Arany János nyomdokaiban

Íme, a tegnap beígért pályázati novella, amelyet Natty júliusi kispályázatára írtam.

Mint azt előző bejegyzésemben is írtam, ennek a novellának a megírása igen különleges feladat volt számomra, amolyan igaz kihívás. A kiírás szerint ugyanis Arany János négy költeménye közül kellett választani egyet, és azt átültetni prózába, nem hagyva ki semmit, de mintegy a balladai homályt kihasználva, kiegészítve azt saját elképzeléseinkkel, eddig ismeretlen részletekkel, háttér információkkal. Kritérium volt, hogy nem idézhetünk a műből, tehát mindent saját szavakkal kellett megfogalmaznunk, alcímet kellett kitalálnunk hozzá és volt egy jelenet, amit mindenképpen bele kellett szőnünk – nevesül, hogy valaki sírjon a novellában –, akár szerepelt ilyen az eredeti műben, akár nem.

A zsűrizésnél vizsgálták az alcímet, a történeti és hangulati hűséget, a kiegészítéseket és az esetleges logikai buktatókat, a sírós jelenet illeszkedését, valamint a helyesírást.

A választható művek a következők voltak:
Tetemrehívás
Tengeri-hántás
Híd-avatás
Kép-mutogató

Én a harmadik mellett döntöttem.

Nos, nagy izgalommal láttam neki a munkának, mely izgalom abból is származott, hogy csupán a határidő lejárta előtti napon tudtam rá időt szakítani. A rendelkezésemre álló rövid idő ellenére nem született olyan rossz pályamű, ugyanis ismét második helyezést értem el! :-D

Remélem legalább olyan érdeklődéssel fogjátok olvasni, amilyen lelkesedéssel én írtam!

Jó olvasást!

Híd-avatás

avagy a Folyó mindent visz

Reményekkel telve léptem be a hatalmas udvarházba, biztos voltam a sikerben, pedig az üresen kongó döndülés, amellyel bezárult mögöttem a kétszárnyú ajtó, előre jelezte jövőm kilátástalanságát. Én azonban nem vettem tudomást a jelekről, vak voltam mindenre, ami ellentmondott szívem vágyának vagy meghiúsíthatta boldogságomat. Ennek megfelelően teljesen váratlanul, tüzes arculcsapásként ért a hír, hogy az uraság, értesülve leánya érzelmeiről és terveiről, elküldte őt Pozsonyba, rokonokhoz. Mindezt a komorna mesélte el, amíg a könyvtárszobába vezetett, vállalva a nem csekély kockázatot, hogy magára haragítja gazdáját. Jókedvem úgy illant el, akár a kéményből felszálló füst. Tudtam, nincs tovább, de immár nem térhettem ki a találkozás elől. Összeszedtem minden megmaradt büszkeségemet, kihúztam magam és csendesen beléptem a tágas, faburkolatú helyiségbe.

A gróf úr az ajtónak háttal állt, mintha ezzel is azt akarta volna érzékeltetni, arra sem vagyok méltó, hogy illően fogadjon. Dacosan felszegett fejjel megálltam néhány lépésre tőle, és csak azért se szólaltam meg. Végül kénytelen volt felém fordulni.

– Gróf úr – köszöntöttem enyhe főhajtással.

– Fiú, ülj csak le – intett nagyvonalúan az egyik bőrszék felé, köszönésem viszonzása gyanánt.

– Köszönöm, inkább állnék.

Ekkor mutatott először és utoljára érdeklődést irántam. Fürkésző tekintete szúrósan végigfutott öltözékemen, pillanatnyi ideig megpihenve sáros csizmámon. Látható rosszallása már csak azért is érzékenyen érintett, mivel éppen az árvíz sújtotta területeket jártam végig, keresve a lehetőséget, hogy a rászorulók segítségére lehessek. Szigorú pillantása végül az arcomon állapodott meg.

– Tudomásom van bizonyos tervekről, melyeket a lányommal titokban szőttetek – kezdett bele minden bevezető nélkül. – Gondolom tisztában vagy vele, hogy teljességgel lehetetlen amit kívántok.

– Gróf úr, engedje meg, hogy…

– Nem engedek meg semmit! – csattant erélyesen a hangja. – Nem, amíg nem rendelkezel olyan mértékű vagyonnal, ami biztosíthatja, hogy a lányom megkapja mindazt a kényelmet, amelyet megszokott. Nem, amíg nem biztosítasz afelől, hogy nem csupán a hozománya miatt áhítod annyira ezt a frigyet. Mindezek okán kizárólag vagyonos emberhez vagyok hajlandó hozzáadni a lányomat, és ha emlékezetem nem csal, te nem vagy az. Leányom kedvéért azonban hajlandó vagy egy egyezségre. Egy hónapot kapsz, hogy teljesítsd a feltételeket, ellenkező esetben nem találkozhattok többet, és Mária ahhoz fog hozzámenni, akit én kijelölök számára. Azt hiszem, világos voltam. Távozhatsz!

Se egy szó, hogy meggyőzzem, se egy kérdés Máriám hogyléte felől – ennyit sem engedett. Utasított és parancsolt, ahogy megszokta, és ezzel megpecsételte a sorsomat.

Hiába próbáltam bármit, amit tisztességem engedett – holmi büszkeséggel ekkor már mit sem törődtem, úri passzió az – ami keveset sikerült összegyűjtenem, azt még nagy jóindulattal se nevezhette volna senki vagyonnak. Dolgoztam éjjel, dolgoztam nappal, könyveltem gazdaságnak, végeztem kulimunkát, a pénzem azonban nem gyarapodott számottevően. El kellett fogadnom a tényt, hogy becsületes munkával, ily rövid idő alatt nem lehet vagyonra szert tenni – tán hosszabb idő elteltével sem.

Más módszert kellett hát keresnem.

***

Elgondolkozva forgattam az ujjaim között egy ezüst érmét. Egy nap híján egy hónap telt el az ultimátum óta, melyet az uraság adott. Ha most veszítek, oda minden reményem, de ha meg sem próbálom, akkor is. Rajta hát!

– Dupla vagy semmi! – mondtam ki fennhangon végső döntésem, miközben az összes pénzt egyetlen kupacba sepertem.

– Mindet, fiam? – suttogta mögöttem egy idős úr megütközve.

Hátra se néztem, úgy vetettem oda színlelt hetykeséggel: – Játszani csak nagyban érdemes!

Pillantásom, szavaimnak ellentmondva, könyörgőn tapadt az osztó kezére, szinte szuggerálva azt. Hiába rejtettem az asztal alá, s szorítottam ökölbe kezeimet, ujjaim remegését palástolandó, a homlokomon gyöngyöző izzadtság elárulta izgalmamat. Az idegtépő várakozás közben már éppen kezdtem megbánni meggondolatlan tettemet, de az osztó keze mozdult, a tét maradt. Nincs visszaút.

Árgus szemekkel figyeltem a felfedett lapokat és még mielőtt elhangzott volna a gyilkos mondat, már tudtam, hogy mindennek vége.

– A Bank nyert! A Bank mindent visz!

Kábán, reményvesztetten álltam fel az asztaltól, szinte meg se hallva a rosszalló, sajnálkozó felkiáltásokat. Azt se néztem, merre megyek, nem is érdekelt. Nem mindegy most már?! Nem érdekelt sem hideg, sem eső, tán még az se érdekelt volna, ha gyermekfej nagyságú jégdarabok potyognak az égből, csak mentem, amerre a lábaim vittek. Éreztem én, hogy a felöltőm egyre nehezebb, hogy hideg víz folyik a hajamból ingem gallérja alá, de törődnöm vele nem volt érdemes. Egyetlen érzelmet azért kiváltott belőlem az időjárás, mégpedig a hála melengető érzését. Kizárólag köszönettel tartoztam azért, hogy a teremtő nem nehezítette szívemet ragyogó napsütéssel, csillagfényes, langy éjszakával, a tavasz illatát hordozó játszi szellővel. A bőséges égi áldás, nem csak arra volt jó, hogy hűsítette indulatoktól felhevült testemet, s borogatásként enyhítette fejem zsongását, de arról is bizonysággal szolgált, hogy az Úr együttérzése az enyém, s ez bizony joggal ébresztett bennem hálás alázatot.

Gondolataim azonban rögvest vissza is tértek eredeti medrükbe, s egyre csak kedvesem körül jártak. Már gazdag lennék, ha mellém pártolt volna a szerencse, s a szép Mária keze is enyém lehetne. Szerelmét bírom, ezt tudtam jól, de mit érek vele, ha apja zord szíve nem enged a szerelmesek óhajának?! Csak vagyonos embernek adja lányát – no hiszen! Boldogságot pénzen nem vehet, de a gróf úr ezt nem érti, nem fogja fel, s talán nem is akarja. Mária számomra örökre elveszett.

Figyelmemet halk csobogás terelte vissza a jelenbe. Az új híd, a Szent-Margit híd nyúlt el előttem hosszan, tiszteletet ébresztő méreteivel, átívelve a folyó mindkét ága felett. Ez a sors keze! Mi más vezetett volna életem legsötétebb órájában a Duna legújabb ékességéhez?! Milyen ironikus. 1876. április havának utolsó napjai egyeseknek a kezdetet, másoknak a véget jelentik – kár, hogy én az utóbbiak közé tartozom. Lassan lépdeltem tovább a hídon a víz neszeit és az avatási zászlók csapkodását hallgatva. Nem is olyan rossz gyászzene ez.

A legmagasabb ponton álltam meg, s áthajolva a korláton megszemléltem az alant feketén fodrozódó víztömeget. Kétségbeesésem ellenére is csodálattal töltött el a tudat, hogy a lágyan, csöndesen hullámzó folyó nemrég milyen hatalmas károk okozója volt, s a gondolat, hogy ez a hihetetlen erő, most véget vethet a szenvedéseimnek. A közeli harangok, mintegy helyeselve tervemet, épp elütötték az éjfélt, csengő-bongó, ércesen zengő hangjukkal csatlakozva a természet kórusához. Ahogy a hangok szertefoszlottak a távolban, az eső is elállt, s így teljesen zavartalanná vált csendes magányom.

Tekintetemet képtelen voltam elszakítani a háborgó mélységet rejtő nyugodt vízfelszínről, melyben égi csillagok milliárdja tükröződött egy-egy pillanatra elhomályosulva, majd újfent élesen szikrázva. Azonnal magam előtt láttam Máriámat, kinek rózsás arcában hasonló csillogással világlott éjkék szeme, s az érzelmek árja újfent magával rántott. Vajon Ő mit érez most? Vajon sejti-e, miféle megpróbáltatásokon vagyok túl, s hogy ezek mit sem változtattak érzelmeimen. És vajon mit gondol majd, ha értesül halálomról? Hagyja-e, hogy atyja véleménye befolyásolja, rám süti-e a gyenge jellem bélyegét, vagy megérti, hogy tettemet csakis az iránta táplált heves szerelem, és az elvesztése felett érzett kétségbeesés vezérelte? Szépséges képmása ott hullámzott előttem csillag-glória által övezve, s én fájó szívvel elrebeghettem szerelmes szavaimat, s a búcsút, melyet Ő már nem hallhatott.

E káprázat által elvakítva először észre se vettem, hogy a víztükör néhol megváltozott. Csak akkor riadtam fel kábulatomból, amikor egy sejtelmes emberi alak bukkant fel a habokból, majd még egy, és sorban a többi. Elképedve ráztam a fejem, hogy bánat sújtotta elmém kitisztuljon, de a látomás csak nem szűnt. Egymás után váltak ki a sötétségből, egy fiatal lány itt, egy siheder ott, egy ősz szakállú aggastyán amott. Megdermedve figyeltem a jelenséget, lábaim gyökeret vertek a híd kövezetében. S ha a látottak nem riasztottak volna meg eléggé, hamarosan hangos kurjantások társultak mellé.

– Ím, megint egy új híd!

– Avassunk hidat!

– Hídavatás! A legjobb vigasság!

Ilyen és ehhez hasonló rikoltások hangzottak lassan minden irányból, én pedig kezdtem azt hinni, hogy szerelmem elvesztésének ténye teljesen megzavarta a tudatomat, s most élőholtakat vizionálok.

– Kezdje a gerle-pár! – kiáltotta hirtelen egyikük, mire valóban előlépett a sokadalomból egy fiatal pár, talpig fehérben. Egymást egy pillanatra sem engedve a hídkorlát fölé lebegtek.

A torkom kiszáradt, a szívem lüktetett és szúrt, mert immár tudtam – vagy legalábbis tudni véltem –, mi történik hitetlenkedő szemeim előtt. S valóban, a szerelmesek nem rettenve sem a magasságtól, sem a mélységtől, csak a másikat látva, elsuttogták utolsó szavaikat: „együtt mindörökre, együtt a síron túl is”, és nem lazuló szoros ölelésben alávetették magukat az áradatba.

Végre magamhoz tértem kissé, s bár a szellemalakoknak eszük ágában sem volt szertefoszlani, a korláthoz rohantam. Ujjaim karmokként görbültek a hideg kőre, tekintetem őrjöngve kutatta a lenti sötétséget, de a párt sehol nem láttam az egyre sorjázó árnyalakok kavalkádjában.

Mintha ott sem lennék, egy idősebb nő közvetlenül mellettem vált ki a tömegből, s követte az imént látott példát. Az események felgyorsultak körülöttem, fejemet kapkodva hallgattam panaszkiáltásaikat, s néztem végig, ahogy egymás után a vízbe ugrottak, mint egykor hajdanán tehették.

– Vagyonom kicsalták, mentem becsületem!

– Elveszett a becsületem, vesszen hát az életem is!

– Szegénységben születtem, ínségben halok meg!

A hídon lévők nem gátolták társaikat, mosolyogva figyelték mint játsszák újra halálukat, néha még fel is hívták egymás figyelmét egy-egy különleges esetre, mintha már sokadszor látták volna mindezt – s valószínűleg így is lehetett.

Egy velem egykorúnak tetsző férfi odalépett hozzám, s követte pillantásomat, mely éppen egy előkelő hölgyön állapodott meg, aki „egyhangú az élet” felkiáltással tűnt el a hullámok között.

– Veled mi történt?

Néztem én mindenfelé, vajon kihez szólhatott, de a fakóbarna szemek nem hagytak kétséget a kérdezett személye felől. Válaszoljak vagy fussak el? S ha futnék is, hová vezetne utam? Elmeséltem hát életem, s legfőképp szerelmem gyászos történetét, addig sem láttam az öngyilkos ugrások sorát. Mire a végére értem, népes hallgatóságom akadt, s utolsó szavam elhaltával számos együtt érző gesztus volt jutalmam. Akár meggyötört képzeletem játszott velem, akár a valóságot éltem át éppen, beszéd közben ellenérzéseim mind elillantak, s szinte el is felejtettem, kiknek a társaságát élvezem éppen, s afféle emberi gesztusként viszonoztam a kérdést.

– Ó, dőreség, mint mindünkkel – felelte könnyedén. – Játszottam a lutrin, s nyertem! – tette hozzá nagy vidáman.

Elképedtem. Tán úgy gondolja értem amit ő, s egyetértek, hogy ez bizony a legjobb ok a halálra?! Ellenvetésem nem váratott magára.

– S ez ürügy az öngyilkosságra?! Az én életem éppen ez mentené meg, s te emiatt ugrottál?! Vesszek meg, ha értem cselekedeted indokát!

Kacagva hallgatta kifakadásom, s immár bízvást gondolhattam, életében is nagy mókamester lehetett. Kár, hogy én ezek szerint nem értem a vicceket.

– Négyes találat, quaternó, bizony ám! – dicsekedett aztán. Végül megkönyörült rajtam, s elárulta, mi hajtotta halálba. – Bár nyertem, soha kézhez nem kaptam nyereményem, mert a szelvényt balga mód elvesztettem. Édesanyám beleroppant, mikor tudomást szerzett róla, édesapám kitagadott, s útilaput kötött a talpamra. Mentem is én amerre láttam, s a folyó volt, mit megtaláltam.

Értettem már. Én ne értettem volna? Még akkor is értőn bólogattam, amikor felém intve, elmaradhatatlan mosollyal az ajkán, ő is a vízbe vetette magát.

– Én hiába voltam gazdag, s volt birtokom, voltak lovaim, szolgáim számosan, a szeretett nőt nem tarthatta életben sem a kényelem, sem az arany!

Jómódú uraság okított ekképpen, majd ő is ugrott, udvarias főhajtás kíséretében.

Figyelmem egy hangosan csörtető alak vonta magára, aki karját magasba lendítve, vigyorogva közeledett a híd széléhez, s odaérve így kiáltott: – Én legyőztem Napóleont!

– Ez az ember bolond! – legyintettek többen is.

Nevetés harsant amerre járt, s nem hagyták, hogy kegyelettel átélje a sokadik halált. Egy suhanc a hátára kapaszkodott, s röhögve vele ugrott: – Várjon ám a mester féllábon állva, míg vissza nem térek szalutálva!

Kigúnyolták, de én már tudtam, itt mindenkinek története van, s az bármily furcsán hangzik is egy idegennek, bizonnyal tragikus a főszereplőnek.

– Mást vett el, kire én vártam hűséges szerelemmel! – kiáltotta egy szőke lány.

– Én nem vártam, s ugyanúgy megjártam! – hangzott a felelet egy barnától.

S érkeztek sorban, jöttek csoportosan, táncolva, s komótosan. Ki kart karba öltve, ki magányosan, de céljuk egy volt, újra alámerülni az emlékekben, s a folyóban. A sornak vége sose szakadt, ahányan leugrottak, kétszer annyian emelkedtek fel, hogy a szomorú-vidám szertartásban részük lehessen. A Duna egyre ontotta magából a szerencsétlen sorsú vízbefúltakat, s én úgy éreztem, ennyit már nem fog fel az agy. Hiába jöttek, meséltek, mentek, én nem láttam, s nem hallottam többé őket.

Csak a vizet néztem, a fodrozódó hullámokat, míg azok is teljesen el nem homályosultak előttem. Utolsó, gyenge ellenvetésként még felsejlett fejemben egy értelmes szó – a Mindent jelentő szó – a szinte áttörhetetlen kábulaton át: Mária. A hőn szeretett személy neve visszarántott ugyan a bódulatból, de csupán egy pillanatra. Egyetlen tiszta pillanatra, ami elég volt, hogy rádöbbenjek, soha többé nem láthatom Őt. A veszteség elemi erővel tört rám újra, s rá kellett jönnöm, a nedvesség az arcomon még nem az áhított halál előjele, hanem az érte ejtett forró könnyek nyoma. Bőrömet marták a számomra eleddig ismeretlen sós könnyek, de mire ez a szokatlan érzés eljutott a tudatomig, az örvényló folyó vissza is vette felettem a hatalmat. Az alattam hömpölygő sötét tömeg ereje már fogva tartott, s nem engedett, vonzása oly hatalmas volt, mely ellen harcolni hasztalan. Ezúttal valóban mindennek vége! A tét maradt, már nincs visszaút! A Folyó mindent visz!

Kivonat a zsűritagok véleményéből:

Natty:
„Meg kell, hogy mondjam, nekem nagyon, de nagyon tetszett a cím, főleg a benne rejlő kettős jelentés miatt. … Az ’avagy’-ot egyébként el lehetne hagyni, zavaró még akkor is, hogyha alcímről van szó, A folyó mindent visz remek cím.”
„Sok szempontból páratlan művet teremtettél, nagyon-nagyon örültem neki, hogy ezt a balladát választottad, az meg, hogy az egyik hídavató szempontjából látjuk a történteket – megtudjuk, pontosan mi vitte rá, hogyan érezte magát -, csak hab a tortán. … A legjobban lefestett a főhős lelki összeroppanása volt, az, ahogy ábrázoltad, hogy a folyóba ugrás ennyi öngyilkos után milyen vonzerővel bír, és hogyan el tudja borítani az elmét. Számomra teljes volt a kép, semmi sem maradt ki, megállja a helyét ez az írás, élvezetes volt olvasni.”
„Kiegészítetted az okkal, amit Arany pár szóban foglalt össze. Tetszett ez a megoldás, kíváncsi voltam rá, mi viszi rá ezeket az embereket, hogy tényleg leugorjanak … Tökéletesen felvezetted az egymásra torlódó eseményeket, amik a végpusztulás felé vitték a főhőst. … Én azért még hiányoltam valami kis pluszt, mert az elején annyit kaptunk, hogy vártam, mikor jön még valami, de aztán rátértél az eredeti szálra...”
„...a szerkezet is rendben volt, az elején mindent bemutattál, amit csak tudnunk kellett, ismerkedtünk a főhőssel, aztán fokozatosan jutottunk el a tetőpontig. Semmi logikai buktatót nem találtam, hacsak az nem volt kissé paradox, hogy arra nem gondol a fiú, hogy a szerelmének hogyan fog esni a halálhíre...”
„Mind közül ez tetszett a legjobban [sírós jelenet], mert ez volt a legmegindítóbb, amikor az ember igazán érti, miért sír a karakter. Könnyen magam elé tudtam képzelni, ahogyan áll a hídon, nézi a folyót, és addig őrlődik, míg döntésre nem jut. Emlékezetes jelenet lett.”
„A hangulat ahogyan kell, alászállt a hídavatás kezdetéig, amikor hátborzongatóvá vált az egész, kiélezted azt, hogy az ember el se hinné, hogy tényleg leugranak, és hogy még kicsivel haláluk előtted hogy hívják ki a sorsot nevetve, gúnyolódva a megsemmisüléssel. Elég megrendítő volt olvasni, gyönyörűen visszaadtad a hangulatot.”

Anna:
„A címed inkább a hangulata miatt nem tetszik. Olyan mintha egy mai mozifilmet hirdetne. ...úgy gondolom, frappánsabb címet is választhattál volna.”
„Úgy vélem, a balladát szépen ötvöztet a saját ötleteiddel és kerek történetté fűzted.”
„A történeted nagyon jó, elhittem neked, hogy ez a szegény fiú valóban így járt. Mindent megindokoltál, a szereplők a társadalomban betöltött szerepükhöz illően viselkedtek. Gondolom, kicsit utána jártál a történelmi eseményeknek. Ügyes vagy, ez hitelt ad a novelládnak.”
„Csak a legvégén sír a főhős, szinte öntudatlanul már. A sok vízió, a szörnyű gondolatok, a kábultság, a végső kétségbeesés annyira a hatalmába kerítik őt, hogy a könnyek már visszatarthatatlanul, a gondolatoknál is mélyebbről törnek elő belőle.”
„Kicsit furcsálltam, hogy az öngyilkos fiú meséli el a történetét. Írhattál volna róla úgy is, hogy nem bújsz bele a bőrébe (nem E/1-ben), anélkül is hűen vissza lehet adni a gondolatait és érzéseit. A mondataidat kicsit túldíszítetted, kevesebb jelző, pontosítás és részletezés nélkül talán kicsit átérezhetőbb lett volna a történeted (így igencsak költői léleknek tűnt a főhős, persze, lehet, hogy az is volt). És a fiú miért tegezi a lutris úriembert?”
„Úgy találtam, nem volt hibád. Csak egy mondatodnak volt furcsa íze: 'Se egy szó, hogy meggyőzzem, se egy kérdés Máriám hogyléte felől – ennyit sem engedett.' A szerkezete sem túl magyaros és a „se” szó helyett én 'sem'-et használtam volna.”

Melia:
„Én eddig úgy tudtam az ABBA számból, hogy a győztes visz mindent.”
„Teljesen illeszkedett a ballada a novellához. Nem is nagyon szólt másról.”
„Csak az okkal bővítetted ki, amit én egy kicsit kevésnek éreztem.”
„Minden kérdésre választ kaptunk. Bár az utolsó két mondatot olyan feleslegesnek és erőltetettnek érzem.”
„Számomra teljesen elfogadható volt, hogy a végén sírt a pasi. Úgy tűnik, ő is megbánta, hogy a halált választotta az élet helyett.”
„A hangulat hasonló volt. Mindkettőben ott van a kétségbeesés. ”

Itt jegyezném meg, hogy nem szándékosan részletesebbek a pozitív kritikák, mint a negatívak, egyesek egyszerűen ilyen tömören nyilatkoztak. :-)