ZOE – 5. rész

Érzelmi viharok

– A szentségit, mindenáron ki akarsz nyírni? – kapta ki a kezemből alkalmi fegyveremet bosszúsan Keith, ezúttal a fejét tapogatva.

– Nem tudhattam, hogy te vagy az – vágtam vissza bosszúsan.

– Igen, valóban, biztosan sok embernek lehet még kulcsa – lengette meg előttem a kulcscsomót gúnyosan.

– Jó, hogy mondod! Megérdemelted, mert bezártál! És ha el akartam volna menni? Tisztában vagy vele, hogy ez kimeríti az emberrablás fogalmát?!

– Tisztában vagy vele, mi folyik odakint?! – jött azonnal a gúnyos replika. – Kinéztél te mostanában? Örülök, hogy épségben visszaértem! Elszálltál volna, mint a győzelmi zászló!

– Akkor sem kellett volna bezárnod!

– Lehet, hogy igazad van – sóhajtott megadóan –, de nem hagyhattam nyitva az ajtót, a kulcsot pedig nem adom ki a kezemből. Megbocsáss, de nem bízom benned. És mint a példa mutatja, nem alaptalanul. Az elmúlt egy órában kétszer is leütöttél.

– Mindkétszer megvolt rá az okom!

– Ezzel vitatkoznék, de ám legyen! Látom épp a fogadásomra készültél – nézett végig rajtam vigyorogva.

A pillantásától tudatosult bennem, hogy egy szál vizes rövidnadrágban és bikiniben ácsorgok előtte.

– Csak szeretnéd!

– Most sem vitatkozom – húzódott még szélesebb vigyorra a szája.

– Oké, vedd úgy, hogy kellőképpen zavarba hoztál – grimaszoltam rá. – Le akartam tusolni – magyaráztam.

– Az rám is rám férne. Csatlakozhatok? – Még mindig fülig ért a szája, de a tekintetem láttán gyorsan visszakozott. – Jó, jó, csak vicceltem. Tiéd a pálya. Törülközőt találsz felakasztva, én meg keresek magunknak száraz ruhát.

Szó nélkül eltűntem a zuhanyfülkében. Legszívesebben jó sokáig folyattam volna magamra a meleg vizet, de egyrészt, fogalmam sem volt, honnan jön, és mennyi van belőle, másrészt, nem akartam próbára tenni Keith türelmét. Gyorsan megtörölköztem és a nagy fürdőlepedőt magamra tekerve kiléptem a kabinból.

– Ez gyors volt – jött elő Keith az egyik hálófülkéből. – Ezt felveheted. Nem éppen Dior, de…

– Tökéletes lesz, köszönöm – vettem át a felém nyújtott khaki rövidnadrágot és egy bézs pólót.

Egy helyben toporogtam, mire nagy sokára kapcsolt.

– Már itt sem vagyok – zárta magára a mosdó ajtaját.

Fél szememet az ajtón tartva gyorsan magamra kaptam a ruhákat. Kicsit nagy volt, de legalább száraz. Felkuporodtam az egyik padra és kibámultam az ablakon. Az immár estéli sötétséget fürkészve rájöttem, hogy Keithnek igaza volt. Tényleg nem láttam még hurrikánt. Az asztalra tett övtáskámból előhúztam a kis digitális kamerát, készenlétbe állítottam, majd egy pillanatra kinyitva a kabinablakot, kivillantottam a morajló feketeségbe.

– Ez a mániád?

Rajtakapottként rezzentem össze. A nyitott ajtóban állt lezserül a falat támasztva. Rajta is rövidnadrág volt és egy „Ki, ha én nem?” feliratú kék póló.

– Szeretek fényképezni, ha erre gondoltál – válaszoltam a kelleténél kissé élesebben.

– Vettem észre. – Ellökte magát a faltól, és a kis tűzhelyhez sétált. – Teát?

– Köszönöm. Hogy érted azt, hogy vetted észre? – kérdeztem gyanakodva.

– Láttam, hogy a raktárban is fotóztál. – Úgy mondta ezt, mint lényegtelen információt, miközben elkészítette a két bögre teát, de merev tartásából kristálytisztán látszott, hogy feszült.

– Apropó, raktár. Te mit kerestél ott?

– Gondolom, azt, amit te. Elkapott a vihar és közelebb volt, mint a hajó. – Megvetette előttem a lábát egy nagyobb szélroham ellen, majd átnyújtotta az egyik bögrét. – Vigyázz, forró.

– Te hívtad a rendőrséget?

– Igen. Te viszont egészen mást csináltál. Tudsz róla, hogy szereztél nekem néhány ősz hajszálat? Majd’ eldobtam az agyam, amikor megláttam, mit művelsz! Ha az az állat elkap, egy mozdulattal kitörte volna azt a kecses nyakadat. És akkor még jól jártál volna.

– Valamit tennem kellett, de nálam nem volt telefon.

– Nem tudtál volna egyszerűen nyugton maradni?

– És végignézni, ahogy megöli azt az embert?! Kizárt! – Az emlék hatására szorosan megmarkoltam a forró szilkét. – Mennyi az idő? – tereltem gyorsan más irányba a beszélgetést.

– Fél hét múlt. – A zsebéből előhalászott mobilt az asztalra tette, majd ő is letelepedett.

– Meddig fog ez még tartani? – Meg kellett kapaszkodnom, mert egy hirtelen szélroham hatalmasat taszított a hajótesten, mintha csak a kérdésemre akart volna felelni.

– Nem vagyok időjós.

– Úgy mégis… Körülbelül…

– Szerintem még jó néhány óra, de azon se lepődnék meg, ha egész éjszakára itt ragadnánk.

– Telefonálnom kellene! Már biztos aggódnak értem.

– Szolgáld ki magad – tolta elém a telefont.

Amikor felemeltem a készüléket, rádöbbentem, hogy se Becky, se a KisS számát nem tudom fejből. Tanácstalanul megtorpantam a mozdulat közepén.

– Tudakozó – hallottam Keith gúnyos hangját.

Felnéztem és nyelvet öltöttem rá, de már nyomogattam is a gombokat. Újabb éles csattanás hallatszott a fedélzetről, mire Keith felpattant és kiviharzott az ítéletidőbe.

Néhány pillanat múlva gazdagabb lettem az információval, miszerint Becky száma titkosított, valamint a KisS elérhetőségeivel.

– Tessék, Helen Beauty.

– Helen! Itt Zoe! Az a…

– Hála az égnek! Becky már magán kívül van az aggodalomtól, és ami azt illeti én is. Hol a csudában vagy, kislány?

– Az a helyzet, hogy elkapott a vihar a parton és…

– Jól vagy, minden rendben?

– Igen, jól vagyok, sikerült menedéket találnom, de azt hiszem, ma nem tudok menni dolgozni.

– Azzal ne törődj! Valószínűleg úgysem nyitunk ki, és csak a drága Irenétől függ, hogy holnap már fogadhatunk-e vendégeket – mondta Helen kissé bosszús hangon, de egy kukkot se értettem az egészből.

– Ki az az Irene? – kérdeztem döbbenten, de nem jött válasz, hiába hallóztam. Megszakadt a vonal.

– Ilyenkor gyakran előfordul. Biztos megsérült valami kábel és így a vezetékes telefonhálózatnak lőttek egy időre – válaszolt Keith a kimondatlan kérdésemre, becsukva maga mögött az ajtót. Ismét teljesen bőrig ázva állt előttem. – Irene pedig a bestia, ami kint tombol.

Akaratlanul is végigmértem. A második bőrként ráfeszülő nedves ruhák tehettek róla. Alig valamit hagytak a képzeletre, még a hasán domborodó izomkötegeket is meg tudtam számolni, nem beszélve a… lentebbi régiókról, bár ott nem a számolás volt a lényeg. Pillantásom oda-vissza vándorolt az izgató látványon, amikor azonban az arcán ismét felragyogott az a bosszantóan pimasz vigyor, szemébe pedig dévaj csillogás költözött, amitől a szívem minimum egyet kihagyott, rájöttem, hogy lebuktam. Gyorsan az ablak felé fordultam és inkább a kint dúlót választottam a saját érzelmi viharom helyett.

Elgondolkozva ültem, míg ő ismét átöltözött. Pillanatnyi magányomban újra végigpergettem magamban az eseményeket. A gyomrom most is fájdalmas görcsbe rándult és a kezem remegni kezdett, de a roham ezúttal megkímélt. A bögrében életre kelt a kinti hurrikán miniatűr mása, szanaszét fröcskölve az időközben szerencsére langyosra hűlt teát. Nem törődtem a ragacsos tócsákkal, csak bambultam magam elé, azon morfondírozva, vajon normális vagyok-e.

Keith visszatért, ezúttal pornografikus csontvázak díszítették a pólóját. A konyhapulthoz sétált és szendvicsek gyártásába kezdett.

Tökéletes alkalmam nyílt a figyelmem elterelésére, végre alaposan szemügyre vehettem vendéglátómat. Most nem hozhattak zavarba holmi kidudorodó testrészek. Magas volt, de nem langaléta, úgy húsz centivel nőtt fölém. Arányosan izmos volt, mint aki szereti a különböző sportokat, de egyiket sem űzi megszállottan. Hosszúkás, enyhén szögletes arcát magas homloka uralta volna, ha nem csillognak olyan hívogató meleg fénnyel barna szemei – és persze ha eltekintünk orrának általam ideiglenesen módosított színétől és méretétől. Így azonban akaratlanul is a tejcsokoládét idéző írisz vonzotta a tekintetemet, melyben aranybarna foltok kavarogtak, már-már hipnotikus hatást gerjesztve az óvatlan szemlélőben.

Nem fordultam félre. Farkasszemet nézve álltunk néhány pillanatig, míg felszisszenve újra a szendvicsek felé nem fordult. Ekkor a szája került érdeklődésem középpontjába, kifejezetten irigyeltem megvágott ujját. Vicces látvány volt, mégsem tudtam nevetni rajta. Kis híján felajánlottam, hogy én is adok a bibijére egy gyógypuszit. Hihetetlen, hogy akár akarja, akár nem, mindig zavarba hoz!

– Minden pólód ilyen… provokatív? – kérdeztem felocsúdva, majd egy ronggyal törölgetni kezdtem a teafoltokat.

– Az is az enyém, ami rajtad van. Visszakérjem? – hunyorgott rám megjátszott sértődöttséggel.

– Azt hittem, ezt valaki itt felejtette.

– És te mindenkit így megbámulsz? – Ez most célzott volt, de azért sem pirultam el, helyette lezser vállvonogatásba kezdtem.

– Szeretek fotózni, emlékszel?

Hogy lefoglaljam magam, a kezembe kaparintottam egy kést, elvettem a pultról a paradicsomokat és szó nélkül szeletelni kezdtem őket.

– Egyedül is el tudok készíteni néhány szendvicset – jegyezte meg szenvtelenül.

– Nem vonom kétségbe. Viszont, ha már így össze vagyunk zárva, és véleményed szerint megmentetted az életemet, az a legkevesebb, hogy segítek.

Az újfent beállt csendben elkalandoztam, eszembe jutott, hogy az általam annyira kedvelt katasztrófa filmekben mi szokott ilyenkor történni. Önkéntelenül felvihogtam a gondolatra. Keith felvont szemöldökkel figyelt, míg le nem csillapodtam.

– Csak arra gondoltam, hogy a filmekben mi szokott következni ilyen helyzetben – magyaráztam.

– Milyen helyzetben? – szeletelte tovább az uborkát.

– Tudod! Egy vadidegen nő és egy férfi kényszerűségből összezárva, mondjuk egy leomlott épület alagsorában. Órák óta küzdenek a szabadulásért… – sokat sejtetően elhallgattam.

– Én már az elején is ezt javasoltam – emlékeztetett.

– Inkább a vihar – replikáztam flegmán.

– De harapós ma valaki. Tán csak nem bal lábbal keltél fel?

– Nem is aludtam. Ráadásul nem mindennapos, hogy a szemem láttára próbálnak kifilézni valakit. Vajon mi lehet vele?

– A férfival a raktárból? Túléli. Legalábbis a helyszínen ezt mondta a doki. – Riadtan kaptam fel a fejem, mire folytatta. – Ezért mentem vissza. Jeleztem a rend éber őreinek, hogy én hívtam őket. Téged meg sem említettelek – bökte ki végre, ami az első kijelentése után a legjobban érdekelt. – Sőt, még ezt is elloptam neked. – A lejáróhoz sétált és a vászoncipőmet emelte fel a földről, ahová visszaérkezésekor ledobta. – A vészkijáratnál hagytad el. Azt nem vették volna be, hogy az enyém.

– Köszönöm. – Nem akaródzott ránézni.

– Na, nem, egy köszönömmel nem érem be! Megtévesztettem miattad a rendőrséget és fontos információk elhallgatásával akadályozom a nyomozást. Ezért akár le is csukhatnak. Szóval, miért is félsz jobban a zsaruktól, mint egy brutális gyilkostól vagy épp a hurrikántól?

– Muszáj ezt most? Szeretnék jóízűen enni.

Egy másodpercig meredten nézett, mielőtt válaszolt.

– Mondtam volna, hogy te is kapsz?

Ezúttal nem vágtam vissza. Hálás voltam, amiért nem feszegette tovább a témát.

Miközben vacsoráztunk, a szél egyre csak fokozódott és egy pillanatra sem szűnt meg esni az eső. Alig bírtam talpon maradni, úgy dülöngélt a hajó, ezért inkább fel sem álltam. Egy szót se szóltunk, így tisztán kivehető volt a vihar tombolása. Keith gondterhelt arccal nézett ki a kajüt ablakán.

– Valami gond van? – kérdeztem rosszat sejtve.

– Ahogy vesszük. Unatkozom.

Csak a hangját hallva akár el is hittem volna, hogy nyugodt, de az arckifejezése nem éppen erről árulkodott. Kinyitotta a falon lévő szekrénykét, amiben minihifi bújt meg. Egy gombnyomás, és felcsendült egy virtuóz zongora futam. Megnyugtató dallamával tökéletesen ellensúlyozta a körülöttünk dühöngő természetet.

– Tudsz kártyázni? – emelt le egy paklit a polcról.

– Azt nem, de ász vagyok kártyavárépítésben – jelentettem ki büszkén. A hajó ismét vad táncba kezdett, és önkéntelenül mindketten nevetésben törtünk ki az ötlet képtelenségén. – Gyorsan tanulok – tettem hozzá lemondóan.

A következő egy óra azzal telt, hogy miután átvettük a póker szabályait, Keith tönkrevert és elnyerte az összes fogpiszkálómat. A hajó tovább hánykolódott, az eső monoton hangon dobolt a fedélzeten, lágy dallamok öleltek körbe, én pedig egyre álmosabb lettem.

Amikor felébredtem, kényelmes ágyon feküdtem összekuporodva, gondosan betakargatva. Nem emlékeztem, hogy kerültem oda. Óvatosan felálltam. Még mindig himbálózott a talaj, ami biztosított afelől, hogy változatlanul a hajón vagyok. Mindenhová benéztem, de Keitht elnyelte a föld. Rosszat sejtve mentem az ajtóhoz, de ezúttal nem volt bezárva. Kiléptem a szabadba és élvezve a szélcsendes napsütést, körbejártam a hajót. Keith éppen a fedélzetet takarította.

– Jó reggelt!

– Jó reggelt! Kialudtad magad?

– Azt hiszem. Ne haragudj, hogy elaludtam.

– Nem semmi voltál. Ilyet még nem láttam, hogy valaki egy pókerparti közepén ráborul az asztalra és horkolni kezd – vigyorgott rám gonoszul megcsillanó szemekkel.

– Kikérem magamnak, én nem horkolok! – csattantam fel rögtön. – És mondtam, hogy előző éjjel nem aludtam…

– Jó, jó, nem kell mindjárt leharapni a fejem. Amúgy remélem, pihentetőbb volt az álmod, mint amilyennek látszott.

– Nem volt jobb dolgod, mint azt nézni, hogy alszom?

– Ami azt illeti lett volna – nyomott el egy ásítást –, de a frászt hoztad rám a kiabálásoddal!

– Beszéltem álmomban? – A víz felé fordultam, hogy ne lássa az arcomat, de minden idegszálammal a válaszra a koncentráltam.

– Nem. Sikítoztál.

– Biztos a tegnap történtekről álmodtam – mondtam fellélegezve, és visszafordultam felé. – Nagy a kár?

– Mármint a hajón? Nem, szinte semmi. Szerencsére csak mérsékelt erősségű volt a vihar és nem szabadult el a hajó. Viszont, hazafelé lehet, hogy csónakra lesz szükséged. Az egész partszakasz víz alatt van.

Megfogtam egy felmosórongyot, és beálltam segíteni. Csendben tettünk vettünk, míg újra ragyogó tiszta nem lett minden. Amikor végeztünk és már nem volt okom tovább ottmaradni, lesétáltam a kajütbe és átöltöztem a saját, megszáradt ruháimba.

– Menni készülsz? – jelent meg Keith a lépcsőn.

– Igen. A barátnőm már biztosan nagyon aggódik értem.

– Hát, akkor nagyon vigyázz magadra! Nem biztos, hogy mindig lesz, aki megmentsen. – Egy pillanatig még elgondolkodva vizslatott, majd félreállt az ajtóból, hogy kiférjek.

Szorosan mellette kellett elhaladnom a szűk feljárón. Egy pillanatra megálltam közvetlenül előtte, lábujjhegyre emelkedtem és gyors puszit nyomtam az arcára.

– Köszönök mindent!

Már épp ki akartam mászni a stégre, amit bokáig érő víz lepett, amikor, már szinte megszokott módon, Keith elkapta a csuklómat. Mintha zárt volna egy elektromos áramkör.

– Itt felejtettem valamit? – Próbáltam közömbösnek mutatkozni, de nem látszott rajta, hogy kiszúrta volna érintése rám gyakorolt hatását.

– A cipőd – nyújtotta át a még mindig összekötözött vászon lábbeliket. – Szükséged lesz rájuk. Ki tudja, milyen törmelék van a víz alatt. A táskádat pedig tedd bele ebbe – tartott elém egy kis szütyőt. – Vízhatlan.

– Akkor ezt is kösz!

Figyelte, ahogy belegyömöszöltem a táskám a vízálló zsákocskába.

– Hazakísérjelek?

– Köszönöm, de már így is eléggé igénybe vettelek. – Szerettem volna kicsit egyedül lenni, hogy megemésszem a történteket.

– Nem eléggé.

Szorosan elém állt, szinte összeért a testünk. Minden idegsejtemmel éreztem a közelségét. Frissítő illata körüllengett, szinte belém ivódott, ahogy belélegeztem. Annyira vágytam rá, hogy megcsókoljon, hogy az már ijesztő volt. De az életem e nélkül is túlságosan bonyolult volt.

Gyorsan leugrottam a fapallóra. Kár volt. A következő pillanatban elmerültem a sós hullámokban. Nevetése kihozott a sodromból, de inkább arra használtam fel a keletkezett energiatöbbletet, hogy minél hamarabb „partot” érjek.

Addig úsztam, míg végre le nem ért a lábam. Elevickéltem a rossz emlékű raktár mellett, ami majdnem derékig érő vízben állt. Nemsokára megpillantottam a vihar kezdetekor felfedezett kis facsoportot is. A pálmák törzsét lágy hullámok nyaldosták, a homokszigetet elfedte az ár. Még az első épületeknél is bokáig érő vízben gázoltam.

Otthon első dolgom volt jó alaposan lezuhanyozni és hajat mosni, a ruháimat pedig a mosógépre bíztam, a cipőmmel együtt. Bár a hurrikánt illetően tudatlan voltam, azt azért még én is tudtam, hogy áradáskor elég nagy a járványveszély. Éppen leültem a számítógép elé, hogy leszedjem a kameráról a képeket, amikor kopogtak.

– Hála az égnek, hogy jól vagy! – borult a nyakamba Becky, amikor kinyitottam az ajtót. – Annyira aggódtam! Tiszta ideg voltam, amíg Helen nem szólt a telefonodról. Miért nem hívtál fel?

– Itthon hagytam a mobilomat, amikor pedig végre telefonhoz jutottam, kiderült, hogy titkos a számod. Ezért Helent hívtam, és nem téged.

– Mi történt? Hol voltál? Mindent hallani akarok!

– Nem nagyon van mit mesélnem. – Beckynek hátat fordítva elindultam a konyhába. – A parton sétálgattam, amikor elkapott a vihar. Szerencsére találkoztam Keithszel, és a hajóján átvészeltük az egészet.

– Még hogy nincs mit mesélned! Helyes volt ez a Keith? – csillant fel a szeme.

– Jellemző – nevettem fel. – Nem az jut eszedbe, hogy akár egy szadista őrült is lehetett volna, hanem hogy összejöttünk-e! Egyébként igen, elég helyes volt. De legalább annyira szemtelen és beképzelt is.

– Nem lehetett szadista, mert hiszen itt vagy épen és egészségesen, nem igaz? – vágott vissza. – Az utóbbi két tulajdonság pedig nem feltétlenül kizáró ok.

Nem hagyott kiutat, így elmeséltem neki a hajón töltött órák eseményeit. Csalódott volt, amikor befejeztem, de leszállt a témáról. Hamarosan le is lépett, arra hivatkozva, hogy éjjel nem tudott aludni és fáradt, de a szemei csillogásából arra következtettem, megint Daniellel találkozik.

Gyorsan visszaültem a géphez és elkezdtem betölteni a fotókat. Az első reakcióm az volt, hogy most azonnal visszamegyek a hajóra és kitekerem Keith nyakát, vagy legalább befejezem, amit elkezdtem, és betöröm az orrát. A raktárban készített képek mind eltűntek. Végül azonban felülkerekedett a józan eszem. Valószínűleg már úgyis kihajózott. De abban biztos voltam, ha még egyszer összefutunk, nem köszöni meg, amit tőlem kap.

Lassan, de biztosan visszatért minden a megszokott kerékvágásba. A víz visszahúzódott, a károkat felmérték, helyrehozták, a KisS pedig zavartalanul fogadta a vendégeket. Az egyetlen dolog, ami elkeserített, hogy valahol a viharban elhagytam a karkötőmet. De, ha belegondoltam, hogy ennél jóval komolyabb veszteség is érhetett volna, már nem is tűnt olyan fontosnak. Biztos voltam benne, hogy anélkül is mindig emlékezni fogok Tinára, ahogy abban is, hogy nem fog haragudni érte, így hamar meg is feledkeztem a dologról. Míg néhány nappal később eszembe nem juttatták.

Éppen ebédet készítettem, amikor megcsörrent a telefonom. Elizabeth keresett.

– Szia, Liz! Mi újság? – szóltam bele vidáman.

– Szia, Dakota! Az a helyzet, hogy történt valami… Tinával…

– Mi történt? Jól van? Beszélj már! – zúdítottam rá hirtelen jött kétségbeesésemet. Ujjaim elfehéredve markolták a konyhapult szélét és a megreccsenő telefont.

– Megtámadták. Kómában van – közölte elcsukló hangon.

– De hát hogyan? Otthon Faithben? Hiszen az a világ legnyugodtabb zuga?! – Próbáltam nem elképzelni őt a kórházi ágyon, eszméletlenül.

– Tőlünk ment hazafelé tegnap este. Nem tudjuk, mi történt valójában. Mrs. Webber éppen arra sétáltatta a kutyáját és megzavarta a támadót, de Tina akkor már nem volt magánál. Mrs. Webber csak annyit tudott mondani, hogy egy óriást látott elfutni. – Ez tényleg nem volt mérvadó információ, tekintve, hogy Mrs. Webbernek mindenki óriás. Ő maga ugyanis nem volt magasabb másfél méternél.

– Jaj, Liz, most mit csináljak?! Azonnal indulok haza…

– Nem, semmiképp ne gyere ide! – vált határozottá a hangja. – Apád már keres titeket. Nagyon bepörgött.

Máris?!

– Beszélt veletek? Mondott valamit? – kérdeztem puhatolózva.

– Velünk?! Az egész várossal! Mindenkinek hőbörög, hogy eltűntél a család megtakarított pénzével.

– Hogy mi?! – Nagyszerű, akkor már lopással is vádolhatnak. Vészesen bővül a bűnlajstromom. – Fel is jelentett?

– Azt nem, de amikor rájött, hogy Cathy is eltűnt, veszettül bepipult. Megszállottként kutat utánatok. Azon se csodálkoznék, ha ő kapta volna el Tinát, hogy hazacsaljon.

Erre nem számítottam. A félelem és az önvád azonnal belém mart és kíméletlenül marcangolt. A rémület úgy cikázott végig az idegszálaimon, mint a sebesen száguldó hullámvasút a vidámpark hurkokkal tarkított sínpályáján. Mire reagálni tudtam, az ujjaim szinte összeroppantották a telefont.

– Nem gondoltam, hogy titeket is veszélybe sodorlak, ha eljövünk. Haza kell mennem! A lényeg úgyis az volt, hogy Cathy biztonságban legyen…

– Eszedbe ne jusson hazajönni, érted?! – förmedt rám Liz ellentmondást nem tűrő hangon. – Tinára vigyáz a rendőrség, és amint változás áll be az állapotában, értesítelek. Ígérd meg, hogy nem jössz ide!

Mit mondhattam volna erre? Megtörten elsuttogtam egy belegyezést, mielőtt megszakítottam volna a vonalat, de korántsem voltam benne biztos, hogy be is fogom tartani.

Hasznavehetetlenül csapongtak a gondolataim.

Tina, drága Tina! Csak ne legyen semmi nagyobb baja! Nem bírnám ki, ha elveszíteném. Ő és Cathy a legfontosabb az életemben. Ha megtudom, hogy apám tette…!

Az, hogy Miamiban egy gyilkossági kísérlet tanúja voltam, meg sem lepett. De, hogy Faithben ilyesmi történhet, ahol mindenki ismer mindenkit?! Az ott töltött tizenkilenc év alatt egyszer sem hallottam néhány lopásnál, autóbalesetnél súlyosabb esetről – persze, ha nem számítjuk apám drog-ügyleteit. És pont Tina! Mintha csak a karkötő elvesztése idézte volna elő a bajt.

Szükségem volt egy kis levegőre. Még végig sem gondoltam, már a liftben állva figyeltem, ahogy az emeleteket jelző számok kigyulladtak, majd elsötétedtek. Elbambultan lépkedtem a parton, azzal sem törődve, merre megyek, azt sem vettem észre, hogy a járdát forró homok váltotta fel a talpam alatt. Csak Tinát láttam, magam elé vizionáltam halottsápadt arcát, több sebből vérző összetört testét, a kórházi kórteremben tekergőző csöveket és a csipogó-sípoló éles hangokat. Szinte éreztem, hogy a fertőtlenítőszag keserű ízt hagy a számban.

Váratlanul ért a hirtelen ütközés.

Folytatása következik!