2015. január 1., csütörtök

Sorsforduló – 19. rész

Viktor –

Gyere ide.
Odasétált hozzám és megállt előttem karnyújtásnyira.
Közelebb.
Belesimult a karomba, átölelt és fejét a vállamra hajtotta.
Mikor is jöhet haza?
Kábé egy hét múlva, úgyhogy nem kell sietnünk.
Döbbenten felnézett.
Mivel?
Nos, úgy gondoltam, az előjáték tarthatna úgy két napig, aztán az utójáték is lehet legalább annyi, és még pihenni is marad időnk.
Még soha nem hallottam így nevetni. Volt a hangjában valami plusz rezgés, ami beette magát a bőröm alá és végigciterázott a csigolyáimon. És ahogy a szemembe nézett…
Oké, legyen mondjuk egy-egy nap, aztán egy nap pihenő után kezdjük elölről.
Végighúzta a körmeit a hátamon, a póló alatt megcirógatta oldalam érzékeny bőrét, majd ujjai előre vándoroltak és bejárták az egész mellkasomat, a hasamat, mielőtt megállapodtak a nadrágom derekánál. És mindeközben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. A farmerem kezdett nagyon kényelmetlen lenni. Legalább annyira az érintésétől, mint attól, hogy láttam, mennyire élvezi. Mint egy kiscica, amelyik először próbálgatta a karmait.
Nem akartam elrontani a hangulatot, pedig nagyon szívesen rákérdeztem volna, igazat mondott-e Zolinak. Ha valóban ő volt az egyetlen férfi eddig az életében, és főként az ágyában, akkor… Muszáj volt tudnom.
Petra…
Hm?
Épp azzal volt elfoglalva, hogy kioldozza az övemet, a hangom kis híján felmondta a szolgálatot és meg kellett erőltetnem magam, el ne felejtsem, mit akartam mondani.
Zoli úgy is bántott?
Megállt a mozdulat közepén. Ezúttal még véletlenül sem nézett rám.
Zavar, ha igen?
Hogy zavart-e?!
Hogy a fenébe ne zavarna!
Elsápadt, majd elvörösödött és elhúzódott tőlem. Már vagy két lépést hátrált, mire leesett, hogyan érthette, amit mondtam. Gyorsan utánakaptam, mielőtt eliszkolhatott volna.
Nem úgy értettem. Csak szívem szerint most már a tökeit is damilra fűzném, mielőtt őt magát fellógatnám. Azért kérdeztem, nehogy olyat tegyek, ami esetleg nem jó neked, vagy rossz emlékeket idéz.
Engedett benne a feszültség, de még mindig a pólóm mintázatát bámulta.
Ez azt jelenti, hogy nem fogsz felhurcolni a szobádba, elfenekelni és kikötözni?
Bennem szorult a levegő, amit éppen kifújni készültem. A fejemben azonnal megjelent a kép, és eszembe jutott, milyen hevesen reagált, amikor ezt mondtam neki. A nadrágom kifejezetten fájdalmas viselet lett.
Oké, legyen egy-egy óra, és azonnali ismétlés.
Felnyaláboltam, de a combom azonnal tiltakozni kezdett és önkéntelenül felszisszentem.
Mit szólnál hozzá, ha a cipelős részt elnapolnánk?
Ismét felhangzott az a búgó nevetés. Az egész testem rezonált rá. Ha így folytatja, jó, ha az ágyig eljutunk.
A szobában félhomály volt és hűvös, a nyitott ablakban vadul lengett a függöny, jelezve a közeledő vihart. Bennem máris tombolt.
Ezúttal is hagytam, hogy ő kezdeményezzen. Felhúzta a pólómat, míg kénytelen voltam megemelni a karomat, hogy levehesse rólam. Felnyújtózkodott és adott egy csókot, mielőtt áthúzta volna a fejemen.
Nem bírtam tovább, érintenem, kóstolnom kellett. Beletúrtam a hajába a tarkójánál, hogy közelebb húzzam, de ezúttal ő szisszent fel. A fejsérüléséről és az agyrázkódásról megfeledkeztem.
Mit szólnál egy sima, mezei, de észbontó szeretkezéshez?
Benne vagyok.
A következő egy órában megbizonyosodhattam felőle, hogy nem csak incselkedni szeret és kezdeményezni, de kifejezetten élvezi, ha irányíthat. Egyáltalán nem volt kifogásom az ellen, hogy rajtam gyakoroljon, de persze utána azért azt is megmutattam neki, hogy nem feltétlenül rossz a gyengébbnek lenni.
Valójában így szeretem.
Hirtelen nem tudtam hova tenni az elsuttogott szavakat. Ott feküdtünk egymás mellett, a szívem még turbó üzemmódban dolgozott és a lepedő, amit magunkra húztunk, ránk tapadt az izzadtságtól – én is így szerettem. Végigsimítottam a hátát, mire megborzongott.
Mit, hogyan?
Ezt. Lágyan, finoman, érzelmesen. Csak a szám volt nagy, úgy tettem, mintha több lennék, de valójában ilyen vagyok, érzelgős, óvatos és unalmas.
Most azt akarod finoman közölni, hogy felejtsem el a bilincset és a korbácsot, vagy azt, találjam ki, hogy tudlak rávenni.
Felnevetett, ami, tekintve a szoros testközelséget, máris közelebb vitt ennek a lehetőségéhez.
Csak nem szeretném, ha csalódnál, mert mást vársz, mint amit nyújtani tudok. Még soha nem tettem ilyet, nem kezdtem ki senkivel. Kicsit kiléptem a komfortzónámból, mert hagytad és mert pillanatnyilag jól esett, de ez nem én vagyok.
Nekem úgy tűnt, nagyon is te voltál. És, csak hogy tudd, sok mindent érzetem az imént, de az unalom nem volt köztük. Egyébként, akár hiszed, akár nem, én is inkább a romantikusok táborát gyarapítom. Viszont nyitottnak vallom magam, szóval rajtam bármikor próbálgathatod a karmaidat.
Egyre lassabban lélegzett, mutatóujja körmével álmatag mintákat rajzolgatott a mellkasomra.
Vigyázz, mert a végén szavadon foglak.
Sajgott a lábam és úgy éreztem, mintha kifacsartak volna, mégis elégedettebb voltam, mint valaha. A világ legcsodálatosabb, legérzékibb és legérzékenyebb nője dorombolt a karomban.
Miért is kell várnom a lánykéréssel? – mormoltam álmosan.
Hm, nem emlékszem.
Ásított egyet, hozzám dörgölőzött, fészkelődött egy keveset, és már aludt is.
Bár az óránkénti ébresztő nem volt túl kellemes, még így is ezerszer pihentetőbb volt az éjszakám, mint az előző. Megnyugtatott a tudat, hogy mellettem van.
Persze hallani sem akart arról, hogy nélküle menjek be Vikihez.
Útközben volt egy kisebb összezördülésünk, amikor felvetettem, vizsgáltassa ki magát, nem kapott-e el valamit Zolitól, de mire beértünk, belátta, ez egyáltalán nem lehetetlen. Félt, és bármennyire próbáltam nyugtatni, én is tartottam az eredményektől. Zoli meggyőzött, hogy bármire képes, és ez alól nem tartottam kivételnek sem a hűtlenséget, sem a szándékos fertőzést – és ez engem is halálra rémített.
Viki állapota is nyugtalanított. Egész nap vele voltunk, de még csak egy kézjelet sem használt, mintha nem érdekelte volna semmi, nem lenne mondanivalója. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy a Zolival történt incidens rontott az állapotán, de Petra azzal nyugtatott, várjunk a következtetésekkel legalább addig, míg újra a saját környezetébe kerül.
Anyám este ismét leváltott minket, szó szerint kidobott. Ellentmondást nem tűrve közölte, nekünk is szükségünk van normális alvásra, ő pedig szeretne több időt tölteni az unokájával, akit kis híján elveszített.
Mivel még Petra sem volt a topon, és az én lábam sem rajongott túlzottan a sok vezetésért, úgy döntöttünk, a városban maradunk, míg Vikit haza nem engedik. Lemondtam a betegeket, kivettünk a közelben egy szállodai szobát, és megkértük anyámat, másnap hozzon el nekünk néhány dolgot a házból. Az sem volt hátrány, hogy a hotelban nem kellett sem főzni, sem takarítani, így Petrával is könnyebb volt betartatni az orvosi utasításokat.
Rengeteg időnk volt beszélgetni. Én meséltem Melindáról és Vikiről, főleg Vikiről, Petra pedig Zoliról, a mesebeli kezdetekről éppúgy, mint a rémálomszerű utolsó hónapokról, a félelmeiről és az elszigetelődéséről. Beszélt feladott álmairól és a jövőről szőtt terveiről, amiknek a helyén most csak egy újratervezés felirat villódzott a fejében.
Nem tudom, mit kezdjek magammal. Szerettem gyerekekkel foglalkozni, de Vikit látva, és az elmúlt szörnyű időszakból merítve, azt hiszem, többet akarok. Még nem tudom, mit, de kitalálom.
Miért nem tanulsz tovább? Lehetnél gyermekpszichológus. Vikivel nagyon megtaláltad a hangot, lehet, hogy a többiekkel is sikerülne. És az is eszembe jutott, hogy talán a hasonló sorsú nőknek is tudnál segíteni. Neked volt erőd egyedül kilépni a házasságodból, de sokan vannak, akiknek ehhez segítség kell.
És úgy gondolod, én lehetnék a segítség?
Annyi kétkedés volt a hangjában, pedig tökéletes lett volna számára.
Miért ne? Az odafigyelés a lényeg és a bizalom. Neked ezek nagyon mennek, nézd csak meg Vikit és engem, meg anyámat, sőt, Józsit. Mindannyiunkat pillanatok alatt levettél a lábunkról.
Persze, egy pszichológus, aki hagyta, hogy hónapokig az orránál fogva vezessék, hogy minden lehetséges módon bántalmazzák, verbálisan, érzelmileg és fizikálisan egyaránt. Ez aztán bizalmat kelt.
Igen, mert te is átélted, amit ők.
És miért pont ide jönnének, az Isten háta mögé?
Tetszett, hogy nem is gondolkodott más helyszínben.
Pont ezért, mert ez egy eldugott hely.
Ami tele van pletykafészkekkel.
Az lehet, de ezek a pletykafészkek nem ismerik őket, és viszont. Miután hazamennek, nagy valószínűséggel soha az életben nem találkoznak többet, nem futhatnak össze a sarki vegyesben, az utcán vagy a metrón.
Sokáig elmerült a gondolataiban, és amikor újra megszólalt, már tettrekészség, elszántság és izgalom vibrált a hangjában, és látszólag összevissza csapongott.
Lehetne a tied mellett a rendelőm, és az egészet összeköthetnénk egyfajta állatterápiával is. Rendesen megtanulok lovagolni, bevonhatnánk Tóthékat és tarthatnék igazi lovasterápiás foglalkozásokat. Vikinek anélkül is nagyon sokat segítettek, biztos vagyok benne, hogy ez beválna.
Erről még nem is beszéltünk.
Miről, a lovasterápiáról? De hát te említetted, hogy nektek is javasolták.
Nem, Vikiről és a lovakról.
Azonnal bezárkózott, a lelkesedését mintha elfújták volna.
Így is többet mondtam a kelleténél, és abban sem volt köszönet.
Már elnézést kértem. Nem kellett volna rád támadnom, valószínűleg nem is tettem volna, ha nem ott és akkor beszélünk róla. Most nyugodt vagyok. Szeretném tudni, mi van a lányommal. Szeretném jobban megérteni, hogy segíthessek neki.
Én viszont nem szeretném elárulni a bizalmát. Az előbb azt tanácsoltad, legyek pszichológus, most meg azt kéred, szegjem meg az orvosi titoktartást. Ami a beteg és az orvosa között elhangzik, az szigorúan bizalmas.
Úgy nézett rám, hogy majdnem el is szégyelltem magam. De csak majdnem. Inkább megkívántam tőle.
Még nem vagy orvos, és különben is, nem neked mondott dolgokat, hanem a lovaknak, szóval, szigorúan véve nem köt a titoktartás.
Hallani véltem a gondolatait, szerette volna megtalálni az ideális megoldást, hogy nekem is segítsen, ugyanakkor Viki bizalmát se árulja el, és láttam a beletörődést az arcán, amikor rájött, ez lehetetlen. Az első mondatával máris sokkolt.
Viki végignézte a veszekedéseteket és Melinda halálát. Nem tudom, hogyan, de látott és hallott mindent. Elmondta, hogy veszekedtetek, hogy Melinda kiabált veled és ezért meghalt. Elmesélte, hogy sírtál és bocsánatot kértél, pedig nem is csináltál rosszat. Azt mondta, ő soha nem kiabál, mert nem akar meghalni.
Percekig hallgattam a szél zúgását és az utcáról felszűrődő zajokat. Képtelen voltam értelmesen gondolkodni. Elzártam a megszerzett információkat és tovább léptem a következő kérdésre.
Azt is elárulta, honnan tudja, hogy nem én vagyok az apja?
Állítólag kihallgatta Melinda egy beszélgetését, amiben azt mondta valakinek, nem te vagy az édesapja. De ő nem akar új apukát. Megkérte Manót, varázsoljon el téged, hogy igaziból is te legyél az apukája, és megígérte, hogy akkor beszél veled és édesanyáddal, és velem.
Könnyek folytak az arcán, és én egy szemétnek éreztem magam, amiért kényszerítettem a hallottak felidézésére. Magamhoz húztam és arcomat a nyakába fúrtam, a magam megnyugtatására éppúgy, mint az övére. Csupán évek kérdése, és talán sikerül mindezt megemésztenem.
Józsival többször összefutottunk a kórházban, bár egyszer sem ment be Vikihez. Azt hiszem, azt várta, én hívjam be, de nem mertem. Nem tudtam, hogyan magyarázzam meg Vikinek a jelenlétét, és még nem békültem ki teljesen a helyzettel. Petra ilyenkor mindig kiment hozzá és tájékoztatta, sokszor kedélyesen el is csevegtek egy kávé mellett.
Talán még féltékeny is lettem volna, ha nem mindig úgy jött volna vissza hozzám, mint aki ezer éve nem látott. Mivel azonban rajta is észleltem az enyémhez hasonló elvonási tüneteket, akárhányszor tíz percnél tovább voltunk távol egymástól, a zöld szemű szörnynek hosszú távú kimenőt adtam. Jó volt újra kamasznak lenni, az akkori hibáim nélkül.
Mire Vikit hazaengedték, Petra eredményei is meglettek. Hatalmas megkönnyebbülés volt tudni, hogy mindketten jól vannak, legalábbis a körülményekhez képest.
Tartottam tőle, hogy az elrablása, és az, hogy engem a szeme láttára lelőttek, Petrát pedig többször megütötték, végképp kibillentették Vikit az egyensúlyából. A tény, hogy a kórházban töltött napok alatt egyáltalán nem kommunikált, még velünk sem, csak megerősített ebben. Petra szerint, ha a jó dolgok nem hatnak, néha a sokkterápia a legjobb gyógymód, de nem tudott becsapni. Láttam, hogyan lesi Viki minden mozdulatát, rezdülését, ő is aggódott érte, csak engem akart megnyugtatni.
Hazafelé a kocsiban hátra ült vele és végig szóval tartotta. Beszélt neki a kórházi kosztról, amitől együtt öklendeztek a szobatársával, a nővérekről, akik megmosolyogták a félszárú nadrágomat, a szállodáról, ahol laktunk és Józsiról. Ettől kicsit kiakadtam, pedig csak annyit mondott neki, most, hogy közelebbről megismerte, már sokkal szimpatikusabbnak tűnik.
Viki azonban semmire nem reagált. Se egy fintor, se egy mosoly, semmi. Még az „Isten hozott itthon!” táblával várakozó barátok sem kaptak tőle egy nagyon halovány mosolynál többet.
Viki enerváltsága tovább növelte Barbi kétségbeesését, aki már így is egyfolytában a bocsánatunkat kérte. Magát hibáztatta, hogy nem figyelt eléggé Vikire, pedig csak néhány percre szaladt be a házba, amikor a gyerekek inni kértek. Mivel éppen bújócskáztak, először észre sem vette, hogy Viki eltűnt, később pedig hiába hívott, már nem voltunk otthon.
Arra, hogy hogyan sikerült Zolinak elcsalnia Vikit, Józsi adta meg a választ. Egyszerűen megkérdezte tőle, merre lakik az állatorvos, azt állította, talált egy kiskutyát, amit meg is mutatott neki. Tisztában volt vele, hogy Viki nem beszél, így arra játszott, hogy ki kell mennie az utcára, ha meg akarja neki mutatni, a kiskutyával pedig elérte, hogy meg is tegye.
Ez a kiskutya most ott szaglászott az udvaron. Miután a rendőrség megtalálta a cselédszálló földszintjén, egy dobozban, visszavitték a menhelyre, ahonnan Zoli szerezte, de Barbi úgy gondolta, szegénynek jobb helye lesz náluk, Viki és Tomi közös kedvenceként.
Amikor feloszlott a kisebbfajta a tömeg, Viki elém állt egy kártyával, ami a lovát ábrázolta.
Meg akarod látogatni Bubbát?
Húzni kezdett az ajtó felé, szinte remegett a türelmetlenségtől.
Várni kellene holnapig, kicsim. Fáradt lehetsz.
Petra óvatosan megfogta a másik kezét és csatlakozott hozzánk.
Szerintem szuper ötlet, pont egy kis nyugtató séta hiányzott. Szerintetek én is választhatok majd egy saját lovat? Mit gondolsz, Viki, Aphrodité vagy Kócos illene hozzám jobban? Jó lenne, ha nekem is olyan jó barátom lenne a lovam, mint neked Bubba, Manó és Ferkó.
A gondtalan csevegésnek álcázott üzenet célba ért, Vikinek szüksége volt a barátaira, akiknek kiönthette a szívét. Érzéketlen tuskónak éreztem magam, hogy nem láttam át a helyzetet.
Kisétáltunk tehát a tanyára, nem mindennapi látványosságot szolgáltatva a falu azon lakóinak, akik valamilyen okból nem voltak ott Viki fogadásakor. Egy bekötött karú kislány, egy monoklis nő és egy sántikáló férfi – kripli egy család.




Folytatása következik!

2 megjegyzés:

  1. Szia! Boldog Új Évet szeretnék elsősorban kívánni. Másodsorban pedig nagyon tetszett a fejezet! Három nap alatt elolvastam mindegyik írásodat itt a blogon és egyszerűen imádom őket! A Sorsforduló méginkább, mert, mint Petra gyógypedagógus, én is az szeretnék lenni. :) De maga a sztori is nagyon megfogott.
    Remélem mihamarabb tudod hozni a következő részt! :)
    Elizabeth

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Elizabeth,
      Neked is boldog új évet, és nagyon örülök, hogy tetszenek az írásaim. :-)
      Nem semmi teljesítmény mindent elolvasni három nap alatt... Gratulálok! :-D Csak azt sajnálom, hogy így most nem maradt olvasnivalód... :-S :-)
      A Sorsforduló még néhány hétig kitart ugyan, de utána nem tudom, mikor tudok előrukkolni megint valami újjal. :-(
      A húgom is gyógypedagógusnak tanult (sőt, Petrának hívják :-D), de nem róla mintáztam a hősnőt, csak így alakult. :-D
      További jó olvasgatást, remélem, az utolsó részek is elnyerik a tetszésedet.

      Szép napot!
      D.

      Törlés