeletet egyetlen lakás foglalta el. Ámulva léptem be az ajtón és azonnal egy hatalmas, modern berendezésű, világos nappaliban találtam magam, melyhez balról boltívvel kapcsolódott a letisztult étkező, és egy minden kényelmi eszközzel felszerelt főzőfülke. A nappaliból továbbhaladva egy kis közlekedőn keresztül jutottam el a lakás többi helyiségébe. Balra nyílt egy tágas fürdőszoba, óriási sarokkáddal, jobbra egy mosókonyha, és mindkét helyiség mögött egy-egy újabb kapott helyet, a szemből megközelíthető hálókhoz tartozó gardrobe szobák. Mivel csak a nagyobbikban voltak ruhák, így amellett a hálószoba mellett döntöttem. Belépve szinte kézzelfogható volt Ryan jelenléte. Nagyon tágas volt, de ennek ellenére csöppet sem személytelen. Hatalmas, duplaszárnyú ablakokon áradt be a napfény, és egy köztük lévő üvegajtón, ami az erkélyre nyílt. Az ajtóval szemközti sarokban egy kisebb szekrény méretű akvárium volt elhelyezve gyönyörű, színpompás halakkal és növényekkel. A vízszűrő halkan duruzsolt a csendes házban. Azon a falon kaptak helyet a családi fotók, egy közös portré a szüleiről, egy esküvői fotó a nővéréről és a sógoráról, és egy kép Darylről és róla, amint éppen vitorláznak. Az akvárium felett az én egyik festményem lógott. A tükrös kép, az egyetlen, ami engem ábrázolt – ha nem számítjuk az őrült időszakomban készült alkotásomat. Ott volt a többi is, a falnak támasztva. A legfelsőt, a Ryanről készített portrét megfordítottam, és arcmásával felfelé tettem vissza a helyére. A szoba nagy részét egy hihetetlen méretű ágy foglalta el. Elképedve ültem le rá, hogy kicsit lélegzethez jussak, de a következő pillanatban sikkantva el is tűntem „benne”, legalábbis azt hittem. Amikor rájöttem, mi történt valójában, alig bírtam abbahagyni a nevetést, és még párszor elkapott a nevetőgörcs, amíg megpróbáltam leevickélni a vendégmarasztaló vízágyról. Az ágy két oldalán éjjeliszekrények kaptak helyet. A fal mellettin digitális ébresztőóra világított, mellette pedig azt az apró dobozkát fedeztem fel, amit első este hajtogattam zavaromban a Taco bárban. A harmadik sarokban egy szintetizátor állt, és két gitár egy állványon. Ezen a falon egyetlen hatalmas poszter volt kifüggesztve, ami a Dreams megnyitását reklámozta. A falak, mintha csak otthon lettem volna, halvány bézs színűek voltak, az ágyra itt is csokoládébarna takaró volt terítve, és az ötletgazda vajszínű díszpárnákkal törte meg a sötét színfoltot. Az ablakokon kávébarna sötétítő függött. Már értettem Ryan búcsúszavait.

A bal oldali szoba mégsem háló volt. Pontosabban az lehetett valamikor, de Ryan átalakította, így az lett neki, ami nekem a meseszoba. Tulajdonképpen szinte az egész üres volt. Az egyik sarokban ugyan volt két kínzóeszközre hasonlító gépezet, de a helyiség nagy részét egyetlen majdnem faltól falig érő, lapos szivacs foglalta el. Már meg sem lepődtem, hogy az ablakpárkányon CD lejátszó trónolt CD lemezek társaságában.

Kábán visszasétáltam a konyhába, és miután megtaláltam mindent, amit kerestem, és készítettem magamnak egy teát, lerogytam a nappali fekete bőrkanapéjára, és a bögrét szorongatva bámultam az asztallapnyi LCD televízió sötét képernyőjét. Úgy éreztem magam, mint Alice csodaországban. Bár összességében minden gyönyörű volt, a szokatlan méretek miatt mégis rémisztő. Ha nem lettek volna a szembetűnő hasonlóságok az én kis házam és Ryan óriási lakása között, azt hiszem, fejvesztve menekültem volna, azt ordítva, hogy én nem illek ide.

Amikor megemésztettem a látottakat, úgy döntöttem, kipróbálom a majd medence méretű kádat. Reggel nem volt időm lezuhanyozni, és amúgy is csábított a lehetőség. Teleengedtem meleg vízzel, és mert sajnos sehol nem találtam habfürdőt, mézet és tejet tettem a vízbe, majd elmerültem benne. Nem tudom, hogy a meleg fürdő hatása volt-e, de egyre inkább úgy éreztem, a tagjaim ólomsúlyúak, és alig bírtam nyitva tartani a szemem. Leengedtem hát a vizet, magamra csavartam egy törülközőt, és a Ryan ruhái közül kiválasztott pólóba és boxer alsóba bújva elvackoltam magam a lágyan ringatózó ágy közepén. Ryan képmását nézve aludtam el.

Arra ébredtem, hogy az egész ágy hullámzott alattam, a gyomrom kevéske tartalma pedig éppen visszafelé igyekezett. Amilyen gyorsan csak tudtam, kikecmeregtem az ágyból, és kirohantam a fürdőbe. Miután megkönnyebbültem, hideg vízzel kiöblítettem a számat, megmostam az arcom, és visszatámolyogtam a szobába. Ryan aggódó arccal ült az ágy szélén, ő volt ugyanis aki előidézte a vihart a tengeren.

– Jól vagy, Madi? Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – ültetett maga mellé az ágyra, de azonnal felpattantam a labilis alkalmatosságról, és inkább állva maradtam.

– Nem ijesztettél meg, viszont úgy tűnik tengeribeteg lettem az ágyadtól – húztam el a számat.

Megkönnyebbülten felnevetett és ő is felállt, hogy megszorongathasson.

– Hiányoztál! Jól telt a délelőttöd? – kérdezte, immár a nappali kanapéján elhelyezkedve, velem az ölében.

– Mit mondjak, felkészíthettél volna, mire számítsak – dorgáltam meg mímelt szigorral. – Itt minden olyan hatalmas! Bár a kádad esetében ezt kifejezetten pozitívumként értékeltem. Ki is próbáltam, remélem nem bánod – néztem fel rá bűnbánóan, mint egy kislány, aki rossz fát tett a tűzre.

– Cseppet sem. Bármikor úszhatsz benne, amikor csak szeretnél.

– Viszont teljesen elálmosodtam tőle – nyomtam el egy újabb ásítást. – Nem tudom, mi van velem mostanában, de állandóan aludnék.

Ryan arcán ismét aggodalom futott át.

– Nem kellene orvoshoz menned? Nem lehet, hogy összefüggésben van az amnéziáddal, vagy a fejsérülésekkel?

– Ugyan már, akkor már régen jelentkeztek volna a tünetek, hisz az már több, mint hat hete történt… – a megnyugtatónak szánt mosoly azonban az arcomra fagyott, ahogy eljutott a tudatomig amit mondtam, és egy gyors fejszámolást követően, szörnyű gyanú fészkelte magát a szívembe.

2011. február 23., szerda

A szivárvány tövében - 16. rész

Életre kelt rémálom



– De hiszen ez…

– Igen. Dr. Richard Walker. A kórház kedves, jóképű ügyvédje – mondtam ki helyette, majd gépies mozdulatokkal felálltam. – Vigyél haza!

Végig magamon éreztem kutató tekintetét, amíg összecsomagoltuk a holmimat. Déjà vu! Még három hete sincs, hogy otthon csináltuk ugyanezt. És mennyi minden történt ez alatt a három rövidke hét alatt! Minden megváltozott. A legjobban én magam. Az ajtóból még egyszer visszanéztem, és utoljára felidéztem az itt töltött boldog pillanatokat, majd elzártam őket az agyam és a szívem legmélyebben fekvő rejtett kis fiókjaiba. Ha nem éppen most jöttem volna helyre egy amnéziás állapotból, azt mondanám, hogy ezeket az emlékeket már senki nem veheti el tőlem, de most már ez a csekélyke reményem sem maradt.

A folyosón egész kis csapat álldogált. Pontosabban „A Csapat”. Kivéve egy valakit.

– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Trish remegő hangon.

Nem mertem megszólalni, féltem, hogy akkor ismét elbőgöm magam, és nem akartam többet sírni. Csak bólintottam, hagytam, hogy mindenki megöleljen, és elindultam lefelé a lépcsőn. Ryan kint várt az ajtó előtt. A lépcső alján üldögélt magába roskadva, de amikor meghallotta a lépteinket felpattant, és elém lépett.

– Madison – nézett rám könyörgő, kétségbeesett szemekkel.

Nem tudom miért tettem, igazából nem is volt tudatos, de odaléptem hozzá és egy utolsó, óvatos csókot leheltem a szájára.

– Köszönök mindent – suttogtam, mielőtt elléptem tőle. Éreztem, ahogy a keze lecsúszik a karomról.

Gyors léptekkel a kocsihoz sétáltam. Nem néztem vissza. Beroskadtam Faith kis Peuget-jának a hátsó ülésére, és magam elé meredve, mozdulatlanul ültem egészen hazáig. Csak a könnyeim ömlöttek megállíthatatlanul. Megint.


Otthon első dolgom volt felkeresni Powell nyomozót. Átadtam neki a támadóról készült rajzot, és felvették a hivatalos vallomásomat.

Gépiesen csináltam a megszokott dolgaimat nap nap után, mintha mi sem történt volna. Pontosan úgy, mintha az egyetem elvégzése óta semmi nem változott volna. Ettem, aludtam, fürödtem, és sajnáltam, hogy nincsen tanítás, mert így a napjaim kínosan hosszúra nyúltak. Egy idő után, amikor az emlékek okozta sokk zsongító fájdalommá csitult, már tudtam a külvilágra figyelni anélkül, hogy összeomlottam volna. Faith gyakran jött látogatóba. Olyankor mintha kicsit újra éltem volna. Egyszer még moziba is elcsalt. Jó pár nap eltelt, mire felfigyeltem rá, hogy nem beszél az ő Philipjéről. És amúgy is, mintha sokkal csendesebb lett volna a szokottnál.

– Te, Faith! Rég nem meséltél Philipről. Minden rendben köztetek?

Elhúzta a száját és láttam rajta, hogy nem nagyon akaródzott kiböknie, ami a szívét nyomta.

– Na, ne csigázz! Történt valami? Megkérte a kezedet? – kérdeztem tettetett vidámsággal.

Csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarja az orrom alá dörgölni a boldogságát. De ő kifakadt, szinte robbant. Először hallottam Faith-t ennyire kiborulni.

– Igazad volt, hogy nem bíztál benne! – kiabált magából kikelve, miközben éppen az ágyneműt húzta át dühösen csapkodó mozdulatokkal. – Felesége van és két gyereke! A hazug disznó! Ráadásul még perverz is! Tudod, mit akart az a szemét?! Hogy csináljam valamelyik állattal, ő meg majd végignézi! Hát normális az ilyen?!

Azt hiszem, ez hatott. Bár egyáltalán nem volt vicces, én nevetni kezdtem, szinte már fuldokolva.

– Ez állati! – vinnyogtam levegő után kapkodva. Szegény Faith nem tudta, hogy most sírjon, vagy inkább velem nevessen. Végül az utóbbi mellett döntött.

– Mi aztán jól kifogtuk! Meg vagyunk áldva a pasikkal!

Kivéve Ryant, gondoltam. Pedig ez volt az egyetlen dolog, amit nem engedhettem meg magamnak, hogy rá gondoljak. Attól tartottam, akkor nem bírom ki, megszegem a magamnak tett fogadalmam, és megkeresem. De ez az apró gondolatfoszlány elég volt, hogy a gát átszakadjon. Aznap éjjel álmomban táncoltunk. Mégis sikerült hát beférkőznie az álmaimba. Ettől kezdve már nem volt megállás. Csak ő járt az eszemben, és gondolatban újra átéltem az együtt töltött napokat.

Reggelenként megint eljártam sétálni az erdőbe. Már nem féltem. Szinte vonzott az a tisztás, amit álmaimban láttam. Leültem egy kidőlt fatörzsre és szórakozottan rajzolgattam egy faággal a sárba. Ryanen járt az eszem, megint, pedig Isten látja lelkem, igyekeztem nem rá gondolni. Hiányzott megnyugtató jelenléte, magabiztos jókedve, kisfiús mosolya és úgy egyáltalán minden, ami Ő volt. Annyira hiányzott, hogy szinte elvonási tüneteim voltak. Talán hibát követtem el.

Kábán bambultam a ködben úszó vízfelszínre, és ekkor bevillant valami, ami eddig nem tűnt fel. Az első álmom, amiről azt hittük, hogy egyben az első emlék, nem is a múltban játszódott. A férfi kétségtelenül Walker volt benne, de a valóságban az a jelenet nem történt meg. Hirtelen, mintha csak végszóra várt volna, felszállt a köd és megpillantottam őt a folyóparton. Kirázott a hideg. Még a nem létező szőrszálak is glédába álltak a hátamon, és egyetlen pillanat alatt gleccser hőmérsékletű izzadságpatakok indultak meg lefelé a gerincem mentén. Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Mozdulni próbáltam, de mintha ólomsúly nehezedett volna a tagjaimra. Irtózatosan féltem! Mit féltem?! Éjsötét pánik kerített hatalmába, mintha fekete űr szippantott volna magába! Csak őt láttam. Még nem tudtam kivenni az arcát, de biztos voltam benne, hogy Walker az. A szemei! Jégkék íriszéből olyan düh áradt felém, és oly’ hideg elszántság, hogy még a vér is megfagyott az ereimben. És egyre közeledett. Jézusom, az álom – futott át hirtelen az agyamon a gondolat. Tudtam, mit kell tennem. Az eddig lábaimat dermesztő rémület hirtelen emberfeletti erővel ruházott fel. Felpattantam, és futásnak eredtem. De bármerre kanyarodtam, ő jött felém. Mintha több lenne belőle, mindenhol ott volt, és egyszer csak előttem állt. Majdnem nekirohantam. Kinyújtotta a karját, és elkapta a hajam. Barna tincseim az ujjai köré csavarodtak. Ahogy ökölbe szorította a kezét és maga felé rántott, égető fájdalom áradt szét a fejbőrömön, könnyeket csalva a szemembe. Sátáni vigyor terült el az arcán, szemei jéghidegen csillogtak. És ekkor megpillantottam a fémesen villanó késpengét. Sikítottam!

– Már emlékszel, mi, te kis kurva! Engem nem lehet csak úgy elfelejteni! Megbánod, hogy rám küldted a zsarukat! Azt is megbánod, hogy megszülettél! – Őrjöngött dühében.

De ez nekem jól jött. „A dühös, ingerült ember könnyebb célpont. Nem tud összpontosítani.” – olyan tisztán hallottam Ryan szavait a fejemben, mintha ott állt volna mellettem.

– Ryan, segíts! – ordítottam el magam, amilyen hangosan csak bírtam.

Igaz, ha figyelt engem, tudnia kellett, hogy Ryan nincs itt, de a trükk mégis bevált. Reflexből megpördült, hogy védtelennek hitt hátát megóvja a támadástól, de pont az ellenkezőjét érte el vele. A kezemben szorongatott ággal teljes erőből fejbe vágtam, majd amikor meglepett nyikkanással elterült, rohanni kezdtem a házak felé. Már útközben megnyomtam Powell nyomozó gyorshívó gombját. Üzenetrögzítő. Hogy a franc esne bele! Beestem az ajtón és gyorsan bezártam magam mögött. Hívtam a 911-et. Egy gépies hang darálni kezdte a szokásos szöveget, mire türelmetlenül közbevágva beleüvöltöttem a készülékbe.

– Madison Hayes vagyok. A címem Oakridge, Szivárvány köz 1. Megtámadtak! Kérem, jöjjenek azonnal, és értesítsék Travis Powell nyomozót!

Arra se volt időm, hogy megszakítsam a vonalat. Hatalmas csattanással kivágódott a bejárati ajtó. A francba, fegyvert kellett volna keresnem, vagy elrejtőznöm! A konyha túl kicsi, bár ott lenne fegyver, de hamar sarokba szorítana, ráadásul biztos ő is arra számít, hogy oda megyek –, futott át az agyamon a másodperc törtrésze alatt. A meseszobát vettem célba. Onnan akár ki is tudok jutni. Villámgyorsan magamra zártam az ajtót, és védekezésre alkalmas eszköz után néztem. Kivert a víz és minden ízemben remegtem, miközben gondolatban sorba vettem a lehetséges tárgyakat. Az utolsó pillanatban jutottak eszembe a kis fiókos szekrényben tartott ezermester szikék. Még éppen ki tudtam kapni egyet és a kezembe rejtettem, amikor betört az ajtó. Az ügyvéd szinte beesett rajta, és meg sem állt a szoba közepéig. A szemei már-már vérben forogtak, ahogy szembefordult velem, és artikulálatlanul üvöltve robogott felém. Kitértem előle, és a lábamat kitartva elgáncsoltam. Hatalmas csattanással vágódott a tolóajtónak, de az sajnos túl erős volt, nem tört ki, csak megrepedt. Kihasználva a kínálkozó alkalmat a háta felé lendítettem a kezemben lévő szikét, de ezúttal gyorsabb volt, elkapta a csuklómat, majd a tarkómnál a hajamba markolva alaposan lefejeltette velem a falat. Bár a másik karomat az arcom és a fal közé kaptam, szédültem, és éreztem, hogy vér szivárog az orromból. Ekkor robbant be a szobába Ryan. Azt hittem, az ütés erejétől hallucinálok, és valószínűleg Walker is így lehetett ezzel, mert egy pillanatig csak meredt a látomásnak hitt férfira, majd felocsúdva maga elé penderített. Ez a késlekedés azonban pont elég volt Ryannek, hogy felmérje a terepet. Óvatosan hátrálni kezdett a szoba belseje felé, hogy szabaddá tegye az ajtót, arra csalogatva ezzel Richardot. Ő pedig, mintha hipnotizálva lett volna, szépen el is kezdett oldalazni a kijárat felé, de én minden erőmmel azon voltam, hogy gátoljam a mozgásban. Bátrabb voltam, hisz nem volt nála a kés. Elhagytam magam, így minden testsúlyom rá nehezedett. És ekkor elkövette a hibát, amire vártam. Ellökött, hogy gyorsabban menekülhessen, így viszont megszűnt a fedezéke, és Ryan támadhatott. Csak arra nem számítottam, hogy akkorát taszít rajtam, hogy átesek az újabb ostromot már nem bíró üvegajtón.

Amikor magamhoz tértem a nappaliban feküdtem az ágyon. Faith tüsténkedett mellettem egy vértől rózsaszín vízzel teli lavórral és egy nem kevésbé véres ronggyal. Ryan éppen a fürdőből lépett elő, kezében az elsősegély dobozommal.

– Mi történt? Ő Hol van? – ültem fel ijedten, amint eszembe jutottak a történtek.

– Elmenekült – rogyott le mellém Ryan bosszús arccal.

– Hála az égnek! – sóhajtottam megkönnyebbülten.

– Hála az égnek?! – hitetlenkedett Ryan. – El kellett volna kapnom azt a szemetet! De nem mertem utána rohanni, amikor láttam, hogy átesel az üvegen.

– Utána menni?! Hogy megöljön? Egyszer már megpróbálta, emlékszel? A rendőrség dolga, hogy lecsukják ezt a mocskot, nem a tiéd! És különben is, hogy kerülsz te ide? – jutott el hirtelen a tudatomig, hogy neki itt se kellett volna lennie.

Amikor késett a válasz, felhagyva újabb sebeim tanulmányozásával felé fordultam. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire megváltozott, most azonban volt időm megvizsgálni beesett szemeit és az alattuk húzódó sötét karikákat. A bőre szinte szürke volt, a haja kócos. Betegnek látszott. És éppen Faith-re meredt segítségkérő tekintettel, de barátnőm csak jelentőségteljes pillantást vetett rá, és újra a kötözésnek szentelte minden figyelmét.

– Mi folyik itt? – vontam kérdőre őket.

– Csinálok egy teát, amíg Faith ellát, ha megengeded – nyögte Ryan, és választ sem várva kimenekült a konyhába.

– Faith?!

– Ne tőlem várd a választ. Majd elmondja, ha kettesben lesztek. Adj neki egy kis időt! Megérdemli, mégiscsak megmentette az életedet!

Bár nem győzött meg teljesen, de annyiban hagytam a dolgot. Egyelőre. Pár percet még tudtam várni. Amint azonban Faith biztosított róla, hogy ezúttal semmi maradandó emléket nem kaptam, és biztató mosolyt küldve Ryan felé távozott, nem bírtam tovább.

– Na, akkor ki vele! Mi ez az egész? – támadtam rá azonnal.

– Kérsz teát? – jött az újabb időhúzás.

– Francba a teával! Kezdem elveszíteni a türelmemet! – fakadtam ki mérgesen.

– Oké, rendben, mindent elmondok – emelte fel megadóan a kezeit. – Hol kezdjem?

– Mondjuk az elején – ajánlottam morcosan.

– Ez a Richard Walker egy brutális sorozatgyilkos. – Bár ez nekem inkább amolyan „in medias res” kezdésnek tűnt, nem szóltam közbe. – Már legalább négy nőt megerőszakolt és megölt csak itt, ebben az államban. A rendőrség soha semmilyen nyomot nem talált. Az egyetlen kapaszkodó és egyben közös pont, az elkövetés módja volt, és az áldozatok combján talált égési sebek. – Automatikusan végigsimítottam a nadrág alatt is érezhető hegeken. – Amikor téged a kórházba szállítottak, és a kórház megküldte a helyi rendőrségnek az ilyenkor szokásos jelentést, felcsillant a remény, hogy végre rács mögé dughatják azt az állatot. De te nem voltál hajlandó alávetni magad a kezeléseknek, és ha megtetted volna se lett volna garantált a siker. Így, a te hathatós közreműködéseddel, a rendőrség meggyőzte a kórházat, hogy engedjenek haza. Úgy gondolták, hogy az elkövető nem engedheti meg magának, hogy életben hagyjon téged, ezért figyelni kezdtek. A tettenérés volt a cél.

– Vagyis én voltam az élő csali – szóltam közbe fanyarul.

– Szerintem is helytálló a megfogalmazás – horkantott fel, dühösen ökölbe szorítva a kezét, majd folytatta. – Amikor beiratkoztál a portlandi képzésre, automatikusan leellenőriztek mindenkit. Tanárokat, résztvevőket…

– És odaküldtek téged, mint beépített embert – jutottam el a logikus következtetésig. – Rendőr vagy?

– Nem egészen, és nem. A résztvevők között bukkantak rám és kapóra jöttem nekik. – Kérdő tekintetem láttán kifejtette. – Meséltem, hogy apám idejében voltak bizonyos zűrök a klubbal. Amikor rám hagyta, nem bírtam egyedül elintézni a „komolyabb” ügyeket, így, mivel önvédelmi oktatóként már úgyis kapcsolatban álltam a rendőrséggel, a segítségüket kértem. Megállapodtunk, és együttműködve megtisztítottuk a helyet a kétes elemektől. A helyi rendőrséggel ezután is amolyan kölcsönös segítségnyújtási kapcsolatban maradtam. Szóval ezúttal is megkértek, hogy ha már úgyis ott vagyok, figyeljek és próbáljalak megvédeni, ha gond adódna. Ők nem akarták felhívni magukra a figyelmet, nehogy elriasszák a támadót. Nagyjából ennyi – fejezte be a beszámolót.

– Szóval ezért tudtad, mi történt velem és nem azokból a „bizonyos jelek”-ből, és ezért szemeltél ki magadnak már az első nap! Az volt a feladatod, hogy a közelembe férkőzz, és te megtetted – raktam össze sorban a kirakós darabkáit.

– Az első feltételezés igaz, de a másik kettőt kikérem magamnak. Nem szerepelt az utasítások között, hogy a közeledbe kell férkőznöm, ahogy az sem, hogy beléd kell szeressek. Amikor felkértek, hogy segítsek, csupán arra hatalmaztak fel, hogy figyeljek a környezetedre, és hogy lépjek közbe, ha az az őrült újból rád támadna. Való igaz, hogy barátként könnyebben el tudtam látni ezt a nemes feladatot, de ez saját döntés volt, és korántsem az ügy miatt. Kaptam rólad egy rövidke kis aktát. Nem volt benne túl sok információ, csupán adatok. Hol és mikor születtél, hol nőttél fel, mikor haltak meg a szüleid, milyen iskolákba jártál, ilyesmik. És néhány fénykép. Egy-kettő rólad, például tanítás, tánc közben – sorolta elmosolyodva –, és még néhány a lakásodról. A kedvencem azt a mesefalat ábrázolja – intett fejével a megrongálódott szobaajtó felé.

Hát ezért vette meg az unikornist, szorítottam a kezembe az apró medaliont. Féloldalas mosollyal, mintegy igazolva az el sem hangzott feltevést, bólintott a mozdulatomra, majd folytatta.

– Már a képeket nézegetve úgy éreztem, hogy közelebbről is meg kell hogy ismerjelek. De azt hiszem, akkor dőlt el a sorsom, amikor tetőtől talpig festékesen beestél az első táncórára – kuncogott fel az emlék hatására.

Én azonban megmakacsoltam magam.

– És hogy kerülsz ide? Gondolom, ahogy eljöttem a campusról, a te megbízatásod lejárt.

– Valóban – hagyta rám. – De ha eddig nem figyeltél volna, megismétlem. Beléd szerettem. – Odalépett hozzám és két tenyere közé fogta az arcomat, így kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Egyszerűen nem hagyhattam, hogy kilépj az életemből. Talán ha búcsúzóul nem csókoltál volna meg, elfogadtam volna, hogy neked így a jobb… De megcsókoltál és láttam a szemedben, hogy te is szeretsz engem, akárhogy próbáltad titkolni.

– Soha nem mondtam, hogy nem szeretlek – suttogtam könnyes szemekkel.

– De akkor miért?! – fakadt ki kétségbeesetten.

– Hogy legalább te boldog lehess – hajtottam le erővel a fejemet. – Mellettem nem lehetsz az. Nem köthetlek magamhoz önző módon, még akkor sem, ha most azt hiszed, szeretsz engem. Soha nem leszek az a vidám, gondtalan lány, akire szükséged van. És talán soha nem tudom megadni neked azt, amire minden férfi vágyik, és egyetlen normális férfi se mondana le róla önként.

– Először is, nem csak hiszem. Szeretlek – hangsúlyozott ki minden egyes szótagot, újra felemelve a fejem. – Másodszor, én nem egy vidám, gondtalan lányba szerettem bele, hanem egy zárkózott, szomorú, de mindennek ellenére kedves és elragadó nőbe, akinek a képzelőereje és fantáziája minden általam addig ismert emberét felülmúlja. És harmadszor… Hidd el, teljesen normális vagyok. Csak türelmes és szerelmes. – Az utolsó mondatot már csak a fülembe suttogta, miközben szorosan magához ölelt, majd ajkait finoman az enyémhez érintette.

Jóval később a rendőrség is megérkezett. Powell nyomozó szinte tajtékzott mérgében, több okból is. Egyrészt, mert az emberei csúnyán csődöt mondtak, másrészt, mert Ryan is futni hagyta a becses trófeát, ami feljebb juttathatta volna a ranglétrán, harmadrészt pedig, mert mindezek után felfedte előttem a nyomozó első tervét, rossz fényben tüntetve fel őt. Kezdtem úgy érezni, hogy az egész ügy kizárólag erről szólt. Nem csoda, hogy hajlandó volt engem csalétekként odavetni, és egy civilt is bevonni az ügybe, ha semmi más nem lebegett a szeme előtt, csak az előléptetés. Most értettem csak meg, miért reagált Ryan olyan dühösen, amikor élő csaliként emlegettem magam.

– Powell nyomozó, megengedne ön is egy kérdést? – álltam elé határozottan, amikor mi már minden apró részletről beszámoltunk.

– Természetesen, Miss Hayes! – készségeskedett nyájasan.

– Megmagyarázná, hogy ha önök állítólag figyeltek engem is és a támadót is, akkor hogyan lehetséges, hogy az emberei nem voltak jelen a támadáskor?

Láttam az arcán, hogy félt ettől a kérdéstől, bár meg is lepődött, hogy tőlem hangzott el. Bizonyára valamelyik felettesétől várta először a felelősségre vonást.

– Khm… Sajnos Mr. Walker túljárt az eszünkön, Miss Hayes. – Figyelmen kívül hagytam a tényt, hogy képes volt úrként szólítani azt az állatot, és türtőztettem magam, nehogy közbevágjak. – Az őt követő rendőröket lerázta, az önt figyelő kollégáknak pedig egy kisfiúval süteményt és kávét küldetett, az ön szokásos reggeli sétája előtt, mondván, hogy az anyukája küldi hálából, amiért így vigyáznak a környékre és az ő kedves tanárnőjükre. – Kérdőn néztem rá, mire zavartan kinyögte a folytatást is. – Altató volt benne.

– Aha – hagytam szó nélkül az elhangzottakat. – És azt is elárulná, hogy mi a következő tervük? Egyáltalán sejtik, mire számíthatok attól az őrülttől a továbbiakban? – kérdeztem szárazon, próbálva eltüntetni a gúnyos árnyalatot a hangomból.

– Miss Hayes, teljesen felesleges ez a gúnyos hangvétel! – hangzott a sértődött felelet. Puff neki! Ez nem sikerült. – Mi mindent megteszünk, hogy Ön és Mr. Henderson biztonságban legyenek, de ehhez az önök segítsége is kell. Meg kell kérjem például, hogy hagyjon fel az erdei sétákkal! – Ez úgy hangzott, mintha valami leánynevelő intézet szigorú igazgatónője mondta volna. Na persze, egyértelműen az én hibám volt, gondoltam gúnyosan.

– Rendben, Mr. Powell. Ígérem, jó kislány leszek. A kérdéseimre azonban nem válaszolt.

– Nem tehetünk mást, Miss Hayes, mint hogy figyelünk és várunk. Figyeltetjük a házát, a rokonait, ismerőseit, a fényképe a körözési listák élén áll, de amíg nem lép… – tárta szét tanácstalanul a karjait. – Abban azonban sajnos biztos vagyok, hogy nem hagy fel az önök zaklatásával. Már nem kell a lebukástól tartania, most már bosszút akar állni!

Később, amikor már kettesben voltunk, gondolataimba mélyedve ültem a nappaliban, és a villódzó képernyőt bámultam.

– Izgalmas a műsor? – legyezett el a szemem előtt Ryan néhány gyors mozdulattal.

– Még több izgalmat akarsz? – tértem magamhoz.

– Nem igazán – húzta el a száját. – Én téged akarlak – ült le mellém, és kissé félrebillentette a fejét, úgy nézett rám, szomorú szemekkel. – Olyan távoli vagy. Ne aggódj, amíg én itt vagyok, nem esik bántódásod, megígérem! – szorította meg hideg kezeimet.

– Ne érts félre Ryan, örülök, hogy itt vagy. Ahogy annak is, hogy nem vetted készpénznek, amikor elküldtelek, még ha igazam is volt – Felhorkantott. – De nem csak arról van szó, hogy boldog leszel-e mellettem. Életveszélyben vagy miattam! Hallhattad, mindketten élő, mozgó célpontok vagyunk.

– Igen, hallottam, de nem szeretek rettegni. Jobb szeretném élvezni, hogy együtt lehetek veled. És nem hiszem, hogy Powell nyomozó és a csapata még egyszer ekkora hibát követne el.

– Te még ezek után bízol bennük?!

– Nem. Powell érvényesülési vágyában bízom, és a hatalmas egojában.

Ez ésszerűen hangzott. Powell mindent el fog követni, hogy még egyszer ne süljenek fel, és hogy valamiképp feledtesse feletteseivel a csúfos kudarcot. Persze ehhez nem ártana némi szakmai rátermettség is – gondoltam, de hagytam magam meggyőzni.

2011. február 19., szombat

A szivárvány tövében - 15. rész



Vigyázat! A fejezet a nyugalom megzavarására alkalmas képeket és leírást tartalmaz!
Durva nyelvezet, nemi erőszak!



Összeomlás



De volt ennél komolyabb okom is az aggodalomra. Az elmélet, miszerint a betörésekért felelős személy, aki valószínűleg azonos a támadómmal, bejuthatott a szobámba, ahol éppen csak én tartózkodtam, még ha nem is bizonyult igaznak, olyan fokú félelmet generált bennem, hogy egy percre sem mertem egyedül maradni. Ryan ugyan megpróbált megnyugtatni, mondván, hogy mivel több mint egy hete nem hallatott magáról, valószínűleg már feladta, és valahol Mexikóban sütteti a hasát, de nem igazán járt sikerrel. Nem kizárólag az újabb fizikai bántalmazástól féltem, hanem attól, hogy Ryan egyszer csak nem lesz. Nem magamat, hanem őt féltettem. Amikor mellettem volt, szinte el is felejtkeztem a gondjaimról, de ha valamiért el kellett válnunk, majdhogynem pánikrohamokat produkáltam. Szegény Haley egyre jobban aggódott értem. Fogalma sem volt, hogy mi készített ki ennyire.

A rajzórák, amiken Ryan nem lehetett jelen, kínszenvedéssé váltak számomra. Hiába tudtam, hogy a csoport szeme láttára akkor se eshetne bántódásunk, ha igazam van, és még mindig itt ólálkodik rémálmaim okozója, mégis rettegtem attól a pillanattól kezdve, hogy Ryan kilépett az ajtón, egészen addig, míg újra meg nem hallottam a hangját. Persze a hangulatomnak megfelelően a képeim újra horrorszerűvé váltak. A soron következő feladat például saját fantáziavilágunk ábrázolása volt, és én ahelyett, hogy egy színes, vidám kavalkádot festettem volna kedvenc képzeletbeli lényeim főszereplésével, ismételten esélyt adtam csoporttársaimnak néhány rossz éjszakára.

Ezúttal rajzszénnel dolgoztam, ami csak még komorabbá és ijesztőbbé tette a művemet. Sötét erdőben futottam, vállam felett hátra nézve egy otromba, karmos kezű, gyűlölettől eltorzult arcú szörnyetegre. És nem a vicsorgó lény volt az, ami félelmetessé tette a képet, hanem az én arcom. Az őrület, ami a tekintetemből sütött, és ami szinte mellbevágott minden alkalommal, amikor reggelente a tükörbe néztem.

A rémálmok tehát, bár megváltozott formában, de visszatértek. Majd’ minden éjjel menekültem és izzadtságban fürödve, Ryan nevét ordítva ébredtem. Ez azonban már nem emlék volt, hanem a félelmeim által felerősített képzeletem, ami legyőzhetetlen szörnyeteggé változtatta álmaimban az engem üldözőt. Mert bár éjszaka mellettem volt Ryan, az álmaimban soha. Ennek megfelelően újabb emlékképek sem törtek felszínre, így a rendőrségnek továbbra is be kellett érnie annyival, hogy ismeretlen elkövető ellen folytatott nyomozást. Mégse körözhettek egy acsarkodó, nyálcsorgató, villámló tekintetű ocsmány behemótot. Olyannyira áthatotta a napjaimat és az éjszakáimat a rettegés, hogy lassan az együtt töltött időt is megkeserítette. Egyre többször voltam türelmetlen, ingerlékeny, és a szeszélyes kifejezés mellé ki lehetett volna tenni az arcképemet az értelmező szótárba.

Csütörtök reggel sutyorgásra lettem figyelmes, majd csapódott a bejárati ajtó.

– Madison, gondolkoztam! – jelent meg Ryan a fürdőszoba nyitott ajtajában, ahol éppen az újabb rossz éjszakáról tanúskodó sötét árnyékokat próbáltam eltüntetni a szemeim alól.

– Ez rosszul kezdődik – sóhajtottam morcosan, és letettem a kezemben tartott alapozós tégelyt. Úgy sem vettem semmi hasznát. – És mi ez az egyes szám, első személy? Trish és Haley már annyira félnek tőlem, hogy nem merik felvállalni a véleményüket?

Ryan mellett elsétálva visszamentem a szobába, és durcásan az ágyra rogyva vártam a szentbeszédet.

– Rossz rád nézni – kezdte halk, mégis határozott hangon, de szemtelenül félbeszakítottam.

– Kösz! Hová lett a „te mindig gyönyörű vagy”? – gúnyolódtam egy régebben elhangzott mondatát idézve.

– Ne bohóckodj, Madi, ez nagyon komoly dolog!

– Távol álljon tőlem – sóhajtottam megadóan, és csendben, fapofát erőltetve magamra a szemébe néztem.

– Láthatóan egyre rosszabbul vagy – közölte a nyilvánvalót. – Úgy tűnik, én már kevés vagyok ehhez. – Szóra nyitottam a számat, de leintett. – Azt hiszem, jobb lenne, ha hazamennél és Dr. Turner segítségét kérnéd.

Bambán, megbántottan néztem áthatóan vizslató szemébe. Nagyon jól tudja, hogy mi a véleményem erről a kérdésről! Miért hozza fel mégis?

– Ezt már megbeszéltük! Nem fogom hagyni, hogy gyógyszerekkel tömjenek.

– Nem kellene feltétlenül gyógyszereket szedned. Lehet, hogy elég lenne néhány beszélgetés és…

– Aha, a pingvin meg repül! Nem vagyok bolond…

– Még nem – szúrta közbe erélyesen.

– Nagyon vicces – néztem félre sértődötten. Felhúztam a lábaimat és védekezően átkaroltam a térdeimet.

– Nem, Madi, tévedsz! Ez egyáltalán nem vicces! Muszáj segítséget kérned! Talán, ha az emlékeid visszatérnek, fel tudod végre dolgozni a történteket és megnyugszol!

Elevenemre tapintott! Az utóbbi napokban semmit nem akartam kevésbé, mint emlékezni. Végletekig eltorzult ítélőképességem elhitette velem, hogy ha nem emlékszem, ha nem tudom személyazonossággal felruházni a szörnyeteget, akkor nincs miért bántson minket. Ha nem jelentek rá veszélyt, akkor megmenekülünk. Ryan és én. És még egy oka volt annak, hogy nem akartam felidézni a történteket. Így, hogy homályba vesztek a részletek, úgy éreztem, van még egy apró, icipici, szalmaszálnyi esélyem, hogy valójában meg sem történt. Hiszen az egész csak a rémálmaimban létezett, ahol egy mesebeli lény a támadóm. Ugyan, hogy lehetne mindez valóság?! Az elfojtás viszont oda vezetett, hogy szépen lassan az őrültbe kergettem magamat, és mindenki mást is a környezetemben. De persze túl makacs voltam, hogy beismerjem.

– Ha eleged van belőlem, csak szólnod kell! Nyitva az ajtó, fegyvert sem fogok rád, hogy visszatartsalak… Mehetsz! Nem kell ahhoz diliházba csukatnod, hogy megszabadulj tőlem! – ordítottam a képébe vádlón.

– Tudod nagyon jól, hogy nem erről van szó!

– Tudnom kellene?

– Igen, Madi! Ha egy cseppnyi érdeklődést is mutatnál a való világ iránt, akkor tudnád! – fakadt ki. – Mit kellene tennem? Megküzdenem a szörnyetegeddel? Ahhoz be kellene férkőznöm az álmaidba, de nekem ott már nem jutott hely – mondta keserűen, majd hátat fordított, és magamra hagyott a gondolataimmal.

Persze nem ment messzire, csak a konyhába, én mégis úgy éreztem, hogy távolabb már nem is lehetne. Magamba roskadva ültem, és a szavain gondolkoztam. Igaza volt. Bev legutolsó akciója óta, egyik napról a másikra, teljesen megváltoztam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy Ryannek baja eshet, és hogy nem veszíthetem el. Ez a rettegés teljesen kitöltötte a napjaimat, nem hagyva teret semminek és senkinek. De ha így folytatom, nem éppen az történik, amit minden erőmmel próbálok elkerülni? Így is elveszítem! És nem csak őt, hanem önmagamat is.

– Sajnálom – mentem utána a konyhába.

Nem reagált. Két kézzel a mosogatónak támaszkodva állt. Az arcát ugyan nem láttam, de feszült testtartása arról árulkodott, hogy még nem sikerült lenyugtatnia magát. Hátulról átöleltem a derekát, arcomat a hátának szorítottam és lehunyt szemmel suttogtam.

– Igazad van. Az én módszerem nem vált be, jöhet a tiéd. Megpróbálom nem elfojtani az emlékeimet.

Ebben maradtunk. Ilyen gyors eredményre azonban egyikünk sem számított.


Péntek késő délután volt, a tanfolyam utolsó napja. Pontosabban másnapra még be volt tervezve egy búcsúest, de arra nem terveztem, hogy elmegyek. A szobában ültünk a földön, karunk összeért, ahogy az ágynak támaszkodva, felhúzott térdekkel kuporogtam mellette. Éppen süteményt nassoltunk – azaz csak én, mert Ryan nem kért – és, napok óta először, nyugodtan beszélgettünk. Próbáltuk kerülni a kényes témákat, mint például az előző napok őrülete, vagy a „hogyan tovább”. Inkább az édesapjáról mesélt. Beszéd közben a kezében forgatta a villát, majd szórakozottan, lassú mozdulatokkal végighúzta a villa négyágú hegyét a combján, hosszú, szabályos vonalmintázatot rajzolva a farmer anyagába.

Megkövülten követtem a szememmel a mozdulatot, mintha hipnotizáltak volna.

– Ezt miért csináltad? – szakadt fel belőlem rekedten a kérdés.

Döbbenten pillantott rám.

– Mit miért csináltam? – kérdezett vissza értetlenül. Majd rémült, révült tekintetem láttán elém térdelt és vállon ragadott. – Madison! Mi a baj? Miről beszélsz?

– A villa… – nyögtem halkan.

– Mi van a villával? Mit csináltam már megint? Madison, az istenért, beszélj már!

De ekkor már messze jártam. Gyorsan váltakozó képek ugráltak lelki szemeim előtt, felidézve annak a szörnyű estének minden apró részletét.


Sötétedett. A víz felől nyirkos levegőt hozott felém a szél. Tisztán hallottam a folyó morajlását. Ág reccsent a hátam mögött, mire rémülten megpördültem és egy magas, vékony férfival találtam szemközt magam. Hangosan magyarázva közeledett felém, miközben jobb kezével hátrafelé mutogatott. Arcát kapucni árnyékolta, de kék szemei világítottak az alkonyati homályban.

– Jó estét! A közelben lakik valahol? Lerobbantam és szükségem lenne néhány szerszámra. – A hangja udvariasan csengett, de ennek ellenér kirázott tőle a hideg.

– Sajnos nem erre lakom, csak megálltunk a férjemmel levegőzni egy kicsit – válaszoltam, megpróbálva elnyomni hangom remegését. – Drágám, jössz már? Egy fiatalember segítséget kérne! – kiáltottam a fák közé.

Dühösen mordult egyet, és felém lépett. Ijedten hátráltam. Magam sem tudom, mi ijesztett meg jobban, dühös hangja, vagy a megszállottan csillogó hideg szempár. Egyre közelebb jött, és közben széles karmozdulatokkal beszélt tovább.

– Hazudsz, hisz ismerlek jól! – vetette oda gúnyos, dühtől eltorzult hangon.

Összezavarodtam. Nem volt ismerős a hangja, a szemére pedig egészen biztosan emlékeztem volna.

– Olyan vagy, mint az összes többi hazug kurva! Hazudtok ti mind! De majd én megtanítom neked, hol a helyed, milyen egy jó asszony! – Hangja fojtott indulatoktól vibrált.

Ijesztőbben hatott rám, mintha ordított volna. A férfit juttatta eszembe a kiállításról. Megfordultam és futni kezdtem, de elém ugrott, elkapta a karom és maga felé rántott. Még mielőtt sikolthattam volna száraz, hideg ajkait az enyémre szorította. Durván csókolt. Egyik kezével összefogta a két csuklómat, a másikkal a tarkómat markolta, hogy ne tudjam elhúzni a fejem. Nyelvével szétfeszítette a számat, de megharaptam. Éreztem a vére ízét. Felordított, és ököllel arcon csapott. Fájdalom nyilallt az állkapcsomba, és egy pillanatra megszédültem. Ezt kihasználva ismét megragadott, és ott folytatta, ahol abbahagyta. A szám kirepedt, ahogy a fogai keményen belemartak, a nyála csípte a sebet. Könnyek gyűltek a szemembe, az állam lüktetett. Hátrálni próbáltam, de valamiben megbotlottam, és elvágódtam a sáros talajon. Rám esett, alig kaptam levegőt. Kés villant a kezében, ezzel egy időben éles fájdalom áradt szét a bal karomban. Önkéntelenül odakaptam a jobb kezemmel, és amikor visszahúztam, rémülten láttam, hogy ujjaimról vér csöpög a mellkasomra. Megpróbáltam kimászni alóla, de egyre nehezebbnek éreztem a súlyát. Mozdulni sem bírtam. Hosszú ujjai a blúzomat szaggatták. Jobb kezem véres körmeivel végigkarmoltam az arcát, mire dühösen ismét halántékon vágott, de nem hagytam magam. Karmoltam, ütöttem rúgtam, ahol értem. Egy újabb ütés, és minden elsötétült előttem. Nem tudom, mennyi ideig voltam eszméletlen, de amikor magamhoz tértem a karjaim a fejem fölött egy fához voltak kötözve. Fáztam. Ruhátlanul, mocskosan feküdtem a nyirkos talajon. Éreztem a föld és a nedves avar dohos szagát, és a füstét, ami csípte a szememet. Megpróbáltam körülnézni. Nem messze tőlem kis tábortűz parázslott, de a melege már nem ért el hozzám. Őt sehol nem láttam, de valahonnan a fejem felől léptek zaja hallatszott.

– Második lecke következik… – mondta kéjesen.

Úgy tettem, mintha még mindig ájult lennék, de amikor ismét megéreztem a súlyát, torkom szakadtából felüvöltöttem és dobálni kezdtem a testem, hogy levessem magamról. Ettől teljesen elvesztette a fejét, és megszállottan felröhögött. Égett a hátam, a bal karomat pedig egyre kevésbé éreztem. Lábával szétfeszítette a combjaimat, valami kemény nyomódott az ágyékomnak, kezei a mellemet markolták, és gonosz vigyorral nézett le rám. Most láttam először tisztán az arcát. Minden apró részlet az agyam legmélyére vésődött. Akkor is magam előtt láttam, ha lehunytam a szemem. Iszonyodva próbáltam mégis valami másra gondolni, ha már védekezni nem tudtam. Ez nem velem történik, mondogattam magamban. Én otthon vagyok, éppen egy tündér áttetsző, szivárványszín szárnyait festem a falra…

Ekkor egyetlen erős lökéssel belém hatolt. Lüktető, égető fájdalom áradt szét a testemben. Újra ordítani kezdtem. Az arcomat könnyek áztatták. Képtelen voltam visszatartani őket. Ahogy lihegve mozgott rajtam, idővel a fájdalom, mintha enyhült volna… Vagy csak én tompultam el… Nem tudom, de hálás voltam érte. Csendben, mozdulatlanul tűrtem, míg hangosan nyögve elélvezett rajtam. A könnyeim elapadtak, a testem szinte érzéketlenné zsibbadt. Szemem se rebbent, amikor dolga végeztével lemászott rólam.

– Megmondtam, hogy engedelmes, jó asszonyom leszel! – nevetett fel rekedten.

Ülő helyzetbe rángatott. A karom túlságosan hátrafeszült a szorosra húzott kötelek miatt. Nem sejtettem mi következik, de tudtam, azt akarja, hogy lássam. A tűzrakáshoz lépett, és valami hosszúkás tárgyat emelt ki a mozdulattól szikrákat hányó parázsból. Valami villaféle volt. Négy ága vörösen izzott. Odaguggolt az oldalamhoz, és az arcom elé tartotta. Éreztem a forró fémből áradó hőt, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy legyen már vége. Akkor sem hagyta el hang a torkom, amikor a tűzforró fémvillát lassan, őrjítően lassan végighúzta a combomon, erősen belenyomva a bőrömbe. A fájdalom újult erővel kezdett tombolni az idegsejtjeimben, és az égett hús szaga elárasztotta az orrom.

– Erről mindenki tudni fogja, hogy az enyém vagy. Soha nem lehetsz a másé! Igaz, ha így lenne, úgyis mindkettőtöket megölnélek, de nem engedhetem, hogy megcsalj engem! – Csupán tompa, távoli neszként hallottam tébolyult kuncogását.

Azért imádkoztam, hogy öljön meg. Talán ki is mondtam.

Valahonnan nagyon távolról kiabálás, kutyaugatás szűrődött át a fák között. Már késő, gondoltam, és egy utolsó, agyam mélyéig hatoló fájdalomhullámmal magába szippantott a megváltó sötétség.


– Madison, kérlek! – jutott el újra a tudatomig Ryan könyörgő, rémült hangja.

Fuldoklóként kapkodtam levegő után. Át akart ölelni, de én felugrottam, és sebesen elhátráltam tőle.

– Menj el, kérlek – mondtam üres hangon.

– Madison! Mi történt? Újabb emlékek? – Felállt és tett felém néhány lépést, de karnyújtásnyira bizonytalanul megtorpant. – Mondd el, kérlek! Had’ segítsek! – nyúlt felém mégis.

– Ne érj hozzám! – kiáltottam fel, újra kitérve a mozdulat elől.

– Madi, ne csináld! Én vagyok az, Ryan!

– Tudom jól, ki vagy! Nem őrültem meg! – vágtam oda keserű hangon és tovább hátráltam.

– Madison! Szeretlek! Engedd, hogy segítsek! Kérlek…

– Nem! Nem szerethetsz! Már nem! Hogyan is szerethetnél, amikor magamat sem tudom elviselni! – nyöszörögtem öklömet a halántékomhoz szorítva.

– Miről beszélsz? Hisz’ semmi nem változott!

– De igen, minden megváltozott – mondtam elhaló hangon.

– Mi?! Mi az a minden, Madi?

– Az, hogy emlékszem! Hát nem érted?! Már nem csak tudom, hanem érzem is! Emlékszem minden egyes pillanatra, minden mozdulatra és mindenre, amit akkor éreztem! Arra, hogy küzdöttem és kiáltoztam, de senki nem segített! Arra, hogy megkötözött és … megerőszakolt! Hogy megbélyegzett, ahogy az állatokat szokás…, hogy mindenki tudja, az övé vagyok! Ahogy arra is, hogy ott és akkor meg kellett volna halnom! Akartam, hogy meghaljak! – Az utolsó mondatokat már szinte magamon kívül üvöltöttem.

Arcomat könnyek áztatták, hetek óta először. Ryan tehetetlenül figyelte, ahogy összeomlok. A sarokba kuporodtam, és felhúzott térdeimet szorosan átkarolva előre-hátra ringattam magam. Letérdelt mellém és újabb kísérletet tett, hogy átöleljen, de ellöktem magamtól és halkan, tagoltan, minden egyes szót kihangsúlyozva megismételtem:

– Azt mondtam, menj el! Te akartad, hogy emlékezzek, hát most megtörtént…

Nem néztem fel. Nem akartam látni. Arcomat a karjaim közé rejtettem, és a történtek óta először, hangosan felzokogtam. Pár perc múlva halkan csukódott az ajtó. Sokáig ültem ott mozdulatlanul, minden külső ingerre tompán. Mocskosnak éreztem magam. Lassan felálltam, és kivánszorogtam a fürdőbe. Gondolkodás nélkül rángattam le magamról a ruháimat szétszórva őket a földön, és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a meleg vizet, és addig dörzsöltem magam a durva tengeri szivaccsal, míg a bőröm már mindenhol vörös volt és sajgott. Combomon a sebek szinte elviselhetetlenül lángoltak a forró víztől. Leültem a zuhanytárca aljába, és hagytam, hogy a rám zúduló víz tovább égesse a bőrömet. Istenem, miért nem haltam meg már akkor?! Kaptam ugyan egy kis haladékot, néhány csalóka, szép emléket, de most meghaltam. Belül halott vagyok.

Az ajtó túloldaláról Trisha halk hangja szólított a vízcseppek kopogásán keresztül.

– Madison! Trisha vagyok! Jól vagy? Minden rendben? Ryan mondta, hogy talán…

– Hagyjatok békén! – szakítottam félbe durván. – Nincs szükségem senkire!

– Madi, kérlek, ne csinálj butaságot! Gyere és beszélgessünk! Csak segíteni szeretnénk! – kérte.

– Nem akarok beszélgetni! Nem akarok semmit, csak egyedül lenni! Hagyjatok végre békén! – nem tudom, az utolsó mondatokat hallotta-e, mindenesetre nem jött tőle válasz.

Vártam még pár percet, aztán minden erőmet összeszedve felálltam, megtörülköztem és oda sem figyelve, mit húzok magamra, felöltöztem. Ceruzát, papírt ragadtam, a konyhaasztalhoz ültem, és rajzolni kezdtem. Nem érzékeltem az idő múlását. A ceruzám gyors mozdulatokkal szántotta a papírt, melyen lassan, de biztosan, kivehetővé vált egy emberi arc, majd fokozatosan egyedi jelleget öltött. Megcsörrent a mobilom. Automatikusan rápillantottam. Faith volt. Már öt nem fogadott hívásom volt. Most se vettem fel, csak rajzoltam tovább.

Mozdulatlanul, arcomon végigfolyó könnyekkel néztem a lapról rám bámuló, első ránézésre kifejezetten megnyerő arcot. A barna hullámos fürtök közül kivillanó enyhén elálló füleket, a kissé aszimmetrikus ívű orrot, a szabályos, gunyoros mosolyra húzódó ajkakat és a sűrű, sötét szemöldökök alatt megbúvó, hipnotizáló, világos szempárt.

Egy vörös hajzuhataggal keretezett, aggódó arc siklott a látóterembe.

– Faith? – néztem fel hitetlenkedő, könnyektől elhomályosult tekintettel.

– Ryan hívott – közölte lágy hangon. – Azt mondta, baj van. Nem vetted fel a telefont se! Jöttem, ahogy tudtam! Mi történt? – guggolt le a székem mellé, ernyedten ölemben pihenő, jéghideg kezeimet melengetve.

– Baj? – hallottam meg saját, számomra is idegen, rideg hangomat. – Nincs baj! Csak minden a helyére került. Emlékszem… Mindenre! – néztem a zöldes szemekbe.

Faith az asztalon fekvő rajzra pillantott. Arcára azonnal kiült a felismerés borzalma, és rémülten hátrahőkölt.

2011. február 16., szerda

A szivárvány tövében - 14. rész

Ajándék



Jobb keze még tovább merészkedett becézgető útvonalán, és a csípőm vonalát végigsimítva a combomra tévedt. A következő pillanatban levegőért kapkodva kuporogtam az ágy mellett a földön, Ryan pedig felettem térdelt, és kétségbeesett tekintettel nézett le rám.

– Valami rosszat tettem? – hallottam meg kijózanodott, kérlelő hangját. – Mondd el Madi, kérlek! Tudnom kell, mi az, amit nem tehetek. – Felemelt, és hátát a falnak vetve leült az ágyra, engem is az ölébe húzva, és mindkettőnket betakart a paplannal. Addig észre se vettem, hogy ráz a hideg.

– Madi, nyugodj meg. Nem teszek semmi olyat, amit te nem akarsz. Soha nem bántanálak. Kérlek, mondd el, mi a baj? Mit csináltam rosszul? Fájdalmat okoztam valamivel?

– Nem, dehogy! – kaptam fel hirtelen a fejem. A gondolat, hogy Ryan magát hibáztatja, visszarántott a valóságba. – Semmi rosszat nem tettél. Miattam van az egész. Ha nem akarlak mindenáron elcsábítani, ez nem történik meg – hajtottam le szégyenkezve a fejemet.

– Madi, ha nem most, akkor megtörténik máskor. Te magad mondtad, hogy semmire nincs garancia, és én ezt elfogadtam. Nem így értettem. Csak tudni szeretném, mi volt az, ami kiváltotta a reakciódat. Mondtam valamit, vagy megérintettelek valahol, ahol nem kellett volna?

Ekkor már pontosan tudtam, mi történhetett.

– A … combom. Megsimogattad a combom, azt hiszem. Pontosabban, azokat a hülye égési hegeket! – Az utolsó mondatnál már dühösen morogtam, legszívesebben üvöltöttem volna a csalódottságtól.

– Szóval az égési sebek, amiket még nem láttam, igaz? Mit gondolsz, ha megmutatnád, könnyebb lenne? – kérdezte óvatosan.

– Lehet… Nem tudom… De ha lehet, ne most jó? – néztem rá könyörgő szemekkel. – De különben sem hiszem, hogy változtatna a helyzeten. Ne haragudj, Ryan. Tudhattam volna, hogy ez lesz. Nem tudom megtenni. Mindig lesz valami újabb, ami eszembe jut. Nem kérhetem tőled, hogy ezt a végtelenségig elviseld.

– Madi – Maga felé fordított, és mélyen a szemembe nézett. –, ezt most azonnal felejtsd el! Nem hagyom magam ilyen könnyen lerázni! Emlékszel a dalra? Szeretlek! Addig várunk, amíg kell. És különben is – lett hirtelen évődő a hangja –, első próbálkozásnak szerintem felülmúlhatatlan volt! Főleg az a sztriptíz jelenet… Azt máskor is meg tudnád ismételni? – kuncogott fel mély hangon.

Ezen már nekem is nevetnem kellett, bár a feszültség még nem oldódott fel bennem teljesen.

– Persze, bármikor, ha előtte megiszok legalább öt pohár tequilát – válaszoltam végül önmagamat kigúnyolva.

Pár percig csendben ültünk összebújva, majd Ryan elvackolta magát az ágyon, engem is maga mellé húzott, szorosan átölelt, és álmos hangon a fülembe súgta.

– Rendben, akkor ezentúl mindig kell itthon tequilát tartanunk.

Egyre lassuló légzését hallgatva azon tűnődtem, vajon normális vagyok-e. Magamhoz akarok láncolni egy fantasztikus férfit, amikor azt sem tudom, hogy valaha képes leszek-e megadni neki, amire vágyik. Lehetek-e ennyire önző? Másrészt viszont, ő mondta, hogy hajlandó ekkora áldozatra. És én ettől csak még jobban szerettem. Elnéztem kisimult vonásait, és melegség járta át fagyos tagjaimat. Igen, szeretem, és ezen nem tudok változtatni.

– Szeretlek, Ryan Henderson – suttogtam halkan a félhomályba, majd szemeimet lecsukva én is nyugodt álomba merültem.


Másnap reggel vidám madárfütty és néhány kósza fénysugár ébresztett. Még félálomban, boldogan fordultam, hogy Ryan-hez bújjak, de csak a meggyűrődött lepedő jelezte, hogy nemrég feküdt ott valaki. Amikor az éjszaka történtek átvillantak az agyamon, már nem is bántam annyira, hogy nem mellette ébredtem. Kellet egy kis idő, hogy összeszedjem magam, és szégyenkezés nélkül tudjak a szemébe nézni. Bevettem magam a fürdőszobába és szépen lassan, komótosan megmosakodtam, fogat mostam és felöltöztem. Szinte tincsenként fésültem ki a hajam, hogy húzzam még egy kicsit az időt. Közben hallgattam a beszűrődő neszeket, hátha rájövök, hol van és mit csinál. Halkan nyílt a bejárati ajtó. Ezek szerint nem volt itthon. Hallottam a szobába vezető lassú léptek súrlódását, majd szinte futó lábak csattogását visszafelé. Újból nyílt és csapódott az ajtó. Ez meg mi volt?

– Ryan, te vagy? – léptem ki a fürdőből, és belestem a szobába. – Haley? Hol vagytok?

Benéztem a konyhába, még Haley szobájába is, de sehol senki. Furcsa. Vállat vontam és visszasétáltam a szobába, hogy bevessem az ágyat. Ekkor pillantottam meg a párnámon heverő kis dobozkát. Tanácstalanul forgattam a dobozt az ujjaim között. Nem rá vall, hogy így akar megajándékozni. Ő személyesen adta volna át. Vagy mégsem? Leültem az ágy szélére és óvatosan felnyitottam a babarózsaszín – ?! – bársonydoboz tetejét. A krémszínű szatén párnán egy nyaklánc és egy pár fülbevaló feküdt. Tipikusan az a fajta, amit az életben nem viselnék. Szép, szép, de az én ízlésemnek – amellett, hogy túl drága – kicsit erőltetett és hivalkodó. Első ránézésre lerítt róluk, hogy egy vagyonba kerülhettek. Nem volt rá szükségem, hogy jobban megnézzem a cirkalmas rózsát formázó arany és kristály káprázatokat, anélkül is tudtam, hogy nem fogadom el. Mi ütött Ryanbe, hogy ezt megvette? Épp visszazártam a dobozt, amikor kopogtak. Gyorsan az ajtóhoz mentem, remélve, hogy Ryan bolondozik, és minél hamarabb letudhatom a rám váró kínos beszélgetést. Felrántottam az ajtót és Beverley negédes mosolyával találtam szemközt magam.

– Szia, Madison! Elnézést a zavarásért, csak tudod, szeretnék veletek beszélni – kezdte mézes-mázasan. – Szeretnék bocsánatot kérni tőletek. Olyan buta voltam és féltékeny… – Zavartan felvihogott, majd a kezemre tévedt a tekintete. – Jaj, Istenkém! Rosszkor jöttem? Tán csak nem eljegyzési gyűrűt rejtegetsz? Ryan, te Casanova – kiabált be mellettem a szobába, olyan mesterkélt hangon, amitől kirázott a hideg.

– Ryan nincs itt – szakítottam félbe gyorsan. Már így is többen kikíváncsiskodtak a folyosóra. –, és természetesen lánykérésről szó sincs. Igazából ez nem is…

– Engem nem csapsz be! Ígérem, köztünk marad! Jaj, had’ nézzem! – Cinkos kacsintás kíséretében kikapta a kezemből az ékszeres dobozkát.

Időm sem volt tiltakozni, már ki is nyitotta. Valaki világosítson fel, mikor lettünk mi a legjobb barátnők?! A következő pillanatban éles, hisztérikus sikoltás törte meg a folyosó csendjét. Kikerekedett szemekkel meredt az ékszerekre, aztán rám, majd tekintetét az immár jelentősen felduzzadt nézőközönség felé kapva, színpadiasan kifakadt.

– Ti vagytok a tanúim! Ez a nő ellopta a kedvenc ékszereimet! Ezek itt az enyémek – nézett újra egyenesen a szemembe. Arcára olyan undor ült ki, mintha egy csótánnyal szemezne a fürdőkádban. – Tudtam, hogy valami nincs rendben veled, de azt nem gondoltam volna, hogy lopsz is. Én meg azt hittem, a múltkori betöréskor tűnt el. Valaki hívja a rendőrséget! – vetette hátra a válla felett, és a hangja kétséget sem hagyott afelől, hogy nem kérésnek szánta.

– Én nem loptam el semmit – tértem végre magamhoz –, sem most, sem máskor. Abban igazad van, hogy ez nem az enyém, de abban tévedsz, hogy a tied. Most kaptam Ryantől és éppen…

– Szóval azt mondod, Ryan lopta el?!

– Nem, nem azt mondtam! És, ha lennél olyan kedves, és nem szakítanál állandóan félbe, akkor talán…

– Te csak ne mondd meg, hogy én mit csinálhatok és mit nem! – rikácsolta egyre jobban belelovalva magát képzelt sérelmébe. – Majd a rendőrség végighallgatja a hazugságaidat!

– Mi folyik itt?! – harsant fel Ryan számonkérő hangja a lépcső felől. – Beverley… Ki más? Nem volt még elég a gyerekes trükkjeidből? A múltkori nagyjelenet után azt hittem, feladtad végre – fordult szembe a megszólítottal, gúnyos mosollyal az ajkán, amikor mellém ért.

Beverley-vel egyszerre szólaltunk meg.

– Köszönöm Ryan, igazán, de nem fogadhatom el. Nem költhetsz rám ennyi pénzt…

– Szállj le a magas lóról Ryan! Már kihívták a rendőrséget. Bármelyik pillanatban itt lehetnek.

– Mit nem fogadhatsz el? – fordult felém meglepetten.

– Az ajándékodat – válaszoltam tétován, abban reménykedve, hogy fogalma sem lesz, miről beszélek. De csalódnom kellett.

– Tudhattam volna, hogy eljár a szád! – fordult szikrázó szemekkel Bev felé. – A rendőrséget? – jutott el hirtelen a tudatáig az előbb elhangzott kijelentés. Szemöldöke hirtelen a magasba ugrott a csodálkozástól, majd szemei újra gonoszan villantak. – Óh, fel akarod adni magad túlzott szőkeségért, és több rendbeli ármánykodásért? Erre semmi szükség. Mi nem vagyunk haragtartóak, igaz kicsim? – húzott magához vigyorogva.

– Mindjárt lehervad az arcodról a vigyor! A rendőrség azért jön ide, mert megvan a tolvaj, aki elvitte az ékszereimet! – Tagadhatatlanul jól játszotta ki a kártyáit. Ryan döbbent hitetlenkedéssel meredt rám, szemeiben ezúttal félelem és aggódás bújkált.

– Jól vagy, Madi? Igazat mond? – intett fejével a már-már hisztérikusan vihogó Bev felé.

Én már semmit sem értettem. Most akkor tényleg ő lopta el azokat az ékszereket? Mi mással magyarázhatnám a tekintetében a félelmet? Lopott ékszerrel akart nekem kedveskedni?! Ez lehetetlen! Itt valami nagyon nem stimmel!

– Ryan, ugye nem te tetted ezt az ágyamra? – kérdeztem a Bev kezében lévő csecsebecsékre mutatva. A gyanú, amely megfogalmazódott bennem, cseppet sem volt kellemes.

– Mit tettem az ágyadra? – nézett rám értetlenül, majd végre Beverley kezére pillantott. – Már miért tettem volna? Elmondanád végre, hogy miről van szó?! – Kezdett kijönni a béketűrésből.

– Csak semmi sztori egyeztetés! A nyomozó hamarosan…

– Bev, fogd be! Hidd el, ha én teszem, rosszabbul jársz!

– Hallottátok? Most még meg is fenyegetett!

Nem láttam ugyan a zöld szemeket, de eléggé ijesztő lehetett, mert Bev elhallgatott. A körénk gyűltek ide-oda kapkodták a fejüket, és próbáltak rájönni, hogy miről is folyik a társalgás. Segítettem nekik.

– Miután felébredtem, azt a dobozt találtam a párnámon. Azt hittem, te vetted nekem – kezdtem a Ryannek szánt magyarázatba. – De nyilvánvaló, hogy nem te voltál, hála az égnek… De akkor csak egyetlen ember lehetett. – Ahogy ebbe belegondoltam, kirázott a hideg. Hirtelen új értelmet nyert a Ryan szeméből kiolvasott félelem. Nem félt, engem féltett. Azt hitte, Bev a támadómról beszél, amikor azt mondta, megvan a tolvaj.

Beverley összeszűkült szemmel figyelt minket. Ezúttal ő sem tudta, miről beszélünk.

– Gondolod, hogy ő volt? – kérdezte Ryan elsápadva. – Bement a szobába, míg aludtál?!

– Nem aludtam, a fürdőben voltam. Gondolom, azt hitte senki nincs itthon – Újra megrázkódtam a gondolatra, hogy mi történhetett volna, ha szembe találkozom vele.

– Persze, hogy nem Ryan volt, mert te voltál – szólalt meg ismét Beverley, máris elfelejtkezve az iménti rendreutasításról. – Nincs itt semmiféle ő...

A hangja furcsán remegő lett. Egyszerre pillantottunk rá, de csak Ryan jött rá izgatottsága valódi okára.

– Te voltál! – fordult felé fenyegetően. – Hát persze! Hogy miért is lepődöm meg? Egy újabb piszkos kis trükk, igaz Bev?

Most rajtam volt az értetlenkedés sora. Beverley ijedt, meghunyászkodó tekintetét látva azonban nekem is összeállt a kép. A megkönnyebbüléstől hangosan felnevettem. Ez volt számomra a legkedvezőbb változat.

– Beverley, őszintén mondom, most megleptél! – fordultam hozzá én is, még mindig kacarászva. – Nem néztem ki belőled ilyen váratlan és agyafúrt lépést.

Bev kerek szemekkel bámult rám, valószínűleg nem ilyen reakcióra számított. Ryan viszont megenyhülve szintén elmosolyodott. Tudta jól, hogy miért örülök annyira. Ekkor lépett színre a civilbe öltözött, fiatal nyomozó.

– Jó napot! Minden rendben, Mr. Henderson?

– Mi az, hogy Mr. Henderson?! Én hívtam ki magukat! – fakadt ki Beverley. Nem szokott hozzá, hogy mellőzzék.

– Igaz is – fordult vissza hozzá Ryan gunyoros arccal. – Meséld csak el a nyomozónak, hogy miért rángattad ide őket.

– Ööö… Tévedés történt…

– Kíváncsivá tett, hölgyem – nézett rá felhúzott szemöldökkel a férfi.

– Az a helyzet, hogy meglettek az ékszereim, és azt hittem, hogy Madison…

– Bev! – szólt rá figyelmeztetően Ryan.

– Jó, jó! Szóval, nem lopták el az ékszereimet. Én rejtettem el őket, és Madisonra akartam kenni… de lebuktam! – a legkisebb megbánás nélkül adta elő mindezt. Ajkai az utolsó szavaknál durcás grimaszba rándultak, és megvetően végigmért, mintha én tehetnék az egészről.

– Igaz ez? – nézett először ránk, majd a körülöttünk állókra.

Mindenki hevesen bólogatott, és kíváncsian lesték, mi lesz a következő lépés. Ryan félrevonta a nyomozót, és valamit mondott neki, mire az bólintott, és eltüntetve a szája sarkában vibráló mosolyt, népes közönségünk felé fordult.

– Jól van, emberek, nincs itt semmi látnivaló! Mindenki menjen szépen a dolgára!

Amikor azonban Bev lehajtott fejjel el akart sietni mellette, megállította.

– Ön nem, Miss Mitchell. Tudja, hogy a rendőrség félrevezetése bűncselekmény? Attól tartok, be kell, hogy vigyem.

– De… – kezdett volna tiltakozni, de meggondolta magát, és inkább a fenyegetőzést választotta. – Téved Mr. …

– Peters – segítette ki gálánsan a nyomozó.

– Mr. Peters, nem kell engem sehova vinnie. Tudja, hogy ki vagyok én?!

– Igen, Miss Mitchell, tudom, ki az ön édesapja, Mr. Henderson volt olyan kedves, és az imént felvilágosított. A törvény azonban mindenkire vonatkozik. Kérem, jöjjön velem.

– Mit mondtál a zsarunak? – kérdeztem, miután kettesben maradtunk.

– Csak megkértem, segítsen nekem, és leckéztessük meg egy kicsit Beverley-t, hogy ne legyen kedve még egyszer a rendőrséggel szórakozni. És mellesleg azt is megemlítettem, hogy a főnöke biztosan értékelni fogja a határozott fellépését – magyarázta kárörvendő vigyorral.

– És csak úgy szót fogad neked?

Zavar suhant át az arcán, majd lezsernek szánt vállrándítással intézte el a dolgot.

– A pénz hatalma…

Nevetve letelepedtünk a konyhaasztal mellé és korgó gyomorral figyeltem, ahogy Ryan telerámolja az asztalt mindenféle finomsággal. Eddig fel sem tűnt, hogy szatyor van nála. Már javában falatoztunk, amikor eszembe jutott valami.

– Mire utaltál, amikor azt mondtad Beverley-nek, hogy tudhattad volna, hogy eljár a szája? – kérdeztem az arcát fürkészve.

– Erre bezzeg emlékszel – mormolta az orra alatt, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. – Még az első táncóra után Bev elrángatott egy ékszerüzletbe, hogy segítsek neki ajándékot venni a nővéremnek… Szóval megláttam egy apró ékszert, amiről valamiért te jutottál eszembe, és hát… megvettem – fejezte be szinte félszegen felpillantva rám. – De nem akartam odaadni – védekezett helytelenítő tekintetem láttán. – Úgy értem, még – fűzte hozzá gyorsan.

Végül saját feszélyezettségén nevetgélve felpattant, és fejcsóválva kisétált a konyhából. Egy apró, krémszínű kartondobozkával a kezében tért vissza.

– Most már úgyis mindegy. De mielőtt odaadnám, kérdezhetek én is valamit?

– Az attól függ. – Rosszat sejtve, bizalmatlanul méregettem a kezében szorongatott tárgyat. Csak nem igaza lesz Beverley-nek? Ugye nem?!

– Miért örültél annyira, amikor kiderült, hogy nem én akartalak megajándékozni?

– Mert az a méregdrága ékszerszett szörnyű volt – válaszoltam fellélegezve, az igazságnak megfelelően. – Egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy te vetted nekem, pedig már a rózsaszín doboz láttán rá kellett volna jönnöm, hogy az lehetetlen.

– Te nem szereted a rózsaszínt?! – Olyan ledöbbent, ijedt hangon kérdezte, hogy rémülten kaptam ismét rá a pillantásom. Ezt most komolyan kérdezi? De a szemében szikrázó vidám évődés láttán megnyugodtam, és válaszul megpöccintettem egy szalvéta galacsinnal.

– Szóval, mit kapok? – Most már egyre jobban fúrta az oldalamat a kíváncsiság.

Szó nélkül átnyújtotta a csöpp dobozt, és visszaült a helyére, szemét egy pillanatra sem véve le rólam.

Óvatosan, milliméterről milliméterre felemeltem a könnyű kis tetőt, és fejemet lehajtva alá kukucskáltam. Amint egy apró fénysugár beszökött a dobozba, odabent felszikrázott valami. Gyorsan visszazártam, de Ryan csalódott arcára pillantva nagy levegőt vettem, és egyetlen mozdulattal leemeltem a doboz tetejét. A szavam is elakadt. A kis kelta ékszercsoda azonnal rabul ejtette a szívem. Egy szépen kidolgozott, kalligrafikus C betű ívének ölelésében miniatűr unikornis bújt meg, a szikrázó csillogást pedig néhány apró, színes kristály idézte elő, amik a betűt körülfonó ezüst indák között pihentek. Mindezt egy leheletfinom, vékony ezüstlánc egészítette ki. Meghatottan pillantottam Ryan várakozó arcára, de nem találtam a megfelelő szavakat.

– Nem tetszik. – Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. A kávéscsészét szájához emelve igyekezett palástolni kiábrándultságát. – Vissza lehet vinni. Direkt meg…

– Úgy nézek ki, mint akinek nem tetszik? – képedtem el. – Nem találok szavakat! Ez egyszerűen meseszép! Jobbat nem is választhattál volna. Ha látnád otthon a „mesefalamat”, biztos nem kételkednél – áradoztam hadarva, miközben továbbra is a kis medált csodáltam.

Kis híján kiejtettem a kezemből ijedtemben, amikor Ryan fuldokló hangokat hallatva köhögni kezdett.

– Csak félrenyeltem a kávét – krákogta vöröslő fejjel. – Örülök, hogy tetszik.

– Az nem kifejezés. – Odasétáltam hozzá, és az ölébe fészkelve magam a kezébe adtam a láncot, majd hátat fordítottam neki, hogy a nyakamba akaszthassa.

– Mindig viselni fogom – suttogtam, amikor visszafordultam és az ajkaira hajoltam, hogy csókkal köszönjem meg az ajándékot.

A nap hátralévő része azzal telt, hogy mindenkinek el kellett mesélnünk a történteket. Szegény Daryl nagyon csalódott volt, hogy lemaradt a jelentről ahogy Beverley-t elvezette a nyomozó.

– Nekem is ilyenkor kellett elmennem gitárhúrt venni – dohogott. – Szívesen megörökítettem volna az arckifejezését, amikor rájött, hogy ezúttal nem úgy fognak történni a dolgok, ahogy ő akarja. Egyébként mi lesz vele?

– Semmi különös. Bent tartják egy éjszakára – hangzott a felettébb vidám válasz Ryan felől, aki az ágyon ült törökülésben és épp a gitárját húrozta újra. – Bocs, hogy miattam lecsúsztál róla, de nem sejthettem, hogy mit forgat a fejében az a liba. És az elején egyáltalán nem volt vicces a dolog… – Az utolsó szavakat inkább csak magának szánta, miközben hangolni kezdte a gitárt, de Daryl persze meghallotta.

– Ezt hogy érted?

– Áh, semmi – legyintett idegesen, és rám kapta a pillantását.

– Ne már, haver! Nem elég, hogy nem láttam a saját szememmel, még titkolózol is?

– Csak jól ránk ijesztett… Mert eredetileg azok az ékszerek a betöréskor tűntek el. Mivel nem mi loptuk el, ami ugye nyilvánvaló volt, csak arra tudtunk gondolni, hogy a tolvaj jött vissza és tette valamiért Madison szobájába őket. Te nem kaptál volna frászt hasonló esetben? – vágta ki magát az igazság apró töredékével.

– Jól van, na! Nem kell mindjárt leharapni a fejem! Akkor is szívesen itt lettem volna… Csodálom, hogy Nate nem volt jelen, hogy megvédelmezze szíve hölgyét.

Ryan kapott az alkalmon és gyorsan másra terelte a szót.

– Erről jut eszembe! Van kedvetek holnap folytatni az önvédelmi órát?

Természetesen volt. Egyedül Daryl mondott nemet, keserű grimasszal a facérságára hivatkozva. Így Trish és Zac társaságában ismét a parkban töltöttük a vasárnap nagy részét. Bár még bőven adtunk alkalmat oktatónknak, hogy fejét, hasát fogja ténykedésünk láttán, de azért egyre jobban mentek a mozdulatok. Néha már sikerült a célszemélyt földre küldenem magam helyett, és ezúttal Zac sem szenvedett komolyabb sérüléseket, legalábbis ami a férfiasságát illeti.

Az este is hasonlóan telt, mint az egy héttel ezelőtti. Zene, ének, tánc és persze poénáradat, aminek ezúttal egy bizonyos szőke csinibaba volt a fő célpontja. Azt hiszem, Beverley azt is megbánta, hogy egyáltalán jelentkezett erre a továbbképzésre. Nem volt ember, aki ne hallott volna csúfos leszerepléséről és kudarcba fulladt próbálkozásairól, hogy szétválasszon minket. Sőt! Marknak és Gregnek köszönhetően Daryl vágya is teljesült. Ugyanis Mark megszerezte a folyosót pásztázó biztonsági kamera felvételét, amit Greg valami számítógépes hókuszpókusszal feliratozott és feltöltötte egy internetes videó megosztó oldalra. Lévén, hogy Beverley-nek elég nagy az ismeretségi köre, órákon belül több száz megjegyzést kapott a nyúlfarknyi némafilm, és valószínűleg ennél jóval többen látták. A végén már sajnálni kezdtem a főszereplőt, aki nyilvánvalóan nem ilyen színésznői debütálásról álmodott. Mindenesetre csodálatra méltó módon fogadta a megaláztatást. Nemhogy nem szaladt haza apuci védőszárnyai alá, de még az órákon is megjelent, és minden további cirkusz nélkül fejezte be a tanfolyamot. Ami engem illet, én kicsit aggódtam, hogy ez csupán újabb vihar előtti csend.