ZOE – 0. rész

Egy csepp, két csepp…

Hitetlenkedve meredtem apám földön fetrengő hasonmására. Mert azt nem akartam elhinni, hogy ez a nyáladzó, kába férfi az apám. Üveget ugyan nem láttam elől, de biztos voltam benne, hogy részeg.

– Mit bámulsz? – hörögte, amikor észrevette, hogy az ajtóban szobrozom. – Segíts felállni! – Nem volt éppen udvarias kérés, de erőt vettem magamon és a hóna alá nyúltam.

Betámogattam a nappaliba és a kanapénál egyszerűen elengedtem. Úgy dőlt el, akár egy krumplis zsák.

Leültem a dohányzóasztal sarkára és megvártam, míg el-eltévedő mozdulatokkal elhelyezkedik. Ahogy körülnéztem, felfedeztem az asztalon a kézi tükrömet, amire valami fehér por tapadt. Felfordult a gyomrom – félig az undortól, félig a félelemtől.

– Apa…

Semmi válasz, még a fejét sem fordította felém.

– Apa, figyelj rám! Ezt nem művelheted magaddal. Segítségre van szükséged. Én itt vagyok és szakembert is kereshetünk, de neked is akarnod kell. Kérlek, gondolj Cathyre! Szüksége van rád, most, hogy anya már nincsen, még jobban, mint valaha volt.

– Ne beszélj nekem anyádról! – ordította artikulálatlanul. – Nincs jogod hozzá…

Meglepett a heves reakció – abban sem voltam biztos, felfogta-e, hogy hozzá beszélek.

– Igenis van jogom hozzá! Az anyám volt és szerettem! Nekem is hiányzik, én is elveszítettem őt!

– Mit tudsz te a veszteségről?! Fogalmad sincs róla… milyen elveszíteni az életet, a fényt, a melegséget, saját emberi mivoltodat.

Mintha kezdett volna magához térni, de ebben számomra semmi köszönet nem volt. Irányíthatatlan érzelemhullám tört rám, melyben keveredett és egymást váltotta a gyász, a fájdalom, a düh és a keserűség, de érzelmi kitörése belém fojtotta a gúnyos replikát.

– Nem veszítettél el mindent – szólaltam meg végül halkan a keze után nyúlva. – Mi itt vagyunk neked, Cathy és én…

Elkapta a kezét, mintha parázsba nyúlt volna.

– Nincs nekem semmim.

Amikor felállt és túljátszott büszkeséggel kisétált az ajtón, úgy éreztem, megszakad a szívem. Érte, anyáért, Cathyért, önmagamért. Értünk.

Késő éjszaka talált haza, bár tántorgó lépteit, alkoholgőzös tekintetét elnézve nem tudom, miféle ösztön mutatta meg neki az utat.

Eddigi tapasztalataimat követve azonnal kikészítettem a dohányzóasztalra az ételt. Ajkát dühös fintorba húzta a gyűlölet, ahogy figyelte ténykedésemet.

– Jó étvágyat – mondtam halkan.

– Mit motyogsz?! – Úgy kapott a karom után, hogy közben lesöpörte a tányért. A paradicsomszósz vérfoltokként virított a fotel kárpitján, a tészta szálai kukacokként tekeregtek a földön.

– Nem motyogtam, csak nem akartam felébreszteni Cathyt. – Ez volt aznap este az első hibám.

– Cathy, Cathy, Cathy! Mindig csak Cathy! – Üvöltötte. – Mi lenne, ha csak néhány órára megfeledkezhetnénk róla?! Nem akarom látni, nem akarom hallani, de még csak beszélni sem akarok róla!

– Hogy mondhatsz ilyet? Ő is a lányod. Anya… – Második hiba.

– Azt mondtam, ne beszélj többet anyádról!

Akkora pofont kaptam, hogy kis híján elvágódtam. Hisztérikus dühét látva a félelem keserű nyálként csurgott le a torkomon, majd teniszlabdányi duzzanatot alkotott a gyomromban. Azonnal reagáltam.

– Van egyáltalán valami, amiről beszélhetek?! Gondolnom még szabad rájuk, vagy azt is megtiltod?! – Harmadik hiba.

Kicsúszott a lábam alól a talaj és tehetetlenül zuhantam oldalra. Fel sem fogtam, mi történt, csak azt éreztem, hogy irtózatos fájdalom hasít végig a fejemen, szinte kettérepesztve a koponyámat. A dohányzóasztal igen kemény fogadóbizottságnak bizonyult. Az már csak hab volt a tortán, amikor apa bakancsos lába a hátamnak ütközött – az ütés erejéből ítélve véletlenül, de ez akkor a legkevésbé sem vigasztalt. Néztem a hátát, ahogy kivonult és legszívesebben ordítottam volna.

Homlokomra szorított tenyerem alól vér csurgott végig az arcomon, másik kezemmel kénytelen voltam letörölni, hogy megvédjem a szememet.

Cathy lépett halkan a szobába, szó nélkül átnyújtva egy törölközőt.

Ez volt az a pillanat, amikor kezdett elhalványulni gyermeki szeretetem, az apa iránt táplált együttérzésem pedig csírájában elhalt.

***

Sokszor gondoltam erre a keserű napra, mikor gyermekből végképp felnőtt lettem, pedig az azóta eltelt két évben nem sok minden változott – azon kívül, hogy fél éve, amikor Cathy üvegszilánkok tucatjait volt kénytelen kiszedni a hátamból, végképp felhagytam a próbálkozással, hogy magához térítsem apát.

A napok egyformán teltek. Én dolgoztam, apa pedig vagy már délelőtt kiütötte magát, vagy éppen azon volt, hogy megkeserítse az életem. Ennek köszönhetően, hazaérkezésemkor – jobb esetben – takarítással kezdtem, hogy eltüntessem italozása gyomorforgató nyomait. Sajnos ez egy olyan dolog volt, amit nem tudtam a húgom elől elrejteni, tekintve, hogy a tanítás végeztével mindig csatlakozott hozzám az étteremben és együtt indultunk haza. A rosszabb verzióra még gondolni sem voltam hajlandó, míg be nem következett, akkor meg már nem sok értelme volt a gondolkodásnak.

Apával kézen fogva járt az agresszió, így ha valami – legtöbbször a pénzhiány – meggátolta a totális lerészegedésben, amint betette a lábát a házba, megbízhatóan megérkezett vele az ordítozás, bútorborogatás és a brutalitás. Ez utóbbitól szerencsére eddig sikerült Cathyt megmentenem, ennek azonban az volt az ára, hogy én magam – lehetőleg csendben – tűrtem.

Ilyen volt nálunk egy megszokott hétköznap. A megnyugtató napi rutin – vihogtam fel munkahelyemről hazafelé tekerve.

Cathy összehúzott szemmel nézett rám.

– Téged meg mi lelt? – kiáltotta.

– Biztos csak az állandó ütlegelés okozta agykárosodás, semmiség – motyogtam magam elé, de persze ő ezt nem hallhatta. Szerencsére. Így is túl sokat aggódott.

Legyintettem, hogy semmi baj, ne is törődjön velem, majd befordultunk az utcánkba. A látványtól azonnal elmúlt a nevethetnékem. Apa ezúttal már a nyitott ajtóban várt minket. Alakja szinte az egész ajtórést elzárta, így esélyt sem láttam rá, hogy Cathy beslisszolhasson mellette. Amíg közelebb értünk, megpróbáltam felmérni, milyen állapotban lehet. A tartása magabiztos volt, széles vállait mereven hátrafeszítette, de a keze jól láthatóan remegett. Nagyszerű, megint pénzt akar majd! – gondoltam gondterhelten, miközben kicsit távolabb a bejárattól lefékeztem. Arra számítottam, ha kijön hozzám, Cathynek lesz lehetősége bejutni.

– Te ribanc, hol voltatok eddig?! Azzal a Buddal henteregtél, mi?! A húgod meg végignézi?! – üvöltötte torkaszakadtából, pedig még le se szálltunk a bicikliről. – Miatta szórod ruhákra meg cicomára a pénzt…

Bla-bla-bla – tátogta felém Cathy, mire megint majdnem elnevettem magam.

– És még van képed kiröhögni?! – Már csattant is az első pofon.

Azzal a lendülettel, biciklistől borultam a lépcsőre. A pedál fájdalmasan felhorzsolta a bokámat, a könyökömön pedig a beton hagyott égető nyomokat, de legalább ezúttal az arcom megúszta.

– Hagyd békén, te vadállat! – kiáltott rá Cathy és elhajítva kerékpárját odaszaladt hozzám, hogy felsegítsen. – Menj és idd el inkább a maradék eszedet is!

– Cathy! – súgtam neki mérgesen. – Ne hergeld!

– Bocs – motyogta bűntudatosan, miközben leszedte rólam a kétkerekűt.

Beszaladtunk a lakásba és a lépcső felé vettük az irányt, de apa hatalmas lépteivel pillanatok alatt átszelte a nappalit és olyan erővel markolta meg a karomat, hogy biztos lehettem benne, másnapra újabb véraláfutás díszlik majd a még alig halványuló előző mellett.

Tenyerének izzadt fogságában vergődve rájöttem, egyre súlyosabb a helyzet. Püffedt arcát félig eltakarta zsíros csimbókokban lógó, őszes-fekete haja, szabadon maradt bal szemében vérerek kanyarogtak, írisze valamikori zöldje mára megfakult, vizenyőssé vált. Kirepedezett, sebes száját a düh és a kétségbeesés féloldalas fintorba torzította. Nem mondhatom, hogy meglepett állapotának rohamos hanyatlása. Már akkor tudtam, hogy ez be fog következni, amikor először találtam meg drogtól kábultan a fürdő padlóján.

Remegve észleltem, hogy hátborzongatóan rideg pillantása átvándorolt Cathyre, aki segítő szándékkal mellém lépett.

– Cathy, rohanj! – szóltam rá. Apám felcsillanó, mohó tekintete láttán azonnal tudtam mi következik. – Menj már! – ordítottam rémülten.

Cathy végre szót fogadott és megiramodott a lépcsőn fölfelé, de apa elkapta a lépcsőfordulóban és a karjánál fogva visszarántotta. A látvány bénító volt. Nem tudtam biztosan, milyen közvetlen hatása van az emberi szervezetre a drogoknak, csak sejtettem, hogy az erőnlétet jócskán megcsapolja, de ettől még esélytelen voltam vele szemben – egyelőre. Gondolkodás nélkül könyörögni kezdtem, habár tudtam, hasztalan.

– Ne! Kérlek, ne bántsd!

– Tudod nagyon jól, mit kell tenned, hogy sértetlen maradjon!

Csúfondáros hangjától a frász kerülgetett. Tisztában voltam vele, hogy az elméje jelenleg viszonylag tiszta, és bármi áron megszerzi, amit akar. És most, hogy rájött, mivel érhet célt nálam, semmi nem tarthatta vissza.

– Fogd már föl, hogy nincs pénzem! Nem a Royal Casinóban dolgozom, csak egy kis panzióban! Mit gondolsz, mire elég az a pénz, amit ott keresek? Arra, amire neked kell, biztos nem! – De az észérvek soha nem hatottak rá.

– Tudom, hogy van pénzed! Láttam a szobádban egy új szoknyát! Ne nézz hülyének! – Egyre jobban belelovalta magát, az erek a halántékán kidagadtak az erőlködéstől, izmai szinte pattanásig feszültek. Látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig idegekkel.

Cathy sírt, hogy fáj a karja, de apa meg sem hallotta. Kezdtem pánikba esni. A baj ezzel csak az, hogy ha félek, hajlamos vagyok elragadtatni magam. Nyugi, csak semmi őrültség – motyogtam magamban.

– Azt a szoknyát Tina adta ide, hogy szűkítsem be neki. – Az igazság is hidegen hagyta, de én mindig megpróbáltam. – Mikor mentem volna el vásárolni? Reggeltől estig dolgozom, hogy…

– Már megint a régi nóta, hogy te tartasz el minket! Akkor van egy hírem! Szarul csinálod, drága kislányom! Nekem pénz kell, de azonnal! – A hatás kedvéért csavart egyet Cathy karján, aki felüvöltött a vállába nyilalló fájdalomtól.

A tehetetlen düh és a gyilkos indulat egymást tápláló keveréke forrongott bennem, de uralkodtam magamon. Nem leszek olyan, mint ez a magából kifordult vadállat, aki valamikor az apám volt! Nem mertem elmozdulni a lépcső aljáról, féltem, hogy esetleg lelöki Cathyt.

Eddig kitartottam, de most meg kellett hajolnom az akarata előtt.

– Rendben, csak engedd el – hagytam rá fásultan.

Apám erre nemhogy elengedte, de még taszított is rajta egyet, hogy hamarabb eltűnjön az útjából. Megállt bennem az ütő, amikor Cathy megindult lefelé a lépcsőn és hiába kapkodott kapaszkodó után. Megpróbáltam úgy helyezkedni, hogy elkapjam, ami sikerült is, de a korlát alsó vége így is telibe kapta a fejét. Elernyedő testének súlya kis híján engem is magával rántott.

Nem volt időm kétségbeesni, pedig legszívesebben zokogva a földre rogytam volna. Nem törődve apám átkozódásával, Cathyvel az ölemben kiszáguldottam az ajtón és az útra szaladtam, megállítva az első autót, ami arra jött. A sofőr szerencsére azonnal látta, hogy baj van, így csak annyit kérdezett, merre legrövidebb az út, és már száguldottunk is a legközelebbi kórház felé.

A hátsó ablakon át figyeltem apám egyre távolodó alakját. Fejét fogva, görnyedt háttal állt az utca közepén. Egy kívülálló akár aggodalmas apukának is hihette volna.

A kórházban már régi ismerősként köszöntöttek, de meglepődtek, amikor meglátták, hogy ezúttal nem én vagyok a sérült.

– Mi történt, Dakota? – jött oda hozzám rögtön az éppen aktuális ügyeletes doki.

– Leesett a lépcsőn – vágtam rá, gondolkodás nélkül. Elvégre igaz volt.

– Ideje lenne megcsináltatni azt a lépcsőt – morogta, majd átvette tőlem Cathyt és bevitte egy vizsgálóba.

– Majd szólok apámnak – dünnyögtem a fehér köpenyes hátnak ironikusan.

Mielőtt még az utolsó csepp erő is kiszaladt volna a lábamból, elbotorkáltam a váró műanyag székeihez és belecsuklottam az egyikbe. Tartalékaim igencsak kifogyóban voltak.

Már nem volt olyan orvos, akit ne ismertem volna személyesen a helyi kórházban, annak ellenére, hogy tényleg csak akkor jöttem be, ha muszáj volt. Első alkalommal, amikor „véletlenül” lefejeltem a dohányzóasztalt, a fejemet kellett befoltozni; azon a bizonyos üvegszilánkos napon pedig, amikor apám velem törölte fel a törött ablaküveget a nappali padlójáról, hét öltéssel varrták össze a karomat. Ja, és a lépcsőn is legurultam már…

Ross dokinak túl jó a memóriája. Eddig azt reméltem – a jelek szerint hiába –, hogy nekik nem tűnik fel a viszonylag gyakori viszontlátás.

Míg várakoztam, önkéntelenül végigpergett a fejemben az előző fél óra. Eszembe jutott Buddy, akit apám előszeretettel emlegetett fel, pedig már majd’ egy éve, hogy kétségbeesett kísérletet tettem a normális életre. Amikor Bud először talált rajtam zúzódásokat, még kimagyaráztam, de a sokadiknál már nem igazán hitt az ügyetlenségemben. Szakítottam vele, még mielőtt eszébe jutott volna szólni valakinek.

Merengésemet a nővér szakította félbe, aki közölte, hogy bemehetek Cathyhez. Szerencsére nem lett komolyabb baja – már ha egy enyhe agyrázkódás és egy kificamodott váll nem számít annak –, de ez volt az utolsó csepp a pohárban.

 

Folytatása következik!