– Viktor
–
– Gyere
ide.
Odasétált
hozzám és megállt előttem karnyújtásnyira.
– Közelebb.
Belesimult
a karomba, átölelt és fejét a vállamra hajtotta.
– Mikor
is jöhet haza?
– Kábé
egy hét múlva, úgyhogy nem kell sietnünk.
Döbbenten
felnézett.
– Mivel?
– Nos,
úgy gondoltam, az előjáték tarthatna úgy két napig, aztán az
utójáték is lehet legalább annyi, és még pihenni is marad
időnk.
Még
soha nem hallottam így nevetni. Volt a hangjában valami plusz
rezgés, ami beette magát a bőröm alá és végigciterázott a
csigolyáimon. És ahogy a szemembe nézett…
– Oké,
legyen mondjuk egy-egy nap, aztán egy nap pihenő után kezdjük
elölről.
Végighúzta
a körmeit a hátamon, a póló alatt megcirógatta oldalam érzékeny
bőrét, majd ujjai előre vándoroltak és bejárták az egész
mellkasomat, a hasamat, mielőtt megállapodtak a nadrágom
derekánál. És mindeközben egy pillanatra sem szakította meg a
szemkontaktust. A farmerem kezdett nagyon kényelmetlen lenni.
Legalább annyira az érintésétől, mint attól, hogy láttam,
mennyire élvezi. Mint egy kiscica, amelyik először próbálgatta a
karmait.
Nem
akartam elrontani a hangulatot, pedig nagyon szívesen rákérdeztem
volna, igazat mondott-e Zolinak. Ha valóban ő volt az egyetlen
férfi eddig az életében, és főként az ágyában, akkor…
Muszáj volt tudnom.
– Petra…
– Hm?
Épp
azzal volt elfoglalva, hogy kioldozza az övemet, a hangom kis híján
felmondta a szolgálatot és meg kellett erőltetnem magam, el ne
felejtsem, mit akartam mondani.
– Zoli
úgy
is bántott?
Megállt
a mozdulat közepén. Ezúttal még véletlenül sem nézett rám.
– Zavar,
ha igen?
Hogy
zavart-e?!
– Hogy
a fenébe ne zavarna!
Elsápadt,
majd elvörösödött és elhúzódott tőlem. Már vagy két lépést
hátrált, mire leesett, hogyan érthette, amit mondtam. Gyorsan
utánakaptam, mielőtt eliszkolhatott volna.
– Nem
úgy értettem. Csak szívem szerint most már a tökeit is damilra
fűzném, mielőtt őt magát fellógatnám. Azért kérdeztem,
nehogy olyat tegyek, ami esetleg nem jó neked, vagy rossz emlékeket
idéz.
Engedett
benne a feszültség, de még mindig a pólóm mintázatát bámulta.
– Ez
azt jelenti, hogy nem fogsz felhurcolni a szobádba, elfenekelni és
kikötözni?
Bennem
szorult a levegő, amit éppen kifújni készültem. A fejemben
azonnal megjelent a kép, és eszembe jutott, milyen hevesen reagált,
amikor ezt mondtam neki. A nadrágom kifejezetten fájdalmas viselet
lett.
– Oké,
legyen egy-egy óra, és azonnali ismétlés.
Felnyaláboltam,
de a combom azonnal tiltakozni kezdett és önkéntelenül
felszisszentem.
– Mit
szólnál hozzá, ha a cipelős részt elnapolnánk?
Ismét
felhangzott az a búgó nevetés. Az egész testem rezonált rá. Ha
így folytatja, jó, ha az ágyig eljutunk.
A
szobában félhomály volt és hűvös, a nyitott ablakban vadul
lengett a függöny, jelezve a közeledő vihart. Bennem máris
tombolt.
Ezúttal
is hagytam, hogy ő kezdeményezzen. Felhúzta a pólómat, míg
kénytelen voltam megemelni a karomat, hogy levehesse rólam.
Felnyújtózkodott és adott egy csókot, mielőtt áthúzta volna a
fejemen.
Nem
bírtam tovább, érintenem, kóstolnom kellett. Beletúrtam a hajába
a tarkójánál, hogy közelebb húzzam, de ezúttal ő szisszent
fel. A fejsérüléséről és az agyrázkódásról megfeledkeztem.
– Mit
szólnál egy sima, mezei, de észbontó szeretkezéshez?
– Benne
vagyok.
A
következő egy órában megbizonyosodhattam felőle, hogy nem csak
incselkedni szeret és kezdeményezni, de kifejezetten élvezi, ha
irányíthat. Egyáltalán nem volt kifogásom az ellen, hogy rajtam
gyakoroljon, de persze utána azért azt is megmutattam neki, hogy
nem feltétlenül rossz a gyengébbnek lenni.
– Valójában
így szeretem.
Hirtelen
nem tudtam hova tenni az elsuttogott szavakat. Ott feküdtünk egymás
mellett, a szívem még turbó üzemmódban dolgozott és a lepedő,
amit magunkra húztunk, ránk tapadt az izzadtságtól – én is így
szerettem. Végigsimítottam a hátát, mire megborzongott.
– Mit,
hogyan?
– Ezt.
Lágyan, finoman, érzelmesen. Csak a szám volt nagy, úgy tettem,
mintha több lennék, de valójában ilyen vagyok, érzelgős, óvatos
és unalmas.
– Most
azt akarod finoman közölni, hogy felejtsem el a bilincset és a
korbácsot, vagy azt, találjam ki, hogy tudlak rávenni.
Felnevetett,
ami, tekintve a szoros testközelséget, máris közelebb vitt ennek
a lehetőségéhez.
– Csak
nem szeretném, ha csalódnál, mert mást vársz, mint amit nyújtani
tudok. Még soha nem tettem ilyet, nem kezdtem ki senkivel. Kicsit
kiléptem a komfortzónámból, mert hagytad és mert pillanatnyilag
jól esett, de ez nem én vagyok.
– Nekem
úgy tűnt, nagyon is te voltál. És, csak hogy tudd, sok mindent
érzetem az imént, de az unalom nem volt köztük. Egyébként, akár
hiszed, akár nem, én is inkább a romantikusok táborát
gyarapítom. Viszont nyitottnak vallom magam, szóval rajtam bármikor
próbálgathatod a karmaidat.
Egyre
lassabban lélegzett, mutatóujja körmével álmatag mintákat
rajzolgatott a mellkasomra.
– Vigyázz,
mert a végén szavadon foglak.
Sajgott
a lábam és úgy éreztem, mintha kifacsartak volna, mégis
elégedettebb voltam, mint valaha. A világ legcsodálatosabb,
legérzékibb és legérzékenyebb nője dorombolt a karomban.
– Miért
is kell várnom a lánykéréssel? – mormoltam álmosan.
– Hm,
nem emlékszem.
Ásított
egyet, hozzám dörgölőzött, fészkelődött egy keveset, és már
aludt is.
Bár
az óránkénti ébresztő nem volt túl kellemes, még így is
ezerszer pihentetőbb volt az éjszakám, mint az előző.
Megnyugtatott a tudat, hogy mellettem van.
Persze
hallani sem akart arról, hogy nélküle menjek be Vikihez.
Útközben
volt egy kisebb összezördülésünk, amikor felvetettem,
vizsgáltassa ki magát, nem kapott-e el valamit Zolitól, de mire
beértünk, belátta, ez egyáltalán nem lehetetlen. Félt, és
bármennyire próbáltam nyugtatni, én is tartottam az
eredményektől. Zoli meggyőzött, hogy bármire képes, és ez alól
nem tartottam kivételnek sem a hűtlenséget, sem a szándékos
fertőzést – és ez engem is halálra rémített.
Viki
állapota is nyugtalanított. Egész nap vele voltunk, de még csak
egy kézjelet sem használt, mintha nem érdekelte volna semmi, nem
lenne mondanivalója. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a Zolival történt
incidens rontott az állapotán, de Petra azzal nyugtatott, várjunk
a következtetésekkel legalább addig, míg újra a saját
környezetébe kerül.
Anyám
este ismét leváltott minket, szó szerint kidobott. Ellentmondást
nem tűrve közölte, nekünk is szükségünk van normális alvásra,
ő pedig szeretne több időt tölteni az unokájával, akit kis
híján elveszített.
Mivel
még Petra sem volt a topon, és az én lábam sem rajongott
túlzottan a sok vezetésért, úgy döntöttünk, a városban
maradunk, míg Vikit haza nem engedik. Lemondtam a betegeket,
kivettünk a közelben egy szállodai szobát, és megkértük
anyámat, másnap hozzon el nekünk néhány dolgot a házból. Az
sem volt hátrány, hogy a hotelban nem kellett sem főzni, sem
takarítani, így Petrával is könnyebb volt betartatni az orvosi
utasításokat.
Rengeteg
időnk volt beszélgetni. Én meséltem Melindáról és Vikiről,
főleg Vikiről, Petra pedig Zoliról, a mesebeli kezdetekről
éppúgy, mint a rémálomszerű utolsó hónapokról, a félelmeiről
és az elszigetelődéséről. Beszélt feladott álmairól és a
jövőről szőtt terveiről, amiknek a helyén most csak egy
újratervezés
felirat villódzott a fejében.
– Nem
tudom, mit kezdjek magammal. Szerettem gyerekekkel foglalkozni, de
Vikit látva, és az elmúlt szörnyű időszakból merítve, azt
hiszem, többet akarok. Még nem tudom, mit, de kitalálom.
– Miért
nem tanulsz tovább? Lehetnél gyermekpszichológus. Vikivel nagyon
megtaláltad a hangot, lehet, hogy a többiekkel is sikerülne. És
az is eszembe jutott, hogy talán a hasonló sorsú nőknek is tudnál
segíteni. Neked volt erőd egyedül kilépni a házasságodból, de
sokan vannak, akiknek ehhez segítség kell.
– És
úgy gondolod, én lehetnék a segítség?
Annyi
kétkedés volt a hangjában, pedig tökéletes lett volna számára.
– Miért
ne? Az odafigyelés a lényeg és a bizalom. Neked ezek nagyon
mennek, nézd csak meg Vikit és engem, meg anyámat, sőt, Józsit.
Mindannyiunkat pillanatok alatt levettél a lábunkról.
– Persze,
egy pszichológus, aki hagyta, hogy hónapokig az orránál fogva
vezessék, hogy minden lehetséges módon bántalmazzák, verbálisan,
érzelmileg és fizikálisan egyaránt. Ez aztán bizalmat kelt.
– Igen,
mert te is átélted, amit ők.
– És
miért pont ide jönnének, az Isten háta mögé?
Tetszett,
hogy nem is gondolkodott más helyszínben.
– Pont
ezért, mert ez egy eldugott hely.
– Ami
tele van pletykafészkekkel.
– Az
lehet, de ezek a pletykafészkek nem ismerik őket, és viszont.
Miután hazamennek, nagy valószínűséggel soha az életben nem
találkoznak többet, nem futhatnak össze a sarki vegyesben, az
utcán vagy a metrón.
Sokáig
elmerült a gondolataiban, és amikor újra megszólalt, már
tettrekészség, elszántság és izgalom vibrált a hangjában, és
látszólag összevissza csapongott.
– Lehetne
a tied mellett a rendelőm, és az egészet összeköthetnénk
egyfajta állatterápiával is. Rendesen megtanulok lovagolni,
bevonhatnánk Tóthékat és tarthatnék igazi lovasterápiás
foglalkozásokat. Vikinek anélkül is nagyon sokat segítettek,
biztos vagyok benne, hogy ez beválna.
– Erről
még nem is beszéltünk.
– Miről,
a lovasterápiáról? De hát te említetted, hogy nektek is
javasolták.
– Nem,
Vikiről és a lovakról.
Azonnal
bezárkózott, a lelkesedését mintha elfújták volna.
– Így
is többet mondtam a kelleténél, és abban sem volt köszönet.
– Már
elnézést kértem. Nem kellett volna rád támadnom, valószínűleg
nem is tettem volna, ha nem ott és akkor beszélünk róla. Most
nyugodt vagyok. Szeretném tudni, mi van a lányommal. Szeretném
jobban megérteni, hogy segíthessek neki.
– Én
viszont nem szeretném elárulni a bizalmát. Az előbb azt
tanácsoltad, legyek pszichológus, most meg azt kéred, szegjem meg
az orvosi titoktartást. Ami a beteg és az orvosa között
elhangzik, az szigorúan bizalmas.
Úgy
nézett rám, hogy majdnem el is szégyelltem magam. De csak majdnem.
Inkább megkívántam tőle.
– Még
nem vagy orvos, és különben is, nem neked mondott dolgokat, hanem
a lovaknak, szóval, szigorúan véve nem köt a titoktartás.
Hallani
véltem a gondolatait, szerette volna megtalálni az ideális
megoldást, hogy nekem is segítsen, ugyanakkor Viki bizalmát se
árulja el, és láttam a beletörődést az arcán, amikor rájött,
ez lehetetlen. Az első mondatával máris sokkolt.
– Viki
végignézte a veszekedéseteket és Melinda halálát. Nem tudom,
hogyan, de látott és hallott mindent. Elmondta, hogy veszekedtetek,
hogy Melinda kiabált veled és ezért meghalt. Elmesélte, hogy
sírtál és bocsánatot kértél, pedig nem is csináltál rosszat.
Azt mondta, ő soha nem kiabál, mert nem akar meghalni.
Percekig
hallgattam a szél zúgását és az utcáról felszűrődő zajokat.
Képtelen voltam értelmesen gondolkodni. Elzártam a megszerzett
információkat és tovább léptem a következő kérdésre.
– Azt
is elárulta, honnan tudja, hogy nem én vagyok az apja?
– Állítólag
kihallgatta Melinda egy beszélgetését, amiben azt mondta
valakinek, nem te vagy az édesapja. De ő nem akar új apukát.
Megkérte Manót, varázsoljon el téged, hogy igaziból is te legyél
az apukája, és megígérte, hogy akkor beszél veled és
édesanyáddal, és velem.
Könnyek
folytak az arcán, és én egy szemétnek éreztem magam, amiért
kényszerítettem a hallottak felidézésére. Magamhoz húztam és
arcomat a nyakába fúrtam, a magam megnyugtatására éppúgy, mint
az övére. Csupán évek kérdése, és talán sikerül mindezt
megemésztenem.
Józsival
többször összefutottunk a kórházban, bár egyszer sem ment be
Vikihez. Azt hiszem, azt várta, én hívjam be, de nem mertem. Nem
tudtam, hogyan magyarázzam meg Vikinek a jelenlétét, és még nem
békültem ki teljesen a helyzettel. Petra ilyenkor mindig kiment
hozzá és tájékoztatta, sokszor kedélyesen el is csevegtek egy
kávé mellett.
Talán
még féltékeny is lettem volna, ha nem mindig úgy jött volna
vissza hozzám, mint aki ezer éve nem látott. Mivel azonban rajta
is észleltem az enyémhez hasonló elvonási tüneteket,
akárhányszor tíz percnél tovább voltunk távol egymástól, a
zöld szemű szörnynek hosszú távú kimenőt adtam. Jó volt újra
kamasznak lenni, az akkori hibáim nélkül.
Mire
Vikit hazaengedték, Petra eredményei is meglettek. Hatalmas
megkönnyebbülés volt tudni, hogy mindketten jól vannak,
legalábbis a körülményekhez képest.
Tartottam
tőle, hogy az elrablása, és az, hogy engem a szeme láttára
lelőttek, Petrát pedig többször megütötték, végképp
kibillentették Vikit az egyensúlyából. A tény, hogy a kórházban
töltött napok alatt egyáltalán nem kommunikált, még velünk
sem, csak megerősített ebben. Petra szerint, ha a jó dolgok nem
hatnak, néha a sokkterápia a legjobb gyógymód, de nem tudott
becsapni. Láttam, hogyan lesi Viki minden mozdulatát, rezdülését,
ő is aggódott érte, csak engem akart megnyugtatni.
Hazafelé
a kocsiban hátra ült vele és végig szóval tartotta. Beszélt
neki a kórházi kosztról, amitől együtt öklendeztek a
szobatársával, a nővérekről, akik megmosolyogták a félszárú
nadrágomat, a szállodáról, ahol laktunk és Józsiról. Ettől
kicsit kiakadtam, pedig csak annyit mondott neki, most, hogy
közelebbről megismerte, már sokkal szimpatikusabbnak tűnik.
Viki
azonban semmire nem reagált. Se egy fintor, se egy mosoly, semmi.
Még az „Isten
hozott itthon!”
táblával várakozó barátok sem kaptak tőle egy nagyon halovány
mosolynál többet.
Viki
enerváltsága tovább növelte Barbi kétségbeesését, aki már
így is egyfolytában a bocsánatunkat kérte. Magát hibáztatta,
hogy nem figyelt eléggé Vikire, pedig csak néhány percre szaladt
be a házba, amikor a gyerekek inni kértek. Mivel éppen
bújócskáztak, először észre sem vette, hogy Viki eltűnt,
később pedig hiába hívott, már nem voltunk otthon.
Arra,
hogy hogyan sikerült Zolinak elcsalnia Vikit, Józsi adta meg a
választ. Egyszerűen megkérdezte tőle, merre lakik az állatorvos,
azt állította, talált egy kiskutyát, amit meg is mutatott neki.
Tisztában volt vele, hogy Viki nem beszél, így arra játszott,
hogy ki kell mennie az utcára, ha meg akarja neki mutatni, a
kiskutyával pedig elérte, hogy meg is tegye.
Ez
a kiskutya most ott szaglászott az udvaron. Miután a rendőrség
megtalálta a cselédszálló földszintjén, egy dobozban,
visszavitték a menhelyre, ahonnan Zoli szerezte, de Barbi úgy
gondolta, szegénynek jobb helye lesz náluk, Viki és Tomi közös
kedvenceként.
Amikor
feloszlott a kisebbfajta a tömeg, Viki elém állt egy kártyával,
ami a lovát ábrázolta.
– Meg
akarod látogatni Bubbát?
Húzni
kezdett az ajtó felé, szinte remegett a türelmetlenségtől.
– Várni
kellene holnapig, kicsim. Fáradt lehetsz.
Petra
óvatosan megfogta a másik kezét és csatlakozott hozzánk.
– Szerintem
szuper ötlet, pont egy kis nyugtató séta hiányzott. Szerintetek
én is választhatok majd egy saját lovat? Mit gondolsz, Viki,
Aphrodité vagy Kócos illene hozzám jobban? Jó lenne, ha nekem is
olyan jó barátom lenne a lovam, mint neked Bubba, Manó és Ferkó.
A
gondtalan csevegésnek álcázott üzenet célba ért, Vikinek
szüksége volt a barátaira, akiknek kiönthette a szívét.
Érzéketlen tuskónak éreztem magam, hogy nem láttam át a
helyzetet.
Kisétáltunk
tehát a tanyára, nem mindennapi látványosságot szolgáltatva a
falu azon lakóinak, akik valamilyen okból nem voltak ott Viki
fogadásakor. Egy bekötött karú kislány, egy monoklis nő és egy
sántikáló férfi – kripli egy család.
Folytatása következik!
Szia! Boldog Új Évet szeretnék elsősorban kívánni. Másodsorban pedig nagyon tetszett a fejezet! Három nap alatt elolvastam mindegyik írásodat itt a blogon és egyszerűen imádom őket! A Sorsforduló méginkább, mert, mint Petra gyógypedagógus, én is az szeretnék lenni. :) De maga a sztori is nagyon megfogott.
VálaszTörlésRemélem mihamarabb tudod hozni a következő részt! :)
Elizabeth
Szia, Elizabeth,
TörlésNeked is boldog új évet, és nagyon örülök, hogy tetszenek az írásaim. :-)
Nem semmi teljesítmény mindent elolvasni három nap alatt... Gratulálok! :-D Csak azt sajnálom, hogy így most nem maradt olvasnivalód... :-S :-)
A Sorsforduló még néhány hétig kitart ugyan, de utána nem tudom, mikor tudok előrukkolni megint valami újjal. :-(
A húgom is gyógypedagógusnak tanult (sőt, Petrának hívják :-D), de nem róla mintáztam a hősnőt, csak így alakult. :-D
További jó olvasgatást, remélem, az utolsó részek is elnyerik a tetszésedet.
Szép napot!
D.