És íme...

Későbbre vártam, de már fel is került Bells oldalára a versem, amit Elfeledve című páylázatára írtam, a tőle kapott kép alapján.

Remélem, tetszeni fog... 
Nekem sokat jelent, noha eredetileg nem terveztem "papírra vetni". 

Feledés 

Egy kis ház,

melyet benőtt a gaz;

egy tisztás,

mely tán sosem volt igaz.

Befedte az erdő homálya,

nem maradt senki,

ki még odatalálna.

Egy arc,

melybe az idő belemart;

egy mondat,

amit hevesen elhadart.

egy pillanat,

mit a szív nem feledne,

de gátat szab neki az elme.

Egy mosoly,

mi mosolyt fakasztott;

egy kérdés,

ami tán elhangzott.

Emlék mindez,

vagy csupán álom,

s én az ébredést várom?

Egy gondolat,

csak egy foszlány;

egy könnycsepp,

egy száraz orcán.

Még hogy az idő orvos!

Nem...

sokkal inkább emlékgyilkos.

Egy érzés,

ami sebként lüktet;

egy halk sóhaj,

mi bensőmben reszket.

Ennél több kell,

mert a feledés fáj;

emlékezni kell, emlékezni muszáj.

A zsűri véleménye:

Isabella Reed: Kedves Diara! Nagyon szép verset írtál, köszönöm, hogy olvashattam. Volt hangulata, passzolt a képhez is. Formailag is rendben van. Lendületes, nincsenek kirívó sorok. Gratulálok!

Szatti: Szépen fűzted össze a rímeket és szép volt a tartalom is. Tetszett a hangulat, amit megteremtettél és az érzések is, amelyeket megragadtál. Gratulálok a munkádhoz! :)

Victoria: Maga a vers tetszett, és az, ahogy a képhez kapcsolódott, de tartalomban és hosszban kicsit többet is elviseltem volna.

Rubintpikkely – Isteni közbeavatkozás

Deus ex machina – Isteni közbeavatkozás

3…

Smokeglass City nem kedvence a turistáknak. Fekete egén a felhők sápkórosan vánszorogtak, a felületüket egyedül a hatalmas felhőkarcolók fúrták át, s a kettős hold, a fehér Hold, és – a Bujdosó Nap helyét felváltó - vörös Miothi világított át a réseken.

Az épületeket mind gyönyörű, sőt, művészinek tetsző, törésálló füstüveg burkolat fedte, miknek hidege csontrepesztő volt, s melyek azt a látszatot keltették, hogy képesek elnyelni azt a kevés fényt is, amit az égitestek kibocsátanak.

Smokeglass City külső kerületeibe – ellentétben a központban álló Centrummal - nem építettek főutcát, a várost sikátorok vékony erdeje - mint a halál ujjai – hálózták be, helyet adva a romlott lelkű népség tevékenységeinek végtermékeinek – a patkányok legnagyobb örömére. A szél szmogos levegőt hozott, fütyülése az utcákon akár az utolsó levegő beáramlása az ember tüdejébe.

Habár a város polgársága főképp bűnözőkből állt, létezett néhány olyan semleges terület, ahol bármiféle erőszak megtorlásra került. Ezeknek a körzeteknek nem volt sehol határvonala, és a városépítőknek nem volt energiájuk az atlaszokban is bejelölni a szektorokat, mégis mindenki tudta, hol keresse őket.

A Zöld Sárkány fogadó egy volt a semleges placcok közül. A csárda több évszázadra visszatekintő múlttal rendelkezett, és vezetőjének – ki több semleges területett tudhatott magáénak - is nagyobb hatalom összpontosult a kezében.

A fehér és vörös hold találkozásakor ebből az épületből született egy legenda kezdete.

…2…

Egy fekete csuklyás alak nyitott ajtót a Zöld Sárkány fogadóba. A városnak közismerten hűvös éjszakái voltak, és e tényt alátámasztva az utcákat szinte mindig átható köd most csendes kísértetként hömpölygött be a házba. A jövevény hangtalanul becsukta az ajtót, majd megtörölte a csizmáit a durva lábtörlőben.

A férfi – mert teste vonala egyértelműen megmutatta hovatartozását – körbejártatta vidámságot sugárzó, fakókék szemét a társaságon.

Az épület ezen a napon is tele volt, mint szinte minden éjjel, de az idegen ezt nem tudhatta, ahogy azt sem, hogy a „Halál Éles Sikolya” néven elhíresült gyilkos banda kedvenc szórakozó helye is itt helyezkedett el. Bár nevük inkább hangzott valami elfuserált goth zenekari számra, a nép jól tudta, miért nem jó keresztezni velük a dolgaik. Ők voltak azok, akik még a náluk nagyobbakkal is félelem nélkül kiállnak, és végül – tisztességtelen eszközöket használva – életben maradnak. Minden kisebb klán elkerülte őket.

Az idegen ügyet se vetett a fürkésző tekintetekre és felvillanó tőrök markolatára, egyszerűen odalépett a pulthoz. Könyökén féloldalasan támaszkodva rendelt egy sört a fekete tekintetű csapostól, miközben precíz mozdulatokkal lehúzta a bőrkesztyűjét, kivillantva sötét színű bőrét. A háta mögül hallatszó dühödt sziszegéssel mit sem törődve vette el a rendelését, és leült az egyik központi üres asztalhoz, mivel az összes sarokban és árnyékosabb helyen már foglalt volt a hely.

Megtámasztotta a szék hátát a mögötte lévő keskeny gerendának, és – mint aki jól végezte dolgát – fellendítette a lábát az asztalra, és nagyot húzott az italából.

Hirtelen kifordult mellőle egy szék – az eszköz lába végigcsúszott a padlón, az éles hang ártón karcolódott bele a dobhártyákba, mint egy kés hegye a csendbe. Egy tagbaszakadt alak dobta le magát az ülőalkalmatosságra. A fickó feje tarra le volt nyírva, koponyáján visszatükröződött a világítás; körülbelül két méteres magasságával úgy magasodott köpenyes férfi felé, mint ahogy valaha Dávid fölé tornyosulhatott Góliát.

- Thribban vagyok, - ragadta meg a vállánál hősünket; szája sarkába rosszindulatú szikra lobbant – és most velünk jössz.

Végszóra mellé lépett egy alacsonyabb, de nem kevésbé kigyúrt vállú alak, és a férfi érezte, hogy a háta mögött is megmozdul a levegő. Hárman egy ellen, ingatta a fejét a férfi, és elnéző mosolyát sáljába rejtve kortyolt még egyet a híg sörből. Egy kicsi kicsordult a szélén akkor, mikor elkezdték cibálni, mint egy rongyot. Nem mintha az íze megérte volna az árát. Ennyi erőből mosogatólevet is elé csaphattak volna, fűzte tovább a gondolatai kusza fonalát.

Thribban újra megrázta, mintha zavarta volna, hogy semminek veszik. A martalóc magában már el is döntötte, hogy kiszemeltje vagy infantilis, de magas fokon, vagy tényleg őrült, ahogy első végigmérésre látta, ahogy azt is, hogy látszólag teljesen fegyvertelen. Ehhez még hozzájött, hogy sötétbőrű – eme tények végiggondolásakor igazán képtelenségnek hangzott, hogy az elmeháborodottak e példánya még nem fekszik a porban arccal lefelé, miközben rágcsálók szopogatják le a csontjáról a húst. Mást azonban nem tehetett, mint észrevetetni magát, tudván a terület semleges, és rosszabbul jönne ki erőszak alkalmaz. A csapos már így is olyan sanda tekintettel meredt rájuk, hogy bármelyik egyszerű késelő fülét-farkát behúzva rohant volna el menedéket keresni. Érthető, miért nem akartak több feltűnést.

A köpenyes lerázta magáról a vállát markoló kezeket, meglötykölte a korsóban a sört, majd egy húzásra lehajtotta a maradékot. Száját csuklójába törölte, majd csettintett egyet.

- Mehetünk! – és mintha ez teljesen természetes lett volna, felállt, fizetett, és kisétált az ajtón a meglepett marconák tekintetének kereszttüzében. A férfi az ajtórésben megfordult biccentett Thribban-éknak, és a sarkán billegve dudorászott egy hangsort.

Thribban és a sleppje feleszmélt: ők is fizettek, végül három oldalról beszorítva az áldozatukat, elhagyták a kocsmát.

Kint gyors egymásutánban kanyarodtak a sarkokon. A bűnözők tenyere már izzadt a fegyverük után, izmaik megfeszültek, majd elernyedtek, a levegőt a foguk mögül sziszegve fújták ki. Thribban ránézett a társaira, fejét enyhén, alig láthatóan megrázta. Még nem.

Zsákmányuk vidáman lépkedett közöttük; sálját lecsúsztatta a torkára, így száján keresztül mélyen beszívta a levegőt, kis ideig lent tartotta, és mikor úgy gondolta, elég, kifújva az elhasználódott oxigént megszemlélte a ködpamacsokat. Csukott szájjal vékony sípoló hangot hallatott, és teli szájjal vigyorgott. A játékot kétszer-háromszor megismételte, de hamar elunta magát, úgyhogy a következő percben már az eget bámulta, és azon is a felhőket, úgy, hogy szinte merőlegesen állt a feje a gerincével. A csuklyája hátracsúszott elővillant hosszú, pókhálószerűen vékony, fehér haja, keskeny arcéle, és magas homloka.

Thribban izgatottan megszorította tőre markolatát a zsebében. Már csak egy sarok, és végleg elhagyták a semleges területeket. Húsz lépés… Már csak nyolc! És…

…1

Befordultak. Az hátulsó gyilkos akkora pofont lendített a férfi nyakába, hogy az szinte előreesett, foga összekoccant, és majdnem elharapta a nyelvét.

- Hát illik az ilyet… - folytatni azonban nem volt képes, mert Thribban hátulról megragadta és a tőrével lehántotta róla a köpenyt, mint egy bogárról a páncélt. A fekete bőr hangosan reccsenve szakadt el, darabokban verve föl a port és az apró szemetet a földről.

A férfi előttük állt, immár csak egy rövid ujjú fekete póló, és egy hasonlóan sötét farmernadrág feszült rá. Reszketett a hidegben, de még mindig csak gyermeki meglepetés tükröződött a szemében, felfogva, hogy bántani akarják. Haja, melyet eddig a bokáig érő kabát eltakart, most a térdhajlatát verdeste, fehérsége éles kontrasztot alkotott öltözékével. Thribban hátulról megragadta, fegyvere hegyét a férfi nyakához nyomta.

- Enyém lesz a hajad! – sziszegte, akár az álnok kígyó. – Gyönyörű trófea lesz belőle!

A köd mintha összesűrűsödött volna. A látásviszonyok és a hangok szinte teljesen eltompultak, ezért a két férfi – a vadász és a zsákmány – nem hallhatta két kísérőjük sikolyait, amit gyorsan felváltott a csend.

Thribban összefogta a férfi fehér haját, tőrét metszésre készen aláhúzta, megfeszítette az alkarját.

És ekkor szinte felrobbant a mellkasa. Levegő után kapott, de az mintha direkt a szája elől menekült volna, nem talált utat a tüdejéig. Füle csengett, szeme előtt pontok táncoltak kacéran, és mintha az egész világra árnyék borult volna.

Egy meztelen fehér láb képe úszott be a tudatába. Apránként feltekintett, ahogy a lázadó izmai engedték. Az előtte lévő lány fehérsége, vetekedett a férfi hajának színével. Míg az utóbbi tónusa valóságosnak hatott, addig a lány szinte törékeny átlátszósága természetfelettinek látszott. Ahogy egy pillanatra kitisztult a tér, Thribban észrevette, hogy az őrült hátulról karolja át a lányt, mint egy rémült gyermek az anyját.

A lány letérdelt, apró térdein és talpán meg se látszott az utca mocska. Lágyan tenyerébe fogta Thribban izzadságban úszó fejét, és belenézett a szemébe.

- Bántani akartad fiamat, kinek élete, s létezése kedves nékem. Ha elvetted volna tőlem, az olyan lett volna számomra, mint néked a levegő hiánya – szavait halkan formálta, de értelmük a férfi fejében csengtek. A lány folytatta: – Tudd meg, hogy én vagyok a Ködök Asszonya, a Setét és Fény Elválasztója, Úrnője Holtaknak és Élőknek egyaránt. Tetteid listája hosszú, s bűneid súlya felbecsülhetetlen.

Az Istennő elhallgatott, majd száját a fuldokló homlokának érintette. Szinte hallhatatlanul fejezte be:

- Büntetésed légyen a homályban való kísértés.

S Thribban a sötét, és mégis oly fényes homályba veszett.

A zsűri véleménye:

Rose Woods

Igazából tetszett a latin cím, viszont felemás érzéseket keltett bennem, hogy magyarul is mellé lett írva. Persze, praktikus volt, hisz kevesen tudják, mit is jelent az a mondat (nekem sem volt fogalmam sem), mégis azt tanácsoltam volna, ha valaki a véleményemet kéri, hogy elég vagy az egyik vagy a másik. Elrontotta a titokzatos hatást, amit első olvasásra az idegen szöveg keltett. Jobb lett volna annyiban hagyni.

Nagyon tetszett az írói stílus. A történet izgalmas volt, szépen kidolgozott, szinte láttam magam előtt a környezetet, a szereplőket, éreztem a füstöt, az ellenséges hangulatot. Kiválóan megírt, egyedi, kimondottan sötét hangulatú, ugyanakkor határozottan szórakoztató novellát olvashattam. Amivel viszont nagyon nem voltam kibékülve, azok a minduntalan előforduló, oda nem illő szavak, kifejezések voltak. Például: „keresztezni velük a dolgaikat” (Keresztezni egymás útját.) „szája sarkában rosszindulatú szikra lobbant” (Szeme sarkában rosszindulatú szikra robbant, vagy szája sarkában rosszindulatú mosoly született.) „Ennyi erőből…” (Ennyi erővel…) Ezek nagyban rontották az olvasás élményét.

Nagyon frappáns és meglepő volt a történet végi csattanó. Még egy utolsó dologba tudok belekötni (nem azért, mert gonosz akarok lenni, hanem mert ez a dolgom), nem igazán jelent meg a történetben a pályázat vezérfonala, az újrakezdés. De bánja kánya! Akkor is tetszett 

Kimondottan jó volt ránézni a középre rendezett szövegre, szuper ötlet volt a visszaszámlálás. Tetszett. A helyesírással sem volt semmi gond. Gratulálok a szép munkához!

Agnese Mondo
A cím passzol a történethez, izgalmasan indította a történetet. :-)
A stílus nem rossz, sőt, kifejezetten érdekes, de talán élvezhetőbb lett volna ha kevésbé próbálod kiszínezni a történeted kis világát. Túl sok a leírás és elveszik bennük a lényeg, számomra legalábbis a temérdek leírás, és körülírás közül nehéz volt kihámozni a fontos dolgokat. Ne feledd a kevesebb néha több.
A helyesírás és a külalak rendben van.

Diara Fancy

Őszinte leszek…

A titokzatos cím igencsak felcsigázott, az első két, kifejezetten egyedi hangzású, szépen megfogalmazott bekezdés olvastán pedig felélénkülve és izgatottan vártam a folytatást. Aztán jött a fekete leves…

Az egyediség ugyan megmaradt, de nem tudtam élvezni, mert a rosszul egyeztetett ragozások annyira zavarták az olvasást. Ehhez jöttek még az olyan mondatok, amiknek ugyan megfejtettem az értelmét, de az oda nem illő kifejezések, a rossz helyre beszúrt közbevetések miatt számomra nagyon zavarosnak tűntek.

A megteremtett világ érdekes volt, a karakterek szinte éltek a fejemben, de a történet nem vezetett sehova, nem állt meg önmagában, mintha csak egy regény kiemelt részlete lett volna, amiből egyáltalán nem tudtam meg a miérteket. Ráadásul végig vártam, hogy felbukkanjon a pályázat témája, a visszatérés, de sajnos hiába.

A helyesírás is hagyott némi kívánnivalót maga után, bár főleg elütéseket, elírásokat fedeztem fel benne (illetve, javaslom, hogy nézd át az idegen szavak, tulajdonnevek toldalékolására vonatkozó helyesírási szabályokat). Illetve talán a kötőjel – gondolatjel problematikája is ide tartozik, amit te elég következetlenül kezeltél. A word ugyanis nem mindenhol javítja át a kötőjelet gondolatjellé, ahol kellene.

Külalak szempontjából sem lehettem teljesen elégedett, zavaró volt a sorok ugrálása. Nem tudtam eldönteni, hogy középre akartad igazítani a szöveget (megjegyzem, arra van egy nagyon egyszerű módszer ) vagy csak szereted a nagy behúzásokat és elfelejtetted sorkizártra állítani.

Összegezve azonban nem ilyen rossza a helyzet, mert mint írtam, a stílust, a megfogalmazást nagyon egyedi hangzásúnak találtam, csupán a „szakmai” ismeretek hiányoznak még mögüle. Ez azonban könnyen elsajátítható, és ha a tehetség meg van – márpedig szerintem nálad nem hiányzik –, akkor megéri egy kis energiát és időt belefektetni. 

Balogh P. Hédi – Lány a szigetről

Lány a szigetről

Azzal a rohadék Peter Francine-nel fogja kezdeni – határozta el Julie, miközben végigszaladt a mólón. A hidroplán lustán ringatózott az Atlanti-óceánon. A távolban már látszódtak a sziget körvonalai.

A magas, sötét bőrű O'Malley mogorva arccal várakozott a gép mellett. Udvariasan köszönt neki. Úgy tűnt, a pilóta nem ismeri fel a tűsarkú csizmás, bőrkabátos nőben azt a régi kislányt. Nem érezte szükségét, hogy felvilágosítsa.

Bevackolta magát a hátsó ülésen. Próbálta kiüríteni a gondolatait. Régi sérelmeket felesleges felemlegetni. Persze, időről-időre megteszi. Mi lett volna, ha az apja nem hagyja el magát, miután bezárt a halüzem? Talán az anyja nem szokik rá az ivásra, és talán neki sem kell tizenhét évesen felülni arra a hajóra. Segíteni nem tudott, de magát még meg tudta menteni. New Yorkba ment.

A gonosz Trudy néni mégsem bizonyult olyan szívtelennek, amilyennek apja beállította. Akarnok volt, dölyfös és kényes, mégsem volt soha igazságtalan. Elvárásai voltak, de ha Julie megfelelt ezeknek, mindent megkapott tőle.

Tizenhét évesen egy hatalmas, idegen városban nem boldogult volna. Nem volt elég szép ahhoz, hogy modell vagy manöken legyen, ahhoz pedig túl sok esze volt, hogy máshogy próbáljon megélni a testéből. Azért ment New Yorkba, hogy bebizonyítsa: a kis, vörös, szeplős lány a Cook's Pearl szigetről nem butuska ágymelegítőnek való.

A fényképezőgép másik oldalához nagy tehetsége volt.

Trudy néni akkori élettársa, a híres fotós, Mark Schonenberg karolta fel az ügyesedő kamaszlányt. Kiküldte az utcára egy kis géppel, hogy hozzon háttéranyagot egy munkához, és amikor Julie hatórás bolyongás után visszatért, többszáz kiváló fotót adott az öregnek. Ettől kezdve besegített, majd Schonenberg asszisztense lett.

Két hete nyitotta volna meg a saját stúdióját a belvárosban, éppen akkor, amikor anyja felhívta.

Ideiglenesen elhalasztotta a kezdést, a telefonban hallott kétségbeesett hang azonnali cselekvésre késztette. Halifaxben, egy lepusztult szállodai szobában találta meg az anyját. Öntudatlanul feküdt, annyira kiütötte magát, hogy nem reagált semmire. Kórházba vitette. Az ottani doktorral intéztetett egy helyet a legjobb környékbeli elvonóban. Már ki tudta fizetni, nem kellett a pénz miatt aggódnia.

Miután anyját jó kezekben tudta, eldöntötte, hogy régen látott apját is felkeresni. Ideje volt rendezni a viszonyukat.

Ezért repült O'Malley hidroplánján a Cook's Pearl sziget felé. Már ezt is megengedhette magának. Régen szóba sem jöhetett, hogy a drága repülőutat fizessék, csak a kompra tellett.

A szigeten éppen alkonyodott, amikor leszálltak. A gépet elhagyva a dombon sorakozó, vidám színekre festett házikók irányába indult. Elkerülte a régi helyeket. A belvárosi parkot, ahol az iskola után összegyűltek a suhancok. Mrs. Barnsley cukrászdáját, ahol a legjobb csokiparfét lehetett kapni, amit azóta is evett.

Elhaladt az iskolaigazgató háza mellett. A tompa fénnyel világító ablak, a kiszűrődő Mozart zene valahogy megnyugvással töltötte el.

Néhány száz méteren belül elért a házuk elé. Teketóriázás nélkül benyitott, attól tartott, ha gondolkodna, talán sarkon fordulna, mielőtt átlépné a küszöböt.

Az apját a villódzó tévé előtt ülve, egy karosszékben bóbiskolva találta. Felrezzent a jöttére. Szemében némi bizonytalanság után felismerés gyúlt, és mintha tíz év egy pillanat lett volna, megszólalt:

– Szia kislányom! Végre hazaértél! – Nehézkesen felemelkedett a székből.

A lány hirtelen rádöbbent, hogy az apja mennyire megöregedett. A haja sokat ritkult, és már alig volt közte sötét hajszál. A termete is mintha összement volna. Talán nem is fizikailag.

– Szia Apu! Eljöttem hozzád. Hogy vagy?

– Köszönöm, kislányom! Jól lennék, ha tudnám, mi van anyáddal. Eltűnt, és fogalmam sincs róla, hova lett. Ez egyszerűen kétségbeejtő. – Szomorúságához nem fért kétség. Tényleg szeretheti.

– Ne aggódj! Én beszéltem vele, és segítettem neki, hogy elvonóra menjen. Most egy halifaxi szanatóriumban van. Körülbelül egy hónap múlva hazaengedik.

– Haza? Igazán? Istenem! Köszönöm! – Apja szemében könny csillogott. – Olyan jó, hogy valaki tud segíteni rajta. Hidd el, én megpróbáltam, de magamon sem tudok! – Karjait tehetetlenül széttárta, az addig magához szorított vastag pokróc a földre csúszott.

– Semmi baj, apa! – Julie egy lépést tett az összetörten ácsorgó férfi felé és magához ölelte. Érezte, mennyire lesoványodott, az izmai ellaposodtak. – Gyere, keressünk valami vacsorát!

A konyhában szembesült a ténnyel, hogy néhány tojáson és egy penészes sajton kívül i(semmi sincs a hűtőben, a polcokon pedig csak ősrégi müzlis dobozok sorakoznak.

– Mikor ment el anya?

– Nem emlékszem. Néhány hete talán? – Az apja tanácstalanul rázta a fejét. – Sajnálom, kicsim! – mondta elkeseredetten.

– Rendben. Most ülj vissza a tévé elé, takarózz be! Hozok valamit enni.

Visszavette az időközben levetett kabátját, és elindult a dombról lefelé a belváros irányába.

A vegyeskereskedést még nyitva találta, de csak pár perce volt a zárásig. A boltost nem ismerte, nem számíthatott türelemre, csak azért, mert tíz év után hazatért, hogy elesett szüleiről gondoskodjék.

Kapkodva dobálta tele a kosarát élelemmel. Kenyeret és pár szelet húst is vett, hogy meleg ételt tudjon adni alultáplált apjának. A kasszánál egy széles vállú férfi mögé állt be, majd amikor sorra került, fizetett.

A boltból kilépve mélyet szippantott a csípős, északi levegőből. A domboldalra felívelő út melletti kis faházak már régóta sötétségbe burkolóztak. A korai napnyugta és a fagyos időjárás olyan tényezők voltak, amiket csak a fanatikus bennszülöttek és az átutazó nászutasok értékelhettek. Julie számára azonban mégis az otthonát jelentették.

Kicsit szusszanva vágott neki a hegyre vezető útnak. Pár lépés után egy magas, vállas férfi lépett elé. A vastag kötött sapka és a bozontos szakáll alól csak világító, égkék szeme látszott ki.

– Peter Francine! Már csak te hiányoztál! – nyögött fel Julie.

– Szóval megismertél, csillagvirág – vigyorgott az alak.

– Mi az hogy! Téged elfelejteni?! És mióta hívsz így? Eddig Pipacsfej, Paradicsomszökevény, Gyufaszál és Ketchupos krumpli voltam – vetette oda a lány megvetően, és megpróbálta kikerülni a férfit, de az hozzá igazítva a lépteit követte.

– Mert vörös vagy. Szerintem ez mind kedves megszólítás. A Pulykatojás is.

– Na persze!

– Hívtalak sellőlánynak is. Emlékszel arra a délutánra a parton? Az a rózsaszín bikini volt rajtad.

– Nem.

– Te voltál a legszebb. A hajadon mintha parázs izzott volna, a bőröd porcelánfehéren világított.

– Lefröcsköltél, a szemem telement sós vízzel.

– Mégis emlékszel, sellőlány!

– Persze. Meg arra is, amikor kilyukasztottad a biciklimet, és szégyenszemre tolnom kellett hazafelé.

– Csak azért, mert az enyém is elromlott, és haza szerettelek volna kísérni. Ha Mrs. Hubbard nem csípett volna el... – Peter világos szemébe melegség költözött.

– Meg arra a bulira, amikor kirángattál a táncolók közül és mindenki szeme láttára üvöltöztél velem. Megaláztál, Francine. Sosem fogom elfelejteni.

Peter megragadta a karját és megállásra késztette az egyre dühösebben rohanó lányt.

– Tudod, hogy igazam volt. Az a mocsok szárazföldi patkány rád volt kattanva, egyik piát a másik után nyomta a kezedbe. Ha akkor nem lépek közbe, ki tudja, aznap éjjel hol végzed.

Arcán tépelődés látszott. A sűrű szakáll ellenére még mindig fiatalnak tűnt, izmosnak, életerősnek és veszélyesen vonzónak.

– Sajnálom, ha bántottalak! – mondta Peter keserű arccal.

– Megtetted.

– Mert nem vettél észre. – Julie elé állt, teljes termetével elállva a hazafelé vezető utat.

– Pedig elég feltűnő vagy. Feltűnő és kikerülhetetlen.

Julie elmosolyodott. Valaha szerelmes volt ebbe a fiúba, és sokáig bánta, hogy rá pazarolta az érzelmeit. Talán mégsem volt hiába?

– Azt szerettem volna, hogy ne csak nézz, láss is. Óvón figyeltem minden lépésed. Aggódtam, amikor apád elkezdett csúszni a lejtőn, és anyád sem állt melléd. Már azon gondolkodtam, hogy megkérlek, légy a feleségem, amikor leléptél.

– Peter, tizenhét évesek voltunk.

– És? – nézett rá csodálkozón a férfi. – Én szerettelek. Igent mondtál volna?

– Nem – vágta rá Julie határozottan, és tovább haladt a szülei háza felé.

Peter követte, és mielőtt belépett volna az ajtón, utánaszólt:

– És egy kapucsínóra igent mondanál?

Julie tűnődve fordult vissza. Peter arca árnyékban volt, nem tudta a vonásait kifürkészni.

– Talán – mondta, és bement az ajtón.

A csukott ajtónak dőlve pihegett, mintha maratont futott volna. Látszólagos nyugalma eltűnt. Az ajtón túlról vidám füttyszó hallatszott. Kezeit őrülten rohanó szívére szorította. Valamit lezárni jött, de úgy tűnik, minden csak most kezdődik.

A szerző blogja: http://amitsuttogaszel.blogspot.hu/

A zsűri véleménye:

Rose Woods

Igazából nem sokat tudok mondani a novelláról, szinte semmi kivetnivalót nem találtam benne, mindössze az olvasás közbeni érzéseimet tudom leírni.

A cím egyértelmű, a karakter érdekes, pontos képet kapunk a múltjáról és a jelenéről is. A jövője viszont rejtelmes marad, és ez így van jól. Mindenki úgy szövi magában tovább a történetet, ahogy szeretné, ahogy leginkább el tudja képzelni.

A történetvezetés hibátlan, az író stílusa kiforrott, természetesen egy árva külalakbeli vagy helyesírási hibát nem lehet felfedezni – ezen nem igazán lepődtem meg 

Nagyon tetszett az első mondat. Csak gratulálni tudok az ilyen kezdéshez. Garantáltan tovább akar olvasni ember egy ilyen kijelentés után. Viszont most jön a de: talán nem sértek meg vele senkit sem, ha azt mondom, ez alapján valami mást vártam. Erősebb érzelmeket, hangsúlyosabb romantikus szálat, ami végül is csak egy mellékvágánynak bizonyult. És emiatt azt kell mondanom, hogy picikét csalódott vagyok.

Agnese Mondo
A cím illik a novellához, de ennél többet nem is tudok róla mondani.
A történet stílusát tekintve mellőzi az egyediséget, sok ehhez hasonló romantikus regényet lehet olvasni. Tény, hogy ez a stílus áll a szívemhez a legközelebb, mégis ebben a novellában olyan érzésem volt mint ha egy gyorsvasúton ülve sebesen végigrobognék a történeten.
A történetvezetéssel nem volt gond, folyamatos volt és érthető, bár egy két résznél bővebben is kifejthetted volna a lényeget. A helyesírás és a külalak is rendben volt.
Amúgy így elsőre bájos romantikus történet, még ha az első sor kicsit becsapós volt is. :-) Mosolyt csalt az arcomra.

Diara Fancy

A cím passzol a történethez, a történet pedig a megadott témához, de egyikben sem találtam semmi extrát. Többet vártam.

A stílus gördülékeny, olvastatja magát, kikapcsolódásként fellapozott regényeket idéz, ami nálam nem negatívum, mert százával olvastam/olvasok hasonlókat. :-) Néhány helyen azonban mintha hiányoztak volna szavak, a mondatok kiegészítésért, pontosításért kiáltottak, de ez elenyésző volt.

A történetvezetés részemről világos volt és követhető, simán magam elé tudtam képzelni a jeleneteket, amik a múltban lejátszódhattak, és a végkifejlet is felsejlett előttem. :-) A karaktert azonban ennyiből nem biztos, hogy megértettem. Az alap motívum meg van és világos, de mivel én máshogy cselekedtem volna, a mozgatórugói, a háttérinfók részben még hiányoznak, annak ellenére, hogy kicsit túllépted a megadott terjedelmet.

Nem találtam nagyobb helyesírási hibákat, csupán néhány elütést, és a külalak szempontjából is csak a behúzásokat hiányoltam, illetve egy helyen használtad a három pontot… helytelenül. :-(

Összességében, tetszett, mivel, mint mondtam, imádom a hasonló regényeket, de az alapötlet egyenlőre nem mondott semmi újat. Remélem, hosszabb terjedelemben is kifejted a történetet, ahol már elférnek benne újszerű elemek, váratlan fordulatok. Szívesen olvasnám. :-)

M. Kylie – A csillagok

A csillagok

Az óceán mélyén csodás kékség vesz körül. Ha ott élsz, ismered minden zugát, bejártad már vagy ezerszer. A víz bársonyként ölel közre. Ruganyos, áramvonalas tested csak úgy siklik a vízben. Az valami csodás egy érzés! Képzeld el, hogy ott úszol lent a narancssárga korallok felett, és bohóc halak röppennek széjjel árnyékod láttán és tűnnek tova hírtelen. A boldogság járja át a tested, amint a víz simogatja.

Ebben az idilli környezetben lubickolt a mi kis szerelmes hableányunk is. Gondolatait messze vitték a habok. Hosszú ezüst szőke haja zászlóként lengett utána a víz áramlatát követve. Mosolyát nem lehetett lecsalni tündéri arcáról, nap nem látta hófehér bőrén most pirospozsgás foltok jelentek meg a kékes homályban. Hiszen a szerelem járta át a lelkét. Az érzelmei már rég átvették a hatalmat. Immár nem az esze irányította, a szíve vezérelte tetteit.

Leúszott és íves kanyart téve váltott irányt oly gyorsan mozgott, hogy emberi szem nem tudta volna követni.

Tudta, hogy elveszett, elveszett egy ember szerelmében. Engedett a bűnös csábításnak, újra és újra felmerészkedett az emberek világába. Fel a naphoz, fel a csillagokhoz, ahol a lehelet vékony szellő simogatta puha bőrét. Ahol semminek nem volt súlya csak a szívnek volt hatalmas ára. Légies közegben a test elnehezedett. Eleinte fura volt számára ez az ismeretlen fenti világ, de amint megtapasztalta a szerelem erejét nem tudott többé csak sellőként létezni. Kíváncsisága megváltoztatta az életét, mondhatjuk úgy az egész sellőséget. Attól a perctől kezdve, hogy a kis hableány kidugta szépséges arcát a habok közül és pillantásuk találkozott az ember fiúéval, minden addigi életfelfogása elveszett. Onnantól kezdve nem számított a törvény, attól fogva csak a szerelem lett az úr számára.

Elmesélte társainak repdeső lelkének titkát, azt, hogy egy fenti lény rabul ejtette parányi szívét. Ódákat zengett nekik a víz kivetette földről és a csodás színekről, amelyek a nap arany fényében pompáznak. A pille könnyű térben úszó, megérinthetetlen állatokról és a súlyos érzésről, amikor kidugta a fejét és a mélység belé költözött, mintha marasztalni szerette volna. Amikor féltette a víz, hogy ne veszítse el.

Kinevették, nem hitték egyetlen szavát sem. Nem értették a lányban dúló kétségeket. Árulónak bélyegezték… féltették titkaikat.

De a szerelmes sellőlány nem élhetett többé az egyszerű sellők között, minduntalan a fenti elérhetetlent kutatta. Kedvese gyönyörű szavai csengtek fülében, hívogatóan csábították. Meg akarta ismerni a számára elérhetetlen világot.

Haragoszöld uszonyán megcsillant a tündöklő nap fénye, táncot járva megannyi kis kívánságot rejtő csillagon. Szörnyű és egyben az egyetlen lehetőséget kínálva fel előtte, hogy boldog lehessen. Hatalmas csobbanással merült el a habokban, könnyei egybeolvadtak az őt körülölelő sós hullámokkal.

Titkos találkára sietett, kedvesének hevesen dobogó szívvel életét kínálta fel zálogul, hogy örökké együtt maradhassanak. Lesütött szemmel mesélt a sellők féltve őrzött titkairól, a varázserőről, melyről emberi lények mit sem sejthettek, mert halállal lakolt mindegyik, aki tudomást szerzett a titokról. A sellőlányt annyira elvakította a szerelem, hogy nem törődött az ősi titokkal. Csak az ismeretlenbe vágyott, a csodás messzeségbe, ahol szerelme karjaiban lehetett. Akarta látni a palotát, melyről kedvese mesélt, érezni szerette volna bőrén a lágy szőrme érintését, melyet számára ismeretlen állatok bőréből készítettek.

A herceg annak reményében, hogy soha nem fogja elveszíteni, kedvese uszonyán lévő egyik csillagra helyezte reszkető tenyerét, és hangosan kimondta kívánságát. Abban a pillanatban kihunyt a parányi csillag szikrázó fénye, és a sellőnek kecses lábai lettek a semmiből.

A herceg elvitte a gyönyörűséges lányt a palotájába és elvette feleségül. Több ország népe gyűlt össze, hogy láthassa a szépséges és egyben titokzatos királynét.

Viszont a mi kis hableányunk nem sokáig volt boldog. Visszavágyott a tengerek és óceánok kék habjai közé. Képtelen volt felejteni, nem tudta kitépni szívéből a víz iránt érzett szeretetét.

Tisztában volt azzal, hogy a saját, és kedvese életével játszik, ha visszamerészkedik az óceán mélyére, de lényének legbelső kívánságát nem tudta megtagadni. Szerette volna megmutatni gyermekének és férjének is, mindazt a mélységes csodát, amit csak ő látott a hullámok ölelésében. Szerette volna visszaadni kedvesének mindazt a szépet, amit tőle kapott a felszíni élete során.

Egyik éjjel, mikor a hold selymes fénye csak egy csíkban világította meg a víz felszínét, felébresztette kedvesét és leányukat. Halkan kiosontak a palotából.

Hitvese és gyermeke bizalommal követte őt az óceán lágyan ringatózó habjai közé.

Az asszony ismét sellő szeretett volna lenni. Arra vágyott, hogy a víz körülölelje testét, és sebesen úszhasson. De szeretteit nem vihette magával a mélységbe, tudta, hogy nagy árat kell, fizessen eme kívánságáért, de nem tehetett mást, ha boldog akart lenni. Érezte, hogy két világ közt rekedt, szerette volna eggyé olvasztani ezt a két csodás világot. Azt akarta, hogy leánya, ne szenvedjen hiányt sem, a mély sem a felszín nyújtotta örömökből. De tudta, hogy ezért fel kell, áldozza saját boldogságát, és kész volt ezt megtenni.

A vízben ismét kirajzolódtak testén a parányi csillagok, melyek annak idején sellő uszonyát díszítették. Immár a tíz kicsi csillagból, már csak hét virított hófehér bőrén úgy, mint a csillagok a koromfekete égen. Három csillag fénye kihunyt, amikor szerető kedvese megdörzsölte és kívánságai teljesültek.

Minden egyes csillag tíz évet jelentett egy sellő életéből. Ha kihunyt, tíz évvel közelebb került a halálhoz.

A mi sellőnk most készült feláldozni még tíz évet az életéből, hogy leánya boldog lehessen.

Megfogta gyengéden szerető párja kezét és az egyik csillagra, helyezte. Biztatóan mosolygott.

A tudatlan és egyben szerető férj megdörzsölte a csillagot és kimondta a bűvös szavakat. Azt kívánta, hogy a leánya és kedvese és saját maga legyenek sellők is és emberek is. Ezzel a kívánságával elmosta a határt a két nép között.

Ha lábadat érintik a selymes habok már nem akadály, hogy szíved hangját kövesd. Ha pikkelyeid közt érzed a forró homok simogatását nem akadály, hogy lelked óhajának eleget téve futásnak eredj.

A szerző blogja: http://milagrosz.blogspot.hu/

A zsűri véleménye:

Rose Woods

A cím nem sokat mond, mégis figyelemfelkeltő. Ki ne akarna olyan titokzatos témáról olvasni, mint a csillagok.

A külalakról mindig az értékelés végén szoktam írni, most azonban fontosnak érzem, hogy rögtön kitérjek rá. Borzalmasan kaotikussá tette a szöveget, hogy nem volt beállítva a sorkiegyenlítés. Nagyon bántotta a szemem. Ez csak egy kattintás a szövegszerkesztőben, érdemes figyelni rá, mert sokkal szebb látványt nyújt az így formázott írás.

Tetszett ez a keserédes mese – a kis hableány klasszikus, számomra soha meg nem unható története, egy egészen új feldolgozásban. Külön örülök, hogy bár érezhető volt a sellő önfeláldozása mögött megbújó, közeledő tragédia, azért mégis csak jó lett a vége. A főszereplő karaktere jól kidolgozott, tökéletesen érezhető volt a két világ közötti vívódása.

Gyönyörűek voltak a jelzők, de bár számomra egyáltalán nem zavaró, ha halmozva vannak egy szövegben, itt a kevesebb több lett volna – jobban érvényesülhetnek.

A helyesírással nem voltak nagy gondok, viszont jobban kellett volna figyelni az egybe- és különírásra, a szóismétlésre (ez hatványozottan igaz az „és”-re), a vesszőhibákra, a felesleges névelőkre. Ezek apróságok, nem voltak zavaróak, talán csak azért vettem észre, mert már rááll a szemem. (Természetesen csakis más írásában, a sajátomban még akkor sem veszem észre, ha kiböki azt :-/.) De érdemes egy kis plusz energiát rááldozni. És még egy megjegyzés, a „hírtelen”, az nem „hirtelen”. Ez valószínűleg elírás.

Az utolsó két mondat egyszerűen gyönyörűséges volt. Nagyon tetszett, és kiválóan kitűnt belőle pályázat témája, a visszatérés, az újrakezdés. Mindent egybevetve egy nagyon szép pályamunkában volt részem.

Agnese Mondo
A cím találó, bár nagyon lightos.
A történet ugyan nem ad semmi újat, tulajdonképpen csak a kis hableány átdolgozása, de érthető és nyomon követhető.
A stílusban nem fedeztem fel különösebb egyediséget, de a leírások nagyon szépen vannak megfogalmazva. Tulajdonképpen azt mondanám, hogy a leíró rész az erősséged, ugyanis azok szépen, részletesen ki vannak dolgozva, amikor azonban cselekményhez érkezünk, jön egy nagy ugrás, megtörik a történet, mintha egy könyvből hiányozna egy-két oldal. Ezen azonban sok olvasással és gyakorlással lehet segíteni.

Diara Fancy

A cím figyelemfelkeltő volt, mert kíváncsi lettem, hogyan kapcsolódik a megadott témához, a tartalomhoz is passzolt, ami pedig, alapjaiban, megfelelt a kiírásnak. Még a számtalanszor megírt témától sem tántorodtam el, mert meseimádó vagyok.

Szóval, nagyon élveztem volna, ha a kivitelezés, az írás egyedibb hangvételű és gördülékenyebb.

A stílus elég kiforratlan, töredezett, amit főleg a mondatok rossz tagolásának tudok be, és néhány oda nem illő jelző is rontotta a hatást. Érződik rajta az igyekezet, hogy szépen akartál fogalmazni, ez sokszor sikerült is, de aztán jött egy képzavar, ami kilökött a formálódó hangulatból. Így sajnos azokat sem tudtam annyira élvezni, amik egyébként tetszettek.

Egy kis következetlenséget is felfedeztem a történetben, ezen kívül, talán színesebb, életszerűbb lett volna párbeszéddel bővítve, bár ez csak egy ötlet – lehetőséged lett volna rá, hiszen nem használtad ki a teljes terjedelmet.

A helyesírásban is találtam némi kivetnivalót, leginkább az összetett szavaknál.

A külalak tulajdonképpen majdnem tökéletes, csak egy javaslat itt is: máskor állítsd sorkizártra a szöveget, úgy sokkal esztétikusabb, ha a sorok vége nem ilyen csipkézett. 

Nem indul ez rosszul, sok olvasással és még több gyakorlással, igazán szép írások kerülhetnek ki a kezedből.

Nurse – Mindig együtt

Mindig együtt

Hé, Te!

Igen, te ott, azon az asztalnak látszó valamin, figyelnél rám egy kicsit?

Rohadtul unom ezt az egyhangú sivítást. Szétszakad a dobhártyám, még a végén megfájdul a fejem! Mindig érzékeny voltam az ilyen magas hangokra. Persze ez Téged abszolút nem érdekel, mi? Mozdulj már meg végre! Nem zavar, hogy az a csinos kis szöszi kétségbeesetten rohangál össze-vissza? Nem? Az sem, hogy az öreg doki most készül beléd vezetni egy atomerőművet? Ilyenkor úgy tudlak utálni!

Nem hiszem el, hogy ez éppen velem történik meg, és éppen most!  Mondd, mit vétettem én ellened? Mi a fészkes fenéért nem tudod te soha azt csinálni, mint a többi, megjegyzem, normális ember?

Kinn hétágra tombol a tavasz. Éled a természet, meg minden, te meg fogod magad és bekrepálsz itt nekem. Eszedbe sem jutottam egy pillanatra sem, mi?

Halkítsa már le valaki azt a hülye monitort! Az ember még gondolkodni sem tud normálisan ebben a zajban. Egy kis pittyegés, zene lenne füleimnek, de ez a monoton sípolás megőrjít!

Tudom, tudom, te ezeket a fülsiketítő zenéket szereted. Hiába mondtam, hogy meg fogunk süketülni, oda sem bagóztál! Sohasem figyeltél rám, beszélhetett neked az ember, csak üvöltsön a metal, legyen cigi, hideg sör és forróvérű nők. Na meg a motor.

Most itt az eredménye, látod? Fekszel itt mozdulatlanul, mint egy rakás szerencsétlenség. Nem dobog a szíved, levegőt csak akkor kapsz, ha beléd pumpálják. Mi jó neked ebben? Már teljesen elkábultam a sok gyógyszertől, amit beléd nyomtak. Haver! Fel kellene kelni! A krimóban a Jucika már kikészítette a sörünket.

Figyi! Látod a kis szöszit?

Persze, hogy nem látod, ahhoz ki kellene nyitni a szemed! Pont olyan, mint az a kiscsaj volt az építőtáborban. Tudod! Akivel először csókolóztál az ebédlő mögött. Milyen esetlen, mennyire béna voltál! Kihívtad, hogy együtt nézzétek meg a naplementét. Micsoda romantika! Jobb ürügyet is kitalálhattál volna, nem gondolod? Tényleg, láttál te abból a naplementéből valamit egyáltalán?

Milyen sokáig tartott, míg végre valahára egyáltalán átölelted, pedig egy kicsit sem volt ellenére a dolog. Emlékszem, egész nap ott tébláboltál a brigádjában. A harmadik nap haza is akartak küldeni, mert nem teljesítetted a normát. Pedig teljesítetted te, csak másféle normát. Na, vigyorogj már egy kicsit!

Jézusom! Mi ez? Ne, csövet tényleg nem kéne dugni a torkodba! Attól mindig halálfélelmem van. Talán a születésedkor a nyakadra tekeredő zsinór az oka, vagy nem tudom, de nem bírom, ha valami a torkodat birizgálja. Na, hallod, akkor egy lyukas garast sem adtam volna az életedért! Percekig csak feküdtél, mint egy kosár szilva. Már éppen le akartak takarni egy lepedővel, amikor elnyávogtad magad. Rohadt szerencséd volt, hogy éppen ott voltam  és beléd költöztem. Tudom, ez olyan szentimentális butaság, és ha nem lennél olyan fafejű, vigyorognál rajta rendesen, de szeretném, ha most is nyávognál egy kicsit.

Nem tudom, most valami olyasmi érzésem van, mintha tanácstalanok lennének ott lenn.

Követelem, hogy hívják ide Doktorhaust, de minimum Kovácsot a Vészhelyzetből! Béna egy banda! Ennyit vacakolni az ember gyerekével. Semmi PetScan, vagy MR? Már abban is erősen kételkedem, hogy egyáltalán valaki ért itt az orvosláshoz! Pancserek!

Figyi! Tudod, milyen jó itt ringatózni a lámpák fölött? Mint ott, a viadukton. Szó, ami szó, akkor kicsit tele volt az alsóm, de hihetetlen élmény volt leugrani a magasból. Egy darab gumi, néhány méter szabadesés. Király! Akkor már a barnával lógtál. Azzal a hosszú combú, zöldszemű szépséggel. Egy hétig mást sem hallottunk tőle, csak, hogy milyen király vagy, észvesztően bátor, valóságos szupermen. Dagadtál a büszkeségtől. Menő lettél alig egy óra alatt.

Te, nem szólok még egyszer! Zsibbadtra beszélem a szám, aztán válaszra sem méltatsz! Ha nem szólalsz meg, úgy itt hagylak, hogy a lábam sem éri a földet! Ahogy a tesót hagytad ott az oviban. Elfagyiztad az időt a pufók vörössel, aztán elhúzott az orrod előtt a busz. Figyelj kisapám, most itt van a busz, ezt nem akarod lekésni, ugye? Csak nem akarsz szenvedni örök életedre?

Na, jó! Utolsó figyelmeztetetés! Most még meggondolhatod magad! Ha nem, hát nem. Én mentem!

Szerencséd van, le volt zárva a sorompó. Nem engedtek be, kutya legyek, ha értem! Vissza kellett jönnöm.

Hozzád. Hiába mondtam, hogy csak fekszel itt, mint egy rakás szerencsétlenség, meg sem mozdulsz, nem szólsz, még levegőt is lusta vagy venni, meg sem hallgattak. Pedig, ha tudnád, hogy milyen szuper helyen jártam! Komolyan mondom, jobb volt, mint a motorozás! Őrült sebességgel száguldottam egy fényfolyosón keresztül, valamiféle fényalagútba. Hogy magyarázzam, hogy megértsd? Képzelj el, egy iszonyú sűrű ködöt – mint három éve a Mecsekben, amikor a motor elejét is alig láttad – amibe belesejlik valami nagyon békés, valami hihetetlenül jó. Nem ember, nem is állat, hanem valami nagyon jóságos…  Valami. Na, erről a szuper helyről kellett visszajönnöm. Miattad!

Na, ne! Ez már aztán mindennek a teteje! Nézz ki a falon! Na, ki van itt? Igen, pajtás, a Nő! Ott zokog a folyosón, nem ért semmit az egészből. Egy órája még ott voltál nála, az ágyában, most meg itt, ebben a koszlott kórházi szobában.

Ne aggódj, nem engedik be hozzád! Már ezt is elszúrtad, el sem köszönhet tőled! Talán majd megkapja a motor kulcsát, a bukósisakot, a véres ruháidat. Ennyi marad belőled, ha most azonnal össze nem szeded magad!

Most meg mi van? Befejezted? Ennyi volt? Nem akarsz mozdulni soha többet?

Ha hozok egy sört, akkor sem? Egyszerűen fogod magad és kiteszed a szűröm, elzavarsz? Engem? Egyedül? Mi az, hogy nem jöhetsz velem? Mi az, hogy nem lehet? Nekem már nincs is beleszólásom? Egyáltalán érdekel a véleményem, vagy csak mész a saját kemény fejed után? Utálom ezt az egész helyzetet! Utálom, hogy csak eldöntesz dolgokat, magamra hagysz, elbocsájtasz, menjek Isten hírével!

Ne, ne szólj hozzám! Nem érdekel, mit akarsz mondani! Hát nem érted, hogy félek? Mindig velem voltál, mindig veled voltam, most meg kidobsz, mint egy csikket az ablakon! Pedig megegyeztünk, hogy a fontos dolgokban együtt… Mindig együtt…

Csönd legyen! Hallgassanak már! Kapcsolja ki valaki azt a vacakot!

Mit mondasz? Hogy? Hangosabban vinnyogjál kismacska! Kulcs? Miféle kulcs? Na, azt próbáld meg! Ja, értem!

Hallották? Kéri a motorkulcsot! Nem hiszem el! Visszajött!

Hihetetlen pali vagy, ugye tudod? Nem, nem sírok, csak belement valami a szemembe. Tudtam én, tudtam, hogy nélkülem nem mész el. Mi már csak így, együtt… Örökké.

A szerző blogja: http://suni-nurse.blogspot.hu/

A zsűri véleménye:

Rose Woods

A cím alapján semmire nem lehet következtetni. Fogalmam sem volt, mit várjak a novellától, de arról sem, hogy akarnám-e én ezt olvasni, ha nem az lenne pont a feladatom, hogy értékeljem a novellát. Így utólag persze örülök, hogy részem lehetett egy ilyen remek történetben, de biz’ én nem vágtam volna bele csupán a címe alapján.

Az író stílusa valami szenzációs. Rettenetesen élveztem az irományt, vicces volt, frappáns és szórakoztató, nagyon tetszett. Végig érdekes volt, nem lanyhult a figyelmem, izgatottan vártam a végkifejletet. Meglátásom szerint, a végén a poén kicsit erőltetettre sikeredett. Nem túl valószínű, hogy aki magához tér a klinikai halál állapotából, rögtön a motor kulcsát kéri (inkább valami egészen másféle kulcsot emleget, ha jól sejtem). Ettől eltekintve jól szimbolizálta az újrakezdést. Mindent egybevetve nagyszerű novellát olvashattam, egy élmény volt, amit köszönök.

A karakterábrázoláshoz külön gratulálok. Ilyen pompásan megjeleníteni mindkét főszereplőt… le a kalappal! A mesélő (nem tudom, pontosan ki is ő – talán egy kóbor, potyautas lélek) valamint maga a „szállásadó” – az ember – jelleme is pontosan meg lett jelenítve úgy, hogy semmiféle konkrét leírás nem történ, viszont a múltbéli események, poénok felemlegetés, a szóhasználat és stílus nagyszerűen bemutatta a társakat és közös életüket.

A helyesírásban keresve sem lehet hibát találni, viszont a külalak nekem nem tetszett. Nem volt jó ránézni a szövegre, valami zavart. Sokáig gondolkoztam, mi is az, de csak nehezen jöttem rá. Először azt hittem, hogy nem sorkiegyenlítéssel van írva, de ez nem volt igaz. Azután arra gondoltam, hogy a sok enter zavar, de még ettől eltekintve is bántotta a szemem valami. Végül rájöttem, hogy a bekezdések hiánya teszi olyan rendezetlenné számomra (hangsúlyozom: számomra!) a novellát. Egy irodalmi alkotásban elengedhetetlenek találom a bekezdéseket minden új gondolatsor elején. Lehet, hogy tévedek, mert ezt semmiféle szabály nem írja elő (soha nem tanultam ilyesmit), de sokkal harmonikusabb, elegánsabb lett volna a mű.

Mindig elcsodálkozom azon, hogyan tudnak írótársak (akár profi, akár amatőr) rövid lélegzetvételű művek esetében is ilyen tökéletes, kerek egészt képező írást alkotni, amelyben pontosan a helyén van minden, nincsenek felesleges részek (mint abban, amit itt összehadoválok), megvan bevezetés, a cselekmény és végül a csattanó is. Minden elismerésem ezeké az embereké – e novella írója is közéjük tartozik.

Agnese Mondo
A cím illik a történethez, bár túl egyszerűnek találom ehhez a novellához.
Stílusát tekintve nagyon egyedi. Kreatív, fantáziadús és találékony szerzőre utal a mű. Különösen tetszettek a leírások és a humormorzsák.
A történetvezetés számomra abszolút érthető volt és folyamatos.
A fő karakter kilétére ugyan nem kaptam pontos választ, csupán sejtéseim lehettek, de ez a mű élvezeti értéből semmit nem vont le.
Ebben a történetben a „visszatérés” igen konkrét értelmet nyert, a szó szoros értelmében valódi visszatérésnek lehettünk „tanúi”.
Mi többet írhatnék? Tetszett. Gratulálok!

Diara Fancy

Mit is mondhatnék? Érdekes volt, és egyáltalán nem rossz értelemben. :-D

A cím után romantikára számítottam, erre nyakon öntöttél egy jó adag ironikus, kissé groteszk humorral és némi spirituális életérzéssel. A stílus abszolút passzolt a tartalomhoz, és annak ellenére, hogy igazából nem volt benne cselekmény, mégis mozgalmasnak mondanám – valamiért meggyőzött arról, hogy másmilyet is tudsz. A mesélő karaktere kissé száraz, tipikus pasi, tökéletesen ábrázolva! (Kíváncsi lennék tőled egy lágy, női karakterre.)

A helyesírás rendben volt, a külcsínnel azonban volt egy kis gondom, hiányoltam a behúzásokat, ráadsul nagyon zavart az arial betűtípus, de az előbbit sejtésem szerint főként az .rtf formátumnak „köszönhetjük”, az utóbbi pedig valószínűleg csak az én háklim (véleményem szerint folyamatos olvasásra jobb a szemnek a times, a garamond vagy egyéb hasonló felépítésű font).

Még egy kis csiszolgatás, és igazán kedvemre való művek kerülhetnek ki a kezed alól! Gratulálok!

Sylvie Barthus – Az otthon mindig hazavár

Az otthon mindig hazavár

– A szentségit! – morgolódott Hal, ahogy azt figyelte, miként folyik végig az üzemanyag a vadiúj egyterűje fényezésén. Ez nem az ő napja…

A benzintöltő-pisztoly még mindig ugyanabban a pozícióban, mint imént, meredten csüngött a kezében, az üzemanyag pedig cseppekben hullott az aszfaltra, ahonnan szétfröccsent minden irányba. A férfi újabb szitokáradatot követően, durván visszaakasztotta a helyére és benzinfoltos nadrágszárát kezdte tanulmányozni.

– Ugyan már, Hal! Ne durcáskodj! – ütötte meg a fülét asszonyának vidám hangja a jármű belseje felől, majd nyílt az ajtó, megjelent egy vörös hajkorona és végül a hozzá tartozó karcsú test is. Theresa halványzöld szemei szinte szikráztak a visszafojtott nevetéstől, ahogy a férje ügyetlenkedését figyelte.

– Nem az a szerencsétlen benzintöltő tehet róla, hogy kétbalkezes vagy…

Hal csak egy morcos fejrázással – amitől rakoncátlankodó, aranybarna tincsei a homlokába hullottak, kisfiús bájt kölcsönözve ezzel a már egyébként is jóképű arcának –, és halk morgással kommentálta a hallottakat. Szemével tetőtől-talpig bejárta asszonyát, majd megállapodott a kifejező arcán és véglegesen eldöntötte, hogy saját magának kereste a bajt, mikor minden józan megfontoltsága és rossz tapasztalatai ellenére – legfőképp pedig, mert a találkozásukig igyekezett minden, akár még csak természetfelettinek is tűnő dolgot kizárni az életéből – sikerült egy igazi, minden lében kanál, törzskönyvezett boszorkányt nőül vennie.

Gyönyörködött még pár pillanatig a finom vonások látványában és a huncut mosoly ragyogásában, aztán inkább elfordította a tekintetét az igéző jelenségről. Minden egyes eltelt másodperccel biztosabb volt a dologban, hogy a bosszantó nőszemély kifejezetten jókat mulat az ő számlájára. Márpedig amióta elindultak, igenis egyre-másra érték a katasztrófák.

Először csak nem találta az autó kulcsát. Szinte az egész lakást fel kellett forgatnia érte, hogy végül a saját zsebében leljen rá, pedig esküdni mert volna, hogy ott nézte meg legelőször. Aztán nem megfelelő helyen kanyarodott le az autópályáról és kénytelen volt jó pár mérföldet kocsikázni ilyen-olyan utakon, hogy végre sikerüljön visszatalálnia a helyes irányba.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a gyerek végigaludta az egész szánalmas utazást, mert még az hiányzott volna, hogy ő is mondja a magáét, tovább borzolva Hal már így is igencsak megtépázott idegeit.

Mindez mellett későn vette észre, hogy a benzin is vészesen megfogyatkozott – bár maga sem értette, hogy ez, hogyan történhetett, hiszen a jármű elég egyértelműen, egy sárgán villogó „E” betűvel jelezte a dolgot, a kilométeróra kellős közepén –, majd pedig alig talált olyan töltőállomást, ami éjjel-nappal dolgozik. Kellett neki erre az istenverte, elmaradott égtájra jönnie…

Így, hogy az este még szebb lehessen már csak az üzemanyag szétöntözése hiányzott. Határozottan nem az ő napja volt…

Erre még Theresa is kineveti. Szép! Egy asszonynak nem támogatnia kellene inkább urát és parancsolóját?!

Miközben ezen morfondírozott, megindult, hogy kifizesse a benzint, nagyon remélve, hogy több katasztrófa már nem történik.

Tulajdonképpen tisztában volt vele, hogy minden bajának forrása saját maga és az, hogy az anyjához tartottak éppen. Nem látta az asszonyt… a jó ég tudja mióta. Mardosta is a lelkiismeret egy csöppet. Na, jó! Rettentően… Eddig mindig sikerült találnia valami kibúvót, miért is nem látogatja meg, és miért csak néhány ritka, rövid telefonhívással próbálja nyugtatgatni háborgó lelkét, de végül elfogytak az ürügyek, ők pedig megállíthatatlanul közeledtek a végcélhoz.

Azóta nem járt a régi otthonában, hogy kézhez kapta a diplomáját és kiszabadult valahára az eldugott kisváros fojtogató légköréből.

Otthon… A szó furcsa mellékízt hagyott a szájában. Fogalma sem volt miért gondol a helységre így, hiszen ott csak bántást kapott, leszámítva persze az édesanyjával töltött időt.

Már akkor ferde szemmel tekintettek rájuk, mikor nyolc éves korában odaköltöztek, a pár hónapra rá bekövetkező rituális gyilkosságot követően pedig a városlakók szinte durván ellenségessé váltak. Mindenki – ha nem is nyíltan, mert bizonyíték nem volt rá –, de az anyját gyanúsította. A boszorkány a bűnös, az ördöggel cimborál, a főzeteivel megmérgezte, aztán a sátánimádáshoz használta szerencsétlen testét… Ezeket és ehhez hasonlókat sutyorogtak a hátuk mögött.

Már kissrácként is próbálta rábeszélni az asszonyt a továbbállásra, sőt könyörgött neki, de az édesanyja hajthatatlan volt. Nem akart ártatlan létére megfutamodni a csőcselék nyomása ellenére sem. Tulajdonképpen nagy makacsságában még a lábát sem volt hajlandó kitenni a környékről.

Végülő felcseperedve Hal nem bírta tovább. Fájó szívvel ugyan, de hátrahagyta őt és vissza sem tekintve, majdhogynem elmenekült a városkából, bár az időnként elő-előtörő emlékektől soha nem tudott szabadulni...

Kényszeredetten megigazította fekete inge mandzsettáját – ami egyébként tökéletesen állt, mint mindig, ahogy a többi öltözéke is kifogástalanul simult magas, szikár alakjára – és elhessegetve a fájdalmas szorítást okozó gondolatokat, inkább átadta az unottan várakozó pénztáros fiúnak a hitelkártyáját. Jóllehet valamiféle komplikációra számított az előzmények alapján, a benzinkutas simán lehúzta azt, és láss csodát, gond nélkül túlestek a dolgon.

Hal visszasétált hát az autóhoz, majd beszállva a vezetőülésbe egy mélyet sóhajtott. Theresa finom simítása a karján apró áramütések millióit robbantotta fel a bőrében, ahol hozzáért.

– Anyádnak is joga van hozzá, hogy megismerje az unokáját. Minden rendben lesz! Ne idegeskedj… – Hangja nyugtató balzsamként hatott túlfeszült idegeire.

– Remélem – nyögte ki nagy nehezen a férfi. Általában nyugodt, meleg-barna szemeiben jelenleg a kétség lángjai lobogtak. Aztán mégis egyesbe tette az autót és csendben megindultak a már nem is olyan messze lévő úti céljuk felé.

Az a pár mérföld, ami még hátra volt, fényéveknek tűnt a számára. Az oly ismerős és elfeledettnek hitt táj látványától a torkában lévő gombóc még nagyobbra duzzadt, már-már fulladással fenyegetett. Ellentmondásos érzelmek kavarogtak a bensőjében, ahogy keresztülhajtottak a kihalt kisváros főutcáján. Szeretet és utálat, büszkeség és szégyenkezés…

Aztán meglátta az aprócska házat az út végén. Még mindig olyan volt, mint évekkel ezelőtt. Világítóan fehér falak, barátságos, virágokkal sűrűn teleültetett előkert, meleg, sárga fény az ablakban. Semmi eget rengetően kirívó.

Viszont, ami mögöttük volt… Cserepes és szárított gyógyfüvek, befogadott apró állatkák garmadája, kirakodásokról összeválogatott, rendszer nélkül elhelyezett, ütött-kopott bútorok, valamint mindenféle tárolóedény – ismeretlen tartalommal – a legváltozatosabb formában és méretben. Kész káosz. Nem is csoda, hogy a városka konzervatív lakói annak idején már elsőre furcsának tartották és kiközösítették őket…

Egy pillanatra elfogta a menekülés sürgető érzése. Még visszafordulhatnak, senki nem venné észre…

Theresa meleg szorítása az alkarján határozottan jelezte, tisztában van vele, mi zajlik most benne. Aztán ez is elmúlt és már csak arra eszmélt, hogy zavartan álldogál a keskeny utacska végén, ami az ajtóhoz vezet, az asszonya pedig finoman taszigálja hátulról.

– Csak még egy lépés, drágám… – duruzsolta a háta mögül.

Végül nem volt szükség több lépésre, mert az ajtó kicsapódott és egy aprócska, törékeny, szőke hajú tünemény tarka, lenvászon ruhában, mint a szélvész röpült felé. Mikor pedig odaért hozzá megtorpant, felemelte egyik karját – amin számtalan különböző, csilingelő karkötő díszelgett – és végigsimított az arcán. Szemeiben könnyek csillogtak, szavaiból sütött a szeretet.

– Kisfiam! Hát hazatértél? – Aztán elfúlt a hangja és szoros ölelésbe zárta a megszeppent férfit.

Hal nem volt képes pár másodpercnél tovább fenntartani a keménység látszatát, és anyja keskeny dereka köré fonva karjait erősen magához szorította.

– Anyám…

Annyi áhítattal ejtette ki ezt a rövidke szavat, mintha valami olyanra lelt volna, amit már rég elveszített. És tulajdonképpen így is volt. A viszontlátástól boldogság áradt szét minden egyes porcikájában.

Önfeledt ölelkezésüket Theresa meglepett sikkantása szakította félbe. Miután szétrebbentek, mindketten csodálkozva néztek a tátott szájjal hápogó nőre.

– Hal?! Ő az… Ő az… Édesanyád? – makogta tágra nyílt szemekkel, aztán összeszedte magát és megrovón, összehúzott szemöldökkel fordult hites férje felé. – Én arra számítottam, hogy egy idősebb, kissé hóbortos asszonysággal fogok találkozni, erre…– Itt egy pillanatra elpirult, mikor ráeszmélt, hogy tulajdonképpen Hal anyja is jelen van és mindent hall. – Sose említetted, hogy Moirana, a boszorkányok egyik legősibbje és Malagor főpapnője az édesanyád!

A férfi laza vállrándítással fogadta a számonkérést.

– Nem kérdezted… – majd egy félmosoly kíséretében és teljes mértékben elégedetten magával – mert végre sikerül igazán jól meglepnie Theresát –, belekarolt a számára legfontosabb két nőbe és a bejárati ajtó felé kormányozta őket. Felesége szabad karján a babahordozóban, a kisfiuk pedig mindvégig békésen szuszogott.

Végül annyi távol töltött év után visszatérve a lelke újra megnyugodhatott. Az élet így lett teljes…

A szerző blogja: sylviebarthus.blogspot.com

A zsűri véleménye:

Rose Woods

Azzal kezdeném, hogy hangsúlyozzam, milyen nehéz is ez a feladat, amire vállalkoztam. Nagyon nehéz más munkájáról véleményt mondani, miközben egyáltalán nem érzem jogosnak, hogy megtegyem. Elvégre, ki vagyok én, hogy kritizáljak. De elvállaltam ezt a borzalmasan nehéz, ugyanakkor végtelenül megtisztelő és élvezetes tevékenységet, úgyhogy lehetőségeimnek és legjobb tudásomnak megfelelően el is végzem. Időnként ugyancsak gondban vagyok, de igyekszem elfogulatlan és igazságos lenni. Valószínűleg csak az egyéni ízlés miatt lehetséges egyáltalán különbséget tenni a jobbnál jobb írások között.

Ennek a novellának az esetében rögtön egy negatívumot emelnék ki: a címe egyáltalán nem tetszett. Nem keltette fel a figyelmem, nem éreztem, hogy nekem ezt az írást mindenképp el kell olvasnom, olyan átlagosra sikeredett.

Viszont a történet stílusa lenyűgöző, a történetvezetés magával ragadó. A megfogalmazás választékos, a szöveg gördülékeny, olvastatja magát, hipp-hopp, máris a végére értem. Kicsit talán lehetett volna izgalmasabb, ebből a szempontból hiányérzet maradt bennem. Számítottam volna valami csattanóra, egy fordulatra, magam sem tudnám pontosan megfogalmazni, hogy mire. Minden esetre, a baljós előjelek, a főhős belső vívódása, végig sejtetett valamiféle bonyodalmat – kicsit csalódott vagyok, amiért ez elmaradt.

A főszereplő karaktere jól kidolgozott, külső és belső tulajdonságai egyaránt ábrázolva lettek, Theresa képe szintén megjelent előttem, és ami még inkább tetszett, olvashattunk egy kis tájleírást is. No, nem sokat, csak épp annyit, amennyi meglátásom szerint elengedhetetlen.

Helyesírási hibát nem találtam és a külalak is szép, harmonikus, minden rendben. Néhány apró szépséghibát fedeztem fel mindössze. Például: „rakoncátlankodó” (Inkább rakoncátlan.) „Mindez mellett…” (Mindezek mellett.) „szavat” (szót) Ezektől eltekintve, egy nagyon jó novellát volt szerencsém véleményezni, és ezt köszönöm!

Agnese Mondo

Kerek egész, ez az ami először eszembe jutott a végén. Egy komplett kis történet, minden benne van, nem hagy kérdőjeleket az olvasóban a történetet tekintve. Tetszett, hogy egy kis humort is csempésztél bele.

A mű rövidségétől függetlenül bemutattál minden szereplőt, megtalálva a leírások mennyiségében az arany középutat.

A történetvezetés érthető és folyamatos volt, a karakterek pedig kifejezetten szerethetők.

Köszönöm, hogy olvashattam, igazán élvezetes volt.

Diara Fancy

Szavam sem lehet(ne), a cím, bár nem túl ötletes, de találó, a tartalom teljesen megfelel a kiírásnak, a téma érdekes, a stílus gördülékeny, olvastatja magát, a történet szempontjából sikerült a teljesség érzését keltened, nem maradtak feloldatlan konfliktusok. 
A karakterek, noha így elsőre nem tűnnek túl összetettnek, de élők és hitelesek, a helyesírás, néhány elütéstől eltekintve jó, a külalak tökéletes. Csupán egy dolog bántotta nagyon a szememet és a fülemet, hogy a „szót” helyett „szavat” írtál.

Mindezek ellenére valami hiányzott, hogy teljesen magával tudjon ragadni. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mi az, talán a hangulat. Soraidat olvasva, nem tudtam eldönteni, hogy drámát vagy komédiát olvasok-e. A tolmácsolt érzések, a visszaemlékezések az előbbit sejtették, a történések, a jelen eseményei azonban az utóbbi felé lökdöstek, de egyiket se tudtam maradéktalanul kiélvezni.
Lehet, hogy a saját írásaimat is át kellene gondolnom?! Ugyanis a stílus nagyban emlékeztet a sajátomra. 

Örülök, hogy olvashattam, felüdülés volt munka után. 