ZOE – 6. rész

Keith

Elestem volna, ha Keith nem kap el.

– Szia Da… – kezdte, de türelmetlenül félbeszakítottam.

– Eressz el – vetettem oda tompa hangon és kirántottam magam a karjaiból.

Tovább indultam, de elém állt.

– Mi történt? – fürkészte az arcomat.

– Állj el az utamból!

Valószínűleg látta rajtam, hogy a kiborulás szélén állok, mert engedelmeskedett, de nem tágított mellőlem. Amikor már jó ideje csendben sétáltunk megállított és maga felé fordított.

– Dakota, mi a baj?

A tekintetében valódi érdeklődés és aggodalom fénylett. Nem bírtam tovább magamba fojtani a kusza érzelmeket és gondolatokat. Felzokogtam, és akadozva elmeséltem a kapott híreket, összefüggéstelen szóhalmazt zúdítva rá, szeretetről, gyűlöletről, bűntudatról és bosszúvágyról zagyválva. Nem mondott semmit, csak magához húzott és csendben várt, míg megnyugodtam. Azon se csodálkoztam volna, ha egy kukkot se értett volna az egészből.

– Köszönöm – suttogtam végül.

Nem voltam hozzászokva, hogy bárkinek is kiadjam magam, főleg nem egy idegennek. Zavartan kutattam a megfelelő szavak után. Az állam alá nyúlt, majd hüvelyk ujjával lágyan letörölte arcomról a sós könnyeket.

– Gyere, mosd meg az arcod – húzott egy csap felé.

Jól esett a hűvös víz. A gondolataim kitisztultak és kezdődő fejfájásom is enyhült kicsit. Letelepedtünk egy közelben lévő nyugágyra, de nem szólalt meg. Végül én törtem meg a csendet.

– Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy valamilyen módon én okoztam a bajt.

– Ugyan már! Mérföldekre vagy tőle. Hogy lehetne közöd hozzá?

– Semmit nem tudsz rólam – válaszoltam bágyadtan. Erről viszont beugrott, hogy a nevemen szólított. Hirtelen újabb félelemhullám öntött el, de ebbe most harag is vegyült. – Honnan tudod a nevemet? – pattantam fel nekiszegezve a kérdést.

– Az irataidból. – Nyugodtan várta a reakciómat, de ez ahelyett, hogy még inkább feldühített volna, valahogy engem is lecsillapított.

– Persze, amikor kitörölted a képeket – roskadtam vissza mellé fáradtan. – Miért semmisítetted meg azokat a fotókat?

– Már miért semmisítettem volna meg? Átadtam őket a rendőrségnek.

– És ehhez ki kellett őket törölnöd?

– Miért, nézegetni akartad?

– Nem, de… Á, hagyjuk! Nem is érdekel. Remélem elkapták azt az állatot!

– Sajnos még nem. Sőt, ami azt illeti… – Hirtelen hallgatott el, mintha még mondani akart volna valamit, de meggondolta magát.

– Hogy érted azt, hogy sőt? – Bizonytalanul szóra nyitotta a száját, majd újra becsukta. – Ki vele! Mit akartál mondani?

– Hiába kockáztattad az életed, mert a zsarut kinyírták a kórházban – bökte ki végül. – Tulajdonképpen épp téged kerestelek, bár nem tudom, hogy találtam volna rád, ha most nem botlok beléd. Figyelmeztetni akartalak, hogy légy óvatos. Mindketten láttuk a gyilkost, úgyhogy veszélyben lehetünk.

– De hisz ő nem látott minket. Így nem is tud ránk találni.

– Valószínűleg nem, de a rendőr mindkettőnket látott és ki tudja, mit szedett ki belőle, mielőtt megölte. Jobb félni, mint megijedni.

– Nagyszerű! – nevettem fel hisztérikusan, a jókedv legkisebb jele nélkül. – Alig egy hónapja vagyok Miamiban, de már voltam békebíró, kerítőnő, gyilkossal bújócskáztam, átvészeltem egy hurrikánt, a barátnőmet megtámadták, most pedig mozgó célpont lettem. Mi jöhet még?!

Nem felelt. Némán elém tartotta a kezét, tenyérrel felfelé és várt. Végig az arcomat fürkészte. Sok mindent láthatott rajta. Azon tépelődtem, bízhatok-e benne. Eddig nem sok ember érdemelte ki ezt. Peter, Liz és Tina kivételével, tulajdonképpen senki. Még Becky sem tudta a teljes igazságot. De szükségem volt valakire, aki mellettem áll és támogat, ha kell. És kiben bíztam volna, ha nem abban, aki megmentette az életemet.

Nyitott tenyerére helyeztem a sajátomat, és figyeltem, ahogy az ujjaink összekulcsolódtak. Minden egyes behajlított, övével összesimuló ujjam külön-külön és együtt is bizsergett, akárha hangyabolyba nyúltam volna. De ez a bizsergés kellemes volt. Melengető és biztonságot nyújtó. A szívemig hatolt.

Egyszerre mozdultunk, mintha csak összebeszéltünk volna. Anélkül, hogy elengedtük volna egymás kezét, felálltunk és tovább indultunk a víz mentén.

– Erre laksz? – intett a fejével abba az irányba, ahonnan jöttünk.

– Igen. Itt dolgozom egy klubban, és egy „szolgálati” lakásban lakom a közelben.

– Melyik klubban? Egy ismerősömnek is van itt egy bárja. Őt akartam megkérni, hogy segítsen megkeresni téged.

– Miből gondolod, hogy tudott volna segíteni? – hagytam figyelmen kívül a kérdését.

– Nagyon jók a kapcsolatai a környéken, és a múltkor láttam, hogy errefelé indultál haza.

Hümmögtem valamit válaszként, de közben megint jócskán elkalandoztam. Ezúttal azon járt az agyam, hogy megmondjam-e neki, melyik klubról is van szó. Tudta az igazi nevemet. Nem lett volna szerencsés, ha ott keres és kitudódik a valódi személyazonosságom. Persze, egyszerűen meg is kérhettem volna, hogy segítsen megőrizni a titkomat, de nem akartam megkísérteni a sorsot.

– Szóval, milyen klub? Vannak ott csinos lányok? – szakította félbe elmélkedésemet hamiskás mosollyal.

– Vannak, de mind foglalt – feleltem morcosan.

– Csak nem féltékeny vagy? – csillant fel a szeme.

– Már hogy lennék? A barátok nem szoktak egymásra féltékenyek lenni. – Egy jó kis szópárbaj talán végképp eltereli a figyelmét a kérdésről.

– Barátok – mormolta és megtorpant.

Tovább sétáltam, míg összekapaszkodó kezeink engedték. Amikor már nem tudtam tovább menni, visszafordultam és kérdő pillantást vetettem rá.

– Szóval ez nem elég, hogy átlépjük a barátság határait? – nézett elgondolkodva összefűzött ujjainkra.

Komoly arccal nemet intettem, mire visszahúzott és óvatos, lágy csókot lehelt az ajkaimra.

– Na és ez?

– Közeledünk – válaszoltam.

Karjaimat a nyaka köré helyezte, a csípőmre simította mindkét tenyerét és még szorosabban magához vont. Ajkaink először finoman kóstolgatták egymást, majd kéjes sóhajban szétnyílva, utat engedtek ismerkedő nyelveink játékának. Selymes fürtjeibe túrtam, mire egyik keze a hátamra siklott, és ujjai hegyével finoman végigsimított a gerincem mentén. Beleborzongtam az érintésbe. Mintha apró szikrák gyúltak volna bennem, amik aztán pattogva repkedtek szerte széjjel, egyre terjeszkedve, hogy utat nyissanak a forrón lüktető lángoknak. Érzékeim turbó fokozatra kapcsoltak és ez a felfokozott érzékelés mindent felerősített. Ujjai szertelen játéka a hátamon, a szél mindaddig alig észrevehető, lágy becézgetése, a homokszemek csiklandozó melegsége a talpam alatt, a partot ostromló hullámok ismerős illata és megnyugtató mormolása, a madarak szárnyának surrogása… Ez mind ott vibrált a bőröm alatt, a szemhéjam takarásában, mintha a természet maga akarta volna, hogy eggyé váljunk. Részegítő volt.

– És most? – suttogta, amikor ajkaink szétváltak.

– Elértük – doromboltam elégedetten, még mindig csukott szemmel.

Halk kuncogásra tértünk magunkhoz, és amikor a hang forrását keresve lenéztünk, egy csillogó, huncut szempár nézett vissza ránk. Egy kislány figyelt minket vidám mosollyal.

– Azt hiszem, a határátlépéshez nem megfelelő sem a hely, sem az idő – súgta a fülembe rekedt nevetéssel Keith.

A kislányra kacsintott, még vadabb kuncogásra késztetve ezzel, majd újra megfogta a kezemet és tovább indult. Nehezemre esett követni. Na, nem mintha nem akartam volna vele tartani, csak az iménti érzéki tűzijáték olyan zsongítóan hatott rám, hogy szükségem volt néhány másodpercre, hogy teljesen magamhoz térjek. Ebben végül igencsak sokat segített az a lelombozó tény, hogy ő láthatóan nem küzdött hasonló problémával.

– Most már lehetsz féltékeny? – folytatta a megkezdett beszélgetést.

– Azt hiszem, igen.

– És az vagy?

– Legyek?

– Egy icipicit jól esne. – Szabad kezével mutatta, mekkora is az az icipici, és kisfiús mosolyt küldött felém.

– Nos, rendben. Akkor töredelmesen bevallom, egy icipicit féltékeny vagyok.

– Pedig semmi okod rá – mondta feddő hangon, majd kezemet elengedve menekülni kezdett, számítva a reakciómra.

Nem is késlekedtem vele. Utána vetettem magam, mire mindketten a sekély hullámokban kötöttünk ki. Nevetve tápászkodtunk fel a nedves homokról és igyekeztünk kifacsarni a vizet a ruhánkból.

– Hogy van az, hogy akárhányszor találkozunk, mindig csurom vizesek leszünk?

Mi tagadás, értett hozzá, hogyan terelje a gondolataimat vidámabb témákra. Addig kergetőztünk, míg el nem értük a vitorlást.

– Van kedved egy hajókiránduláshoz? – kérdezte, a fedélzetre lépve.

– Feltéve, hogy mára nem jeleztek vihart.

– Nem, a mai nap csodálatos lesz – felelte kétértelműen és újra magához húzott.

– Akkor vitorlát fel – válaszoltam, amikor ismét levegőhöz jutottam. – Ma úgyis szabadnapos vagyok.

– Honnan is?

A francba, de hülye vagyok! – gondoltam bosszúsan. – Még én juttatom az eszébe…

– Baj, ha nem mondom meg? – próbálkoztam.

– Hm. Az attól függ.

– Mitől?

– Vannak ott helyes pasik?

– Hébe-hóba. Csak nem féltékeny vagy? – tettem fel ezúttal én a kérdést.

– Legyek? – vette a lapot.

– Egy icipicit jól esne – utánoztam a mértéket mutató mozdulatát évődő pillantás kíséretében.

– Nos, rendben. Akkor töredelmesen bevallom, hogy egy icipicit féltékeny vagyok – mondta a soron következő mondatot, mint valami betanult szerepet, de még mielőtt válaszolhattam volna, szenvedélyesen magához rántott.

– Nem is ez jön – motyogtam kuncogva.

– Nem baj, átírtam a forgatókönyvet.

A csókja minden további ellenkezést lehetetlenné tett – nem mellesleg, eszemben sem volt tiltakozni a jelenet alakulása miatt.

Már a nyílt vízen ringatóztunk, amikor otthagyta a kormányt és letelepedett mellém.

– Még tartozol nekem egy vallomással.

– Mire gondolsz? – kérdeztem, miközben továbbra is csukott szemmel élveztem a napsütést. Még véletlenül sem akartam elárulni neki, hogy ez az egyetlen apró érintés is mekkora hatással volt rám, azt pedig még kevésbé, hogy a megjegyzése mekkora vihart kavart bennem.

– Hogy miért menekülsz a rendőrök elől. – Tekintete a napnál is jobban égette a bőrömet.

– Több okból is – nyeltem egy nagyot. – Az első, ami eszembe jutott a szirénaszó hallatán, az volt, ha nem tud rólam a rendőrség, akkor talán nagyobb az esélyem, hogy az a góliát se találjon rám. – Bólintott, hogy érti, és várta a folytatást. – A másik ok pedig a húgom. – Nem néztem rá, a tengert bámultam.

– Na, ezt már ki kell fejtened egy kicsit bővebben.

– Elraboltam a húgomat – mondtam ki kerek perec, majd amikor láttam, hogy elsápad, gyorsan folytattam. – Na jó, ez így egy kicsit erős, de nem hiszem, hogy a hatóságok foglalkoznának a történtek árnyalásával.

Keserű hangom csak még jobban felcsigázta az érdeklődését.

– Én nem tartozom egyik hatósághoz sem. Engem érdekelnek a részletek.

Törökülésbe húztam a lábaimat és a kezeim tanulmányozásába kezdtem. Tudtam, hogy előbb utóbb el kell neki mondanom, elvégre úgy döntöttem, megbízom benne, és akkor már miért ne előbb?

– Azt hiszem, jobb, ha az elején kezdem. A szüleim mindketten színészek, illetve voltak. Kezdetben nem volt semmi baj, elégedettek voltak a kisebb szerepekkel, de aztán anya lehetőséget kapott egy hollywoodi produkcióban való résztvételre. Kaliforniába költöztünk és ők betekintést nyertek a gazdagok és híresek világába. Apám már ott inni kezdett, bár én akkor még nem vettem észre semmit. Így utólag úgy gondolom, féltékeny volt anya sikereire. Amikor anya várandós lett a húgommal, úgy döntöttek, hazamegyünk. Egy ideig minden újra a régi volt, én legalábbis azt akartam hinni. Aztán anyát egyre gyakrabban kaptam síráson, apa pedig minket okolt mindenért. Tulajdonképpen szokványos történet. Azt szajkózta, miattunk nem jutottak semmire, hogy feláldozták értünk a karrierjüket. Később megtudtam, hogy anya szomorúságának sokkal inkább volt köze apa alkoholproblémáihoz, mint feladott színészi karrierjéhez. Mindezek ellenére nem lett volna olyan szörnyű a helyzet, de három éve anya és a nagyi meghaltak autóbalesetben.

Meg kellett állnom, hogy erőt gyűjtsek. Ahogy kimondtam ezt, tudatosult bennem, hogy eddig apa és Cathy miatt annyira tartottam magam, hogy úgy igazán meg sem gyászoltam őket. De most, hogy valakinek beszéltem róluk, elemi erővel vágott mellbe a hiányuk. A meleg napsütés ellenére rázni kezdett a hideg, míg meg nem éreztem a hátam mögül Keith ölelését. Nekitámaszkodtam, hogy még jobban érezzem teste melegét, majd nagy levegőt véve folytattam, a gyászt ismét későbbre halasztva.

– A haláluk után elszabadult a pokol. Apa hamarosan már nem érte be az alkohollal, és az alkalmi munkákkal is leállt. Teljesen kifordult önmagából.

– A problémáik ellenére nagyon szerethette édesanyádat. – Halk közbevetése csak azért nem hozott ki a sodromból, mert tudtam, hogy valószínűleg igaza volt.

– Igen, biztos ez is benne volt. Azt is tudom, hogy bűntudata volt, mert aznap nem ment velük. Nagyon is átéreztem a fájdalmát és kezdetben megpróbáltam segíteni neki, meggyőzni, hogy a kábulat helyett minket válasszon, de hiába. Később már nem igazán tudtam eldönteni, hogy a viselkedésének mennyi köze volt a gyászhoz. Sokkal inkább úgy tűnt, hogy anya halálával elveszítette a külső kontrollt, és már nem volt, ami visszatartsa. Még később pedig már egyáltalán nem érdekeltek az okok… – Hatalmasat nyeltem, ami persze nem kerülte el Keith figyelmét.

– Bántott titeket?

– Főleg engem. Befejeztem a középiskolát és dolgozni kezdtem, hogy el tudjam tartani magunkat. Én lettem a pénzkereső a családban, és mint olyan, apám állandó célpontja. Ha nem adtam neki pénzt… megvert, vagyis majd’ minden nap, mert persze nem finanszíroztam a kilengéseit. Cathy vörös posztó volt ugyan a szemében, mert anyut látta, ha rá nézett, de talán éppen ugyanezért, őt eleinte békén hagyta. Aztán végleg bekattant. Rájött, hogy sokkal jobban tud hatni rám, ha nem engem, hanem Cathyt bántja. Igyekeztem megvédeni őt, de nem mindig sikerült. Így aztán engedtem neki. A nagyitól és anyától elég komoly összeget örököltem, de apa egyre többet követelt, és egyre durvább dolgokat művelt, tudtam, hogy ez így nem sokáig működhet. Akkoriban kezdtem el levelezni az egyik mostani kolléganőmmel, aki megírta, hogy üresedés lesz náluk. Rávettem apát, hogy Cathy idén ősszel bentlakásos iskolában folytathassa a tanulmányait és gondolkodás nélkül belevágtam. Beírattam őt egy kitűnő intézménybe, nem messze innen, és amikor eljött az ideje, megszöktünk. Apám csak arról tudott, hogy internátusba megy, de arról nem, hova. Szülői engedély nélkül átléptem vele az államhatárt, ha jól tudom, ez emberrablásnak minősül. Szóval, azt hiszem, ez nem éppen jó pont a rendőröknél – nevettem fel keserűen. – Úgy tervezem, ha rendezem a dolgaimat és megteremtem a szükséges hátteret, benyújtom a gyámsági keresetet. Aláírom, a módszerem nem éppen törvényes, de talán ha bebizonyítom, hogy alkalmas vagyok a nevelésére, győztesen kerülhetünk ki az ügyből. Ha mégsem, Cathyt akkor sem adhatják vissza apának. Mindenképp jobb sora lesz, távol tőle.

– Téged pedig elmarasztalnak, legrosszabb esetben lecsuknak – szúrta közbe.

– Na, igen, nem mondtam, hogy a tervem tökéletes. De nem maradhattunk tovább. Így is az utolsó utáni pillanatban jöttünk el. Indulás előtti éjszaka apám eladott engem a napi adagjáért cserébe. – Még most is megborzongtam az emléktől. Keith szorítása is erősödött, és éreztem, hogy megdermed. – Akkor szerencsém volt, de ki tudja, mi lett volna a következő húzása? Arról pedig szó sem lehetett, hogy Cathyt ott hagyjam vele.

– Jól gondolom, hogy apáddal van összefüggésben az is, hogy magadat okolod a barátnődet ért támadás miatt?

– Miután eljöttünk, apám állítólag teljesen bepörgött. Minket keres. És nagyon jól tudja, mivel érheti el nálam, amit akar. Attól tartok, ő kapta el Tinát, hogy hazacsalogasson.

– Nem hiszem. Ennek csak akkor lett volna értelme, ha zsarol vele. Azzal, hogy Tina kórházba került, apád kezéből kicsúszott a legjobb ütőkártya – cáfolta meg az elképzelésemet.

– Biztos igazad van, de nehezemre esik elképzelni, hogy bárki más ilyet tenne Faithben.

– Elég sok a turista arra, szóval nem feltétlenül helyi követte el – világított rá egy újabb tényre.

– Mintha azt mondtad volna, hogy nem vagy rendőr – fordultam felé gyanakvó arccal.

– Nem is – nevetett fel. – Miért gondolod, hogy az vagyok?

– Úgy gondolkodsz, mint egy zsaru – válaszoltam, az arcát fürkészve. – Persze, nem mintha túl sokat ismernék.

Mosolyogva visszaigazított az ölébe és nyomott egy puszit a fejem búbjára.

– Köszönöm, hogy elmondtad.

Néhány percig hallgatásba burkolózva ültünk, de a kérdés már befészkelte magát az agyamba.

– Tulajdonképpen te mivel is foglalkozol?

Először azt hittem, nem is fog válaszolni. Elengedett, felállt és felém nyújtotta a kezét. Elfogadtam a segítő jobbot, de továbbra is vártam a válaszát.

– Újságíró vagyok. – felelte végül nyugodtan, majd a térdem alá nyúlt és felkapott. – Remélem, jól úszol! – A következő pillanatban elmerültünk a hűs hullámokban.

Prüszkölve értem fel a felszínre és keresni kezdtem, merre van. Kicsit később, nem messze tőlem, vigyorogva jött fel levegőért.

– Te nem vagy normális – fröcsköltem le nevetve.

– Soha nem mondtam, hogy az vagyok.

Tudtam, hogy ez is csak figyelemelterelés volt, de nem ellenkeztem. Hálás voltam, hogy meghallgatott. Hatalmas megkönnyebbülés volt kiönteni a szívemet, rábízni valakire a nyomasztó titkokat. Mintha hirtelen több kilóval könnyebbé váltam volna, pontosan úgy, mint amikor az ember a sós hullámok hátán lebeg. Minden erőfeszítés és megerőltetés nélkül a felszínen tudtam maradni.

Hazafelé már kizárólag könnyed témákról beszélgettünk, mint például kinek mi a hobbija, ki milyen zenéket, filmeket, könyveket szeret. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor kedvenc elfoglaltságként a fotózást említettem. Én annál inkább izgalomba jöttem, amikor megtudtam, hogy imád búvárkodni.

Úgy állt a kormánynál, szétvetett lábakkal, mintha oda teremtették volna. Pillantásom lustán végigsimogatta minden porcikáját: szélfútta barna fürtjeit, értelemről árulkodó vonásait, a szeme sarkában megbújó nevetőráncokat, szépen ívelt orra vonalát, csókra csábító ajkait, izmos felsőtestét, a kormánykereket biztosan tartó erős kezeket, a keskeny csípőt…

Csak remélni mertem, ha észre is vette vizsgálódásomat, arcom vörösségét a nap erejének tulajdonította és nem a zavar jelenék. Elkaptam róla a tekintetem, de elkéstem az óvintézkedéssel. Nem bírtam tovább a helyemen ülni, egyszerűen muszáj volt megérintenem. Szorosan a háta mögé álltam, átöleltem a derekát és arcomat a hátához szorítottam. Éreztem, ahogy érintésem nyomán megfeszülnek az izmai, de nem volt elég bátorságom a bennem tomboló heves vágy kimutatására, így inkább leküzdöttem a sóvárgást és visszatértem a veszélytelenebb témára.

– Megtanítasz?

– Mire is? – kérdezte zavartan.

Ezek szerint ő is elvesztette a beszélgetés fonalát. Reméltem, hogy ez a közelségemmel volt összefüggésben.

– Természetesen búvárkodni.

– Persze, miért ne? Mikor szeretnéd kezdeni? – Egy ügyes mozdulattal maga elé húzott és háttal a kormánykeréknek támasztott, hogy szembekerüljünk egymással.

– Lássuk csak – haraptam be az alsó ajkam. – Most azonnal? – vigyorogtam fel rá.

– Az nem olyan egyszerű – nevetett gyerekes lelkesedésemen. – Megfelelő felszerelés kell hozzá, ráadásul hamarosan besötétedik. Most két hétre el kell utaznom, de ha visszajöttem, megvesszük neked a szükséges dolgokat és belevágunk.

Csalódott arcomat látva ismét felnevetett, majd lassan közelebb hajolt. Nem éppen erre lett volna szükségem, hogy legyőzzem a bennem tomboló pajzán kisördögöt, de ettől függetlenül – vagy talán épp ezért – végtelenül élveztem becézgető játékát, melyben hol heves támadásnak vetett alá, hol bátortalanul visszahúzódott, tovább fokozva ezzel is az őrületet.

Sajnáltam, hogy már hazafelé tartunk és vége a napnak. Rég éreztem ilyen jól magam, mint ma vele. Ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérjen, de az a néhány plusz perc is hamar véget ért.

Miután elbúcsúztunk és egyedül maradtam, visszatértek borús gondolataim. Próbáltam nem gondolni arra, hogy Tina élet-halál között lebeg, vagy, hogy én magam is előkelő helyen szerepelek a kaszás listáján. Keith nélkül azonban, ez már nem is volt olyan könnyű.

Folytatása következik!