2013. június 1., szombat

ZOE – 19. rész

Skizo

Elég sokáig bennfogtak az orvosok, főleg a súlyos szúrt sérülés és az ebből adódóan elszenvedett vérveszteség miatt, bár mint megtudtam, a robbanás okozta légnyomás a dobhártyámat is berepesztette. Csak Rachel temetésére engedélyeztek egy rövid eltávot.
Aznap reggel úgy ébredtem, hogy ma elbúcsúzom mindenkitől, akit valaha elveszítettem. Becky és Dan kísértek el minket, Helen, érthető okokból távol maradt.
Nehéz volt újra látni Elizabethet és Petert, főleg, hogy hazudni kényszerültem nekik, bár kissé megnyugtatott a tudat, hogy ezzel kevesebb fájdalmat okozok, mintha elárulnám a teljes igazságot. Szinte mindent elmeséltem, beleértve azt is, hogy a hivatalos verzió merőben más, ugyanakkor nem tértem ki azokra a részletekre, amiket Rachelnek tett ígéretem alapján eltitkolni kényszerültem.
– Ó, Dakota, de jó, hogy neked nem esett bajod.
Liz könnyek között elrebegett mondata az önvád újabb hullámát zúdította rám.
– Sajnálom, Liz, annyira sajnálom.
– Nem tehetsz róla. Mind tisztában voltunk vele, hogy ez a munkájával jár. Erre nem lehet felkészülni, de ha az ember nem lehetetlen eseményként kezeli, ami csak mással történhet meg, akkor egy kicsit könnyebb elfogadni és elviselni. Mi apa halála óta tudtuk, hogy velünk is megtörténhet.
– De azért volt ott, mert segíteni akart megmenteni Cathyt. Soha nem fogom elfelejteni, amit értünk tett.
– Bevallom, én örülök, hogy nem egy értelmetlen lövöldözésben halt meg, mint apa.
Erre már nem tudtam mit mondani. A rokonok hada elszigetelte tőlem őket, de még sokáig nem ment ki a fejemből Liz utolsó mondata. Egyre az járt a fejemben, vajon ez a gondolat Rachelnek is segített-e megbirkózni a bűntudatával. Reméltem, hogy igen.
Elkalandozó gondolataim akkor kanyarodtak vissza a szertartáshoz, amikor az egybegyűltek között felfedeztem Christiant. Már majdnem elindultam felé, amikor Keith csatlakozott hozzá, egy kerekes székben ülő férfit tolva, kisvártatva pedig egy magas, vékony nő ölelte át szeretettel a derekát. Bevallom, máshogy képzeltem el a velük való találkozást, így inkább a háttérbe húzódtam, és csak néha lestem abba az irányba, akkor sem teljesen tudatosan.
Sokat elárult a családról, a közöttük feszülő szoros érzelmi kötelékről, hogy mind itt voltak és támogatták Christ, annak ellenére, amit Rachel és az apja tettek. Igazi családot alkottak.
Váratlanul találkozott a tekintetem Christianével. Nem mosolyodott el, de azért láttam rajta, hogy örül nekem. Hívott, hogy menjünk oda hozzájuk, de nem voltam rá képes, szomorúan intettem nemet. Persze Keith is felfigyelt bátyja jelzéseire, boldog mosolya kis híján feledtette velem kórházbéli viselkedését. Még éppen időben észbe kaptam, fagyos pillantásom leolvasztotta arcáról a helyszínhez legkevésbé sem illő vigyort.
Nem kértem ugyan, hogy Cathy ne találkozzon vele többet, de tudom, hogy így történt. Én magam látni sem akartam. Egyrészt azért, mert a haragom egy fikarcnyit sem csillapodott, másrészt azért, mert ennek ellenére nem bíztam magamban. Ha látom, ha beszélek vele, előbb utóbb nem bírtam volna ellenállni neki, és az nem vezetett volna jóra. Nem akartam egy olyan kapcsolatot, ahol az egyik fél bármilyen okból féltékeny a másikra. Láttam apáéknál, hogy mire képes ez az érzés, még ha ott egészen másról volt is szó.
Miért nem tudtam inkább Chrisbe beleszeretni, ahogy azt Keith feltételezte?! Nem tagadhattam, hogy kezdetben hatással volt rám. Mi készteti az ember lányát, hogy egyik vagy másik férfit előnyben részesítse a többivel szemben? Mennyivel egyszerűbb lenne logikus döntések alapján szerelembe esni…
Végül úgy határoztam, kitörlöm az életemből Keith-nek még az emlékét is, bár majd' belepusztultam. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy úgyis túl sok kellemetlen, fájdalmas történés kapcsolódott hozzá, de ez nem igazán segített. És arra is rá kellett döbbennem, hogy az elhatározás ide édeskevés.
Christiannek nem akartam hátat fordítani, mert úgy gondoltam, szüksége lehet valakire, aki megérti, és önző módon, nekem sem jött volna rosszul egy barát, de ő a temetést követően inkább magányra vágyott. Így viszont egyedül maradtam a kételyeimmel, folyton sajgó gondolataimmal és a kitörölni kívánt, fájó emlékekkel.

Már igencsak közelgett a karácsony, mikor végre végleg elhagyhattam a kórházat.
Cathy leginkább Helennel volt ez idő alatt, aki kiélte rajta minden anyai és nagymamai szeretetét. Igazából, ezt a visszatérésemet követően is megtette, így minden nap volt néhány órám, amit megkötések nélkül magamra áldozhattam. Szükségem is volt rá.
Továbbra is a húgom volt a legfontosabb, de az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy élnem kell a saját életem és nem szabad mindent alárendelnem az ő érdekeinek. Ezen kívül annyira megszoktam már, hogy van magánéletem és szabadidőm, hogy egyszerűen nem tudtam lemondani róla, akármilyen önzően hangzott is ez.
Ráadásul a kapcsolatunk is megromlott kissé. Ez fájt, de nem sokat tehettem ellene. Nagyon jól tudtam, mi, illetve ki az oka, róla pedig nem akartam beszélni. Nem állt ugyan be teljes hidegháború, de éreztem, hogy bántja a dolog és haragszik rám. Mintha eltiltottam volna a legjobb barátjától, holott erről szó sem volt. Találkozhatott volna vele, de ő nem akart engem elárulni. Fogalma sem volt, mit követett el ellenem Keith, csak azt látta, hogy kizártam az életemből, ezért ő is kirekesztette a sajátjából.
Így aztán még inkább szükség volt a külön töltött időre, hogy a lelkem kicsit megnyugodjon, kiszakadjak az állandó feszültségből, amit az eddig példátlan mosolyszünet okozott, és azért is, mert így lehetőséget adtam neki a Keith-szel való találkozásra, ha esetleg meggondolta volna magát.
Ilyenkor sétáltam egy kicsit, kezdetben főleg a parkban. Gyakran láttam az idős bácsikát, akit annak idején lefényképeztem a feleségével – legalábbis úgy gondoltam, hogy házasok lehettek –, de mindig csak egyedül. Szinte fájt, ahogy szomorúan, magányosan üldögélt ugyanazon a padon.
Igencsak fogékony lettem az érzelmekre, mióta elküldtem Keith-t, köszönhetően annak, hogy bennem is számtalan fajtája tombolt. Valójában egyszerre voltam dühös, szomorú és megkönnyebbült. Ha az utóbbi idők színjátékai és az álnév még nem lett volna elég, ezzel most nagy eséllyel pályázhattam volna egy pecsétes diliflepnire, mint skizofrén. Mintha legalább három személy élt volna bennem.
A régi Dakota lelkem legmélyén őrjöngött és azt akarta, Keithnek legalább annyira fájjon, mint nekem. Ezt az énemet nem engedhettem felszínre törni, mert félő volt, soha többé nem tudnám visszazárni. Szabályosan rettegtem attól, hogy olyanná válnék, mint az apám.
A nagy reményekkel Miamiba érkező Zoe ugyanakkor levertséggel küzdött és azzal a kétségbeejtő érzéssel, hogy az élete semmit sem ér Keith érintése, nevetése, szerelme nélkül. Hitt a mondásban, miszerint egy perc kell, hogy észrevegyél valakit, aki különleges, egy óra, hogy komolyan vedd, egy nap, hogy megszeresd és egy egész élet, hogy elfelejtsd. Őt sokkal nehezebb volt hallgatásra bírni. Minduntalan a Keithszel töltött napok gyönyörű emlékeivel bombázott.
És ott volt a közelmúlt eseményei hatására még inkább megkeményedett Zoe. Ő határozottan örült, hogy megszabadult egy olyan embertől, aki bizalmatlanságával, előítéleteivel megkeserítette volna az életét. Ez a Zoe biztos volt benne, hogy jól döntött. A hosszú évek magánya és felelőssége után olyan emberre volt szüksége, akire bármikor, bármilyen körülmények között számíthat, és ez nem lehetett Keith. A bizalom hiánya, akár csak az egyik fél részéről, óhatatlanul megmérgez minden kapcsolatot.
Az első leginkább gyarló indulataimat kihasználva próbált felszínre törni, például amikor Keithről szőtt ábrándozásaim közepette eltörtem egy üvegpoharat, mélyen felsértve a kezemet. A következő pohár már nem véletlenül tört, de Cathy rémült pillantása azonnal visszazárta a szörnyeteget a ketrecébe. A második túlságosan sokszor jutott szerephez, főként magányos sétáim során. Hiába döntötte el a harmadik, hogy többé nem engedi érvényesülni, amint egyedül maradtam, újra felbukkant.
 
Karácsony előtti délután is sétára indultam, és az öregúr ismét ott ült a megszokott helyén, ezúttal is egyedül, mint az elmúlt napokban már annyiszor. Felszaladtam a szobámba, és magamhoz vettem a neki szánt lapos, kis csomagot. A közelébe érve azonban megtorpantam. Mit csinálok? Hisz’ nem is ismerem. Különben is, mit mondhatnék neki? Már éppen fordultam volna vissza, amikor meghallottam határozott hangját.
– Segíthetek valamiben, kisasszony?
– Nem… vagyis, igen… – dadogtam, majd összeszedtem magam. – Az az igazság, hogy adni szeretnék önnek valamit. – Meglepett, de bátorító tekintete láttán határozottabban folytattam. – Úgy két hónapja ön ugyanitt ült egy hölggyel, és engem annyira megragadott a látvány, hogy készítettem néhány fényképet. Tudom, illetlenség volt – zavaromban és attól való félelmemben, hogy mit szól hozzá, hadarni kezdtem –, és le is akartam törölni a képeket, de nem vitt rá a lélek. Amikor láttam, hogy egy ideje egyedül üldögél, gondoltam, örülne… ennek itt. – Bizonytalanul nyújtottam felé a csomagot.
Szemében érdeklődés csillant, és hívogató mozdulattal megpaskolta maga mellett a padot, miközben átvette az ajándékot. Megvárta, míg leereszkedem mellé, mielőtt óvatosan bontogatni kezdte volna a csomagolást. Lélegzetvisszafojtva vártam és figyeltem az arcát. Amikor megpillantotta, mit rejt a színes papír, mozdulatlanná dermedt, mely mozdulatlanságot csak egy könnycsepp lassú gördülése törte meg, ahogy útjára indult ráncos arcán.
– Sajnálom, én… – kezdtem ijedten szabadkozni, de félbeszakított.
– El sem tudja képzelni, mennyit jelent ez nekem, kedvesem. Tudja, még kölyökszerelem volt a miénk, aztán házasság lett belőle. Felneveltünk tisztességgel három fiút, együtt örültünk az unokáknak, és most hamarosan megszületik az első dédunoka is, de Ő már nem láthatja. – Elfátyolosodott a hangja és én késztetést éreztem, hogy megvigasztaljam. De ugyan mit mondhattam volna neki? Chrisnek sem tudtam, pedig őt ismertem. Elvesztette élete szerelmét. Nincs az a közhely, ami ilyenkor vigaszt nyújthat.
– De ez a kép… Ezek mi vagyunk! Ebben benne van a múltunk, a jelenünk és a jövőnk – folytatta remegő hangon. – Még ha ő már nincs is mellettem, tudom, hogy változatlanul és szünet nélkül szeret engem, ahogy én őt. És hamarosan újra egymás kezét fogjuk szorongatni – a fotót nézve merengőn elmosolyodott, majd hirtelen rám nézett. – Magácskának van férje?
– Nem, nincsen – feleltem fejemet lehajtva. Következő szavaira azonban kutatva néztem a szemébe.
– Ne hagyja elveszni, kedvesem! Az igaz szerelemért küzdeni kell, az csak egyszer adatik meg. Persze, szerethet az ember többször is, sokaknak az is elég, de az igaz szerelem nem keres fel minket másodszor, nem ad második esélyt. Ha megtaláltuk, ragaszkodni kell hozzá, különben soha nem leszünk maradéktalanul boldogok. Tudja, sok akadályt leküzdöttünk mi is, hogy együtt maradhassunk. Sokszor haragudtam rá, és ő is rám, volt, hogy okkal – mosolyodott el ismét az emlékek hatására –, de nem tudtunk nem megbocsájtani egymásnak. A szívünk nem engedte, hogy sokáig haragot tartsunk. Mi az a néhány apró botlás és nehézség, egy boldog életért cserébe?
– És honnan lehet tudni, hogy az igaz szerelem talált ránk? – kérdeztem halkan, amikor már hosszúra nyúlt a hallgatása.
– Tudni? Sehonnan. Érezni kell – bökött a mellkasom felé ráncos, kérges ujjával.
Csendben üldögéltünk még pár percig, gondolatainkba merülve, majd az öreg lassan felállt, és elindult a park belseje felé. Pár lépés után azonban visszafordult, és megismételte iménti szavait.
– Ne hagyja elveszni, kedvesem, harcoljon! Higgye el, megéri!
Csak egy gyenge mosolyra futotta tőlem, mielőtt újra elfordult és lassú, reszketeg léptekkel továbbindult.
Néztem, ahogy távolodott, és rájöttem, hogy igaza van. Szükségem volt Keith-re. Minden egyes levegővétellel egyre jobban hiányzott.
Hirtelen minden kitisztult. Hatalmasat csalódtam Keithben, de önmagamban még nagyobbat, amiért engedtem, hogy érzelmileg ennyire függővé váljak, és igazából ez volt az, ami menekülésre késztetett. Ha első alkalommal a körülmények nem is tették lehetővé, később könnyedén tisztázhattam volna minden félreértést. Ehelyett kifogásként használtam, és pajzsként emeltem magam köré a sértettségemet és a dühömet.
Nem engedhettem, hogy a büszkeségem és a makacsságom miatt elveszítsem őt. Dédelgetett haragom elmúltával biztos voltam benne, hogy csak egy nyugodt beszélgetés kell, és megoldunk minden problémát.
E gondolatokon felbuzdulva kihagytam az aznapi sétát és inkább hazamentem, Keith telefonja azonban süket volt, ahogy a következő napokban mindig, és Christ sem értem el.
A szentestét Cathyvel, Beckyvel, Daniellel és Helennel töltöttem. Marha poénosnak érezték magukat, amikor kibontottam az ajándékokat: mindenkitől egy-egy játék kémfelszerelést kaptam. Nem mondtam el mindenkinek minden apró részletet, inkább maradtam a jól bevált féligazságoknál, de valamennyire muszáj volt beavatni őket a történtekbe.
Beckynek és Danielnek egy nagyon szép fotóalbumot adtam, és megígértem, hogy meg is töltöm majd a közös fotóikkal – az első néhány kép elkészítésére az ünnepek máris remek alkalmat kínáltak. Cathynek festő eszközöket vettem – állványt, vásznat, palettát, ecseteket és festékeket –, mert elújságolta, újabban rajzolás helyett a festéssel próbálkozik. A többiek egy-egy kinagyított, bekeretezett fotót kaptak. Helené Cathyt és engem ábrázolt, mivel nagyon úgy tűnt, hogy „örökbe fogadott” minket, Lizéknek pedig küldtem egyet hármukról, és egyet Rachelről – csak remélni mertem, hogy épségben oda is ért. Chrisnek, hosszas rágódás után, szintén egy Rachellel közös képet kereteztem be, felidézve, mennyit jelentett az idős bácsinak a kettejükről készült kép. Keith-nek egy kis albumot állítottam össze az együtt töltött napok legszebb pillanatairól, bár sejtelmem sem volt, hogy egyáltalán lesz-e lehetőségem átadni neki.
Szilveszter előtti éjszaka megint megpróbáltam felhívni Keith-t. Reméltem, hogy sikerül végre bekapcsolt állapotban találnom a telefonját, de sajnos ezúttal sem volt szerencsém.
Egy forgolódással töltött éjszaka után még rosszabb reggel következett. Kialvatlan voltam, csalódott és feszült. Egész nap csak tébláboltam, mindent elejtettem, levertem, kiborítottam, míg végül feladtam, és inkább nem nyúltam semmihez. Amikor Cathy kérésére leültem, hogy portrét festhessen rólam, még rosszabb lett a helyzet – túl sok időm volt gondolkozni.
Este négyszer is átöltöztem, mire megfelelőnek tartottam a megjelenésemet. Végül egy csillogó arany költemény mellett döntöttem, ami mély, keresztezett dekoltázsával és derékban húzott szabásával gyönyörűen kiemelte az alakomat, ráadásul majdnem csípőig fedetlenül hagyta a hátamat, csupán egyetlen, dísznek szánt, vékony keresztpántra bízva a feladatot, hogy fenntartsa rajtam a finom anyagot. A lágyan fodrozódó szoknyarész is éppen olyan hosszú volt, hogy kellően megmozgassa a férfiak fantáziáját.
Ahogy az lenni szokott az ilyen „ma minden rosszul sül el” napokon, amikor azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, kiderült, hogy mégis. A terembe lépve Keith volt az első, akit megpillantottam. Csakhogy nem volt egyedül. Természetesen az én egyik asztalomnál ült, egy számomra ismeretlen lány társaságában. Eltéveszthetetlenül „akasztják a hóhért” érzés kerített hatalmába. Most örültem csak igazán, hogy nem siettem el a ruhaválasztást.
Nem kerülhettem el a találkozást, így inkább minél hamarabb túl akartam esni rajta. Igyekeztem legyűrni feltámadó féltékenységemet és udvarias, mosolygó álarc mögé rejtőzve hozzájuk léptem.
– Jó estét! Szia, Keith. Mit hozhatok?
– Szia, Zoe! – Keith szemében öröm csillant, de a váratlan fény gyorsan ki is hunyt. Furcsán zavart, szinte bűntudatos arccal mutatta be a mellette ülő fiatal lányt – aki az Adriana névre hallgatott –, mielőtt leadta volna a rendelést.
El kellett ismernem, Adriana gyönyörű volt. Barna, derékig hullámzó hajával, különleges, világoskék szemeivel és modell alkatával nem vehettem fel a versenyt. Királynői, csupa ezüst, földig érő estélyi ruhája csak fokozta a kettőnk közti különbséget. Persze Keith is vonzotta a tekinteteket, az enyémet mindenképp – remekül állt rajta az elegáns szabású fekete öltöny.
Szikrányit sem mazochista hajlamú ösztöneim egyre azt harsogták, „csak gyorsan el innen”, így némán bólintottam, és már fordultam is a szomszédos asztal felé. Nem jutottam azonban messzire. Két lépés után meleg kéz kulcsolódott lágyan a csuklómra, óvatos szorítása megállásra késztetett.
– Tartanál egy kis szünetet? – nézett rám Keith komoran, majd amikor a kezemet elhúzva tovább akartam menni, hozzátette – Kérlek!
– Most nem lehet. Láthatod, hogy mi csak négyen vagyunk, viszont itt tolong a teljes floridai felső tízezer. Talán később.
Ezzel ő sem vitatkozhatott, így hagyta, hogy a következő asztalhoz lépjek, de pár másodpercig még mozdulatlanul figyelt, mielőtt visszatért volna a partneréhez. Minden porcikámmal éreztem őt.
Csak jóval később sikerült elszabadulnom, amikor a vendégek elfoglalták magukat az éjfél utáni svédasztallal. Jeleztem Keithnek, hogy a bárpultnál megtalál, ha akar, és kértem Josh-tól egy kávét.
– Nem beszélhetnénk valahol négyszemközt?
Zaklatott volt a hangja, holott közel s távol nem volt semmi, ami felzaklathatta volna. Szemmel láthatóan tovább lépett, akkor mit követelőzik itt nekem?!
Talán Adriana miatt, talán Keith viselkedése volt az ok, de még valószínűbb, hogy saját, önmagam által nagyon is elítélt féltékenységem, mindenestere megint felbuzgott bennem az indulat, amit az utóbbi napok kínszenvedése során azt hittem, végleg eltemettem.
– Nézd, Keith! Fáradt vagyok, nyűgös, és szeretném meginni a kávémat – válaszoltam kissé valóban hisztis hangon, hátra sem nézve.
– Mondták már neked ma, hogy milyen gyönyörű vagy?
Hirtelen témaváltása meglepett, nem különben az a tény, hogy olyan közel volt hozzám, hogy a belőle áradó citrusos illat még a kávém kesernyés aromáját is elnyomta.
– Igen, képzeld, mondták. Lépten-nyomon pikáns ajánlatokat kapok. Hisz tudod, ez a munkám – feleltem szarkasztikusan, és lehajtva a kávém maradékát felé fordultam.
– Igazuk van! Észveszejtő ez a ruha! – Zavartalanul folytatta a széptevést, elengedve a füle mellett a féltékenységére tett gúnyos utalásomat.
Még közelebb lépett, kezét meztelen hátamra simította. Nem tudtam elhúzódni, lévén, egy magas bárszéken ültem, de cseppet sem tetszett a közöttünk felszikrázó levegő, hogy az érintése rövidzárlatot okozott az idegsejtjeimben. Az asztaluk felé néztem, de a lány nem volt ott. Hát ezért engedte meg magának Keith ezt a közvetlenséget. És még ő akadt ki, amikor azt hitte, hogy nem elégszem meg kizárólag vele!
– Nem hiszem, hogy ezért akartál velem beszélni! – csattantam fel. – Mit akarsz?
– Hogy jelen pillanatban mit akarok, azt inkább hagyjuk – nevetett fel rekedten –, félő, hogy leütsz egy tálcával, és amiért eredetileg beszélni szerettem volna veled, arra sem alkalmas sem a hely, sem az idő. Azt hiszem, ahhoz is többre lesz szükségünk öt percnél.
– És már abból az ötből is csak kettő maradt – néztem jelentőségteljesen a pult fölött függő díszes órára.
– Megvárhatlak munka után?
– Ugye most csak viccelsz?! – néztem rá hitetlenkedve. – Két napja nem aludtam, és csak az ég tudja, mikor tehetem meg ismét – mutattam a javában ünneplő vendégek felé. – Majd’ egy hónapja nem is láttalak, mi lett most hirtelen ilyen sürgős? – Ez kicsit úgy hangzott, mint egy számonkérés, de már nem tudtam visszaszívni.
– Te dobtál ki, emlékszel?
– Igen, ahogy arra is, hogy miért tettem. Szóval?
– Rendben. – Elengedte a derekamat, és az öltönye belső zsebéből előhúzott tollal ráfirkantott valamit a pulton lévő egyik poháralátétre. – Itt a számom. Hívj, ha felébredtél, és azonnal itt vagyok. – Hozzám hajolt, gyors csókot nyomott a számra, és mire felocsúdtam, már ott sem volt.
A száma?! Ránéztem a papírra, de nem a napok óta hívogatott, kívülről fújt számsor állt rajta. Tiszta hülye vagyok! Hisz’ tudtam, hogy Chris új telefonokat vett mindhármuknak, amikor kiderült, hogy lehallgatták. Hát ezért nem tudtam elérni egyiküket sem!
Homlokomat a pulthoz ütögetve álltam bosszút magamon önnön hülyeségemért, míg Josh tenyere be nem ékelődött a fa és a fejem közé. Kérdő tekintetére csak egy „hagyd el, szimplán hülye vagyok” legyintéssel válaszoltam, mielőtt újra belevetettem magam az ünneplő forgatagba.
Se Keith-t, se Adriánát nem láttam már utána az estélyen. Irigyeltem, hogy ilyen könnyen leléphetett és valószínűleg hamarosan az igazak álmát alussza, de majd’ megőrültem a féltékenységtől, amikor elképzeltem, hogyan folytathatták az ünneplést.
Én csak hajnali hat után kerültem ágyba, miután az utolsó, cseppet sem józan vendégek is feladták azon törekvésüket, hogy elfogyasszák a KisS teljes italkészletét. Ezúttal nem okozott gondot az elalvás. Olyan fáradt voltam, hogy állva is ment volna a dolog.


Befejező rész következik!

5 megjegyzés:

  1. Na, lesz itt happy end..vagy nem xD amúgy ez a fejezet csodálatosan érzelmes volt, faltam minden sorát. Ebben talán még az akciónál is jobb vagy.. Azt az utolsó fejezetben sem fogom megérteni, hogy Zoe miért is nem virít a könyvesboltokban...

    VálaszTörlés
  2. Már nem kell sokat várnod, hogy kiderüljön. :-D

    Igen, én is úgy érzem, hogy az érzelmi oldal közelebb áll hozzám, mint az akció. :-P Ezért is tartom valamilyen szinten jobbnak az első regényemet, mert ott a szív és a lélek kap főszerepet, még a kulcsjelenetben is, ami pedig nem éppen a könnyed kis romantika jegyében íródott. Igaz, abban az a kevés akció lett még ennél is gyengébb, azt hiszem (mentségemre, első próbálkozás volt). :-)

    Nos, erre én sem tudom a választ, csak találgatok: nem tartották elég kiforrottnak a stílust, nem volt elég kidolgozott a történet, nem vág a profiljukba, és még sorolhatnám. :-) De nem baj, te így is olvashatod (ahogy mások is), ráadásul így én is olvashatom a véleményed, ami nagyon sokat jelent nekem.

    VálaszTörlés
  3. Apropó, Emmy, így már érthető számodra Zoe viselkedése? :-)

    VálaszTörlés