ZOE – 4. rész

Hurrikán

Szerencsére a következő hónapban még csak hasonló sem történt. Az éjszakák eseménytelenül teltek, a nappalok pedig iszonyat gyorsan. Nagyon nehezen viseltem az éjszakai üzemmódba való átállást. Egy hét elteltével krónikus alváshiányban szenvedtem. Amikor nem tudtam aludni, gyakran a parton kötöttem ki.

Élveztem a napsütést, és – bármily furcsának tűnt is – a magányt. Még ezeknél is többre értékeltem azonban a nyugalmat. Egy félreeső pálma árnyékában szundítani maga volt a mennyország. De mindez túl szép volt, hogy igaz legyen. Gyakran azon kaptam magam, hogy a strandolók tömegét fürkészem visszatartott lélegzettel, mert egy ismerős alakot véltem felfedezni. Ilyenkor persze mindig kiderült, hogy csak a képzeletem űzött velem gonosz tréfát. Végül, lassan de biztosan, megszoktam az új környezetet és hinni kezdtem, hogy a megpróbáltatásoknak végre vége.

Nem kellett sok idő, hogy amúgy is enyhén kreol bőröm még egy kis színt kapjon, hamarosan úgy néztem ki, mint aki minden idejét a strandon tölti. Meg is kaptam a magamét Cathytől, amikor először meglátogattam.

– Jesszus, D.! – kiáltott fel rémülten, amikor megpillantott. – Hallottál már a nap káros hatásairól?! Tiszta csoki lettél! Remélem, használtál valami naptejet! Egyébként dolgoztál is mióta Miamiba költöztél, vagy csak a hasadat süttetted? – zúdította rám a felnőttes kioktatást megjátszott felháborodással.

A következő pillanatban azonban már a nyakamban lógott és arról áradozott, hogy új barátnőjével megnyerték a tanév első rajzpályázatát. Mesélt az osztálytársairól, különösen egy bizonyos Kevinről, a tanárokról, és kijelentette, hogy be kell íratnom táncórára. Csak csacsogott és csicsergett, az én szívem pedig az örömódát dobolta, hogy végre úgy viselkedik, ahogy egy hét esztendős kislánynak kell.

Egy fülledt, párás délután ismét megpróbáltam legalább kikapcsolódni kicsit, ha már aludni nem tudtam. Bikinim fölé farmer shortot és topot vettem, vászoncipőbe bújtam, lekaptam a fényképezőgépemet a polcról, és már otthon sem voltam.

Az utcára érve megakadt a szemem egy kedves jelenten. Szemben, az út túloldalán, a park egyik padján idős pár ücsörgött. Hajuk szinte összeolvadt, ahogy ősz fejüket összedugva, egymás kezét szorongatva, meghitten beszélgettek. Melegség járta át a szívem, miközben figyeltem őket és önkéntelenül is arra gondoltam, vajon én fogok-e így ücsörögni valakivel. Készítettem róluk pár képet, de azonnal el is szégyelltem magam, hogy kilestem ezt a bensőséges pillanatot. Gyorsan elfordultam hát, és a strand felé vettem az irányt.

A partra érve levettem a cipőmet és a fűzőket összekötve a nyakamba akasztottam. Óvatosan süllyesztettem meztelen lábaimat a homokba, de mint mindig, most is váratlanul ért a forróság. Pár lépés után kényelmesen lassú tempóra váltottam és élveztem a homokszemek és a napsugarak cirógatását. A víz mentén sétáltam tovább. Figyeltem, ahogy a lágyan fodrozódó hullámok partot érnek, majd visszahúzódnak. Zsongító volt a fürdőzők által keltett hangzavar és a lágy hullámverés keveredése.

A fényképezőgépem egy pillanatra sem pihenhetett. Minden lépésnél újabb téma került elém. Hol egy szikla keltette fel az érdeklődésemet, amin fehér tajtékot vetve tört meg a hullám, hol egy szép kagyló, félig a homokba ágyazódva, vagy éppen egy kislány, aki kacagva kapott a kalapja után, amit elsodort a játékos kedvű szél.

Észre sem vettem az idő múlását, egy vad széllökés hatására azonban hirtelen visszatértem a való világba. Amikor körülnéztem, tudatosult bennem, hogy milyen messzire elkóboroltam és közben minden teljesen megváltozott körülöttem.

A megnyugtató, üde kékség és a meleg napfény már sehol sem volt. A szél egyre dühödtebben tépázta a partközeli pálmák leveleit. Az eddig lágyan ringó, apró bébi hullámok időközben kamaszkorba léptek, és mint olyanok, lázadva követeltek maguknak egyre nagyobb teret, mind kijjebb merészkedve megszokott medrükből. A víz türkiz csillogása és az ég napsugaras kékje most szinte egyetlen szürke tömeggé olvadt össze. Egyik pillanatról a másikra olyan sötét lett, mintha máris alkonyodott volna.

Már éppen vissza akartam fordulni, amikor megpillantottam egy kis homokpadot. Néhány pálmafa gyökeret vert rajta és most vad táncot lejtettek a már-már viharos szélben. A sötét víz és a haragos ég által keretbe foglalt keskeny homoksáv szinte világított. Úgy döntöttem, ezt még mindenképp lefotózom, mielőtt visszamennék.

Már nem kellett napozókat, rohangáló gyerekeket kerülgetnem, ahogy lépteimet szaporázva közelebb mentem célomhoz, mert mindenki eltűnt. A vidám zsivajt felváltotta a szél zúgása és az egyre magasabb hullámok morajlása. Nem tudják, mit hagynak ki! – gondoltam áhítattal. Csodás látvány volt, ahogy a természet kitombolta magát. Mindig is szerettem az esőt, a vihart – talán mert a bennem tombolót soha nem engedhettem szabadjára.

Belegázoltam a vízbe, vigyázva, hogy a gép nehogy vizes legyen és már előre örültem az előhívott képeknek, amikor többször egymás után megnyomtam az exponáló gombot. Ekkor kezdett el esni az eső, mintha csak arra várt volna, hogy elkészítsem a kívánt képeket. Gyorsan az övtáskámba rejtettem a fotómasinát, de egyébként mozdulatlanul tovább élveztem a látványt. Nagyot kurjantva a magasba lendítettem a karomat és versenyt üvöltöttem a széllel. Már úgyis mindegy volt, teljesen eláztam, egy kis vihar már nem számított.

A szél azonban egyre csak erősödött és lassan semmit nem láttam a sűrű esőfüggönytől. Kievickéltem a partra és vakon elindultam, hogy valami menedék félét keressek. Amikor már alig tudtam talpon maradni és az arcom védelmében magam elé emelt kezeimet véresre sértették a nekem csapódó gallyak, dobozok, és egyéb repkedő tárgyak, kezdtem megérteni, hogy miért menekültek el az emberek.

A következő lépéssel majdnem nekiütköztem egy beton épületnek. A fal mentén tapogatózva hamarosan rátaláltam a bejáratra is és gondolkodás nélkül téptem fel a rozsdásodásnak indult vasajtót. Hálát adtam az égnek, hogy nem volt bezárva, majd egy szusszanásnyi pihenőt követően nekiveselkedtem, hogy a betörő széllökésekkel megküzdve visszacsukjam. A hirtelen támadt csendben csak a fülem zúgását és szívem eszeveszett kalapálását hallottam.

Kíváncsian körbenéztem, hova is vetődtem. Valami raktárépület lehetett. Mindenfelé hatalmas fadobozok sorakoztak katonás rendben, embernyi magas falakat képezve. Tisztára, mint valami labirintus – gondoltam reszketve. A kinti párás meleghez képest itt nagyon is hideg volt. Valahol légkondicionáló berregett, én pedig csurom vizes voltam. Karjaimat szorosan magam köré fontam és a bőröm dörzsölgetésével próbáltam valamennyire felmelegedni.

Járkálni kezdtem az első sor mentén. Eszem ágában sem volt beljebb merészkedni, a végén még eltévedtem volna. Keresni kezdtem a mobilomat, hogy megnézzem, mennyi lehet az idő, de sehol nem találtam.

Hirtelen tompa hangok ütötték meg a fülemet. Kétségtelenül embertől származtak, de nem értettem őket. Valahonnan a raktár mélyéről jöttek. Sóhajtva döntöttem úgy, hogy mégis megkísérlem a lehetetlent, és belevetettem magam a ládarengetegbe, hátha van náluk telefon. Követtem a mormolásnak tűnő beszélgetésfoszlányokat és hamarosan megtaláltam a hangforrást. Kiléptem az utolsó sorfal mögül, ami még elválasztott a beszélgetőktől, majd a látványt felfogva azonnal vissza is húzódtam a ládák takarásába.

Három férfi volt egy kisebb, üres placc közepén. Ez még nem lett volna baj, de egyikük megkötözve ült egy széken, láthatóan elég ramaty állapotban. Egy körülbelül két méteres, kétajtós szekrény méretű ürge, szerencsére nekem félig háttal, felette állt és egy késsel játszadozott. A harmadik háttal állt, de még így is elegáns úriember benyomását keltette volna, ha nem ilyen szituációban látom.

– … szóval kezdj el szépen csicseregni, különben megismertetlek kis barátommal.

Nem volt nehéz kitalálnom, hogy melyikük szólalt meg és mit jelentettek a szavai. Ó, anyám borogass, mibe keveredtem már megint?! Mozdulni sem mertem, nehogy zajt csapjak és felhívjam magamra a figyelmüket.

– Mondtam már, hogy nem tudok semmit – érkezett enyhén pöszén a válasz.

– Én pedig mondtam már, hogy nem hiszek neked! – A dühös felkiáltást tompa puffanás követte.

Óvatosan kilestem a búvóhelyemről. A szék most már oldalt feküdt, a hozzákötözött férfival együtt. A farmert és fekete bőrdzsekit viselő dromedár fölé hajolt és kése hegyét végighúzta foglya arcán a szemétől egészen le az álláig, majd tovább, míg végül megállapodott a fel-le szánkázó ádámcsutkánál.

– Ki küldött?

– Senki.

A kérdező visszakézből fejezte ki nemtetszését.

– Tudjuk, hogy zsaru vagy! Ne beszélj mellé! Még egy ilyen és elvágom a torkodat! Ki az informátorod és mi mindent fecsegett még?

– Nem tudom a nevét. Ő szokott keresni engem és mindig fülkéből hív. Csak annyit mondott, hogy ha le akarjuk leplezni Önt – kapta riadt pillantását a kissé arrébb szobrozó férfira –, jöjjünk ide, mert új szállítmány érkezik és ön is itt lesz.

– Ki tud arról, hogy itt vagy? – folytatódott a vallatás.

– Senki

Újabb ökölcsapás.

– Még egyszer kérdem, ki tudja, hogy itt vagy?!

– Esküszöm, hogy senki! Nem akartam nagydobra verni a dolgot, míg le nem ellenőriztem a fülest – hadarta szinte vinnyogva a harmincas férfi.

Az öltönyös elindult a ládák között, majd mielőtt eltűnt volna, visszafordult. Jóval idősebb volt, mint a másik kettő, és teljes megjelenéséből hűvös elegancia sugárzott. Sokat rontott a hatáson az arcára kiülő kegyetlenség.

– Végezz vele, Rocky! – hangzott el az ítélet, majd beleveszett a dobozlabirintusba.

– Nos, van egy jó és egy rossz hírem számodra – nevetett fel rekedt hangon a késes, visszafordulva áldozata felé. – A füles, mint láthattad, igaznak bizonyult, viszont ez az életedbe fog kerülni. Ja, és egy még rosszabb… szeretem kiélvezni a munkámat! – Hátborzongató kacaja jéghideg lavinaként zúdult rám.

Nem tudom, mikor vettem elő a fényképezőgépet, de tény, hogy a kezemben volt és buzgón kattogtattam. Hála az égnek, a ventilátorok zúgása volt olyan hangos, hogy elnyomja a kis gép zümmögését. Az elhangzottakra azonban magamhoz tértem. Na, nem! Ezt már nem akarom látni! Óvatosan oldalazni kezdtem a ládák mentén, vissza a bejárat felé, amikor fájdalmas üvöltés remegtette meg az épületet. Én legalábbis úgy éreztem, de valójában csak én rezzentem össze.

Nem hagyhatom, hogy megölje! De mégis, mi a fenét tehetnék? – vitatkoztam a lelkiismeretemmel. – Nem segíthetek! Csak azt érném el, hogy engem is elkap. A francba, miért nincs nálam a telefonom?!

Néhány faléc hevert nem messze tőlem. Odaléptem és a súlyát mérlegelve megemeltem az egyiket. Az újabb üvöltésre ismét kirázott a hideg, de az azt követő hangos röhögésre még inkább. A kis Fujit újra a táskámba rejtettem és felkaptam egy kisebb vasdarabot is, valami csavarfélét, ami a farakás alól kandikált ki.

Visszaosontam előbbi helyemre. A kés éppen harmadszor hasított bele a vergődő férfi testébe. Nem voltak tévképzeteim. Tudtam, szemtől-szemben esélyem sincs, és ezúttal az orvul leütéses módszeremnek se jósoltam túl nagy sikert – annál sokkal masszívabb volt az ürge. Nagy lendülettel elhajítottam a kezemben szorongatott fémcsavart, amilyen messzire csak tudtam, majd védekezésre készen két marokra fogtam a lecet, arra az esetre, ha nem dőlne be a szakállas trükknek. De bedőlt.

Felkapta a fejét és rohanni kezdett a becsapódás helye felé. Csak remélni mertem, hogy a zaj forrását keresve elmarad egy ideig. Amikor már nem láthatott, gyorsan a földön fekvőhöz léptem. Bosszúsan elkáromkodtam magam, amikor észleltem, hogy nincs magánál. Ennek is épp most kellett különválnia az eszméletétől – dohogtam. – Most mi a ménkűt csináljak?

Legalább nyolcvan kilónak néztem. Nem jutnánk semeddig, ha cipelni próbálnám. Nem tétovázhattam sokáig, és nem volt jobb ötletem: székestől húzni kezdtem a legközelebbi ládasor felé. Éppen mögé értünk, amikor hangos szentségelések közepette visszaért a vadbarom.

– A kurva életbe! Utálom, ha megzavarnak! Hova tűntél, te szemétláda?! Tudhattam volna, hogy átversz… De elkaplak téged is, meg a haverjaidat is, és kibelezek mindenkit!

Én viszont időközben felismertem, mi fog minket lebuktatni, így azért imádkoztam, hogy hülyébb legyen a sokévi átlagnál. Imáim sajnos nem találtak meghallgatásra, mert azonnal felfedezte a padlón húzódó, maszatos vércsíkot. Tágra nyílt szemmel figyeltem egy keskeny résen át, ahogy rejtekhelyünk felé fordult. Testéhez tökéletesen passzoló robosztus arca vadállatias vicsorba torzult. A szívem úgy dübörgött, hogy minden más zajt elnyomott. A következő pillanatban pedig már a hátát csodáltam bamba képpel, amint eszeveszett iramban száguldott az ellenkező irányba.

– Ha addig élek is elkaplak titeket! Úgyis rájövök, ki segített! – ordította teli torokból, amikor egy pillanatra visszanézett, majd eltűnt a szemem elől.

Ekkor hallottam meg menekülése okát. Sziréna hangja visszhangzott a hatalmas térben, ide-oda verődve a csupasz falakról. Valahol ajtó csapódott és lábdobogás zaja töltötte meg a termet.

Azonnal kupán vágott a felismerés, hogy nekem sem ártana felszívódnom. Nem találhatott ott a rendőrség. Még csak az hiányzott volna, hogy tanúként bevigyenek. Ha más nem is, ez biztosan segített volna a dromedárnak, hogy megtaláljon. Ráadásul, ha úgy vesszük, elraboltam a húgomat.

Amikor újra a földön heverő férfira pillantottam, zavart, szürke szemek néztek vissza rám. Ujjai alig érezhető szorítással kapaszkodtak belém.

– Nem lesz semmi baj – suttogtam. – Már itt a segítség.

Futni kezdtem. Abba az irányba rohantam, amerre a nagydarab is távozott. Abban bíztam, hogy velem ellentétben ő tudta, mit csinál, így kell arra lennie egy kijáratnak.

Épp megláttam a keskeny kis ajtót, amikor valaki hátulról elkapta a karomat. Mivel lendületben voltam, fájdalmas nyögéssel vettem tudomásul a durva rántást, ami megakadályozta, hogy elérjem a kilincset. Ijedten perdültem meg a tengelyem körül és ütésre lendítettem a szabad kezemet. A csuklómat szorongató alak gyorsabbnak bizonyult és elhajolt az ütés elől, ez azonban nem szegte kedvemet. Kifordultam és vaktában hátracsaptam a könyökömet. Amint lazult a szorítás a csuklómon, kirántottam a kezemet a rákulcsolódó ujjak közül és feltéptem az ajtót. Szinte földhöz vágott a rám törő szél ereje, de hajtott az életösztön. Az immár ismerős kezek azonban megint megállítottak.

– Ne őrülj meg! – próbálta túlkiabálni a szél tombolását. – Meg akarsz halni?

Hitetlenkedve visszaperdültem, mire felemelt kezekkel hátrébb ugrott. Megkönnyebbültem, amikor felismertem, hogy nem a késes kapott el, de örömöm rövid életű volt, tekintve, hogy a rendőrséggel sem kívántam közelebbi kapcsolatba kerülni. De nem úgy nézett ki, mint egy rendőr. Alig lehetett idősebb nálam. Ruhájából, hajából máris víz csöpögött a zuhogó esőnek köszönhetően. A magas homlokú markáns arc, kócos barna haj, melegbarna szemek tulajdonosa bézs vászonnadrágot és világosbarna pólót viselt, melyen az „Ide lőjetek!” felirat díszelgett egy céltábla közepén. Milyen ironikus! Ha nem éppen a halállal kacérkodtam volna, biztos elröhögtem volna magam.

– Miről beszélsz? – hátráltam lassan egyre messzebb tőle.

– Nem láttál még hurrikánt?! Ha nem kerülünk biztos helyre fél órán belül, nekünk annyi – mondta vérző orrát a kézfejébe törölve. – Menjünk vissza.

– Én oda vissza nem megyek!

Mormogott valamit a nyakatekert női gondolkodásról, majd elszáguldott mellettem, és újfent elkapva a karomat magával rángatott.

– Légy oly szíves, ezúttal ne üss le! Ha nem akarsz a vihar áldozatainak a listáján szerepelni, gyere velem!

– Na persze! A bent történtek után miért is ne bíznék az első idegenben, aki az utamba kerül – jegyeztem meg gúnyosan, és lecövekeltem. – Még a nevedet sem tudom!

– Ó, elnézést, megfeledkeztem az alapvető illemszabályokról! – válaszolta visszafordulva, hasonló hangnemben. – Talán elnézed nekem, hogy a körülményekre való tekintettel jelenleg nem az etikett foglalkoztat! De, ha már így rákérdeztél, Keith vagyok!

Mivel egy elszabadult fémlap éppen mellettünk süvített el, bár még mindig nem tudtam, ki ő és hova megyünk, kénytelen-kelletlen követtem. A többi lehetőség még kevésbé vonzott.

Úgy tíz perce küzdöttünk az elemekkel, amikor egy stéghez értünk, aminek a végében hófehér vitorlást dobáltak az egyre vadabb hullámok. Már attól tengeri beteg lettem, ahogy néztem, bele se mertem gondolni, mi lesz velem a fedélzeten. Mi tagadás, amint a hajóra léptünk, kifejezetten örültem, hogy fogta a kezemet. Ő azonban elengedte a karomat, míg a zárral matatott. Nem bírtam megállni nevetés nélkül, hogy közben bizalmatlanul félig felém fordult. Ilyen félelmetes lennék? Tudomást sem véve idegbajos kacarászásomról belökte az ajtót, majd szertartásosan előre engedett. Valamivel halkabb lett a kint még fülsértőnek ható zúgás és robajlás, már kiabálás nélkül is megértettük egymás szavát.

– Érezd otthon magad. Nekem még van egy kis dolgom. – Már indult is volna visszafelé, de ezúttal én kaptam el az ő karját.

Nem tudom, mit láthatott az arcomon, de elmosolyodott.

– Nyugi. Visszaérek.

Annyira meglepődtem, hogy elengedtem. Ez azt hiszi, hogy érte aggódok! Ezt a nagyképűséget!

Valójában persze igenis aggódtam, ha nem is érte. Inkább attól tartottam, ami rám vár, ha egyedül maradok. Vészhelyzetben nagyon el tudtam ragadtatni magam, de az utóbbi időben tapasztaltak alapján már vártam a rohamot, amitől kezem-lábam remegni kezdett, a szívem hiperventillált, a tüdőm pedig sztrájkba lépett. Felrémlett előttem a vallató zord, elvetemült arckifejezése és a fenyegetések, amiket nekem címzett, és már éreztem is, ahogy fokozatosan hatalmába kerít a szorongás. Kis időbe beletelt, mire le tudtam győzni a gyengeséget, de a félelem nem akart múlni.

Körülnéztem, mivel foglalhatnám el magam. Nagyon tetszett, amit láttam. Még soha nem voltam ezelőtt vitorlás hajón, szívesen elfogadtam volna egy ilyet. A vöröslő faburkolat, ami a belső teret uralta, nagyon hangulatossá tette és a levegőt is a fa és a tenger illatának kellemes elegye járta át.

Körbejárva – vagy inkább tántorogva – tátott szájjal konstatáltam, hogy mi minden elfér egy ilyen vitorláson. Tulajdonképpen minden volt, ami kellhet, lakhelyként is simán el tudtam volna képzelni. A lejárattól jobbra kis főzősarok kapott helyet, baloldalon a mosdó és zuhanyzó, a tér többi részét pedig az étkező foglalta el. Az ülőkék között átbotladozva egy kis hálófülkéhez jutottam, amit teljes egészében kitöltött a hatalmas franciaágy. Visszafordulva vettem csak észre, hogy a lépcső mögött kétoldalt szintén hálófülkék vannak.

Mire beleuntam a mozgáskoordinációt fejlesztő gyakorlatokba, sikerült teljesen megnyugodnom, így az is feltűnt, hogy miközben ide-oda járkáltam, mindenhol jókora tócsákat hagytam magam után. Erről aztán beugrott, hogy merő víz vagyok, köszönhetően a hatalmas égi áldásnak, és bár itt már nem volt olyan hűvös, mint a raktárban, mégis kirázott a hideg. Hirtelen ötlettől vezérelve lekaptam magamról a topomat és éppen a rövidnadrágért nyúltam, amikor eszembe jutott, hogy talán be kellene zárni az ajtót. Igen ám, de a kulcsot sehol nem találtam. Éltem a gyanúperrel, hogy ez nem véletlen. A korlátba kapaszkodva felléptem a pár fokos lépcsőre és rá kellett jönnöm, hogy bezártak. Ez már több a soknál! – háborogtam. – Mit képzel magáról ez a…

Még kerestem a jelzőket, amikor az imbolygó hajó fedélzetén valami hangos csattanással megadta magát a viharnak. Vagy van odakint valaki – futott át az agyamon a cseppet sem megnyugtató lehetőség. Gyorsan szétnéztem védekezésre alkalmas tárgyat keresve, és felkaptam egy méretes fűszermalmot a konyhapultról. Épphogy bebújtam a lejáró mögé, már nyílt is az ajtó. Előléptem és gondolkodás nélkül kupán csaptam a betolakodót.

Folytatása következik!