Skizo
Elég sokáig bennfogtak az
orvosok, főleg a súlyos szúrt sérülés és az ebből adódóan
elszenvedett vérveszteség miatt, bár mint megtudtam, a robbanás
okozta légnyomás a dobhártyámat is berepesztette. Csak Rachel
temetésére engedélyeztek egy rövid eltávot.
Aznap reggel úgy ébredtem,
hogy ma elbúcsúzom mindenkitől, akit valaha elveszítettem. Becky
és Dan kísértek el minket, Helen, érthető okokból távol
maradt.
Nehéz volt újra látni
Elizabethet és Petert, főleg, hogy hazudni kényszerültem nekik,
bár kissé megnyugtatott a tudat, hogy ezzel kevesebb fájdalmat
okozok, mintha elárulnám a teljes igazságot. Szinte mindent
elmeséltem, beleértve azt is, hogy a hivatalos verzió merőben
más, ugyanakkor nem tértem ki azokra a részletekre, amiket
Rachelnek tett ígéretem alapján eltitkolni kényszerültem.
– Ó, Dakota, de jó, hogy
neked nem esett bajod.
Liz könnyek között elrebegett
mondata az önvád újabb hullámát zúdította rám.
– Sajnálom, Liz, annyira
sajnálom.
– Nem tehetsz róla. Mind
tisztában voltunk vele, hogy ez a munkájával jár. Erre nem lehet
felkészülni, de ha az ember nem lehetetlen eseményként kezeli,
ami csak mással történhet meg, akkor egy kicsit könnyebb
elfogadni és elviselni. Mi apa halála óta tudtuk, hogy velünk is
megtörténhet.
– De azért volt ott, mert
segíteni akart megmenteni Cathyt. Soha nem fogom elfelejteni, amit
értünk tett.
– Bevallom, én örülök,
hogy nem egy értelmetlen lövöldözésben halt meg, mint apa.
Erre már nem tudtam mit
mondani. A rokonok hada elszigetelte tőlem őket, de még sokáig
nem ment ki a fejemből Liz utolsó mondata. Egyre az járt a
fejemben, vajon ez a gondolat Rachelnek is segített-e megbirkózni a
bűntudatával. Reméltem, hogy igen.
Elkalandozó gondolataim akkor
kanyarodtak vissza a szertartáshoz, amikor az egybegyűltek között
felfedeztem Christiant. Már majdnem elindultam felé, amikor Keith
csatlakozott hozzá, egy kerekes székben ülő férfit tolva,
kisvártatva pedig egy magas, vékony nő ölelte át szeretettel a
derekát. Bevallom, máshogy képzeltem el a velük való
találkozást, így inkább a háttérbe húzódtam, és csak néha
lestem abba az irányba, akkor sem teljesen tudatosan.
Sokat elárult a családról, a
közöttük feszülő szoros érzelmi kötelékről, hogy mind itt
voltak és támogatták Christ, annak ellenére, amit Rachel és az
apja tettek. Igazi családot alkottak.
Váratlanul találkozott a
tekintetem Christianével. Nem mosolyodott el, de azért láttam
rajta, hogy örül nekem. Hívott, hogy menjünk oda hozzájuk, de
nem voltam rá képes, szomorúan intettem nemet. Persze Keith is
felfigyelt bátyja jelzéseire, boldog mosolya kis híján feledtette
velem kórházbéli viselkedését. Még éppen időben észbe
kaptam, fagyos pillantásom leolvasztotta arcáról a helyszínhez
legkevésbé sem illő vigyort.
Nem kértem ugyan, hogy Cathy ne
találkozzon vele többet, de tudom, hogy így történt. Én magam
látni sem akartam. Egyrészt azért, mert a haragom egy fikarcnyit
sem csillapodott, másrészt azért, mert ennek ellenére nem bíztam
magamban. Ha látom, ha beszélek vele, előbb utóbb nem bírtam
volna ellenállni neki, és az nem vezetett volna jóra. Nem akartam
egy olyan kapcsolatot, ahol az egyik fél bármilyen okból féltékeny
a másikra. Láttam apáéknál, hogy mire képes ez az érzés, még
ha ott egészen másról volt is szó.
Miért nem tudtam inkább
Chrisbe beleszeretni, ahogy azt Keith feltételezte?!
Nem tagadhattam, hogy
kezdetben hatással volt rám. Mi készteti az ember lányát, hogy
egyik vagy másik férfit előnyben részesítse a többivel szemben?
Mennyivel egyszerűbb
lenne logikus döntések alapján szerelembe esni…
Végül úgy határoztam,
kitörlöm az életemből Keith-nek még az emlékét is, bár majd'
belepusztultam. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy úgyis túl
sok kellemetlen, fájdalmas történés kapcsolódott hozzá, de ez
nem igazán segített. És arra is rá kellett döbbennem, hogy az
elhatározás ide édeskevés.
Christiannek nem akartam hátat
fordítani, mert úgy gondoltam, szüksége lehet valakire, aki
megérti, és önző módon, nekem sem jött volna rosszul egy barát,
de ő a temetést követően inkább magányra vágyott. Így viszont
egyedül maradtam a kételyeimmel, folyton sajgó gondolataimmal és
a kitörölni kívánt, fájó emlékekkel.
Már igencsak közelgett a
karácsony, mikor végre végleg elhagyhattam a kórházat.
Cathy leginkább Helennel volt
ez idő alatt, aki kiélte rajta minden anyai és nagymamai
szeretetét. Igazából, ezt a visszatérésemet követően is
megtette, így minden nap volt néhány órám, amit megkötések
nélkül magamra áldozhattam. Szükségem is volt rá.
Továbbra is a húgom volt a
legfontosabb, de az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy élnem kell
a saját életem és nem szabad mindent alárendelnem az ő
érdekeinek. Ezen kívül annyira megszoktam már, hogy van
magánéletem és szabadidőm, hogy egyszerűen nem tudtam lemondani
róla, akármilyen önzően hangzott is ez.
Ráadásul a kapcsolatunk is
megromlott kissé. Ez fájt, de nem sokat tehettem ellene. Nagyon jól
tudtam, mi, illetve ki
az oka, róla pedig nem akartam beszélni. Nem állt ugyan be teljes
hidegháború, de éreztem, hogy bántja a dolog és haragszik rám.
Mintha eltiltottam volna a legjobb barátjától, holott erről szó
sem volt. Találkozhatott volna vele, de ő nem akart engem elárulni.
Fogalma sem volt, mit követett el ellenem Keith, csak azt látta,
hogy kizártam az életemből, ezért ő is kirekesztette a
sajátjából.
Így aztán még inkább szükség
volt a külön töltött időre, hogy a lelkem kicsit megnyugodjon,
kiszakadjak az állandó feszültségből, amit az eddig példátlan
mosolyszünet okozott, és azért is, mert így lehetőséget adtam
neki a Keith-szel való találkozásra, ha esetleg meggondolta volna
magát.
Ilyenkor sétáltam egy kicsit,
kezdetben főleg a parkban. Gyakran láttam az idős bácsikát, akit
annak idején lefényképeztem a feleségével – legalábbis úgy
gondoltam, hogy házasok lehettek –, de mindig csak egyedül.
Szinte fájt, ahogy szomorúan, magányosan üldögélt ugyanazon a
padon.
Igencsak fogékony lettem az
érzelmekre, mióta elküldtem Keith-t, köszönhetően annak, hogy
bennem is számtalan fajtája tombolt. Valójában egyszerre voltam
dühös, szomorú és megkönnyebbült. Ha az utóbbi idők
színjátékai és az álnév még nem lett volna elég, ezzel most
nagy eséllyel pályázhattam volna egy pecsétes diliflepnire, mint
skizofrén. Mintha legalább három személy élt volna bennem.
A régi Dakota lelkem legmélyén
őrjöngött és azt akarta, Keithnek legalább annyira fájjon, mint
nekem. Ezt az énemet nem engedhettem felszínre törni, mert félő
volt, soha többé nem tudnám visszazárni. Szabályosan rettegtem
attól, hogy olyanná válnék, mint az apám.
A nagy reményekkel Miamiba
érkező Zoe ugyanakkor levertséggel küzdött és azzal a
kétségbeejtő érzéssel, hogy az élete semmit sem ér Keith
érintése, nevetése, szerelme nélkül. Hitt a mondásban,
miszerint egy perc kell, hogy észrevegyél valakit, aki különleges,
egy óra, hogy komolyan vedd, egy nap, hogy megszeresd és egy egész
élet, hogy elfelejtsd. Őt sokkal nehezebb volt hallgatásra bírni.
Minduntalan a Keithszel töltött napok gyönyörű emlékeivel
bombázott.
És ott volt a közelmúlt
eseményei hatására még inkább megkeményedett Zoe. Ő
határozottan örült, hogy megszabadult egy olyan embertől, aki
bizalmatlanságával, előítéleteivel megkeserítette volna az
életét. Ez a Zoe biztos volt benne, hogy jól döntött. A hosszú
évek magánya és felelőssége után olyan emberre volt szüksége,
akire bármikor, bármilyen körülmények között számíthat, és
ez nem lehetett Keith. A bizalom hiánya, akár csak az egyik fél
részéről, óhatatlanul megmérgez minden kapcsolatot.
Az első
leginkább gyarló indulataimat kihasználva próbált felszínre
törni, például amikor Keithről szőtt ábrándozásaim közepette
eltörtem egy üvegpoharat, mélyen felsértve a kezemet. A következő
pohár már nem véletlenül tört, de Cathy rémült pillantása
azonnal visszazárta a szörnyeteget a ketrecébe. A második
túlságosan sokszor jutott szerephez, főként magányos sétáim
során. Hiába döntötte el a harmadik,
hogy többé nem engedi érvényesülni, amint egyedül maradtam,
újra felbukkant.
Karácsony előtti délután is
sétára indultam, és az öregúr ismét ott ült a megszokott
helyén, ezúttal is egyedül, mint az elmúlt napokban már
annyiszor. Felszaladtam a szobámba, és magamhoz vettem a neki szánt
lapos, kis csomagot. A közelébe érve azonban megtorpantam. Mit
csinálok? Hisz’ nem is ismerem. Különben is, mit mondhatnék
neki? Már éppen fordultam volna vissza, amikor meghallottam
határozott hangját.
– Segíthetek valamiben,
kisasszony?
– Nem… vagyis, igen… –
dadogtam, majd összeszedtem magam. – Az az igazság, hogy adni
szeretnék önnek valamit. – Meglepett, de bátorító tekintete
láttán határozottabban folytattam. – Úgy két hónapja ön
ugyanitt ült egy hölggyel, és engem annyira megragadott a látvány,
hogy készítettem néhány fényképet. Tudom, illetlenség volt –
zavaromban és attól való félelmemben, hogy mit szól hozzá,
hadarni kezdtem –, és le is akartam törölni a képeket, de nem
vitt rá a lélek. Amikor láttam, hogy egy ideje egyedül üldögél,
gondoltam, örülne… ennek itt. – Bizonytalanul nyújtottam felé
a csomagot.
Szemében érdeklődés
csillant, és hívogató mozdulattal megpaskolta maga mellett a
padot, miközben átvette az ajándékot. Megvárta, míg
leereszkedem mellé, mielőtt óvatosan bontogatni kezdte volna a
csomagolást. Lélegzetvisszafojtva vártam és figyeltem az arcát.
Amikor megpillantotta, mit rejt a színes papír, mozdulatlanná
dermedt, mely mozdulatlanságot csak egy könnycsepp lassú gördülése
törte meg, ahogy útjára indult ráncos arcán.
– Sajnálom, én… –
kezdtem ijedten szabadkozni, de félbeszakított.
– El sem tudja képzelni,
mennyit jelent ez nekem, kedvesem. Tudja, még kölyökszerelem volt
a miénk, aztán házasság lett belőle. Felneveltünk tisztességgel
három fiút, együtt örültünk az unokáknak, és most hamarosan
megszületik az első dédunoka is, de Ő már nem láthatja. –
Elfátyolosodott a hangja és én késztetést éreztem, hogy
megvigasztaljam. De ugyan mit mondhattam volna neki? Chrisnek sem
tudtam, pedig őt ismertem. Elvesztette élete szerelmét. Nincs az a
közhely, ami ilyenkor vigaszt nyújthat.
– De ez a kép… Ezek mi
vagyunk! Ebben benne van a múltunk, a jelenünk és a jövőnk –
folytatta remegő hangon. – Még ha ő már nincs is mellettem,
tudom, hogy változatlanul és szünet nélkül szeret engem, ahogy
én őt. És hamarosan újra egymás kezét fogjuk szorongatni – a
fotót nézve merengőn elmosolyodott, majd hirtelen rám nézett. –
Magácskának van férje?
– Nem, nincsen – feleltem
fejemet lehajtva. Következő szavaira azonban kutatva néztem a
szemébe.
– Ne hagyja elveszni,
kedvesem! Az igaz szerelemért küzdeni kell, az csak egyszer adatik
meg. Persze, szerethet az ember többször is, sokaknak az is elég,
de az igaz szerelem nem keres fel minket másodszor, nem ad második
esélyt. Ha megtaláltuk, ragaszkodni kell hozzá, különben soha
nem leszünk maradéktalanul boldogok. Tudja, sok akadályt
leküzdöttünk mi is, hogy együtt maradhassunk. Sokszor haragudtam
rá, és ő is rám, volt, hogy okkal – mosolyodott el ismét az
emlékek hatására –, de nem tudtunk nem megbocsájtani egymásnak.
A szívünk nem engedte, hogy sokáig haragot tartsunk. Mi az a
néhány apró botlás és nehézség, egy boldog életért cserébe?
– És honnan lehet tudni, hogy
az igaz szerelem talált ránk? – kérdeztem halkan, amikor már
hosszúra nyúlt a hallgatása.
– Tudni? Sehonnan. Érezni
kell – bökött a mellkasom felé ráncos, kérges ujjával.
Csendben üldögéltünk még
pár percig, gondolatainkba merülve, majd az öreg lassan felállt,
és elindult a park belseje felé. Pár lépés után azonban
visszafordult, és megismételte iménti szavait.
– Ne hagyja elveszni,
kedvesem, harcoljon! Higgye el, megéri!
Csak egy gyenge mosolyra futotta
tőlem, mielőtt újra elfordult és lassú, reszketeg léptekkel
továbbindult.
Néztem, ahogy távolodott, és
rájöttem, hogy igaza van. Szükségem volt Keith-re. Minden egyes
levegővétellel egyre jobban hiányzott.
Hirtelen minden kitisztult.
Hatalmasat csalódtam Keithben, de önmagamban még nagyobbat, amiért
engedtem, hogy érzelmileg ennyire függővé váljak, és igazából
ez volt az, ami menekülésre késztetett. Ha első alkalommal a
körülmények nem is tették lehetővé, később könnyedén
tisztázhattam volna minden félreértést. Ehelyett kifogásként
használtam, és pajzsként emeltem magam köré a sértettségemet
és a dühömet.
Nem engedhettem, hogy a
büszkeségem és a makacsságom miatt elveszítsem őt.
Dédelgetett haragom
elmúltával biztos voltam benne, hogy csak egy nyugodt beszélgetés
kell, és megoldunk minden problémát.
E gondolatokon felbuzdulva
kihagytam az aznapi sétát és inkább hazamentem, Keith telefonja
azonban süket volt, ahogy a következő napokban mindig, és Christ
sem értem el.
A szentestét Cathyvel,
Beckyvel, Daniellel és Helennel töltöttem. Marha poénosnak
érezték magukat, amikor kibontottam az ajándékokat: mindenkitől
egy-egy játék kémfelszerelést kaptam. Nem mondtam el mindenkinek
minden apró részletet, inkább maradtam a jól bevált
féligazságoknál, de valamennyire muszáj volt beavatni őket a
történtekbe.
Beckynek és Danielnek egy
nagyon szép fotóalbumot adtam, és megígértem, hogy meg is töltöm
majd a közös fotóikkal – az első néhány kép elkészítésére
az ünnepek máris remek alkalmat kínáltak. Cathynek festő
eszközöket vettem – állványt, vásznat, palettát, ecseteket és
festékeket –, mert elújságolta, újabban rajzolás helyett a
festéssel próbálkozik. A többiek egy-egy kinagyított,
bekeretezett fotót kaptak. Helené Cathyt és engem ábrázolt,
mivel nagyon úgy tűnt, hogy „örökbe fogadott” minket,
Lizéknek pedig küldtem egyet hármukról, és egyet Rachelről –
csak remélni mertem, hogy épségben oda is ért. Chrisnek, hosszas
rágódás után, szintén egy Rachellel közös képet kereteztem
be, felidézve, mennyit jelentett az idős bácsinak a kettejükről
készült kép. Keith-nek egy kis albumot állítottam össze az
együtt töltött napok legszebb pillanatairól, bár sejtelmem sem
volt, hogy egyáltalán lesz-e lehetőségem átadni neki.
Szilveszter előtti éjszaka
megint megpróbáltam felhívni Keith-t. Reméltem, hogy sikerül
végre bekapcsolt állapotban találnom a telefonját, de sajnos
ezúttal sem volt szerencsém.
Egy forgolódással töltött
éjszaka után még rosszabb reggel következett. Kialvatlan voltam,
csalódott és feszült. Egész nap csak tébláboltam, mindent
elejtettem, levertem, kiborítottam, míg végül feladtam, és
inkább nem nyúltam semmihez. Amikor Cathy kérésére leültem,
hogy portrét festhessen rólam, még rosszabb lett a helyzet – túl
sok időm volt gondolkozni.
Este négyszer is átöltöztem,
mire megfelelőnek tartottam a megjelenésemet. Végül egy csillogó
arany költemény mellett döntöttem, ami mély, keresztezett
dekoltázsával és derékban húzott szabásával gyönyörűen
kiemelte az alakomat, ráadásul majdnem csípőig fedetlenül hagyta
a hátamat, csupán egyetlen, dísznek szánt, vékony keresztpántra
bízva a feladatot, hogy fenntartsa rajtam a finom anyagot. A lágyan
fodrozódó szoknyarész is éppen olyan hosszú volt, hogy kellően
megmozgassa a férfiak fantáziáját.
Ahogy az lenni szokott az ilyen
„ma minden rosszul sül el” napokon, amikor azt hittem, hogy ezt
már nem lehet fokozni, kiderült, hogy mégis. A terembe lépve
Keith volt az első, akit megpillantottam. Csakhogy nem volt egyedül.
Természetesen az én egyik asztalomnál ült, egy számomra
ismeretlen lány társaságában. Eltéveszthetetlenül „akasztják
a hóhért” érzés kerített hatalmába. Most örültem csak
igazán, hogy nem siettem el a ruhaválasztást.
Nem kerülhettem el a
találkozást, így inkább minél hamarabb túl akartam esni rajta.
Igyekeztem legyűrni feltámadó féltékenységemet és udvarias,
mosolygó álarc mögé rejtőzve hozzájuk léptem.
– Jó estét! Szia, Keith. Mit
hozhatok?
– Szia, Zoe! – Keith
szemében öröm csillant, de a váratlan fény gyorsan ki is hunyt.
Furcsán zavart, szinte bűntudatos arccal mutatta be a mellette ülő
fiatal lányt – aki az Adriana névre hallgatott –, mielőtt
leadta volna a rendelést.
El kellett ismernem, Adriana
gyönyörű volt. Barna, derékig hullámzó hajával, különleges,
világoskék szemeivel és modell alkatával nem vehettem fel a
versenyt. Királynői, csupa ezüst, földig érő estélyi ruhája
csak fokozta a kettőnk közti különbséget. Persze Keith is
vonzotta a tekinteteket, az enyémet mindenképp – remekül állt
rajta az elegáns szabású fekete öltöny.
Szikrányit sem mazochista
hajlamú ösztöneim egyre azt harsogták, „csak gyorsan el innen”,
így némán bólintottam, és már fordultam is a szomszédos asztal
felé. Nem jutottam azonban messzire. Két lépés után meleg kéz
kulcsolódott lágyan a csuklómra, óvatos szorítása megállásra
késztetett.
– Tartanál egy kis szünetet?
– nézett rám Keith komoran, majd amikor a kezemet elhúzva tovább
akartam menni, hozzátette – Kérlek!
– Most nem lehet. Láthatod,
hogy mi csak négyen vagyunk, viszont itt tolong a teljes floridai
felső tízezer. Talán később.
Ezzel ő sem vitatkozhatott, így
hagyta, hogy a következő asztalhoz lépjek, de pár másodpercig
még mozdulatlanul figyelt, mielőtt visszatért volna a partneréhez.
Minden porcikámmal éreztem őt.
Csak jóval később sikerült
elszabadulnom, amikor a vendégek elfoglalták magukat az éjfél
utáni svédasztallal. Jeleztem Keithnek, hogy a bárpultnál
megtalál, ha akar, és kértem Josh-tól egy kávét.
– Nem beszélhetnénk valahol
négyszemközt?
Zaklatott volt a hangja, holott
közel s távol nem volt semmi, ami felzaklathatta volna. Szemmel
láthatóan tovább lépett, akkor mit követelőzik itt nekem?!
Talán Adriana miatt, talán
Keith viselkedése volt az ok, de még valószínűbb, hogy saját,
önmagam által nagyon is elítélt féltékenységem, mindenestere
megint felbuzgott bennem az indulat, amit az utóbbi napok
kínszenvedése során azt hittem, végleg eltemettem.
– Nézd, Keith! Fáradt
vagyok, nyűgös, és szeretném meginni a kávémat – válaszoltam
kissé valóban hisztis hangon, hátra sem nézve.
– Mondták már neked ma, hogy
milyen gyönyörű vagy?
Hirtelen témaváltása
meglepett, nem különben az a tény, hogy olyan közel volt hozzám,
hogy a belőle áradó citrusos illat még a kávém kesernyés
aromáját is elnyomta.
– Igen, képzeld, mondták.
Lépten-nyomon pikáns ajánlatokat kapok. Hisz tudod, ez a munkám –
feleltem szarkasztikusan, és lehajtva a kávém maradékát felé
fordultam.
– Igazuk van! Észveszejtő ez
a ruha! – Zavartalanul folytatta a széptevést, elengedve a füle
mellett a féltékenységére tett gúnyos utalásomat.
Még közelebb lépett, kezét
meztelen hátamra simította. Nem tudtam elhúzódni, lévén, egy
magas bárszéken ültem, de cseppet sem tetszett a közöttünk
felszikrázó levegő, hogy az érintése rövidzárlatot okozott az
idegsejtjeimben. Az asztaluk felé néztem, de a lány nem volt ott.
Hát ezért engedte
meg magának Keith ezt a közvetlenséget. És még ő akadt ki,
amikor azt hitte, hogy nem elégszem meg kizárólag vele!
– Nem hiszem, hogy ezért
akartál velem beszélni! – csattantam fel. – Mit akarsz?
– Hogy jelen pillanatban mit
akarok, azt inkább hagyjuk – nevetett fel rekedten –, félő,
hogy leütsz egy tálcával, és amiért eredetileg beszélni
szerettem volna veled, arra sem alkalmas sem a hely, sem az idő. Azt
hiszem, ahhoz is többre lesz szükségünk öt percnél.
– És már abból az ötből
is csak kettő maradt – néztem jelentőségteljesen a pult fölött
függő díszes órára.
– Megvárhatlak munka után?
– Ugye most csak viccelsz?! –
néztem rá hitetlenkedve. – Két napja nem aludtam, és csak az ég
tudja, mikor tehetem meg ismét – mutattam a javában ünneplő
vendégek felé. – Majd’ egy hónapja nem is láttalak, mi lett
most hirtelen ilyen sürgős? – Ez kicsit úgy hangzott, mint egy
számonkérés, de már nem tudtam visszaszívni.
– Te dobtál ki, emlékszel?
– Igen, ahogy arra is, hogy
miért tettem. Szóval?
– Rendben. – Elengedte
a derekamat, és az öltönye belső zsebéből előhúzott tollal
ráfirkantott valamit a pulton lévő egyik poháralátétre. – Itt
a számom. Hívj, ha felébredtél, és azonnal itt vagyok. –
Hozzám hajolt, gyors csókot nyomott a számra, és mire
felocsúdtam, már ott sem volt.
A száma?!
Ránéztem a papírra, de nem a napok óta hívogatott, kívülről
fújt számsor állt rajta. Tiszta
hülye vagyok! Hisz’ tudtam, hogy Chris új telefonokat vett
mindhármuknak, amikor kiderült, hogy lehallgatták. Hát ezért nem
tudtam elérni egyiküket sem!
Homlokomat a pulthoz ütögetve
álltam bosszút magamon önnön hülyeségemért, míg Josh tenyere
be nem ékelődött a fa és a fejem közé. Kérdő tekintetére
csak egy „hagyd el,
szimplán hülye vagyok”
legyintéssel válaszoltam, mielőtt újra belevetettem magam az
ünneplő forgatagba.
Se Keith-t, se Adriánát nem
láttam már utána az estélyen. Irigyeltem, hogy ilyen könnyen
leléphetett és valószínűleg hamarosan az igazak álmát alussza,
de majd’ megőrültem a féltékenységtől, amikor elképzeltem,
hogyan folytathatták az ünneplést.
Én csak hajnali hat után
kerültem ágyba, miután az utolsó, cseppet sem józan vendégek is
feladták azon törekvésüket, hogy elfogyasszák a KisS teljes
italkészletét. Ezúttal nem okozott gondot az elalvás. Olyan
fáradt voltam, hogy állva is ment volna a dolog.
Befejező rész következik!
Na, lesz itt happy end..vagy nem xD amúgy ez a fejezet csodálatosan érzelmes volt, faltam minden sorát. Ebben talán még az akciónál is jobb vagy.. Azt az utolsó fejezetben sem fogom megérteni, hogy Zoe miért is nem virít a könyvesboltokban...
VálaszTörlésMár nem kell sokat várnod, hogy kiderüljön. :-D
VálaszTörlésIgen, én is úgy érzem, hogy az érzelmi oldal közelebb áll hozzám, mint az akció. :-P Ezért is tartom valamilyen szinten jobbnak az első regényemet, mert ott a szív és a lélek kap főszerepet, még a kulcsjelenetben is, ami pedig nem éppen a könnyed kis romantika jegyében íródott. Igaz, abban az a kevés akció lett még ennél is gyengébb, azt hiszem (mentségemre, első próbálkozás volt). :-)
Nos, erre én sem tudom a választ, csak találgatok: nem tartották elég kiforrottnak a stílust, nem volt elég kidolgozott a történet, nem vág a profiljukba, és még sorolhatnám. :-) De nem baj, te így is olvashatod (ahogy mások is), ráadásul így én is olvashatom a véleményed, ami nagyon sokat jelent nekem.
Apropó, Emmy, így már érthető számodra Zoe viselkedése? :-)
VálaszTörlésIgen, abszolút :)
TörlésAkkor megnyugodtam. :-D
Törlés