Nurse – Mindig együtt

Mindig együtt

Hé, Te!

Igen, te ott, azon az asztalnak látszó valamin, figyelnél rám egy kicsit?

Rohadtul unom ezt az egyhangú sivítást. Szétszakad a dobhártyám, még a végén megfájdul a fejem! Mindig érzékeny voltam az ilyen magas hangokra. Persze ez Téged abszolút nem érdekel, mi? Mozdulj már meg végre! Nem zavar, hogy az a csinos kis szöszi kétségbeesetten rohangál össze-vissza? Nem? Az sem, hogy az öreg doki most készül beléd vezetni egy atomerőművet? Ilyenkor úgy tudlak utálni!

Nem hiszem el, hogy ez éppen velem történik meg, és éppen most!  Mondd, mit vétettem én ellened? Mi a fészkes fenéért nem tudod te soha azt csinálni, mint a többi, megjegyzem, normális ember?

Kinn hétágra tombol a tavasz. Éled a természet, meg minden, te meg fogod magad és bekrepálsz itt nekem. Eszedbe sem jutottam egy pillanatra sem, mi?

Halkítsa már le valaki azt a hülye monitort! Az ember még gondolkodni sem tud normálisan ebben a zajban. Egy kis pittyegés, zene lenne füleimnek, de ez a monoton sípolás megőrjít!

Tudom, tudom, te ezeket a fülsiketítő zenéket szereted. Hiába mondtam, hogy meg fogunk süketülni, oda sem bagóztál! Sohasem figyeltél rám, beszélhetett neked az ember, csak üvöltsön a metal, legyen cigi, hideg sör és forróvérű nők. Na meg a motor.

Most itt az eredménye, látod? Fekszel itt mozdulatlanul, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem dobog a szíved, levegőt csak akkor kapsz, ha beléd pumpálják. Mi jó neked ebben? Már teljesen elkábultam a sok gyógyszertől, amit beléd nyomtak. Haver! Fel kellene kelni! A krimóban a Jucika már kikészítette a sörünket.

Figyi! Látod a kis szöszit?

Persze, hogy nem látod, ahhoz ki kellene nyitni a szemed! Pont olyan, mint az a kiscsaj volt az építőtáborban. Tudod! Akivel először csókolóztál az ebédlő mögött. Milyen esetlen, mennyire béna voltál! Kihívtad, hogy együtt nézzétek meg a naplementét. Micsoda romantika! Jobb ürügyet is kitalálhattál volna, nem gondolod? Tényleg, láttál te abból a naplementéből valamit egyáltalán?

Milyen sokáig tartott, míg végre valahára egyáltalán átölelted, pedig egy kicsit sem volt ellenére a dolog. Emlékszem, egész nap ott tébláboltál a brigádjában. A harmadik nap haza is akartak küldeni, mert nem teljesítetted a normát. Pedig teljesítetted te, csak másféle normát. Na, vigyorogj már egy kicsit!

Jézusom! Mi ez? Ne, csövet tényleg nem kéne dugni a torkodba! Attól mindig halálfélelmem van. Talán a születésedkor a nyakadra tekeredő zsinór az oka, vagy nem tudom, de nem bírom, ha valami a torkodat birizgálja. Na, hallod, akkor egy lyukas garast sem adtam volna az életedért! Percekig csak feküdtél, mint egy kosár szilva. Már éppen le akartak takarni egy lepedővel, amikor elnyávogtad magad. Rohadt szerencséd volt, hogy éppen ott voltam  és beléd költöztem. Tudom, ez olyan szentimentális butaság, és ha nem lennél olyan fafejű, vigyorognál rajta rendesen, de szeretném, ha most is nyávognál egy kicsit.

Nem tudom, most valami olyasmi érzésem van, mintha tanácstalanok lennének ott lenn.

Követelem, hogy hívják ide Doktorhaust, de minimum Kovácsot a Vészhelyzetből! Béna egy banda! Ennyit vacakolni az ember gyerekével. Semmi PetScan, vagy MR? Már abban is erősen kételkedem, hogy egyáltalán valaki ért itt az orvosláshoz! Pancserek!

Figyi! Tudod, milyen jó itt ringatózni a lámpák fölött? Mint ott, a viadukton. Szó, ami szó, akkor kicsit tele volt az alsóm, de hihetetlen élmény volt leugrani a magasból. Egy darab gumi, néhány méter szabadesés. Király! Akkor már a barnával lógtál. Azzal a hosszú combú, zöldszemű szépséggel. Egy hétig mást sem hallottunk tőle, csak, hogy milyen király vagy, észvesztően bátor, valóságos szupermen. Dagadtál a büszkeségtől. Menő lettél alig egy óra alatt.

Te, nem szólok még egyszer! Zsibbadtra beszélem a szám, aztán válaszra sem méltatsz! Ha nem szólalsz meg, úgy itt hagylak, hogy a lábam sem éri a földet! Ahogy a tesót hagytad ott az oviban. Elfagyiztad az időt a pufók vörössel, aztán elhúzott az orrod előtt a busz. Figyelj kisapám, most itt van a busz, ezt nem akarod lekésni, ugye? Csak nem akarsz szenvedni örök életedre?

Na, jó! Utolsó figyelmeztetetés! Most még meggondolhatod magad! Ha nem, hát nem. Én mentem!

Szerencséd van, le volt zárva a sorompó. Nem engedtek be, kutya legyek, ha értem! Vissza kellett jönnöm.

Hozzád. Hiába mondtam, hogy csak fekszel itt, mint egy rakás szerencsétlenség, meg sem mozdulsz, nem szólsz, még levegőt is lusta vagy venni, meg sem hallgattak. Pedig, ha tudnád, hogy milyen szuper helyen jártam! Komolyan mondom, jobb volt, mint a motorozás! Őrült sebességgel száguldottam egy fényfolyosón keresztül, valamiféle fényalagútba. Hogy magyarázzam, hogy megértsd? Képzelj el, egy iszonyú sűrű ködöt – mint három éve a Mecsekben, amikor a motor elejét is alig láttad – amibe belesejlik valami nagyon békés, valami hihetetlenül jó. Nem ember, nem is állat, hanem valami nagyon jóságos…  Valami. Na, erről a szuper helyről kellett visszajönnöm. Miattad!

Na, ne! Ez már aztán mindennek a teteje! Nézz ki a falon! Na, ki van itt? Igen, pajtás, a Nő! Ott zokog a folyosón, nem ért semmit az egészből. Egy órája még ott voltál nála, az ágyában, most meg itt, ebben a koszlott kórházi szobában.

Ne aggódj, nem engedik be hozzád! Már ezt is elszúrtad, el sem köszönhet tőled! Talán majd megkapja a motor kulcsát, a bukósisakot, a véres ruháidat. Ennyi marad belőled, ha most azonnal össze nem szeded magad!

Most meg mi van? Befejezted? Ennyi volt? Nem akarsz mozdulni soha többet?

Ha hozok egy sört, akkor sem? Egyszerűen fogod magad és kiteszed a szűröm, elzavarsz? Engem? Egyedül? Mi az, hogy nem jöhetsz velem? Mi az, hogy nem lehet? Nekem már nincs is beleszólásom? Egyáltalán érdekel a véleményem, vagy csak mész a saját kemény fejed után? Utálom ezt az egész helyzetet! Utálom, hogy csak eldöntesz dolgokat, magamra hagysz, elbocsájtasz, menjek Isten hírével!

Ne, ne szólj hozzám! Nem érdekel, mit akarsz mondani! Hát nem érted, hogy félek? Mindig velem voltál, mindig veled voltam, most meg kidobsz, mint egy csikket az ablakon! Pedig megegyeztünk, hogy a fontos dolgokban együtt… Mindig együtt…

Csönd legyen! Hallgassanak már! Kapcsolja ki valaki azt a vacakot!

Mit mondasz? Hogy? Hangosabban vinnyogjál kismacska! Kulcs? Miféle kulcs? Na, azt próbáld meg! Ja, értem!

Hallották? Kéri a motorkulcsot! Nem hiszem el! Visszajött!

Hihetetlen pali vagy, ugye tudod? Nem, nem sírok, csak belement valami a szemembe. Tudtam én, tudtam, hogy nélkülem nem mész el. Mi már csak így, együtt… Örökké.

A szerző blogja: http://suni-nurse.blogspot.hu/

A zsűri véleménye:

Rose Woods

A cím alapján semmire nem lehet következtetni. Fogalmam sem volt, mit várjak a novellától, de arról sem, hogy akarnám-e én ezt olvasni, ha nem az lenne pont a feladatom, hogy értékeljem a novellát. Így utólag persze örülök, hogy részem lehetett egy ilyen remek történetben, de biz’ én nem vágtam volna bele csupán a címe alapján.

Az író stílusa valami szenzációs. Rettenetesen élveztem az irományt, vicces volt, frappáns és szórakoztató, nagyon tetszett. Végig érdekes volt, nem lanyhult a figyelmem, izgatottan vártam a végkifejletet. Meglátásom szerint, a végén a poén kicsit erőltetettre sikeredett. Nem túl valószínű, hogy aki magához tér a klinikai halál állapotából, rögtön a motor kulcsát kéri (inkább valami egészen másféle kulcsot emleget, ha jól sejtem). Ettől eltekintve jól szimbolizálta az újrakezdést. Mindent egybevetve nagyszerű novellát olvashattam, egy élmény volt, amit köszönök.

A karakterábrázoláshoz külön gratulálok. Ilyen pompásan megjeleníteni mindkét főszereplőt… le a kalappal! A mesélő (nem tudom, pontosan ki is ő – talán egy kóbor, potyautas lélek) valamint maga a „szállásadó” – az ember – jelleme is pontosan meg lett jelenítve úgy, hogy semmiféle konkrét leírás nem történ, viszont a múltbéli események, poénok felemlegetés, a szóhasználat és stílus nagyszerűen bemutatta a társakat és közös életüket.

A helyesírásban keresve sem lehet hibát találni, viszont a külalak nekem nem tetszett. Nem volt jó ránézni a szövegre, valami zavart. Sokáig gondolkoztam, mi is az, de csak nehezen jöttem rá. Először azt hittem, hogy nem sorkiegyenlítéssel van írva, de ez nem volt igaz. Azután arra gondoltam, hogy a sok enter zavar, de még ettől eltekintve is bántotta a szemem valami. Végül rájöttem, hogy a bekezdések hiánya teszi olyan rendezetlenné számomra (hangsúlyozom: számomra!) a novellát. Egy irodalmi alkotásban elengedhetetlenek találom a bekezdéseket minden új gondolatsor elején. Lehet, hogy tévedek, mert ezt semmiféle szabály nem írja elő (soha nem tanultam ilyesmit), de sokkal harmonikusabb, elegánsabb lett volna a mű.

Mindig elcsodálkozom azon, hogyan tudnak írótársak (akár profi, akár amatőr) rövid lélegzetvételű művek esetében is ilyen tökéletes, kerek egészt képező írást alkotni, amelyben pontosan a helyén van minden, nincsenek felesleges részek (mint abban, amit itt összehadoválok), megvan bevezetés, a cselekmény és végül a csattanó is. Minden elismerésem ezeké az embereké – e novella írója is közéjük tartozik.

Agnese Mondo
A cím illik a történethez, bár túl egyszerűnek találom ehhez a novellához.
Stílusát tekintve nagyon egyedi. Kreatív, fantáziadús és találékony szerzőre utal a mű. Különösen tetszettek a leírások és a humormorzsák.
A történetvezetés számomra abszolút érthető volt és folyamatos.
A fő karakter kilétére ugyan nem kaptam pontos választ, csupán sejtéseim lehettek, de ez a mű élvezeti értéből semmit nem vont le.
Ebben a történetben a „visszatérés” igen konkrét értelmet nyert, a szó szoros értelmében valódi visszatérésnek lehettünk „tanúi”.
Mi többet írhatnék? Tetszett. Gratulálok!

Diara Fancy

Mit is mondhatnék? Érdekes volt, és egyáltalán nem rossz értelemben. :-D

A cím után romantikára számítottam, erre nyakon öntöttél egy jó adag ironikus, kissé groteszk humorral és némi spirituális életérzéssel. A stílus abszolút passzolt a tartalomhoz, és annak ellenére, hogy igazából nem volt benne cselekmény, mégis mozgalmasnak mondanám – valamiért meggyőzött arról, hogy másmilyet is tudsz. A mesélő karaktere kissé száraz, tipikus pasi, tökéletesen ábrázolva! (Kíváncsi lennék tőled egy lágy, női karakterre.)

A helyesírás rendben volt, a külcsínnel azonban volt egy kis gondom, hiányoltam a behúzásokat, ráadsul nagyon zavart az arial betűtípus, de az előbbit sejtésem szerint főként az .rtf formátumnak „köszönhetjük”, az utóbbi pedig valószínűleg csak az én háklim (véleményem szerint folyamatos olvasásra jobb a szemnek a times, a garamond vagy egyéb hasonló felépítésű font).

Még egy kis csiszolgatás, és igazán kedvemre való művek kerülhetnek ki a kezed alól! Gratulálok!