Rubintpikkely – Isteni közbeavatkozás

Deus ex machina – Isteni közbeavatkozás

3…

Smokeglass City nem kedvence a turistáknak. Fekete egén a felhők sápkórosan vánszorogtak, a felületüket egyedül a hatalmas felhőkarcolók fúrták át, s a kettős hold, a fehér Hold, és – a Bujdosó Nap helyét felváltó - vörös Miothi világított át a réseken.

Az épületeket mind gyönyörű, sőt, művészinek tetsző, törésálló füstüveg burkolat fedte, miknek hidege csontrepesztő volt, s melyek azt a látszatot keltették, hogy képesek elnyelni azt a kevés fényt is, amit az égitestek kibocsátanak.

Smokeglass City külső kerületeibe – ellentétben a központban álló Centrummal - nem építettek főutcát, a várost sikátorok vékony erdeje - mint a halál ujjai – hálózták be, helyet adva a romlott lelkű népség tevékenységeinek végtermékeinek – a patkányok legnagyobb örömére. A szél szmogos levegőt hozott, fütyülése az utcákon akár az utolsó levegő beáramlása az ember tüdejébe.

Habár a város polgársága főképp bűnözőkből állt, létezett néhány olyan semleges terület, ahol bármiféle erőszak megtorlásra került. Ezeknek a körzeteknek nem volt sehol határvonala, és a városépítőknek nem volt energiájuk az atlaszokban is bejelölni a szektorokat, mégis mindenki tudta, hol keresse őket.

A Zöld Sárkány fogadó egy volt a semleges placcok közül. A csárda több évszázadra visszatekintő múlttal rendelkezett, és vezetőjének – ki több semleges területett tudhatott magáénak - is nagyobb hatalom összpontosult a kezében.

A fehér és vörös hold találkozásakor ebből az épületből született egy legenda kezdete.

…2…

Egy fekete csuklyás alak nyitott ajtót a Zöld Sárkány fogadóba. A városnak közismerten hűvös éjszakái voltak, és e tényt alátámasztva az utcákat szinte mindig átható köd most csendes kísértetként hömpölygött be a házba. A jövevény hangtalanul becsukta az ajtót, majd megtörölte a csizmáit a durva lábtörlőben.

A férfi – mert teste vonala egyértelműen megmutatta hovatartozását – körbejártatta vidámságot sugárzó, fakókék szemét a társaságon.

Az épület ezen a napon is tele volt, mint szinte minden éjjel, de az idegen ezt nem tudhatta, ahogy azt sem, hogy a „Halál Éles Sikolya” néven elhíresült gyilkos banda kedvenc szórakozó helye is itt helyezkedett el. Bár nevük inkább hangzott valami elfuserált goth zenekari számra, a nép jól tudta, miért nem jó keresztezni velük a dolgaik. Ők voltak azok, akik még a náluk nagyobbakkal is félelem nélkül kiállnak, és végül – tisztességtelen eszközöket használva – életben maradnak. Minden kisebb klán elkerülte őket.

Az idegen ügyet se vetett a fürkésző tekintetekre és felvillanó tőrök markolatára, egyszerűen odalépett a pulthoz. Könyökén féloldalasan támaszkodva rendelt egy sört a fekete tekintetű csapostól, miközben precíz mozdulatokkal lehúzta a bőrkesztyűjét, kivillantva sötét színű bőrét. A háta mögül hallatszó dühödt sziszegéssel mit sem törődve vette el a rendelését, és leült az egyik központi üres asztalhoz, mivel az összes sarokban és árnyékosabb helyen már foglalt volt a hely.

Megtámasztotta a szék hátát a mögötte lévő keskeny gerendának, és – mint aki jól végezte dolgát – fellendítette a lábát az asztalra, és nagyot húzott az italából.

Hirtelen kifordult mellőle egy szék – az eszköz lába végigcsúszott a padlón, az éles hang ártón karcolódott bele a dobhártyákba, mint egy kés hegye a csendbe. Egy tagbaszakadt alak dobta le magát az ülőalkalmatosságra. A fickó feje tarra le volt nyírva, koponyáján visszatükröződött a világítás; körülbelül két méteres magasságával úgy magasodott köpenyes férfi felé, mint ahogy valaha Dávid fölé tornyosulhatott Góliát.

- Thribban vagyok, - ragadta meg a vállánál hősünket; szája sarkába rosszindulatú szikra lobbant – és most velünk jössz.

Végszóra mellé lépett egy alacsonyabb, de nem kevésbé kigyúrt vállú alak, és a férfi érezte, hogy a háta mögött is megmozdul a levegő. Hárman egy ellen, ingatta a fejét a férfi, és elnéző mosolyát sáljába rejtve kortyolt még egyet a híg sörből. Egy kicsi kicsordult a szélén akkor, mikor elkezdték cibálni, mint egy rongyot. Nem mintha az íze megérte volna az árát. Ennyi erőből mosogatólevet is elé csaphattak volna, fűzte tovább a gondolatai kusza fonalát.

Thribban újra megrázta, mintha zavarta volna, hogy semminek veszik. A martalóc magában már el is döntötte, hogy kiszemeltje vagy infantilis, de magas fokon, vagy tényleg őrült, ahogy első végigmérésre látta, ahogy azt is, hogy látszólag teljesen fegyvertelen. Ehhez még hozzájött, hogy sötétbőrű – eme tények végiggondolásakor igazán képtelenségnek hangzott, hogy az elmeháborodottak e példánya még nem fekszik a porban arccal lefelé, miközben rágcsálók szopogatják le a csontjáról a húst. Mást azonban nem tehetett, mint észrevetetni magát, tudván a terület semleges, és rosszabbul jönne ki erőszak alkalmaz. A csapos már így is olyan sanda tekintettel meredt rájuk, hogy bármelyik egyszerű késelő fülét-farkát behúzva rohant volna el menedéket keresni. Érthető, miért nem akartak több feltűnést.

A köpenyes lerázta magáról a vállát markoló kezeket, meglötykölte a korsóban a sört, majd egy húzásra lehajtotta a maradékot. Száját csuklójába törölte, majd csettintett egyet.

- Mehetünk! – és mintha ez teljesen természetes lett volna, felállt, fizetett, és kisétált az ajtón a meglepett marconák tekintetének kereszttüzében. A férfi az ajtórésben megfordult biccentett Thribban-éknak, és a sarkán billegve dudorászott egy hangsort.

Thribban és a sleppje feleszmélt: ők is fizettek, végül három oldalról beszorítva az áldozatukat, elhagyták a kocsmát.

Kint gyors egymásutánban kanyarodtak a sarkokon. A bűnözők tenyere már izzadt a fegyverük után, izmaik megfeszültek, majd elernyedtek, a levegőt a foguk mögül sziszegve fújták ki. Thribban ránézett a társaira, fejét enyhén, alig láthatóan megrázta. Még nem.

Zsákmányuk vidáman lépkedett közöttük; sálját lecsúsztatta a torkára, így száján keresztül mélyen beszívta a levegőt, kis ideig lent tartotta, és mikor úgy gondolta, elég, kifújva az elhasználódott oxigént megszemlélte a ködpamacsokat. Csukott szájjal vékony sípoló hangot hallatott, és teli szájjal vigyorgott. A játékot kétszer-háromszor megismételte, de hamar elunta magát, úgyhogy a következő percben már az eget bámulta, és azon is a felhőket, úgy, hogy szinte merőlegesen állt a feje a gerincével. A csuklyája hátracsúszott elővillant hosszú, pókhálószerűen vékony, fehér haja, keskeny arcéle, és magas homloka.

Thribban izgatottan megszorította tőre markolatát a zsebében. Már csak egy sarok, és végleg elhagyták a semleges területeket. Húsz lépés… Már csak nyolc! És…

…1

Befordultak. Az hátulsó gyilkos akkora pofont lendített a férfi nyakába, hogy az szinte előreesett, foga összekoccant, és majdnem elharapta a nyelvét.

- Hát illik az ilyet… - folytatni azonban nem volt képes, mert Thribban hátulról megragadta és a tőrével lehántotta róla a köpenyt, mint egy bogárról a páncélt. A fekete bőr hangosan reccsenve szakadt el, darabokban verve föl a port és az apró szemetet a földről.

A férfi előttük állt, immár csak egy rövid ujjú fekete póló, és egy hasonlóan sötét farmernadrág feszült rá. Reszketett a hidegben, de még mindig csak gyermeki meglepetés tükröződött a szemében, felfogva, hogy bántani akarják. Haja, melyet eddig a bokáig érő kabát eltakart, most a térdhajlatát verdeste, fehérsége éles kontrasztot alkotott öltözékével. Thribban hátulról megragadta, fegyvere hegyét a férfi nyakához nyomta.

- Enyém lesz a hajad! – sziszegte, akár az álnok kígyó. – Gyönyörű trófea lesz belőle!

A köd mintha összesűrűsödött volna. A látásviszonyok és a hangok szinte teljesen eltompultak, ezért a két férfi – a vadász és a zsákmány – nem hallhatta két kísérőjük sikolyait, amit gyorsan felváltott a csend.

Thribban összefogta a férfi fehér haját, tőrét metszésre készen aláhúzta, megfeszítette az alkarját.

És ekkor szinte felrobbant a mellkasa. Levegő után kapott, de az mintha direkt a szája elől menekült volna, nem talált utat a tüdejéig. Füle csengett, szeme előtt pontok táncoltak kacéran, és mintha az egész világra árnyék borult volna.

Egy meztelen fehér láb képe úszott be a tudatába. Apránként feltekintett, ahogy a lázadó izmai engedték. Az előtte lévő lány fehérsége, vetekedett a férfi hajának színével. Míg az utóbbi tónusa valóságosnak hatott, addig a lány szinte törékeny átlátszósága természetfelettinek látszott. Ahogy egy pillanatra kitisztult a tér, Thribban észrevette, hogy az őrült hátulról karolja át a lányt, mint egy rémült gyermek az anyját.

A lány letérdelt, apró térdein és talpán meg se látszott az utca mocska. Lágyan tenyerébe fogta Thribban izzadságban úszó fejét, és belenézett a szemébe.

- Bántani akartad fiamat, kinek élete, s létezése kedves nékem. Ha elvetted volna tőlem, az olyan lett volna számomra, mint néked a levegő hiánya – szavait halkan formálta, de értelmük a férfi fejében csengtek. A lány folytatta: – Tudd meg, hogy én vagyok a Ködök Asszonya, a Setét és Fény Elválasztója, Úrnője Holtaknak és Élőknek egyaránt. Tetteid listája hosszú, s bűneid súlya felbecsülhetetlen.

Az Istennő elhallgatott, majd száját a fuldokló homlokának érintette. Szinte hallhatatlanul fejezte be:

- Büntetésed légyen a homályban való kísértés.

S Thribban a sötét, és mégis oly fényes homályba veszett.

A zsűri véleménye:

Rose Woods

Igazából tetszett a latin cím, viszont felemás érzéseket keltett bennem, hogy magyarul is mellé lett írva. Persze, praktikus volt, hisz kevesen tudják, mit is jelent az a mondat (nekem sem volt fogalmam sem), mégis azt tanácsoltam volna, ha valaki a véleményemet kéri, hogy elég vagy az egyik vagy a másik. Elrontotta a titokzatos hatást, amit első olvasásra az idegen szöveg keltett. Jobb lett volna annyiban hagyni.

Nagyon tetszett az írói stílus. A történet izgalmas volt, szépen kidolgozott, szinte láttam magam előtt a környezetet, a szereplőket, éreztem a füstöt, az ellenséges hangulatot. Kiválóan megírt, egyedi, kimondottan sötét hangulatú, ugyanakkor határozottan szórakoztató novellát olvashattam. Amivel viszont nagyon nem voltam kibékülve, azok a minduntalan előforduló, oda nem illő szavak, kifejezések voltak. Például: „keresztezni velük a dolgaikat” (Keresztezni egymás útját.) „szája sarkában rosszindulatú szikra lobbant” (Szeme sarkában rosszindulatú szikra robbant, vagy szája sarkában rosszindulatú mosoly született.) „Ennyi erőből…” (Ennyi erővel…) Ezek nagyban rontották az olvasás élményét.

Nagyon frappáns és meglepő volt a történet végi csattanó. Még egy utolsó dologba tudok belekötni (nem azért, mert gonosz akarok lenni, hanem mert ez a dolgom), nem igazán jelent meg a történetben a pályázat vezérfonala, az újrakezdés. De bánja kánya! Akkor is tetszett 

Kimondottan jó volt ránézni a középre rendezett szövegre, szuper ötlet volt a visszaszámlálás. Tetszett. A helyesírással sem volt semmi gond. Gratulálok a szép munkához!

Agnese Mondo
A cím passzol a történethez, izgalmasan indította a történetet. :-)
A stílus nem rossz, sőt, kifejezetten érdekes, de talán élvezhetőbb lett volna ha kevésbé próbálod kiszínezni a történeted kis világát. Túl sok a leírás és elveszik bennük a lényeg, számomra legalábbis a temérdek leírás, és körülírás közül nehéz volt kihámozni a fontos dolgokat. Ne feledd a kevesebb néha több.
A helyesírás és a külalak rendben van.

Diara Fancy

Őszinte leszek…

A titokzatos cím igencsak felcsigázott, az első két, kifejezetten egyedi hangzású, szépen megfogalmazott bekezdés olvastán pedig felélénkülve és izgatottan vártam a folytatást. Aztán jött a fekete leves…

Az egyediség ugyan megmaradt, de nem tudtam élvezni, mert a rosszul egyeztetett ragozások annyira zavarták az olvasást. Ehhez jöttek még az olyan mondatok, amiknek ugyan megfejtettem az értelmét, de az oda nem illő kifejezések, a rossz helyre beszúrt közbevetések miatt számomra nagyon zavarosnak tűntek.

A megteremtett világ érdekes volt, a karakterek szinte éltek a fejemben, de a történet nem vezetett sehova, nem állt meg önmagában, mintha csak egy regény kiemelt részlete lett volna, amiből egyáltalán nem tudtam meg a miérteket. Ráadásul végig vártam, hogy felbukkanjon a pályázat témája, a visszatérés, de sajnos hiába.

A helyesírás is hagyott némi kívánnivalót maga után, bár főleg elütéseket, elírásokat fedeztem fel benne (illetve, javaslom, hogy nézd át az idegen szavak, tulajdonnevek toldalékolására vonatkozó helyesírási szabályokat). Illetve talán a kötőjel – gondolatjel problematikája is ide tartozik, amit te elég következetlenül kezeltél. A word ugyanis nem mindenhol javítja át a kötőjelet gondolatjellé, ahol kellene.

Külalak szempontjából sem lehettem teljesen elégedett, zavaró volt a sorok ugrálása. Nem tudtam eldönteni, hogy középre akartad igazítani a szöveget (megjegyzem, arra van egy nagyon egyszerű módszer ) vagy csak szereted a nagy behúzásokat és elfelejtetted sorkizártra állítani.

Összegezve azonban nem ilyen rossza a helyzet, mert mint írtam, a stílust, a megfogalmazást nagyon egyedi hangzásúnak találtam, csupán a „szakmai” ismeretek hiányoznak még mögüle. Ez azonban könnyen elsajátítható, és ha a tehetség meg van – márpedig szerintem nálad nem hiányzik –, akkor megéri egy kis energiát és időt belefektetni. 