Keith
Elestem volna, ha Keith nem kap el.
– Szia Da… – kezdte, de türelmetlenül félbeszakítottam.
– Eressz el – vetettem oda tompa hangon és kirántottam magam a
karjaiból.
Tovább indultam, de elém állt.
– Mi történt? – fürkészte az arcomat.
– Állj el az utamból!
Valószínűleg látta rajtam, hogy a kiborulás szélén állok,
mert engedelmeskedett, de nem tágított mellőlem. Amikor már jó
ideje csendben sétáltunk megállított és maga felé fordított.
– Dakota, mi a baj?
A tekintetében valódi érdeklődés és aggodalom fénylett. Nem
bírtam tovább magamba fojtani a kusza érzelmeket és gondolatokat.
Felzokogtam, és akadozva elmeséltem a kapott híreket,
összefüggéstelen szóhalmazt zúdítva rá, szeretetről,
gyűlöletről, bűntudatról és bosszúvágyról zagyválva. Nem
mondott semmit, csak magához húzott és csendben várt, míg
megnyugodtam. Azon se csodálkoztam volna, ha egy kukkot se értett
volna az egészből.
– Köszönöm – suttogtam végül.
Nem voltam hozzászokva, hogy bárkinek is kiadjam magam, főleg nem
egy idegennek. Zavartan kutattam a megfelelő szavak után. Az állam
alá nyúlt, majd hüvelyk ujjával lágyan letörölte arcomról a
sós könnyeket.
– Gyere, mosd meg az arcod – húzott egy csap felé.
Jól esett a hűvös víz. A gondolataim kitisztultak és kezdődő
fejfájásom is enyhült kicsit. Letelepedtünk egy közelben lévő
nyugágyra, de nem szólalt meg. Végül én törtem meg a csendet.
– Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valamilyen módon én
okoztam a bajt.
– Ugyan már! Mérföldekre vagy tőle. Hogy lehetne közöd hozzá?
– Semmit nem tudsz rólam – válaszoltam bágyadtan. Erről
viszont beugrott, hogy a nevemen szólított. Hirtelen újabb
félelemhullám öntött el, de ebbe most harag is vegyült. –
Honnan tudod a nevemet? – pattantam fel nekiszegezve a kérdést.
– Az irataidból. – Nyugodtan várta a reakciómat, de ez
ahelyett, hogy még inkább feldühített volna, valahogy engem is
lecsillapított.
– Persze, amikor kitörölted a képeket – roskadtam vissza mellé
fáradtan. – Miért semmisítetted meg azokat a fotókat?
– Már miért semmisítettem volna meg? Átadtam őket a
rendőrségnek.
– És ehhez ki kellett őket törölnöd?
– Miért, nézegetni akartad?
– Nem, de… Á, hagyjuk! Nem is érdekel. Remélem elkapták azt
az állatot!
– Sajnos még nem. Sőt, ami azt illeti… – Hirtelen hallgatott
el, mintha még mondani akart volna valamit, de meggondolta magát.
– Hogy érted azt, hogy sőt? – Bizonytalanul szóra nyitotta a
száját, majd újra becsukta. – Ki vele! Mit akartál mondani?
– Hiába kockáztattad az életed, mert a zsarut kinyírták a
kórházban – bökte ki végül. – Tulajdonképpen épp téged
kerestelek, bár nem tudom, hogy találtam volna rád, ha most nem
botlok beléd. Figyelmeztetni akartalak, hogy légy óvatos.
Mindketten láttuk a gyilkost, úgyhogy veszélyben lehetünk.
– De hisz ő nem látott minket. Így nem is tud ránk találni.
– Valószínűleg nem, de a rendőr mindkettőnket látott és ki
tudja, mit szedett ki belőle, mielőtt megölte. Jobb félni, mint
megijedni.
– Nagyszerű! – nevettem fel hisztérikusan, a jókedv legkisebb
jele nélkül. – Alig egy hónapja vagyok Miamiban, de már voltam
békebíró, kerítőnő, gyilkossal bújócskáztam, átvészeltem
egy hurrikánt, a barátnőmet megtámadták, most pedig mozgó
célpont lettem. Mi jöhet még?!
Nem felelt. Némán elém tartotta a kezét, tenyérrel felfelé és
várt. Végig az arcomat fürkészte. Sok mindent láthatott rajta.
Azon tépelődtem, bízhatok-e benne. Eddig nem sok ember érdemelte
ki ezt. Peter, Liz és Tina kivételével, tulajdonképpen senki. Még
Becky sem tudta a teljes igazságot. De szükségem volt valakire,
aki mellettem áll és támogat, ha kell. És kiben bíztam volna, ha
nem abban, aki megmentette az életemet.
Nyitott tenyerére helyeztem a sajátomat, és figyeltem, ahogy az
ujjaink összekulcsolódtak. Minden egyes behajlított, övével
összesimuló ujjam külön-külön és együtt is bizsergett, akárha
hangyabolyba nyúltam volna. De ez a bizsergés kellemes volt.
Melengető és biztonságot nyújtó. A szívemig hatolt.
Egyszerre mozdultunk, mintha csak összebeszéltünk volna. Anélkül,
hogy elengedtük volna egymás kezét, felálltunk és tovább
indultunk a víz mentén.
– Erre laksz? – intett a fejével abba az irányba, ahonnan
jöttünk.
– Igen. Itt dolgozom egy klubban, és egy „szolgálati”
lakásban lakom a közelben.
– Melyik klubban? Egy ismerősömnek is van itt egy bárja. Őt
akartam megkérni, hogy segítsen megkeresni téged.
– Miből gondolod, hogy tudott volna segíteni? – hagytam
figyelmen kívül a kérdését.
– Nagyon jók a kapcsolatai a környéken, és a múltkor láttam,
hogy errefelé indultál haza.
Hümmögtem valamit válaszként, de közben megint jócskán
elkalandoztam. Ezúttal azon járt az agyam, hogy megmondjam-e neki,
melyik klubról is van szó. Tudta az igazi nevemet. Nem lett volna
szerencsés, ha ott keres és kitudódik a valódi
személyazonosságom. Persze, egyszerűen meg is kérhettem volna,
hogy segítsen megőrizni a titkomat, de nem akartam megkísérteni a
sorsot.
– Szóval, milyen klub? Vannak ott csinos lányok? – szakította
félbe elmélkedésemet hamiskás mosollyal.
– Vannak, de mind foglalt – feleltem morcosan.
– Csak nem féltékeny vagy? – csillant fel a szeme.
– Már hogy lennék? A barátok nem szoktak egymásra féltékenyek
lenni. – Egy jó kis szópárbaj talán végképp eltereli a
figyelmét a kérdésről.
– Barátok – mormolta és megtorpant.
Tovább sétáltam, míg összekapaszkodó kezeink engedték. Amikor
már nem tudtam tovább menni, visszafordultam és kérdő pillantást
vetettem rá.
– Szóval ez nem elég, hogy átlépjük a barátság határait? –
nézett elgondolkodva összefűzött ujjainkra.
Komoly arccal nemet intettem, mire visszahúzott és óvatos, lágy
csókot lehelt az ajkaimra.
– Na és ez?
– Közeledünk – válaszoltam.
Karjaimat a nyaka köré helyezte, a csípőmre simította mindkét
tenyerét és még szorosabban magához vont. Ajkaink először
finoman kóstolgatták egymást, majd kéjes sóhajban szétnyílva,
utat engedtek ismerkedő nyelveink játékának. Selymes fürtjeibe
túrtam, mire egyik keze a hátamra siklott, és ujjai hegyével
finoman végigsimított a gerincem mentén. Beleborzongtam az
érintésbe. Mintha apró szikrák gyúltak volna bennem, amik aztán
pattogva repkedtek szerte széjjel, egyre terjeszkedve, hogy utat
nyissanak a forrón lüktető lángoknak. Érzékeim turbó fokozatra
kapcsoltak és ez a felfokozott érzékelés mindent felerősített.
Ujjai szertelen játéka a hátamon, a szél mindaddig alig
észrevehető, lágy becézgetése, a homokszemek csiklandozó
melegsége a talpam alatt, a partot ostromló hullámok ismerős
illata és megnyugtató mormolása, a madarak szárnyának surrogása…
Ez mind ott vibrált a bőröm alatt, a szemhéjam takarásában,
mintha a természet maga akarta volna, hogy eggyé váljunk.
Részegítő volt.
– És most? – suttogta, amikor ajkaink szétváltak.
– Elértük – doromboltam elégedetten, még mindig csukott
szemmel.
Halk kuncogásra tértünk magunkhoz, és amikor a hang forrását
keresve lenéztünk, egy csillogó, huncut szempár nézett vissza
ránk. Egy kislány figyelt minket vidám mosollyal.
– Azt hiszem, a határátlépéshez nem megfelelő sem a hely, sem
az idő – súgta a fülembe rekedt nevetéssel Keith.
A kislányra kacsintott, még vadabb kuncogásra késztetve ezzel,
majd újra megfogta a kezemet és tovább indult. Nehezemre esett
követni. Na, nem mintha nem akartam volna vele tartani, csak az
iménti érzéki tűzijáték olyan zsongítóan hatott rám, hogy
szükségem volt néhány másodpercre, hogy teljesen magamhoz
térjek. Ebben végül igencsak sokat segített az a lelombozó tény,
hogy ő láthatóan nem küzdött hasonló problémával.
– Most már lehetsz féltékeny? – folytatta a megkezdett
beszélgetést.
– Azt hiszem, igen.
– És az vagy?
– Legyek?
– Egy icipicit jól esne. – Szabad kezével mutatta, mekkora is
az az icipici, és kisfiús mosolyt küldött felém.
– Nos, rendben. Akkor töredelmesen bevallom, egy icipicit
féltékeny vagyok.
– Pedig semmi okod rá – mondta feddő hangon, majd kezemet
elengedve menekülni kezdett, számítva a reakciómra.
Nem is késlekedtem vele. Utána vetettem magam, mire mindketten a
sekély hullámokban kötöttünk ki. Nevetve tápászkodtunk fel a
nedves homokról és igyekeztünk kifacsarni a vizet a ruhánkból.
– Hogy van az, hogy akárhányszor találkozunk, mindig csurom
vizesek leszünk?
Mi tagadás, értett hozzá, hogyan terelje a gondolataimat vidámabb
témákra. Addig kergetőztünk, míg el nem értük a vitorlást.
– Van kedved egy hajókiránduláshoz? – kérdezte, a fedélzetre
lépve.
– Feltéve, hogy mára nem jeleztek vihart.
– Nem, a mai nap csodálatos lesz – felelte kétértelműen és
újra magához húzott.
– Akkor vitorlát fel – válaszoltam, amikor ismét levegőhöz
jutottam. – Ma úgyis szabadnapos vagyok.
– Honnan is?
A francba, de hülye vagyok! – gondoltam bosszúsan. – Még
én juttatom az eszébe…
– Baj, ha nem mondom meg? – próbálkoztam.
– Hm. Az attól függ.
– Mitől?
– Vannak ott helyes pasik?
– Hébe-hóba. Csak nem féltékeny vagy? – tettem fel ezúttal
én a kérdést.
– Legyek? – vette a lapot.
– Egy icipicit jól esne – utánoztam a mértéket mutató
mozdulatát évődő pillantás kíséretében.
– Nos, rendben. Akkor töredelmesen bevallom, hogy egy icipicit
féltékeny vagyok – mondta a soron következő mondatot, mint
valami betanult szerepet, de még mielőtt válaszolhattam volna,
szenvedélyesen magához rántott.
– Nem is ez jön – motyogtam kuncogva.
– Nem baj, átírtam a forgatókönyvet.
A csókja minden további ellenkezést lehetetlenné tett – nem
mellesleg, eszemben sem volt tiltakozni a jelenet alakulása miatt.
Már a nyílt vízen ringatóztunk, amikor otthagyta a kormányt és
letelepedett mellém.
– Még tartozol nekem egy vallomással.
– Mire gondolsz? – kérdeztem, miközben továbbra is csukott
szemmel élveztem a napsütést. Még véletlenül sem akartam
elárulni neki, hogy ez az egyetlen apró érintés is mekkora
hatással volt rám, azt pedig még kevésbé, hogy a megjegyzése
mekkora vihart kavart bennem.
– Hogy miért menekülsz a rendőrök elől. – Tekintete a napnál
is jobban égette a bőrömet.
– Több okból is – nyeltem egy nagyot. – Az első, ami eszembe
jutott a szirénaszó hallatán, az volt, ha nem tud rólam a
rendőrség, akkor talán nagyobb az esélyem, hogy az a góliát se
találjon rám. – Bólintott, hogy érti, és várta a folytatást.
– A másik ok pedig a húgom. – Nem néztem rá, a tengert
bámultam.
– Na, ezt már ki kell fejtened egy kicsit bővebben.
– Elraboltam a húgomat – mondtam ki kerek perec, majd amikor
láttam, hogy elsápad, gyorsan folytattam. – Na jó, ez így egy
kicsit erős, de nem hiszem, hogy a hatóságok foglalkoznának a
történtek árnyalásával.
Keserű hangom csak még jobban felcsigázta az érdeklődését.
– Én nem tartozom egyik hatósághoz sem. Engem érdekelnek a
részletek.
Törökülésbe húztam a lábaimat és a kezeim tanulmányozásába
kezdtem. Tudtam, hogy előbb utóbb el kell neki mondanom, elvégre
úgy döntöttem, megbízom benne, és akkor már miért ne előbb?
– Azt hiszem, jobb, ha az elején kezdem. A szüleim mindketten
színészek, illetve voltak. Kezdetben nem volt semmi baj,
elégedettek voltak a kisebb szerepekkel, de aztán anya lehetőséget
kapott egy hollywoodi produkcióban való résztvételre.
Kaliforniába költöztünk és ők betekintést nyertek a gazdagok
és híresek világába. Apám már ott inni kezdett, bár én akkor
még nem vettem észre semmit. Így utólag úgy gondolom, féltékeny
volt anya sikereire. Amikor anya várandós lett a húgommal, úgy
döntöttek, hazamegyünk. Egy ideig minden újra a régi volt, én
legalábbis azt akartam hinni. Aztán anyát egyre gyakrabban kaptam
síráson, apa pedig minket okolt mindenért. Tulajdonképpen
szokványos történet. Azt szajkózta, miattunk nem jutottak
semmire, hogy feláldozták értünk a karrierjüket. Később
megtudtam, hogy anya szomorúságának sokkal inkább volt köze apa
alkoholproblémáihoz, mint feladott színészi karrierjéhez.
Mindezek ellenére nem lett volna olyan szörnyű a helyzet, de három
éve anya és a nagyi meghaltak autóbalesetben.
Meg kellett állnom, hogy erőt gyűjtsek. Ahogy kimondtam ezt,
tudatosult bennem, hogy eddig apa és Cathy miatt annyira tartottam
magam, hogy úgy igazán meg sem gyászoltam őket. De most, hogy
valakinek beszéltem róluk, elemi erővel vágott mellbe a hiányuk.
A meleg napsütés ellenére rázni kezdett a hideg, míg meg nem
éreztem a hátam mögül Keith ölelését. Nekitámaszkodtam, hogy
még jobban érezzem teste melegét, majd nagy levegőt véve
folytattam, a gyászt ismét későbbre halasztva.
– A haláluk után elszabadult a pokol. Apa hamarosan már nem érte
be az alkohollal, és az alkalmi munkákkal is leállt. Teljesen
kifordult önmagából.
– A problémáik ellenére nagyon szerethette édesanyádat. –
Halk közbevetése csak azért nem hozott ki a sodromból, mert
tudtam, hogy valószínűleg igaza volt.
– Igen, biztos ez is benne volt. Azt is tudom, hogy bűntudata
volt, mert aznap nem ment velük. Nagyon is átéreztem a fájdalmát
és kezdetben megpróbáltam segíteni neki, meggyőzni, hogy a
kábulat helyett minket válasszon, de hiába. Később már nem
igazán tudtam eldönteni, hogy a viselkedésének mennyi köze volt
a gyászhoz. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy anya halálával
elveszítette a külső kontrollt, és már nem volt, ami
visszatartsa. Még később pedig már egyáltalán nem érdekeltek
az okok… – Hatalmasat nyeltem, ami persze nem kerülte el Keith
figyelmét.
– Bántott titeket?
– Főleg engem. Befejeztem a középiskolát és dolgozni kezdtem,
hogy el tudjam tartani magunkat. Én lettem a pénzkereső a
családban, és mint olyan, apám állandó célpontja. Ha nem adtam
neki pénzt… megvert, vagyis majd’ minden nap, mert persze nem
finanszíroztam a kilengéseit. Cathy vörös posztó volt ugyan a
szemében, mert anyut látta, ha rá nézett, de talán éppen
ugyanezért, őt eleinte békén hagyta. Aztán végleg bekattant.
Rájött, hogy sokkal jobban tud hatni rám, ha nem engem, hanem
Cathyt bántja. Igyekeztem megvédeni őt, de nem mindig sikerült.
Így aztán engedtem neki. A nagyitól és anyától elég komoly
összeget örököltem, de apa egyre többet követelt, és egyre
durvább dolgokat művelt, tudtam, hogy ez így nem sokáig működhet.
Akkoriban kezdtem el levelezni az egyik mostani kolléganőmmel, aki
megírta, hogy üresedés lesz náluk. Rávettem apát, hogy Cathy
idén ősszel bentlakásos iskolában folytathassa a tanulmányait és
gondolkodás nélkül belevágtam. Beírattam őt egy kitűnő
intézménybe, nem messze innen, és amikor eljött az ideje,
megszöktünk. Apám csak arról tudott, hogy internátusba megy, de
arról nem, hova. Szülői engedély nélkül átléptem vele az
államhatárt, ha jól tudom, ez emberrablásnak minősül. Szóval,
azt hiszem, ez nem éppen jó pont a rendőröknél – nevettem fel
keserűen. – Úgy tervezem, ha rendezem a dolgaimat és megteremtem
a szükséges hátteret, benyújtom a gyámsági keresetet. Aláírom,
a módszerem nem éppen törvényes, de talán ha bebizonyítom, hogy
alkalmas vagyok a nevelésére, győztesen kerülhetünk ki az
ügyből. Ha mégsem, Cathyt akkor sem adhatják vissza apának.
Mindenképp jobb sora lesz, távol tőle.
– Téged pedig elmarasztalnak, legrosszabb esetben lecsuknak –
szúrta közbe.
– Na, igen, nem mondtam, hogy a tervem tökéletes. De nem
maradhattunk tovább. Így is az utolsó utáni pillanatban jöttünk
el. Indulás előtti éjszaka apám eladott engem a napi adagjáért
cserébe. – Még most is megborzongtam az emléktől. Keith
szorítása is erősödött, és éreztem, hogy megdermed. – Akkor
szerencsém volt, de ki tudja, mi lett volna a következő húzása?
Arról pedig szó sem lehetett, hogy Cathyt ott hagyjam vele.
– Jól gondolom, hogy apáddal van összefüggésben az is, hogy
magadat okolod a barátnődet ért támadás miatt?
– Miután eljöttünk, apám állítólag teljesen bepörgött.
Minket keres. És nagyon jól tudja, mivel érheti el nálam, amit
akar. Attól tartok, ő kapta el Tinát, hogy hazacsalogasson.
– Nem hiszem. Ennek csak akkor lett volna értelme, ha zsarol vele.
Azzal, hogy Tina kórházba került, apád kezéből kicsúszott a
legjobb ütőkártya – cáfolta meg az elképzelésemet.
– Biztos igazad van, de nehezemre esik elképzelni, hogy bárki más
ilyet tenne Faithben.
– Elég sok a turista arra, szóval nem feltétlenül helyi követte
el – világított rá egy újabb tényre.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy rendőr – fordultam
felé gyanakvó arccal.
– Nem is – nevetett fel. – Miért gondolod, hogy az vagyok?
– Úgy gondolkodsz, mint egy zsaru – válaszoltam, az arcát
fürkészve. – Persze, nem mintha túl sokat ismernék.
Mosolyogva visszaigazított az ölébe és nyomott egy puszit a fejem
búbjára.
– Köszönöm, hogy elmondtad.
Néhány percig hallgatásba burkolózva ültünk, de a kérdés már
befészkelte magát az agyamba.
– Tulajdonképpen te mivel is foglalkozol?
Először azt hittem, nem is fog válaszolni. Elengedett, felállt és
felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam a segítő jobbot, de továbbra
is vártam a válaszát.
– Újságíró vagyok. – felelte végül nyugodtan, majd a térdem
alá nyúlt és felkapott. – Remélem, jól úszol! – A következő
pillanatban elmerültünk a hűs hullámokban.
Prüszkölve értem fel a felszínre és keresni kezdtem, merre van.
Kicsit később, nem messze tőlem, vigyorogva jött fel levegőért.
– Te nem vagy normális – fröcsköltem le nevetve.
– Soha nem mondtam, hogy az vagyok.
Tudtam, hogy ez is csak figyelemelterelés volt, de nem ellenkeztem.
Hálás voltam, hogy meghallgatott. Hatalmas megkönnyebbülés volt
kiönteni a szívemet, rábízni valakire a nyomasztó titkokat.
Mintha hirtelen több kilóval könnyebbé váltam volna, pontosan
úgy, mint amikor az ember a sós hullámok hátán lebeg. Minden
erőfeszítés és megerőltetés nélkül a felszínen tudtam
maradni.
Hazafelé már kizárólag könnyed témákról beszélgettünk, mint
például kinek mi a hobbija, ki milyen zenéket, filmeket, könyveket
szeret. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor kedvenc
elfoglaltságként a fotózást említettem. Én annál inkább
izgalomba jöttem, amikor megtudtam, hogy imád búvárkodni.
Úgy állt a kormánynál, szétvetett lábakkal, mintha oda
teremtették volna. Pillantásom lustán végigsimogatta minden
porcikáját: szélfútta barna fürtjeit, értelemről árulkodó
vonásait, a szeme sarkában megbújó nevetőráncokat, szépen
ívelt orra vonalát, csókra csábító ajkait, izmos felsőtestét,
a kormánykereket biztosan tartó erős kezeket, a keskeny csípőt…
Csak remélni mertem, ha észre is vette vizsgálódásomat, arcom
vörösségét a nap erejének tulajdonította és nem a zavar
jelenék. Elkaptam róla a tekintetem, de elkéstem az
óvintézkedéssel. Nem bírtam tovább a helyemen ülni, egyszerűen
muszáj volt megérintenem. Szorosan a háta mögé álltam,
átöleltem a derekát és arcomat a hátához szorítottam. Éreztem,
ahogy érintésem nyomán megfeszülnek az izmai, de nem volt elég
bátorságom a bennem tomboló heves vágy kimutatására, így
inkább leküzdöttem a sóvárgást és visszatértem a
veszélytelenebb témára.
– Megtanítasz?
– Mire is? – kérdezte zavartan.
Ezek szerint ő is elvesztette a beszélgetés fonalát. Reméltem,
hogy ez a közelségemmel volt összefüggésben.
– Természetesen búvárkodni.
– Persze, miért ne? Mikor szeretnéd kezdeni? – Egy ügyes
mozdulattal maga elé húzott és háttal a kormánykeréknek
támasztott, hogy szembekerüljünk egymással.
– Lássuk csak – haraptam be az alsó ajkam. – Most azonnal? –
vigyorogtam fel rá.
– Az nem olyan egyszerű – nevetett gyerekes lelkesedésemen. –
Megfelelő felszerelés kell hozzá, ráadásul hamarosan
besötétedik. Most két hétre el kell utaznom, de ha visszajöttem,
megvesszük neked a szükséges dolgokat és belevágunk.
Csalódott arcomat látva ismét felnevetett, majd lassan közelebb
hajolt. Nem éppen erre lett volna szükségem, hogy legyőzzem a
bennem tomboló pajzán kisördögöt, de ettől függetlenül –
vagy talán épp ezért – végtelenül élveztem becézgető
játékát, melyben hol heves támadásnak vetett alá, hol
bátortalanul visszahúzódott, tovább fokozva ezzel is az őrületet.
Sajnáltam, hogy már hazafelé tartunk és vége a napnak. Rég
éreztem ilyen jól magam, mint ma vele. Ragaszkodott hozzá, hogy
hazakísérjen, de az a néhány plusz perc is hamar véget ért.
Miután elbúcsúztunk és egyedül maradtam, visszatértek borús
gondolataim. Próbáltam nem gondolni arra, hogy Tina élet-halál
között lebeg, vagy, hogy én magam is előkelő helyen szerepelek a
kaszás listáján. Keith nélkül azonban, ez már nem is volt olyan
könnyű.
Folytatása következik!
Először is, nagyon tetszik az új dizájn. :)Valahogy olyan barátságosabb, emberközelibb...
VálaszTörlésEz illik is ehhez a fejezethez,amibe az emberi gyarlóság mellett kaptunk egy kis szeretet is. Ez most nagyon szofisztikált megfogalmazás volt, egy barátnőm valószínűleg erre azt mondta volna: kiakadt a romi(értsd romantika)mérőm. :D És bár ezúttal megkíméltél a függővégtől, ugyan olyan izgatottan várom a következőt!
Először is, köszönöm, örülök, hogy tetszik :-) A dizájn nálam évszakonként változik, így most "tavasziasítottam" az oldalt. :-D
TörlésMondanám, hogy az izgalmasabb és nyugalmasabb részek váltakozása tudatos döntés eredménye, de nem lenne igaz. :-P Valójában csak igyekeztem a regényt megközelítőleg egyforma részekre tagolni úgy, hogy azzal a történet ne sérüljön. Csak remélni tudom, hogy sikerült.
Remélem, azért nem terheltem túl a "romi mérődet". Én ugyan romantikus alkat vagyok, de a történeteimet nem szeretem nyálban fürdetni, igyekszem megtalálni az arany középutat. :-)
Örülök, hogy a történet maga tart itt az oldalon, és nem csak a függővégek réme. :-D Jövő szombaton, pontban 18:00-kor hozom a következő részt. :-)