Myra – A túlélök reménye

A TÚLÉLŐK REMÉNYE

Minden rideg. Kiüresedett, hideg, elhagyatott – más.

***

Azon a reggelen úgy tűnt, az egész világ csodás, az életünk szép – nem is lehetne jobb semmi. Azt hiszem, mindnyájan tévedtünk – mégpedig hatalmasat.

Hirtelen jött a csapás, még csak fel sem tudtunk rá készülni… De még ha szóltak volna is, és fel is készülhettünk volna; akkor sem tehettünk volna semmit. Nem tudtunk volna mit tenni. Ez rendeltetett nekünk, ez volt megírva – azt mondták, ez a sorsunk.

Ebben nem hittem, egy percig sem. Persze meginogtam – hogyne: nem tudtam, mit higgyek, nem tudtam, mi az, amiben egyáltalán hihetek. A Statisztikában? A jövendölésben? Minden a feje tetejére állt egyetlen apró, de végzetes perc alatt. Míg távol kényszerültem élni a kedves szülőföldemtől, végig ezen rágódtam. Azt tudom, a világunk romlásnak indult – de mindez oly távolinak tűnt akkor és ott! Mintha egy másik univerzumban történt volna, nem pedig itt, a mi kis bolygónkon ütötte volna fel a fejét a diszharmónia és a pusztulás mételye…

Ám akkor, azon a bizonyos reggelen minden varázslatosnak tűnt.

Egészen a robbanásig. A robbanás szörnyű volt. Leírhatatlan. A fülünk csengett, a szikrázó fény sokáig a retinánkon táncolt még – befoghattuk a fülünket, úgy is hallottuk az éles, dobhártyaszaggató bummot; becsukhattuk a szemünket, ennek ellenére is láttuk a szétpattanó szikrák fájdalmat keltő táncát. Olyan hirtelen vált minden kaotikussá, ellenségessé, félelmetessé!

A Vezető emberei persze azonnal jöttek, és keresték a túlélőket. Alig találtak csak. Nem is lepődtek meg. Igen, erre számítottak – ezt akarták? Úgy gondolták, sokan vagyunk. Kinek képzelték magukat? Istennek, hogy ránk küldhetik az özönvíz tüzét? A Statisztikának állania kellett!

Megtették. Minket, akik valamilyen csoda folytán nem végezték az utca kövén darabokban, összegyűjtöttek, és rögtön bezártak egy ablaktalan, levegőtlen – fénytelen – kis lyukba. Természetesen csak a mi érdekünkben. Hogyne!

A következő pillanatban már egy teljesen idegen bolygón találtuk magunkat. Ismeretlen volt a környezet, és félelmetes is – rettentően személytelen, már-már tökéletes. Ismeretlen – és azt hiszem, ez rettentett meg minket a leginkább. Olyan üres és idegen! Hová tűnt a mi kis sárbolygónk? A nyomorgó szomszédok, akiknek így is volt mindig egy-két jó szavuk hozzánk? Hova lettek a romos házikók, ahol összejöhettünk, ahol a mulatságainkat szervezhettük? Mind tovaszállt – vége.

Azt mondták nekünk, jobb helyre kerülünk. Azt mondták, minden rendben lesz, csak hinnünk kell a mi hőn szeretett és tisztelt, csodákra képes, nagyszerű Vezetőnkben. Hogy jó lesz… Én észre sem vettem. Minden pompás volt, de közel sem fantasztikus. Az egész olyan rideg volt, annyira személytelenül tökéletes!

Azt már az első pillanattól fogva tisztában voltam vele, hogy nem akarok itt élni. Vissza akartam kapni az én jól megszokott, egyszerű kis életemet. Tudtam, már akkor eldöntöttem, hogy visszatérek, kerüljön is az bármibe. Vagy nézzen bárhogy ki a szétrobbantott bolygó – legyen akármilyen üres és kihalt is a robbanás okozta teknő. Történjen bármi, eltűnök innen. Ha elkapnak, legalább meghalok – akkor sem kell ezen a rettenetes helyen tengetnem a hátralévő napjaimat. Megkínoznak, megölnek… Nem érdekelt!

A menekülés borzasztó volt. Elmondhatatlan félelem szaggatta a szívemet – és egyszerre a remény is bennem lüktetett, hogy eljutok oda, ahol lenni akarok… Ahol lennem kell! A lábam majd’ leszakadt a rengeteg futástól, de én csak szaladtam. Rohantam, mert minden egyes megtett lépés ellenére is úgy éreztem, a nyomomban járnak, a sarkamra lépnek – szinte éreztem ziháló lélegzetüket a tarkómon, fagyos ujjaik mintha a nyakamon zongoráztak volna. Jaj!

De végül csak elértem az űrhajót. Fogalmam sem volt, hogy hová indul, azt sem tudtam, kihez tartozik: a Vezető űrjárója-e vagy a Lázadóké? Nem is érdekelt. Csak kattogott az agyamban, el kell mennem. Ez tűnt az egyetlen esélyemnek, hogy elhagyjam ezt a lelket bántó tökéletességet. És én meg is ragadtam.

Potyautasként utaztam végig az egy hetes utat. Nem vettek észre, ezt egyedül a szerencsémnek köszönhettem – vagy a Gondviselésnek. Valamilyen csoda folytán az én kis bolygómra kerültem. Hallottam a legénység beszélgetését, amiből kiderült számomra, hogy valami készülődik a planétámon. Valami nagy, amitől még a Vezető is retteg, ami még a Statisztikát is fenyegeti. Melegség öntötte el ekkor a szívemet. Ó, az én kis, szeretett bolygóm!

***

Most, hogy végre itt vagyok, hogy végre hazaértem, nem tudok mit kezdeni a látvánnyal. Össze vagyok zavarodva, a félelem belülről szorít, a szívem elfacsarodott. Tanácstalanul állok a legmagasabban fekvő fennsíkon – mint valami felsőbbrendű istenség. De nem vagyok az. Akkor meg tudtam volna akadályozni ezt a tragédiát. Hinnem kellett volna a jövendölésben! Milyen sorsról beszéltek ők, a Vezető emberei? Az általuk festett végzet nem létezett. Csak az volt, van és lesz, amit a jövendölés is kinyilatkoztatott. Mindvégig hinnem kellett volna benne, a Túlélőkben – akkor talán megelőzhettünk volna a sorscsapást. A Statisztika csak látszat!

Most csak állok itt magamba zuhanva, tehetetlenül, gondolataim minden rendszert nélkülözve cikáznak a fejemben. Semmi szervezettség, semmi rendszerezettség – és ez megriaszt. Elrettent a gondolat, hogy itt éltek ők. Ők, akiket szerettem, akiket ismertem, akikkel megoszthattam az élet mindennapi problémáit, a munka nehézségeit, a gyötrelmeket, akikkel tervezgethettem egy szebb jövőt – és akik ugyanúgy tisztában voltak a helyzet megmásíthatatlanságával, akárcsak én. És mégis együtt voltunk. Együtt hittünk, együtt reméltünk. Egy család. Most senki nincs itt, csak a mérhetetlen sivárság, a kihalt kráter.

A kis házikókba kukkantok. Sehol senki. Milyen lehangoló a magány! Bárcsak többen is túlélték volna… De nem; csak én maradtam.

Még voltunk körülbelül húszan, amikor elráncigáltak minket innen, de a másik – tökéletes – világban annyi minden volt, amit mi nem bírtunk, hogy szépen lassan elhullott mellőlem mindenki. Mindenki. Én lefogytam, gyenge voltam, de minden porcikám bosszúért kiáltott. Ez éltetett, ezért tudtam elmenekülni. Értük tettem, és a jövendölésért. Vezekeltem.

Eszembe jut az a rengeteg ember, akiknek a haldoklását a saját szememmel kellett követnem. Egy könnycsepp… Ennyi maradt csupán a régi érzelmekből.

De! Mintha hallanék valamit. Egy nagyon gyenge, erőtlen, ám mégiscsak létező hangot! Vagy csupán képzelődnék?

Nem, az egyik kunyhóból határozottan egy magas, reszketeg hang segítségkérése szűrődik ki. Berohanok. Csak sötét. Minden romos, poros, elhagyatott. Mintha évek óta nem élnének itt. Mert nem is élnek – legalábbis a Statisztika szerint nem szabadna senkinek itt élnie. Mégis egy kis szempár félénken pillant felém – aztán még egy és még egy! Végül már öt kisember ül körül engem – engem, aki megszólalni sem bír, csak néz rájuk tisztelettel. A kis Túlélők – ahogy a jövendölés is megmondta. A kis csodalények.

A gyerekek nem értik, mi ütött belém, én pedig nem kezdek magyarázkodni, csak élem a csodát. Hát persze! Hogy hagyhatott el egy pillanatra is a hitem? Hiszen a jövendölés megmondta: Jön a Bumm, aztán sötét lesz. Hosszú-hosszú ideig sötét. De öt kis fény világít ebben a mély sötétségben. A Túlélők. Még a Vezető sem képes semmit tenni a jövendölés – és a csoda – ellen.

Csak néztek rám hatalmas szemekkel. Várták, hogy mondjak valamit. De mit tudtam volna kinyögni? Az öt Túlélő a robbanás szülötte volt. Senki nem tudta, ki az anyjuk, hogy fogantak, és a jövendölés sem foglalkozott azzal, hogyan is voltak képesek túlélni csecsemőként a katasztrófát, hogyan voltak képesek felnőni magányosan, egyedül, minden támogatás nélkül. Egyetlen magyarázat létezik: ők a csoda gyermekei.

Velük a fény és a remény visszaköltözött a szívembe – és ezzel együtt a világba is. Olyan szép lett hirtelen minden! Végre itthon vagyok!

Igen, ilyen volt a visszatérés…

A zsűri véleménye:

Rose Woods

A cím tökéletes. Pontosan kifejezi azt, amiről később olvashatunk majd a novellában, vagyis a tragédiát és az azt követő újrakezdést is. Előrevetíti az eseményeket, ráadásul azt is azonnal le lehet szűrni – ha csak nem téved túl nagyot az olvasó –, hogy egy tudományos fantasztikus történet következik. Ez nekem nagyon tetszett!

Az események megfogalmazása számomra kicsit bonyolultra sikeredett. A sok kötőszó felesleges és zavaró, imitt-amott pedig nem azt a szót olvastam, amit szerettem volna, ez pedig rontotta az élményt. Például: „A Statisztikának állnia kellett!” (Talán helytállónak kellett lennie…) „özönvíz tüzét” (Ez valószínűleg szándékos ellentmondás, de inkább vicces, mint megrázó.)

Zavart a jelen- és múlt idő váltogatása, méghozzá nagyon. Ez is folyton kizökkentett. Pedig az események sorrendje nagyon jól volt felépítve, a novella tökéletes, kerek egészt alkotott, ez nagyon-nagyon tetszett. És még egy cseppet sem objektív vélemény: bár a szerkesztők kivétel nélkül hibának veszik, nekem nagyon tetszett a jelzők halmozása a szövegben. Egy ilyen rövid lélegzetvételű írásban meglátásom szerint tökéletesen lehet nyomatékosítani az történések tragikusságát, a megváltozott világ ridegségét, a veszteség mélységét a jelzők sokszínűségével. Ez a szememben határozottan pozitívum.

A főhős karaktere nagyon jól kidolgozott. Bár a külsejéről egyetlen szó sem esik, mégis láttam magam előtt. Szerintem mindenki más is, aki olvasta a novellát, bár arra már nem mernék fogadni, hogy egyforma-e ez a kép, de ez is nagyon jól sikerül.

Helyesírás, külalak szintén rendben van, talán az és előtti vesszőkre kellene jobban odafigyelni, de ez nagyon nehéz dolog, mert nincsenek egyértelmű szabályok. Egy helyen találtam elírást, ami természetesen csakis véletlen lehet

Nagyon tetszett a novella befejezése, a fordulat, a feszültség feloldása. A reménytelenség jól érezhető volt az első három oldalon. A disztópia megjelenítése, a Statisztika és a Vezető folyamatos emlegetése (majdhogynem a velük való fenyegetés) végig olyan érzést keltett bennem, mintha Orwell világába csöppentem volna. Végül azonban, a túlélők megtalálásával teljesen visszatért a jövőbe vetett hit. Nagyon élveztem ezt az írást is.

Agnese Mondo

A cím illik a történethez, bár szerintem lehetett volna fantázia dúsabb egy ilyen ötletes és egyedi novellához.

Műfaját tekintve nem az én világom, de a stílus még számomra is olvashatóvá és élvezetessé tette, kíváncsi lennék a folytatásra.

Az egyetlen amit talán negatívumként értékeltem, hogy néhol túl finoman akartál fogalmazni és a műhöz szerintem egyáltalán nem illő fennkölt stílus jelent meg, ami nem mondom, hogy ártott a mű összképének, csak kevésbé illett bele.

A történetvezetés folyamatos és érthető volt, a karakter pedig életszerű.

Összességében azt mondhatom, hogy felkeltetted az érdeklődésemet, gratulálok!

Diara Fancy

Érdekes, disztopikus hangulat, ami alapból megfogott volna, de ezen kívül nem kaptam semmit, csak „ismeretlen” fogalmakat – Vezető, Statisztika, Jövendölés, Túlélők.

A cím felkeltette az érdeklődésemet, de a novella sajnos nem váltotta be a várakozásomat. Bár robbanásról, halálról, túlélőkről, lázadókról és szökésről volt benne szó, nem éreztem az izgalmat, amit ezek a történések magukban kellene, hogy hordozzanak.

A stílusa kiforrottnak tűnik, de számomra kissé töredezett volt a rengeteg közbeékelt mondattal, szóval, ezek nélkül talán gördülékenyebb lett volna és hatásosabb, és néhol zavart a szórend.

A történetben magában nem találtam buktatót, hacsak azt nem, hogy nem kaptam válaszokat – Miért? Hogyan? Ki? –, és a belső monológ ellenére, még a mesélő karaktere sem rajzolódott ki előttem teljesen, nem tudtam eggyé válni vele.

A helyesírás, néhány elütéstől eltekintve, jó, a külalak tökéletes.

Összességében azt kell mondanom, hogy az alapötlet tökéletesen megfelelt volna a kiírásnak és nagyon sokat ígérő, de talán egy hosszabb lélegzetű írás kellene ahhoz, hogy kerek egész lehessen belőle.