ZOE – 10. rész

Follow

– Miért kellett odaülnöm hozzátok? David szerintem cseppet sem vágyott most a társaságomra – kérdeztem, amint kiértünk az ajtón.

– Gyanakvó természet, ha pont most távol maradsz, beindul a fantáziája. Így viszont, hogy szépen fesztelenül közénk telepedtél, mellesleg nagyon jól csináltad, láthatóan megnyugodott. De ha már a miérteknél tartunk, miért éppen a mai napot választottad, hogy „megadd magad” nekem?

– Mert feldühített Luis kárörvendő viselkedése. De rosszul emlékszel… Nem ma, hanem tegnap. – Felkuncogtam, ahogy visszaemlékeztem az elsuttogott vallomásom által kiváltott fuldokló hangra. Chris is felkacagott.

– Igazi kis boszorka vagy.

Már a parkon sétáltunk keresztül, amikor észbe kaptam.

– Hová is jössz te most?

– Csak nem gondolod, hogy engedlek egyedül hazamenni, azok után, amit előadtál a többieknek?

– De ők már nincsenek itt.

– Ez igaz, de nem szeretnék velük összefutni a hallban vagy a parkolóban. – Fáradt sóhajomat félreértve, morcos hangon folytatta. – El bírod még viselni a társaságomat egy rövid ideig? Tőlem alhatsz is, legfeljebb betakargatlak.

A pikírt választ egy furcsa érzés fojtotta belém, mintha figyelnének. Soha nem éreztem még hasonlót, azt hittem, ilyen csak a könyvekben van, de a sablonos megfogalmazás teljesen illet rá: a tarkómon égnek álltak az apró hajszálak és úgy bizsergett, ahogy zsibbadás után a lábam szokott. Körülnéztem, de csak néhány árnyékóriást láttam. Azért gyorsan belekaroltam Chrisbe, hátha a bandából döntött úgy valaki, hogy kijön egy kis friss levegőt szívni.

Épp az ajtót akartam kinyitni, amikor megcsörrent odabent a telefonom. Két dolog villant át az agyamon. Az első, hogy otthon történt valami, a második, hogy talán Keith jelentkezik végre. Remegett a kezem az idegességtől, így a kis plasztik kártya még véletlenül sem akart a helyére illeszkedni. Chris kivette a kezemből, és egyetlen laza mozdulattal végighúzta a mágneszár keskeny résében.

Ismét szöget ütött a fejemben, hogy ennyi alkohol elfogyasztása után, nekem az egyenes járás is gondot jelentene, nemhogy az ilyen precíz műveletek, de a lakásba lépve már máson járt az eszem. Az immár néma telefonhoz szaladtam, a kijelzőn azonban csak az „ismeretlen hívó” felirat virított – Anonymus viszont már háromszor is keresett. Ezzel az információval aztán nem sokra mentem.

Lerúgtam a kényelmetlen cipőt, és a nappali közepén megállva, tanácstalanul néztem vendégemre. Átkoztam a helyzetemet és magamat, és rettentően dühös voltam Keithre, hogy még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy felhívjon.

– És most? Karmoljam össze esetleg a hátad, hogy legyen nyoma? – A kérdést leplezetlen gúnnyal itattam át, Chris azonban csak nevetett rajtam.

– Nem szükséges, egyikünkön sem fognak beható ellenőrzést végezni. Ne is törődj velem. Csináld, amit szoktál, mintha itt se lennék. – Lehuppant a kanapéra, ő is lerúgta a cipőjét, és a dohányzó asztalról felemelve egy magazint, kényelmesen elhelyezkedett.

– Amit szoktam? Rendben, ahogy akarod.

Belém bújt a kisördög. Odasétáltam a kanapé háta mögé és elkezdtem levenni a ruháimat, majd mindet szépen a háttámlára terítettem. Amikor már csak egy apró csipke alsó és a hozzá tartozó melltartó volt rajtam, a konyha felé indultam.

Az ajtófélfának támaszkodva fordultam vissza hozzá: – Kérsz valamit?

– Köszönöm, egy pohár víz jólesne – mormolta fel sem nézve az újságból.

Na, ez több mint kínos! Paprikavörös arccal vonultam be a konyhába, és halkan szentségelve, gyorsan belebújtam a reggel ott felejtett pongyolába. Mit képzeltem?! Talán, hogy meglát és azon nyomban letámad, feladva eddigi életmódját?! És ha megteszi, mit léptem volna? Lerázom, mondván, hogy csak a női büszkeségemet akartam kicsit helyrepofozni?! Nevetséges vagyok!

Miután letettem elé a pohár ásványvizet, a fürdőbe vonultam, lezuhanyoztam, pizsamába bújtam és eldöntöttem, hogy igenis aludni fogok. Amikor azonban visszamentem, hogy elköszönjek és megkérjem, ha elmegy csapja be az ajtót, a víz érintetlenül állt az asztalon, az újság a földön hevert, Chris pedig oldalra dőlve aludt a számára túl rövid fekhelyen. Úgy látszik, mégse olyan fontos az a program.

– Chris – ébresztgettem halkan –, ne itt aludj, különben holnap mehetsz a csontkovácshoz. – Amikor álmos szemekkel rám nézett, megsajnáltam. – Elég nagy az ágyam, ha nem zavar, hogy egy nővel kell megosztanod.

– Ne haragudj, nem akartam elaludni. Nehéz napom volt – dörzsölte meg a halántékát fáradtan. – Ha komolyan gondoltad, élnék az ajánlatoddal. Nincs kedvem hazáig vezetni.

Inkább meg sem jegyeztem, hogy ilyen ivászat után nem is lenne ildomos. Átsétáltam a franciaágyhoz és a fal felé fordulva elhelyezkedtem. Rábíztam a döntést. Kis idő elteltével hallottam, ahogy csendben levetkőzött, majd éreztem, hogy megmozdult az ágy a súlya alatt.

Valamivel később furcsa zajra ébredtünk. Míg én álmosan dörzsölgettem a szememet, azt sem tudva hirtelen, hol is vagyok, Chris egyetlen gyors ugrással kinn termett az ágyból. Azonnal kitisztult az agyam, amikor belépett az ablakon beszűrődő halvány fénypászma hatókörébe és megláttam a kezében a fegyvert, egyben majdnem fel is nevettem, mert kissé illúzióromboló hatást keltett, ahogy egy szál szívmintás boxeralsóban akcióhőst játszott. A nappali felől érkező robaj és szitkozódás azonban csírájában elfojtotta a jókedvemet. Odabotorkáltam Chris mögé, és óvatosan én is kilestem a térelválasztó résein.

– Te látsz valamit? – suttogtam a fülébe riadtan.

– Nem igazán, de tudom, ki az – morrant dühösen, és fegyverét leengedve előlépett búvóhelyünkről. – Luis! Mit keresel itt?! – Pár lépéssel átszelte a szobát, és felkapcsolta a villanyt.

A hirtelen fénytől hunyorogva próbáltam kivenni a behatoló arcát. Luis szemöldökét ugráltatva, vigyorogva nézett végig rajtam. Követtem a pillantását és csak ekkor tudatosult bennem, hogy csupán egy falatnyi nadrágocska és egy enyhén áttetsző kis top volt rajtam.

– Ha még mást is látni akarsz az életben, ezt abbahagyod – vetettem oda, miközben gyorsan magamra rántottam az ágy végéből a köntösömet. – Válaszolnál az elhangzott kérdésre? Engem is esz a kíváncsiság, hogy vajon mi a magyarázat hívatlan látogatásodra!

– Érted jöttem – kapta pillantását gyorsan Chrisre. A vigyor leolvadt az arcáról és szinte parancsoló hangnemben folytatta. – Davidnek sürgősen szüksége van rád! Hiába csörgettük a telefonod.

Chris elmorzsolt néhány cifrább szitkot a fogai között, míg fénysebességgel magára kapkodta a ruháit, majd odavetett nekem egy „viszlát édes”-t és már indultak is.

– Hé, Wolf! Jól láttam, hogy szívecskés alsóban virítottál itt az előbb? – nyerített fel Luis Chris mögött.

Nem láttam, mi történt, csak arra lettem figyelmes, hogy Luis felordított és vérző orrát fogva, artikulálatlan hangon üvöltött Chris hátának.

– Eltörted az orrom, te szemét!

Chris megtorpanás nélkül kilépett a folyosóra, én pedig elhűlten bámultam a becsukódó ajtót.

Visszabújtam az ágyba, de még sokáig nem jött álom a szememre, valami nem hagyott nyugodni. Esküdni mernék, hogy semmilyen telefon nem csörgött. Más oka is kellett, hogy legyen ennek a váratlan látogatásnak. Még hogy nem fognak minket ellenőrizni? Akkor ez vajon mi a túró volt, ha nem ellenőrzés?!

Dél körül ébredtem meg a frissen főzött kávé, konyha irányába csalogató illatára.

– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem kissé élesen a tűzhely körül ténykedő Christ. – Várj, ne is mondd! Amit Luis olyan könnyedén megoldott hajnalban, az gondolom, neked sem okozott problémát. Nem gondoltam volna, hogy ezt a fajta zárat ilyen egyszerű feltörni.

– Akár úgy is tehettem volna, de én inkább elkértem a pótkártyát Helentől – villantott felém egy fölényes vigyort.

– Mennyei kávéillatot éreztem. Én is kaphatok?

– Természetesen.

Letelepedtem a kis asztal mellé, ő pedig elém tett egy csészényit a gőzölgő italból, de fordult is vissza a tűzhely felé, hogy még éppen időben megfordítsa a palacsintát. Az asztalon már minden készen állt egy kényelmes, kiadós és nem utolsó sorban, ízletes reggeli elköltéséhez.

– Minek köszönhetem ezt a fantasztikus kiszolgálást? – kérdeztem gyanakvóan, a juharszirupos üvegből csemegézve.

– Szeretnék elnézést kérni a tegnap, pontosabban a ma hajnalban történtek miatt.

Egy újabb palacsinta ugrott tökéletes piruettet.

– Nem te törtél be éjnek idején. Kérjen bocsánatot Luis. – Felvetésemet szóra sem méltatta, mint lehetetlen kívánságot. – Apropó, a történtek – vontam magamra a figyelmét, mutatóujjamat a magasba tartva. – Szerintem, ha megnézed a telefonodat, egyetlen árva nem fogadott hívást sem fogsz találni rajta. – Jelentőségteljes kijelentésemet követően élvezettel lenyaltam az ujjamon végigcsordulni készülő szirupot. – Nem tudom, hogy milyen kapcsolatban vagy velük valójában, de jobban tennéd, ha nem becsülnéd le őket. Szerintem igenis ellenőrizni akartak téged. És az a tény, hogy Luis ide mert jönni, azt bizonyítja, biztosak voltak benne, hogy nem leszel itt. Valamit nagyon elronthattunk, ha nem vették be, hogy együtt vagyunk. – Elgondolkozva kortyoltam bele a kávémba.

– Igazad van. Nem volt nem fogadott hívásom, megnéztem és David sem akart tőlem semmit. Pontosabban, mire odaértünk, az ügy hirtelen megoldódott nélkülem is. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy bármit is elrontottunk volna. De ha eddig nem is hitték el, most Luis a saját két szemével látta. – Szemtelen vigyor terült el az arcán, mire hozzávágtam egy galacsinná gyúrt szalvétát.

– Nagyon vicces! Mostanában túl sok férfi legelteti rajtam a szemét, ehhez képest lassan azt is elfelejtem, hogy nő vagyok. Mit gondolsz, az nagyon ártana a sztorinknak, ha felszednék valakit, aki nem a látszat kedvéért, és főleg, nem akaratom ellenére stírölget? – Palacsintamajszolgatás közben fél szemmel felsandítottam rá, hogy lássam a hatást. Vajon mit szólna, ha beszélnék neki Keithről?

– Alapjában ásná alá a tervünket – válaszolta teljes nyugalommal. – De a megállapodás szerint hamarosan szakítunk, és szabad a pálya. Kibírod még egy kicsit?

– Persze, ameddig csak akarod, drágám – hajtottam le a fejem alázatot színlelve.

– Hú, de pikírt vagy ma reggel. – Tekintete kutatva mélyedt az enyémbe enyhén felhúzott szemöldöke alól.

– Még csodálkozol?! Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy egy vadidegen férfi kajtat a lakásomban cseppet sem tisztességes szándékkal, mellőlem pedig egy másik, alig kicsivel jobban ismert alak ugrik ki, aki, nem mellesleg, még pisztolyt is ragad. Jobb helyeken olyan hisztit kaptál volna cserébe, hogy a füled is kettéállt volna! De látod, tőlem csak pár megjegyzésre futja – vágtam vissza enyhén idegsokkos stílusban. – Azt hiszem nem volt rám túl jó hatással az apám. Már azt is elfelejtettem, hogy viselkedik ilyen helyzetben egy igazi nő. A filmekben sikítoznak és toporzékolnak, de lehet, hogy inkább el kellene ájulnom.

– Igazad van. Ha egy olyan lányt fogtam volna ki, mint az említett filmek hősnői, valószínűleg már az intim borotvájával nyiszatolnám az ereimet. Apropó, neked van olyanod? – nézett rám hirtelen elkomolyodva.

– Intim borotvám?! – hörrentem. Ez még tőle is váratlanul ért.

– Igazából egy sima borotva jobb lenne. Annyira siettem vissza, hogy nem volt időm borotválkozni. – Hogy alátámassza az elhangzottakat, ujjait végighúzta sercegő borostáján.

– Borotvahabot is kérsz? Aloés – Ádáz küzdelemben legyűrtem egy nevetőgörcsöt, felkaptam az utolsó palacsintát a tányérról és megindultam a fürdő felé. – És miért nem mész haza megborotválkozni? – kérdeztem immár azt figyelve, hogy kerül közelebbi ismeretségbe a rózsaszín borotvámmal.

– Más dolgunk van.

– Mi ez a királyi többes?

– Meghívást kaptunk Mr. Follow birtokára.

Fuldokolva próbáltam megszabadítani a légcsövemet a félrenyelt falattól.

– Rosszul hallottam – hápogtam. – Anthony Follow meghívott magához? Egy pincérnőt?!

– Jól hallottad.

– Miért?

– Mert jó a hallásod.

– Miért hívott meg? – Elkaptam a karját, hogy végre kénytelen legyen rám nézni.

– Látod, ez jó kérdés – nézett komolyan a szemembe.

A következő sokk akkor ért, amikor a parkolóban megállt egy tűzpiros autócsoda előtt.

– Ugye nem mondod komolyan, hogy ez a tiéd? Ez egy Chevrolet Corvette Coupe!

– Igen, tudom, milyen kocsival járok – nevetett fel elképedésem láttán –, Bár, hogy az enyém, az túlzás. Inkább úgy mondanám, hogy szolgálati autó. De te honnan vagy ilyen tájékozott? – kérdezte, miközben gálánsan kinyitotta nekem az ajtót.

– Viccelsz?! Ki ne ismerne fel egy ilyen szépséget? – Áhítattal végigsimítottam az áramvonalas, fényes karosszérián, mielőtt beültem volna. – Igazából nemrég vettem a Corsát és keresgélés közben összefutottam néhány hasonlóan szép példánnyal – vallottam be, miután ő is beereszkedett a talaj felett alig pár centivel elhelyezkedő bőrülésbe.

– Néha jól jön, hogy alig öt másodperc alatt van százon és akár háromszázzal is téphet vele az ember, de én jobb’ szeretem a kevésbé agresszív autókat. – Megpöccintette az indító kapcsolót, mire a motor erőteljesen felmordult. – Ráadásul a fenntartása sem éppen emberbarát. Otthon egy Corolla lakik a garázsomban.

– „Egy Corolla soha nem hagy cserben” – idéztem nevetve a kereskedelmi csatornákon sokáig sugárzott reklám szlogenjét.

– Ez egy újabb modell – nevetett fel ő is –, de ami azt illeti, engem még tényleg soha nem hagyott cserben. Én annál inkább „őt”. – Kérdő tekintetem láttán még hangosabb nevetésben tört ki. – Megengedtem, hogy amíg nekem nem kell, használhatja az öcsém – magyarázta grimaszolva.

– Szóval van egy öcséd, aki rosszul vezet.

– Nem, nagyon is jó sofőr, csak meg ne tudja, hogy ezt mondtam. Két perc és ott vagyunk.

Hamarosan begördültünk egy hangtalanul félresikló, hatalmas kovácsoltvas kapun. Kavicsos úton kanyarogtunk, fák és virágzó bokrok között, mielőtt leparkoltunk volna egy impozáns épület előtt. Amíg én a nem létező kilincs után kutattam, Chris megkerülte az autót, kinyitotta az ajtót, hogy megszabadítson az utasmarasztaló autó fogságából, majd vigyorogva egy kis gombra mutatott. Ennyit a tájékozottságomról.

A kellemesen hűvös előtérben komoly ábrázatú komornyik fogadott minket. Elképedve sétáltam utána a fényesre suvickolt márványpadlón. Azt hittem, a komornyikok kihaltak a dinoszauruszokkal.

– Csukd be a szád – súgta Chris kuncogva, de mikor megálltunk egy faragott ajtó előtt, elkomolyodott és birtokosi mozdulattal átkarolta a derekamat.

– Jó napot, Christian, Örülök, hogy elfogadták a meghívásomat. – Az udvarias, mély hang gazdája, háttal nekünk, épp italt töltött magának.

Amikor megfordult, bennem rekedt a levegő és megdermedtem a rémülettől. Chris kérdő pillantást vetett rám, de Mr. Follow akkor már előttünk állt, így kénytelen volt visszafordulni főnökéhez.

– Mi köszönjük a meghívást, uram. Igazán megtisztelő. – Szorított egyet a derekamon, hogy ideje lenne magamhoz térnem és megszólalnom végre, de képtelen voltam.

– Ön ugyebár Zoe Harris kisasszony – egyenesen a szemembe fúrta átható tekintetét, amitől olyan érzésem támadt, mintha ki tudná olvasni a gondolataimat.

Nem, az kizárt. Nem tudhatja, hogy láttam őket! Honnan tudhatná? Össze kell szednem magam.

– Igen, Mr. Follow. Elnézést, de ennyi szépség láttán elakad az ember szava. – Igyekeztem a legudvariasabb mosolyomat elővenni, de csak remélni tudtam, hogy sikerült. – Gyönyörű a háza és a birtok, már, amennyit láttam belőle, természetesen.

Egy pillanatig még meredten nézett rám, majd nevetve elfordult és visszasétált a bárpulthoz.

– Egy italt?

– Köszönöm, uram, de nekem ez még kissé korai – tért ki a meghívás elől Chris.

– Elnézést, de én is vissza kell, hogy utasítsam. Nem szoktam munkaidőn kívül alkoholt fogyasztani. – Elég érdekesre sikerült a kifogásom, de mit tegyek, ha egyszer ez a helyzet?

Az öreg azonban nem találta furcsának, inkább jót szórakozott szókimondásomon.

– Akkor kénytelen leszek egyedül inni – jelentette ki, és ránk emelte poharát.

Riadalmamat – remélhetőleg sikeresen – megilletődöttségnek álcázva toporogtam Chris magabiztos ölelésében, míg vendéglátónk kortyonként ízlelgetve elfogyasztotta a kitöltött whiskyt. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel csupán a köztünk lévő „rangbéli” különbségeket igyekszik érzékeltetni, vagy engem próbál megfélemlíteni, tovább nyúzva amúgy is túlfeszített idegeimet.

Azzal foglaltam le csapongó képzeletemet, hogy a szoba tanulmányozásába kezdtem. Cseppet sem volt hivalkodó. Mintha egy karibi szálloda társalgójában lettem volna. A falakat különleges technikával festették homokszínűre, mintha csak úgy felcsapkodtak volna valami sűrű masszát a felületre, amitől érdekes, rusztikus hatást keltett az egész. Ehhez tökéletesen passzolt a fonott ülőgarnitúra a kényelmes, tengerészkék párnákkal, és a hozzá tartozó, üveglapos asztalkával. A bárpult is valami bambuszféléből készült, ahogy az előtte álló három, gólyalábú szék is. Más bútor nem is kapott helyet, ellenben hatalmas, parkra néző ablakok kínáltak kápráztatóan színes látnivalót. A tarkán virágzó bokrok és pálmafák árnyékában egy kristálytiszta vizű, hatalmas medence terült el. Chanel épp abban a pillanatban ugrott tökéletes ívű fejest.

– Jaj, de udvariatlan vagyok, foglaljanak helyet! Nagyon kíváncsi voltam, ki az az ifjú hölgy, aki így elbűvölte az én Christian barátomat. – A velem szemközti fotelba ereszkedett, mosolya olyan volt, mint a macskáé, mielőtt megközelíti a földön kuporgó kismadarat.

Képtelen voltam tovább ránézni, így inkább Christian felé fordultam.

– Azt tettem volna? Elbűvöltelek?

Túl jól ismert. Lehet, hogy egy idegennek nem tűnt volna fel, de ő látta a szememben a félelmet. Bár nem tudta mire vélni, igyekezett megnyugtatni.

– Teljes mértékben – válaszolta, miközben, kihasználva a téma adta lehetőséget, megfogta és megszorította a kezemet. Nem ő tehetett róla, hogy nem segített a biztató gesztus.

– Honnan is érkezett Floridába, kedvesem?

– Dél-Dakotából, uram. – Úgy döntöttem, maradok a fél igazságoknál, nehogy nagyon belekeveredjek a hazugságokba.

– És miért éppen itt vállalt munkát? – Úgy tűnt, Mr. Follow komolyan érdeklődik irántam, és ez még inkább megrémisztett. Ez már nem lehet véletlen.

– Természetesen a napfény vonzott ide, mi más? És, hogy miért pont Miami? Egy barátnőm szerzett munkát. Ilyen lehetőséget nem hagyhattam ki. – Próbáltam folyamatosan szinten tartani a mosolyomat, de elég nehezen ment.

– Nagy kár lett volna – jegyezte meg még mindig a kezemet szorongatva Christian, magára vonva munkaadója figyelmét.

Olyan meggyőző, rajongó tekintettel nézett rám, ha nem tudtam volna az igazat, még én is elhittem volna, hogy szerelmes belém. Nagyon jó színész. Vajon másban is csak szerepet játszik? – ötlött fel bennem hirtelen. Elgondolkozva figyeltem, ahogy Follow-val társalog. Egyre inkább elhatalmasodott rajtam a pánik. Besétáltam az oroszlán barlangjába. Lehetséges lenne, hogy nem véletlenül szúrtak ki a bárban? Vajon Chris is benne van? Az lehetett a dolga, hogy a bizalmamba férkőzzön, és kiderítse, mennyit láttam, mit tudok. És Helen? Kihúztam a kezem Chris ujjai közül, és tanácstalanul körbenéztem, tudván, hogy menekülésre pillanatnyilag esélyem sincs.

– Valami gond van, Miss Harris? – Persze, hogy azonnal kiszúrta zavart viselkedésemet.

– Pár percre magukra hagynám önöket, uraim, de nem tudom, merre induljak – jutott eszembe a legkézenfekvőbb magyarázat.

– Óh! Csak tovább a folyosón. A végén elkanyarodik jobbra. Nem tudja eltéveszteni.

– Köszönöm. – Minél hamarabb egyedül akartam lenni.

– Siess vissza – szólt utánam Chris.

Amikor visszanéztem rá, elkaptam aggódó pillantását. Ismét kikényszerítettem magamból egy mosolyt, és gyorsan kiléptem az ajtón.

A mosdóban leültem a lehajtott WC-tetőre, és homlokomat a hideg csempének támasztva próbáltam átgondolni a dolgokat. Szóval, Chris egy bűnbanda tagja. Ezt ugye, elvileg, eddig is tudtam, de úgy tűnik, ezúttal cserbenhagytak a megérzéseim. Valahogy nem tudtam róla elképzelni semmi rosszat. És most tessék, csapdában vagyok. Nem is akármilyenben.

Beletelt pár percbe, míg megnyugodtam annyira, hogy logikusan tudjak gondolkodni. Tovább kell játszanom, hogyha élve ki akarok jutni innen. Egyedül, gyalog esélytelen, de talán Chris még nem veszett ügy. Ennyire nem ismerhettem félre. Egy próbát megér, más esélyem úgysincs.

Amikor összeállt a kezdetleges terv a fejemben, hideg vízzel megmostam az arcom, hogy kicsit felfrissüljek és magamhoz térjek, majd elindultam vissza az oroszlán színe elé. Éppen visszakanyarodtam a fő folyosóra, amikor beszélgetés hangjai ütötték meg a fülemet.

– Láttad a csajt? – kérdezte egy ismeretlen hang heherészve. – Szívbaj nélkül besétált ide, mintha nem tudná, hova jött. Biztos, hogy ő az akit keresünk?

Megállt bennem az ütő. Igazam volt. De hogy jöttek rá, hogy én voltam? Csak a félholt zsaru tudott róla, hogy ott voltam és Keith, de a rendőr nem tudhatta, ki vagyok. Egy pillanatig még a légzés is nehezemre esett, amikor elképzeltem Keith-t Follow foglyaként.

Közelebb lopóztam a résnyire nyitott ajtóhoz, hogy jobban halljam, mit beszélnek. Ez a hallgatózás már kezdett rossz szokásommá válni.

– Holtbiztos, haver. Lehet, hogy mikor megérkeztek, még nem tudta, ki hívta meg, de azóta tuti rájött. – Azonnal felismertem Luis hangját, annak ellenére, hogy jócskán orrhangon beszélt. – Így viszont már értem, Rocky miért akarta egyedül elintézni az ügyet. Egy csaj húzta keresztül a számításait!

Most örültem életemben először, hogy egy telefon nem csak telefon. Nem rajongtam a mindent tudó szerkentyűkért, és sose értettem, hogy egy telefonnak miért kell tudnia fényképezni vagy például hangot rögzíteni, amikor mindegyikre van jobb eszköz, de ez utóbbi funkció most nagyon is kapóra jött. Néhány gyors gombnyomás, majd magam elé tartottam a készüléket.

– Ja, haver, ez nagyon gáz! Fel is van húzva rendesen! Ez a Zoe, vagy Dakota, vagy hogy a fenébe hívják, örülhet, hogy nem ő kapta el! 

 

A szám elé szorítottam a kezem, hogy hangosan fel ne sikítsak, a szemem pedig égni kezdett a visszatartott könnyektől. Már kétségem sem volt afelől, hogy náluk van Keith, ha még él egyáltalán. Csak ő ismert Dakotaként.

– Na, ja! De az tuti, hogy ha Rockyt nem küldik a csaj után a tengerfenékre, élete végéig hallgathatja tőlem, milyen csúfosan lebőgött!

– Én a helyedben nem tenném, bár, a te fogaid bánják. Vajon Wolf tudja, kit csípett fel? Lehet, hogy ő a spicli? Ő adta volna le a drótot a zsarunak? Te, lehet, hogy a csaj is zsernyák! Az megmagyarázná, miért nincs beszarva a kicsike.

– Nem tudom, Dick, mindenesetre hamarosan kiderül, Wolf mennyire hűséges, és az is, hogy kihez. – Luis kárörvendő röhögése hallatán kirázott a hideg. Ugyanakkor meg is nyugodtam kicsit: ha Chris nincs beavatva, az azt jelenti, van némi esélyem, hogy élve távozzak.

– Ja. Jöhetnének már Morganék! Nem tudom, mi tart ilyen sokáig!

Hangos ciripelés zavarta meg a beszélgetésüket, amitől hatalmasat ugrottam ijedtemben.

– Megjött a gyémánt koksz – jelentette ki Luis. – Ez is mekkora egy ötlet! Ez a David egy zseni! Ugyan kinek lenne gyanús, ha a gyémántkirály embereit egy táskányi drágakő társaságában találják? Pedig, ha tudnák… – A hang egyre közeledett.

Gyorsan továbbindultam, a telefont pedig visszacsúsztattam a táskámba. Hátra-hátra nézve szaporáztam lépteimet, és még mielőtt kiléptek volna a folyosóra, eltűntem a társalgóban. Nem maradt időm rendezni a vonásaimat, de a tervemnek ez talán még jót is tett.

– Jézusom, Zoe, jól vagy? – pattant fel Chris a kanapéról és már ott is állt mellettem.

Mr. Follow nyugodtan ült a helyén és kíváncsi pillantással méregetett.

– Nem igazán – válaszoltam elhaló hangon. – Hazamehetnénk? Nagyon rosszul érzem magam.

Chris hátra nézett főnökére, aki jóindulatúan bólintott, mintegy engedélyezve, hogy szabadon távozhatunk.

– Még egyszer köszönjük a meghívást, Mr. Follow! Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell mennünk, de talán máskor bepótoljuk a többit.

– Persze, persze, menjenek csak, Christian. Jobbulást, kedvesem, remélem, semmi komoly. – Szája furcsa, megfejthetetlen mosolyra húzódott. – Biztos vagyok benne, hogy még látjuk egymást.

Folytatása következik!