Sylvie Barthus – Az otthon mindig hazavár

Az otthon mindig hazavár

– A szentségit! – morgolódott Hal, ahogy azt figyelte, miként folyik végig az üzemanyag a vadiúj egyterűje fényezésén. Ez nem az ő napja…

A benzintöltő-pisztoly még mindig ugyanabban a pozícióban, mint imént, meredten csüngött a kezében, az üzemanyag pedig cseppekben hullott az aszfaltra, ahonnan szétfröccsent minden irányba. A férfi újabb szitokáradatot követően, durván visszaakasztotta a helyére és benzinfoltos nadrágszárát kezdte tanulmányozni.

– Ugyan már, Hal! Ne durcáskodj! – ütötte meg a fülét asszonyának vidám hangja a jármű belseje felől, majd nyílt az ajtó, megjelent egy vörös hajkorona és végül a hozzá tartozó karcsú test is. Theresa halványzöld szemei szinte szikráztak a visszafojtott nevetéstől, ahogy a férje ügyetlenkedését figyelte.

– Nem az a szerencsétlen benzintöltő tehet róla, hogy kétbalkezes vagy…

Hal csak egy morcos fejrázással – amitől rakoncátlankodó, aranybarna tincsei a homlokába hullottak, kisfiús bájt kölcsönözve ezzel a már egyébként is jóképű arcának –, és halk morgással kommentálta a hallottakat. Szemével tetőtől-talpig bejárta asszonyát, majd megállapodott a kifejező arcán és véglegesen eldöntötte, hogy saját magának kereste a bajt, mikor minden józan megfontoltsága és rossz tapasztalatai ellenére – legfőképp pedig, mert a találkozásukig igyekezett minden, akár még csak természetfelettinek is tűnő dolgot kizárni az életéből – sikerült egy igazi, minden lében kanál, törzskönyvezett boszorkányt nőül vennie.

Gyönyörködött még pár pillanatig a finom vonások látványában és a huncut mosoly ragyogásában, aztán inkább elfordította a tekintetét az igéző jelenségről. Minden egyes eltelt másodperccel biztosabb volt a dologban, hogy a bosszantó nőszemély kifejezetten jókat mulat az ő számlájára. Márpedig amióta elindultak, igenis egyre-másra érték a katasztrófák.

Először csak nem találta az autó kulcsát. Szinte az egész lakást fel kellett forgatnia érte, hogy végül a saját zsebében leljen rá, pedig esküdni mert volna, hogy ott nézte meg legelőször. Aztán nem megfelelő helyen kanyarodott le az autópályáról és kénytelen volt jó pár mérföldet kocsikázni ilyen-olyan utakon, hogy végre sikerüljön visszatalálnia a helyes irányba.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a gyerek végigaludta az egész szánalmas utazást, mert még az hiányzott volna, hogy ő is mondja a magáét, tovább borzolva Hal már így is igencsak megtépázott idegeit.

Mindez mellett későn vette észre, hogy a benzin is vészesen megfogyatkozott – bár maga sem értette, hogy ez, hogyan történhetett, hiszen a jármű elég egyértelműen, egy sárgán villogó „E” betűvel jelezte a dolgot, a kilométeróra kellős közepén –, majd pedig alig talált olyan töltőállomást, ami éjjel-nappal dolgozik. Kellett neki erre az istenverte, elmaradott égtájra jönnie…

Így, hogy az este még szebb lehessen már csak az üzemanyag szétöntözése hiányzott. Határozottan nem az ő napja volt…

Erre még Theresa is kineveti. Szép! Egy asszonynak nem támogatnia kellene inkább urát és parancsolóját?!

Miközben ezen morfondírozott, megindult, hogy kifizesse a benzint, nagyon remélve, hogy több katasztrófa már nem történik.

Tulajdonképpen tisztában volt vele, hogy minden bajának forrása saját maga és az, hogy az anyjához tartottak éppen. Nem látta az asszonyt… a jó ég tudja mióta. Mardosta is a lelkiismeret egy csöppet. Na, jó! Rettentően… Eddig mindig sikerült találnia valami kibúvót, miért is nem látogatja meg, és miért csak néhány ritka, rövid telefonhívással próbálja nyugtatgatni háborgó lelkét, de végül elfogytak az ürügyek, ők pedig megállíthatatlanul közeledtek a végcélhoz.

Azóta nem járt a régi otthonában, hogy kézhez kapta a diplomáját és kiszabadult valahára az eldugott kisváros fojtogató légköréből.

Otthon… A szó furcsa mellékízt hagyott a szájában. Fogalma sem volt miért gondol a helységre így, hiszen ott csak bántást kapott, leszámítva persze az édesanyjával töltött időt.

Már akkor ferde szemmel tekintettek rájuk, mikor nyolc éves korában odaköltöztek, a pár hónapra rá bekövetkező rituális gyilkosságot követően pedig a városlakók szinte durván ellenségessé váltak. Mindenki – ha nem is nyíltan, mert bizonyíték nem volt rá –, de az anyját gyanúsította. A boszorkány a bűnös, az ördöggel cimborál, a főzeteivel megmérgezte, aztán a sátánimádáshoz használta szerencsétlen testét… Ezeket és ehhez hasonlókat sutyorogtak a hátuk mögött.

Már kissrácként is próbálta rábeszélni az asszonyt a továbbállásra, sőt könyörgött neki, de az édesanyja hajthatatlan volt. Nem akart ártatlan létére megfutamodni a csőcselék nyomása ellenére sem. Tulajdonképpen nagy makacsságában még a lábát sem volt hajlandó kitenni a környékről.

Végülő felcseperedve Hal nem bírta tovább. Fájó szívvel ugyan, de hátrahagyta őt és vissza sem tekintve, majdhogynem elmenekült a városkából, bár az időnként elő-előtörő emlékektől soha nem tudott szabadulni...

Kényszeredetten megigazította fekete inge mandzsettáját – ami egyébként tökéletesen állt, mint mindig, ahogy a többi öltözéke is kifogástalanul simult magas, szikár alakjára – és elhessegetve a fájdalmas szorítást okozó gondolatokat, inkább átadta az unottan várakozó pénztáros fiúnak a hitelkártyáját. Jóllehet valamiféle komplikációra számított az előzmények alapján, a benzinkutas simán lehúzta azt, és láss csodát, gond nélkül túlestek a dolgon.

Hal visszasétált hát az autóhoz, majd beszállva a vezetőülésbe egy mélyet sóhajtott. Theresa finom simítása a karján apró áramütések millióit robbantotta fel a bőrében, ahol hozzáért.

– Anyádnak is joga van hozzá, hogy megismerje az unokáját. Minden rendben lesz! Ne idegeskedj… – Hangja nyugtató balzsamként hatott túlfeszült idegeire.

– Remélem – nyögte ki nagy nehezen a férfi. Általában nyugodt, meleg-barna szemeiben jelenleg a kétség lángjai lobogtak. Aztán mégis egyesbe tette az autót és csendben megindultak a már nem is olyan messze lévő úti céljuk felé.

Az a pár mérföld, ami még hátra volt, fényéveknek tűnt a számára. Az oly ismerős és elfeledettnek hitt táj látványától a torkában lévő gombóc még nagyobbra duzzadt, már-már fulladással fenyegetett. Ellentmondásos érzelmek kavarogtak a bensőjében, ahogy keresztülhajtottak a kihalt kisváros főutcáján. Szeretet és utálat, büszkeség és szégyenkezés…

Aztán meglátta az aprócska házat az út végén. Még mindig olyan volt, mint évekkel ezelőtt. Világítóan fehér falak, barátságos, virágokkal sűrűn teleültetett előkert, meleg, sárga fény az ablakban. Semmi eget rengetően kirívó.

Viszont, ami mögöttük volt… Cserepes és szárított gyógyfüvek, befogadott apró állatkák garmadája, kirakodásokról összeválogatott, rendszer nélkül elhelyezett, ütött-kopott bútorok, valamint mindenféle tárolóedény – ismeretlen tartalommal – a legváltozatosabb formában és méretben. Kész káosz. Nem is csoda, hogy a városka konzervatív lakói annak idején már elsőre furcsának tartották és kiközösítették őket…

Egy pillanatra elfogta a menekülés sürgető érzése. Még visszafordulhatnak, senki nem venné észre…

Theresa meleg szorítása az alkarján határozottan jelezte, tisztában van vele, mi zajlik most benne. Aztán ez is elmúlt és már csak arra eszmélt, hogy zavartan álldogál a keskeny utacska végén, ami az ajtóhoz vezet, az asszonya pedig finoman taszigálja hátulról.

– Csak még egy lépés, drágám… – duruzsolta a háta mögül.

Végül nem volt szükség több lépésre, mert az ajtó kicsapódott és egy aprócska, törékeny, szőke hajú tünemény tarka, lenvászon ruhában, mint a szélvész röpült felé. Mikor pedig odaért hozzá megtorpant, felemelte egyik karját – amin számtalan különböző, csilingelő karkötő díszelgett – és végigsimított az arcán. Szemeiben könnyek csillogtak, szavaiból sütött a szeretet.

– Kisfiam! Hát hazatértél? – Aztán elfúlt a hangja és szoros ölelésbe zárta a megszeppent férfit.

Hal nem volt képes pár másodpercnél tovább fenntartani a keménység látszatát, és anyja keskeny dereka köré fonva karjait erősen magához szorította.

– Anyám…

Annyi áhítattal ejtette ki ezt a rövidke szavat, mintha valami olyanra lelt volna, amit már rég elveszített. És tulajdonképpen így is volt. A viszontlátástól boldogság áradt szét minden egyes porcikájában.

Önfeledt ölelkezésüket Theresa meglepett sikkantása szakította félbe. Miután szétrebbentek, mindketten csodálkozva néztek a tátott szájjal hápogó nőre.

– Hal?! Ő az… Ő az… Édesanyád? – makogta tágra nyílt szemekkel, aztán összeszedte magát és megrovón, összehúzott szemöldökkel fordult hites férje felé. – Én arra számítottam, hogy egy idősebb, kissé hóbortos asszonysággal fogok találkozni, erre…– Itt egy pillanatra elpirult, mikor ráeszmélt, hogy tulajdonképpen Hal anyja is jelen van és mindent hall. – Sose említetted, hogy Moirana, a boszorkányok egyik legősibbje és Malagor főpapnője az édesanyád!

A férfi laza vállrándítással fogadta a számonkérést.

– Nem kérdezted… – majd egy félmosoly kíséretében és teljes mértékben elégedetten magával – mert végre sikerül igazán jól meglepnie Theresát –, belekarolt a számára legfontosabb két nőbe és a bejárati ajtó felé kormányozta őket. Felesége szabad karján a babahordozóban, a kisfiuk pedig mindvégig békésen szuszogott.

Végül annyi távol töltött év után visszatérve a lelke újra megnyugodhatott. Az élet így lett teljes…

A szerző blogja: sylviebarthus.blogspot.com

A zsűri véleménye:

Rose Woods

Azzal kezdeném, hogy hangsúlyozzam, milyen nehéz is ez a feladat, amire vállalkoztam. Nagyon nehéz más munkájáról véleményt mondani, miközben egyáltalán nem érzem jogosnak, hogy megtegyem. Elvégre, ki vagyok én, hogy kritizáljak. De elvállaltam ezt a borzalmasan nehéz, ugyanakkor végtelenül megtisztelő és élvezetes tevékenységet, úgyhogy lehetőségeimnek és legjobb tudásomnak megfelelően el is végzem. Időnként ugyancsak gondban vagyok, de igyekszem elfogulatlan és igazságos lenni. Valószínűleg csak az egyéni ízlés miatt lehetséges egyáltalán különbséget tenni a jobbnál jobb írások között.

Ennek a novellának az esetében rögtön egy negatívumot emelnék ki: a címe egyáltalán nem tetszett. Nem keltette fel a figyelmem, nem éreztem, hogy nekem ezt az írást mindenképp el kell olvasnom, olyan átlagosra sikeredett.

Viszont a történet stílusa lenyűgöző, a történetvezetés magával ragadó. A megfogalmazás választékos, a szöveg gördülékeny, olvastatja magát, hipp-hopp, máris a végére értem. Kicsit talán lehetett volna izgalmasabb, ebből a szempontból hiányérzet maradt bennem. Számítottam volna valami csattanóra, egy fordulatra, magam sem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mire. Minden esetre, a baljós előjelek, a főhős belső vívódása, végig sejtetett valamiféle bonyodalmat – kicsit csalódott vagyok, amiért ez elmaradt.

A főszereplő karaktere jól kidolgozott, külső és belső tulajdonságai egyaránt ábrázolva lettek, Theresa képe szintén megjelent előttem, és ami még inkább tetszett, olvashattunk egy kis tájleírást is. No, nem sokat, csak épp annyit, amennyi meglátásom szerint elengedhetetlen.

Helyesírási hibát nem találtam és a külalak is szép, harmonikus, minden rendben. Néhány apró szépséghibát fedeztem fel mindössze. Például: „rakoncátlankodó” (Inkább rakoncátlan.) „Mindez mellett…” (Mindezek mellett.) „szavat” (szót) Ezektől eltekintve, egy nagyon jó novellát volt szerencsém véleményezni, és ezt köszönöm!

Agnese Mondo

Kerek egész, ez az ami először eszembe jutott a végén. Egy komplett kis történet, minden benne van, nem hagy kérdőjeleket az olvasóban a történetet tekintve. Tetszett, hogy egy kis humort is csempésztél bele.

A mű rövidségétől függetlenül bemutattál minden szereplőt, megtalálva a leírások mennyiségében az arany középutat.

A történetvezetés érthető és folyamatos volt, a karakterek pedig kifejezetten szerethetők.

Köszönöm, hogy olvashattam, igazán élvezetes volt.

Diara Fancy

Szavam sem lehet(ne), a cím, bár nem túl ötletes, de találó, a tartalom teljesen megfelel a kiírásnak, a téma érdekes, a stílus gördülékeny, olvastatja magát, a történet szempontjából sikerült a teljesség érzését keltened, nem maradtak feloldatlan konfliktusok. 
A karakterek, noha így elsőre nem tűnnek túl összetettnek, de élők és hitelesek, a helyesírás, néhány elütéstől eltekintve jó, a külalak tökéletes. Csupán egy dolog bántotta nagyon a szememet és a fülemet, hogy a „szót” helyett „szavat” írtál.

Mindezek ellenére valami hiányzott, hogy teljesen magával tudjon ragadni. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az, talán a hangulat. Soraidat olvasva, nem tudtam eldönteni, hogy drámát vagy komédiát olvasok-e. A tolmácsolt érzések, a visszaemlékezések az előbbit sejtették, a történések, a jelen eseményei azonban az utóbbi felé lökdöstek, de egyiket se tudtam maradéktalanul kiélvezni.
Lehet, hogy a saját írásaimat is át kellene gondolnom?! Ugyanis a stílus nagyban emlékeztet a sajátomra. 

Örülök, hogy olvashattam, felüdülés volt munka után. 