ZOE – 8. rész

Színjáték

Másnap kipihenten és vidáman ébredtem. Egy kiadós ebédet követően úgy döntöttem, elkezdem kicsit saját igényeimhez igazítani a lakást. Semmi olyat nem terveztem ugyan, ami szerkezeti átalakítást igényelt vagy kárt tett volna a lakás bármely részében, de gondoltam, legalább Helent megkérdezem.

– Igen, Helen Beauty – szólt bele a telefonba szinte azonnal.

– Jó napot, Helen, Zoe vagyok. Elnézést a zavarásért, csak szerettem volna megkérdezni, van-e valami akadálya, hogy apró módosításokat végezzek a lakásban. Természetesen semmi komoly átalakításra nem gondoltam, csak némi átrendezésre, néhány új berendezési tárgyra – hadartam szinte egy szuszra. Valahogy mindig ideges lettem, ha vele beszéltem.

– Neked is jó napot, Zoe! Biztos vagyok benne, hogy nyugodtan kicsinosíthatod, elvégre az az új otthonod. Amíg nem kezdesz el fúrni-faragni vagy festékes vödrökkel rohangálni, addig biztos semmi akadálya. De ha már beszélünk, én is szeretnék kérni valamit. – Hirtelen bizonytalan lett a hangja, ami, rövid ismeretségünk ellenére is, szokatlannak tűnt tőle. – Megtennéd, hogy kezdés előtt bejössz hozzám? Valamit feltétlenül meg kellene beszélnünk.

– Természetesen.

– Rendben, akkor várni foglak. További szép napot, és addig is jó pihenést.

– Köszönöm, Helen, önnek is.

Csak miután letettem a telefont, jutott eszembe, hogy Kirsten kérésére ma megint az első körben kezdek. Nem voltam biztos benne, hogy Helen tisztában van-e ezzel. Végül úgy döntöttem, nem zavarom megint, ha épp nem ér rá nyolckor, öt percre csak el tudok szabadulni később is.

Elindultam tehát vásárolni. Természetesen Becky elmaradhatatlan társaságában, mert amint meghallotta a vásárlás szót, már pörgött is, akár egy búgócsiga, és persze minden lakberendezési üzletet ismert a környéken. Igaz, a divatáru boltok jobban izgatták, de a kedvemért ezúttal kivételt tett és megígérte, hogy nem fogunk próbafülkéről próbafülkére járni.

Éppen kiléptünk a verőfényes napsütésbe, amikor ismerős hang csendült fel a hátunk mögött.

– Szép napot, lányok! Hová-hová ilyen sietősen?

Kelletlenül fordultam hátra.

– Neked is hasonlókat, Christian! Vásárolni indulunk. És te mi járatban vagy errefelé fényes nappal? – kérdeztem vissza leplezetlen gúnnyal a hangomban.

– Csak éppen erre jártam. Veletek tarthatok?

– Oh, nem hiszem, hogy neked való lenne! Ha egyszer mi ketten belelendülünk… Csak unatkoznál a próbafülkék előtt. – Csupán a visszautasítás élét próbáltam elvenni a füllentéssel, de a várható mellékhatást se bántam túlzottan. Figyelmeztető pillantást vetettem Beckyre, hogy el ne szólja magát és mosolyogva vártam Chris visszakozását. Csalódnom kellett.

– Érdekes, én úgy tudtam, a lakberendezési boltokban nincsen próbafülke – jegyezte meg blazírtan, majd tetőtől talpig végigmustrált. – Ámbár érdekes látványt nyújthatsz, mondjuk egy szexi lámpaernyőben – görbült kaján vigyorra a szája.

– Milyen jók az értesüléseid.

– Na, igen, csak kapcsolatok kérdése. Szóval, mi a válasz, most, hogy lebuktattalak? Az a legkevesebb kárpótlás a hazugságért, hogy élvezhetem megtisztelő társaságotokat.

– Nem tartozom neked semmivel! – gurultam dühbe ekkora arcátlanság láttán. Még ő akar kárpótlást! – Még nagyon élénken él bennem, mit műveltél velem tegnap!

– Akkor nem úgy tűnt, hogy ellenedre lett volna. Legalábbis az elején – vágott vissza gunyorosan, és a szeméből azt is kiolvashattam, hogy megfogalmazásom kétértelműsége sem kerülte el a figyelmét.

Ez már végképp betette nálam a kaput. Ez a fajankó még képes, és dicséretnek veszi!

– Ha rám hallgatsz, azt csinálsz, amit akarsz! Mi mindenesetre vásárolni megyünk.

Becky, aki eddig csak kapkodta a fejét kettőnk között, akár egy teniszmérkőzésen, alig tudott lépést tartani velem. Legnagyobb sajnálatomra Chris sem maradt le mögöttünk. Becky kérdő tekintettel oldalba bökött, amikor a kocsi felé menet minden átmenet nélkül halkan felnevettem, de egyelőre nem árultam el az okát – nem akartam, hogy kicsinyes és gyerekes bosszúm célpontja tudomást szerezzen a tervemről.

Chris minden ellenkezés nélkül hajtogatta be magát a kocsim hátsó ülésre.

– Jut eszembe, kérdezhetek valamit? – hajolt oda hozzám a két első ülés között, majd hallgatásomat beleegyezésnek véve folytatta. – Ugye a drogdílerrel csak vicceltél?

– Ilyesmivel nem szoktam viccelni.

A visszapillantó tükörben figyeltem, ahogy megsimogatta a tegnap esti pofonom helyét és elgondolkozva hátradőlt. Hitetlenkedő pillantása egész úton rajtam pihent. Akaratlanul is mosolyognom kellett.

Először sorban végigjártuk a közelben lévő üzleteket, amik felkeltették az érdeklődésemet. Mindent aprólékosan végignéztem, színmintákat lapozgattam, dekorációs anyagokat válogattam, holott eszem ágában sem volt ilyesmit vásárolni. Persze azért az eredeti célomról sem feledkeztem meg, megvettem a megálmodott paravánt és néhány díszpárnát. A térelválasztó sajnos túl nagy volt, azt kénytelen voltam kiszállíttatni, de a párnákat egyszerűen Chris kezébe nyomtam – haszna is legyen, ha már utánunk koslat.

Amikor kifogytam az ötletekből, rábíztam magam Beckyre. Magyarázat nélkül is hamar átlátta a tervemet és egy cinkos mosolyt követően elkezdett könyörögni, hogy mégis nézzünk be a Lady’s Night-ba, mert neki feltétlenül kell pár új fellépő ruha. Persze akkor már nem álltunk meg egy üzletnél. Beckyre lehetett számítani, minden boltban legalább fél órát töltött válogatással, majd ugyanennyit próbálgatással, melynek eredményeként a Chris kezében lévő szatyrok száma vészesen emelkedett.

Kéretlen kísérőnk azonban egy szemernyit sem zavartatta magát, még véleményezte is az egyes darabokat. Ekkor villant be előző napi felismerésem, és legszívesebben bokán rúgtam volna magam a hülyeségemért. Egy meleg hapsit vásárlással kínozni?! Valószínűleg még a málhás szamár pozíció ellenére is jobban élvezte, mint Becky és én együttvéve. Erre ráeszmélve, csalódottan indítványoztam, hogy mára függesszük fel a túrát. Bezsúfoltuk az új szerzeményeket a csomagtartóba, és hazahajtottunk.

Itt jött a második hideg zuhany, ugyanis, miután Chris kisfiús, kissé kárörvendő mosollyal elbúcsúzott tőlünk, rájöttünk, hogy nekünk kell felhordanunk azt a töménytelen csomagot, amit eddig ő cipelt. Éppen annyi időm maradt, hogy gyorsan be tudtam még kapni pár falatot, és már kezdhettem is készülődni.

A már megszokott, ideges remegéssel a gyomromban indultam Helen irodájába, de a bentről kiszűrődő feszült beszélgetés hangjai megtorpanásra késztettek az ajtó előtt. Már éppen kopogni akartam, amikor meghallottam a nevem.

– Muszáj folytatnunk a színjátékot, ha nem akarom, hogy gyanút fogjanak, vagy egyszerűen csak gyengének tartsanak. Szükségem van Zoe segítségére! Még így sem fogadtak be teljesen, nem hiányzik, hogy egy ilyen pitiáner ügy aláássa az eddigi eredményeimet – érvelt kissé idegesen Chris.

– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Zoe teljesen új itt, azt sem tudjuk, bízhatunk-e benne. – Helen hangja visszafogottan csengett, hegyeznem kellett a fülemet, hogy megértsem, mit mond. Ezek után váratlanul ért Chris türelmetlen felcsattanása.

– Én sem örülök, elhiheted, de most már nem tehetünk mást! Ha visszakozok vele kapcsolatban, akkor egy gyáva, állhatatlan alak leszek a szemükben és semmit nem fognak rám bízni.

– Talán, ha nem állítottatok volna be figyelmeztetés nélkül, akkor…

– Igen, tudom, de ezen már nem változtathatok.

– Akkor most mi lesz?! – kérdezte főnöknőm nem kevés éllel a hangjában. – Beavatod a kis titkodba?

– Szó sem lehet róla, nem tudhatja meg! Túl veszélyes, elszólhatja magát.

Itt untam meg a hallgatózást és azt, hogy a hátam mögött rólam akarnak dönteni. Beléptem az ajtón, és határozottan becsuktam magam mögött.

– Már tudom.

Két szempár meredt rám hirtelen riadtan. Chris lett úrrá hamarabb a vonásain, de a gyanakvás nem tűnt el a tekintetéből.

– Mit tudsz?

– Hogy miért volt a tegnapi színjáték – válaszoltam teljes nyugalommal. – Hogy…, hogy is mondjam finoman, szóval, hogy nem a lányok érdekelnek. Azért játszottad meg a nagy macsó nőcsábászt, hogy ne derüljön ki, hogy meleg vagy – mondtam ki végül leplezetlenül.

Helen felől halk horkantást hallottam, Chris arcán pedig a legkülönbözőbb érzelmek váltották egymást. Meglepettség, sértettség, majd megrándult a szája széle – de ez éppúgy lehetett egy ingerült fintor, mint egy nevetés elfojtása –, végül megkönnyebbült mosoly terült el az arcán.

– Azt hiszem, jobb is, hogy rájöttél. A titkolózás soha nem vezet jóra. Hajlandó vagy segíteni nekem a látszat fenntartásában?

– Miért tenném? – kérdeztem élesen, majd kissé lágyabban, gyorsan hozzáfűztem – De azt megígérhetem, hogy senkinek nem beszélek róla.

– Az nekem nem elég. Megértem, hogy dühös vagy rám a tegnap esti lerohanás miatt, de nem nagyon volt más választásom. És akár hiszed, akár nem, azt nem magam miatt tettem.

– Ezt hogy érted?

– Kénytelen voltam valahogy elérni, hogy Luis elveszítse az érdeklődését. És mivel ő nem igazán szereti, ha túl sokáig kell bíbelődnie, amíg megkapja, amit akar, így az volt a kézenfekvő megoldás, ha megmutatom neki, hogy milyen problémás eset vagy. – A szemtelen vigyor, ami az utolsó szavaknál kiült az arcára, azonnal ki is oltotta ébredező hálámat.

– Igazán?! Ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem szorulok a segítségedre! Egyedül is elbírok a kéretlen hódolókkal!

– Ja, igen, a drogüzér – jegyezte meg gúnyosan. Láthatóan nem hitt nekem. – De eddig nem találkoztál Luisszal – folytatta magabiztosan. – Nem szállt volna le rólad!

– Nem épp az imént mondtad, hogy nem szereti a macerás lányokat?! – kérdeztem diadalittas hangon, utalva a nyilvánvaló ellentmondásra.

– De. Csakhogy, ha egyszer már kiszemelt valakit, és erről mások is tudnak, akkor mindenáron eléri a célját, nem riad vissza a mocskos módszerektől sem. Tudod, a hozzá hasonló alakok nem szeretik, ha sérül az egójuk. Így viszont…

– Ahogy te sem, igaz? – szúrtam közbe gúnyosan.

– …elég kényelmes alibit biztosítottam neki a visszavonulásra anélkül, hogy folt esett volna a hírnevén – fejezte be a mondandóját, cseppet sem zavartatva magát.

– Ezek szerint a lekötelezetted vagyok? – Milyen jó, hogy engem mindig megment valaki!

– Így is fogalmazhatunk. – Felcsillant a szeme, amikor rájött, hogy megnyerte a csatát. – Szóval, akkor segítesz?

– Mit kell tennem? – kérdeztem továbbra is gyanakvóan.

– Tulajdonképpen semmit, csak add magadat. Szépen eljátsszuk, hogy érdeklődök irántad, majd miután „beadtad a derekad”, faképnél hagylak. – Arcszínem cseppet sem hagyhatott kétséget afelől, hogy mi a véleményem a terv utolsó szakaszáról, mert inkább gyorsan átgondolta. – Vagy, ha úgy jobban tetszik, egy idő után rendezünk egy jó kis szakítós csetepatét.

Ebben maradtunk.

Az igazat megvallva nem fűlött a fogam egy ilyen színjátékhoz, már csak Keith miatt sem – ráadásul a csókunkra visszagondolva, nem igazán bíztam saját magamban –, de ha jobban belegondoltam, ezzel én is csak nyerhettem. Ha mindenki úgy tudja, hogy a nagy „Diamond család” egyik tagjának a barátnője vagyok, akkor arra az időre legalább megúszom az „udvarlókat” és nem kell több hasonló jelenettől tartanom.

Azt sem felejthettem el, hogy miért vagyok itt. Ahhoz, hogy hivatalosan is magamhoz vehessem Cathyt, meg kell győznöm a gyámügyet, hogy alkalmas vagyok rá. Ehhez pedig fix állás, állandó kereset és lakás kell. Helen láthatóan jó kapcsolatban volt Christiannel, így nem utasíthattam vissza anélkül, hogy ne veszélyeztettem volna mindezt.

Keithnek pedig semmi oka nem lehet a féltékenységre, hiszen egy homoszexuális férfi barátnőjét kell alakítanom – és még ennél is kevesebb, ha nem mondom el neki. Ami pedig engem illet, az a múltkori elgyengülés csak pillanatnyi elmezavar következménye lehetett.

Magabiztosan léptem be a hangulatos terembe és egyenesen a bárpulthoz sétáltam, ahol már csőre töltött kérdésekkel vártak. Becky jobban aggódhatott, mint hittem, ha képes volt miattam elszakadni a szívszerelmétől és munkaidőn kívül bejönni.

– Minden rendben?

– Persze, miért ne lenne?

– Helen nem szokott csak úgy magához hívatni minket – magyarázta Josh. – Azt hittük a tegnapi dologgal kapcsolatban akar veled beszélni.

– Tulajdonképpen így volt. Elnézést kért, amiért nem tudott közbelépni. De megnyugtattam, hogy nem történt semmi különös, és hogy ez a Chris, talán nem is olyan rossz arc. Ma is teljesen tűrhetően, sőt segítőkészen viselkedett, és még a kis bosszúhadjáratom sem tántorította el. – Büszke voltam magamra, hogy a rögtönzött magyarázattal egyben elhintettem az első áruló célzást is. Elvégre Becky úgy tudta, ki nem állhatom a pasast, nem lett volna túl jó, ha faggatni kezd, hogy miért változott meg a véleményem.

– Milyen bosszúról csevegtek ti itt? – jelent meg Tamara is, lecsapva az elcsípett szavakra.

– Oh, csak Christ leckéztettük meg kicsit délután – válaszolta Becky kuncogva. – Mindenáron velünk akart tartani vásárolni, mi pedig megadtuk neki, amire vágyott.

– Vásárlás?! – Horkant fel Josh szörnyülködő ábrázattal. – Veled és Zoéval?! Igyekszem nem ujjat húzni veletek, lányok, ha ilyen bosszútól kell tartanom. – Megrázkódott a gondolatra, majd gyorsan magunkra is hagyott minket, amikor mindhárman hangos kacagásban törtünk ki.

Szükségem volt némi időre, hogy hozzászokjak a gondolathoz, miszerint Christian Wolf, ha csak színleg is, heves rohamot indít a meghódításomra, nekem pedig, szintén látszólag, el kell fogadnom azt. Nem, ez így nem igaz – helyesbítettem magam –, hiszen pont, hogy ellenkeznem kell, legalábbis egy ideig.

Még hogy adjam önmagam! Addig dohogtam, míg teljesen belelovaltam magam, és végképp dilihoppos lettem, amikor megpillantottam Luist az ajtóban. Azt sem tudtam, kire legyek dühösebb, Chrisre, a hülye ötlete miatt vagy Luisra, elvégre, ha ő nincs, ez az egész színjáték szükségtelen lenne.

A felém vetett sokatmondó pillantások, sötét vigyorok és a leplezni sem próbált, hangos kacagások éppenséggel nem sokat segítettek a lecsillapodásban. Ez lehetett az oka, hogy amikor az asztalukhoz értem, nem éppen a vendégeknek kijáró udvariassággal reagáltam le Chris bókját. Még David is felkapta a fejét.

– Nocsak, a hölgy nem örül túlzottan a figyelmességednek, Wolf. Mit lépsz erre?

Meg sem szólaltam, mert tudtam, hogy valami gorombaság csúszna ki a számon, de feszülten vártam a választ. Kíváncsi voltam, Chris hogyan vágja ki magát, és ebben a kíváncsiságban ismét volt némi személyes érdeklődés is, ami csak fokozta az elkeseredésemet.

– Nos, azt hiszem, be kell neki bizonyítanom, hogy érdemes vagyok a figyelmére. – Hangja éppen annyira volt hamiskás, hogy elérje, rápillantsak.

Teli szájjal vigyorgott, majd rám kacsintott, amitől újfent elöntött a pulykaméreg. Hogy a fenébe lehet valaki ennyire öntelt?!

A következő két órában keresztülnéztem rajta, bár sajnos azt nem tehettem meg, hogy kerülöm az asztalukat. Folyton azon járt az eszem, mit tervezhet Chris, mert abban biztos voltam, hogy látványos lesz, sőt, egyenesen feltűnő.

A műszak vége felé kitűnő alkalma nyílt arra, hogy mindenki előtt kinyilvánítsa irántam tanúsított érdeklődését. Az egyik tolakodóbb vendég nem igazán vette tudomásul finoman megfogalmazott elutasításomat, amikor pedig tovább akartam menni a következő vendéghez, zajos méltatlankodás közepette felpattant és utánam kapott. Kis híja volt, hogy le nem szakította rólam a felsőt, néhány gomb így is megadta magát, amitől az ingem sztrájkba lépett és nem takarta tovább, amit bizony takarni illett volna.

Ekkor lépett közbe Chris. Éppen azon igyekeztem, hogy amennyire lehet, összefogjam magam előtt a makacskodó ruhadarabot, amikor mellettem termett és rám borította a zakóját. Sajnos nem érte be ennyivel.

– Uram, kérjen bocsánatot a hölgytől!

– Milyen hölgyről beszélsz, ember?! Ez csak egy nőcske. Én csak szívességet tettem a teremben lévő uraknak. – Szavait hangos helyeslés kísérte, főként az asztaltársaságától, de más vendégek is csatlakoztak.

Chris szeme összeszűkült, de fegyelmezte magát.

– Kérjen bocsánatot a hölgytől!

– Á, értem már, kúrogatod a kis cafkát, így már rögtön más a hölgyike fekvése.

 

Hangos hahotázásba kezdett saját gyenge szójátékán, így igencsak váratlanul érte, ami történt. Chris a hangoskodó férfi elé lépett és minden figyelmeztetés nélkül állon vágta. Nekem fájt, ahogy az ipse fogsora összecsattant. Alaposan meglepődtem, amikor véres nyál kíséretében egy fog koppant a padlón. Én a nyelve egy részére is számítottam.

– Maga nem normális – hörögte a bántalmazott. – Ezért simán feljelenthetném!

– De nem fog, és ezt mindketten tudjuk. Most pedig, kérjen bocsánatot a hölgytől.

Nem mozdult elég gyorsan, ezért Chris megragadta az öltönyét a tarkójánál és elém rángatta, majd súgott valamit a fülébe, amivel egy szempillantás alatt elérte a kívánt a hatást. Mit mondjak, nem voltam kíváncsi az eszközeire, de immár a bocsánatkérésre sem. Minden eddiginél erősebben tudatosult bennem, hogy ki is az a férfi, aki előttem áll.

Ott akartam hagyni őket, de Helen közeledő alakja és méregtől szikrázó tekintete láttán mozdulni sem tudtam. A fülemben egyre hangosodó dobolástól alig hallottam meg a halkan, kelletlenül kinyögött szavakat.

– Elnézést,… hölgyem!

Chris, mint aki jól végezte dolgát, az asztalhoz penderítette foglyát, leültette a székére, majd elégedetten leporolta a tenyerét. Az öklét tanulmányozva fordult felém.

– A francba, most mehetek beoltatni magam. Lehet, hogy veszett az ürge.

Lepillantottam a kézfejére és némi elégtétellel vegyes sajnálkozással vettem tudomásul a bütykén éktelenkedő sebet.

– Így jár, aki pórul jár.

– Én sem mondhattam volna találóbbat. – Helen megtorpant mellettünk, villámló tekintetét Chrisre szegezte és szóra nyitotta a száját, majd a közelünkben állókra pillantva inkább meggondolta magát, a bárpulthoz sétált, és jelzett, hogy kövessük.

– Helen, nagyon sajnálom, ígérem, hogy nem fordul elő többet.

Csendre intett és Chrishez fordult.

– Mi a fene volt ez?! Belementem a kisded játékodba, de arról nem volt szó, hogy pépesre vered a vendégeimet! Kerülnünk kell a botrányt, nem okozni, emlékszel?!

– Persze, Helen, de…

– Nincsen de, Christian! Ne feledkezz meg a valódi célunkról!

Fellélegeztem, amikor feldúltan elviharzott, mintha én ott sem lettem volna.

– Nos, mennem kell dolgozni.

Már indultam volna, de szavaim felrázták Christ révedezéséből.

– Meg sem köszönöd, amit érted tettem? Kiütöttem a zaklatódat, közben megsérültem, és még Helent is magamra haragítottam.

– Nincs mit megköszönnöm, semmi szükség nem volt az akciódra, boldogultam volna.

– Na, igen, még a blúzoddal sem tudtál egyedül elbánni.

– Ez már több a soknál! Szállj le rólam, hallod?! Nem nekem van szükségem rád, hanem fordítva! És megköszönném, ha nem rúgatnál ki, nekem kell ez a munka!

– Szóval, nincs szükséged a segítségemre.

– Így van.

– Nos, akkor kérem vissza a zakómat, és már itt sem vagyok.

Dühösen elkezdtem lerángatni magamról a felöltőt, de azonnal tudatosult bennem, hogy alatta jóformán csak egy félkosaras, csipkés melltartót viselek.

– Ööö, nem maradhatna nálam? Csak addig, amíg hazaszaladok átöltözni.

Persze nem állta meg nevetés nélkül, ráadásul zavaromat és tiltakozásomat figyelmen kívül hagyva lehúzta rólam a zakót.

– Hé!

– Nyugi, csak egy pillanat.

Míg én a két kezemmel próbáltam takargatni magam, ő szép nyugodtan kibújt az ingéből. Rám adta, majd megkötötte a mellem alatt és komótosan eligazgatta. Csak hápogtam és magamban dúltam-fúltam, de sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy tiltakozzam. Amikor elkészült, az ingem maradékát egyszerűen a pultra ejtette, kritikusan végigmért, majd csettintett.

– Tökéletes.

Lazán fehér trikója fölé kanyarította a fekete zakót, és várakozón tekintett rám.

– Köszönöm.

Megmosolyogta durcás hangomat, megfricskázta az államat és vigyorogva elvonult.

Annyira, de annyira utáltam.

Folytatása következik!