ZOE – 2. rész

Utazás a jövőbe

Minden barátunk benézett a délelőtt folyamán, hogy elköszönjenek. Nem voltak sokan, csupán néhány törzsvendégről volt szó.

Épp a legnagyobb déli hajtásban kellett indulnunk. Ez abból a szempontból jó volt, hogy nem nyúlt hosszúra a búcsújelenet. Hiába készültem rá lélekben már hetek óta, mégsem bírtam ki könnyek nélkül. Szavakkal ki sem fejezhető az a szeretet és hála, amit ez iránt a család iránt érzek. Soha nem fogom elfelejteni, mennyi mindent köszönhetünk nekik. Talán az életünket is. Végig sírással küszködtem, míg mindhármukat megölelgettem és meghallgattam jókívánságaikat, intelmeiket, és azon igyekeztem, nehogy elgyengüljek. Szükségem volt az erőmre és a józanságomra, nem engedhettem meg magamnak, hogy az érzelmeim eluralkodjanak rajtam.

– Dakota, bármi baj van, vagy csak szükséged van valamire, keresd meg a húgomat. Eltetted a számát, ugye? – kérdezte már sokadszorra Elizabeth. Nem tudta eltitkolni aggodalmát.

– Igen, Liz, elmentettem a számát a mobilomba és az e-mail címe is megvan. Ígérem, bármi kell, megkeresem Rachelt.

Végül Cathy is átadta a búcsúajándékait: személyre szóló rajzot mindenkinek.

Miután elindultunk, Cathy még sokáig nézett és integetett visszafelé. Azt hittem sírni fog, de jobban viselte, mint én.

– Most már csatold be magad, jó? – mosolyogtam rá hátrafordulva, amikor végre visszahuppant az ülésbe. – Tettem neked néhány könyvet a melletted lévő táskába, ha gondolod, olvashatsz, de aludhatsz is, ha fáradt vagy. Zenét is kapcsolhatunk. Körülbelül 2 óra az út a reptérig.

– Tudom, D., nyugi. Már ezerszer átbeszéltük az egész utat. Egyébként, ügyes voltál tegnap – tette hozzá váratlanul, a táskában turkálva. – Már épp hívni akartam a rendőrséget, amikor lecsaptad az ürgét. Csak egyet nem értek…

– Mi lenne az? – kérdeztem nagyot sóhajtva. Sejthettem volna, hogy látta, mi történt. Ezért is kell elvinnem innen. Túl kicsi még az ilyesmihez. És mégis túl felnőtt. Neki még gyereknek kellene lennie.

– Hogy nem hánytad el magad, amikor az a barom megcsókolt?

Tina ismerte a sztorit, mindent elmeséltem neki. Ujjai szorosabbra fonódtak a kormánykeréken és gyors oldalpillantást vetett rám.

Valószínűleg nem úgy reagáltam, ahogy várta. Annyira furcsán hangzott a húgom szájából ez a kérdés, hogy egyszerűen nem tudtam nem elnevetni magam. És bár biztos voltam benne, hogy mindketten tudták, nem kifejezetten örömömben teszem, végül ők is velem tartottak. Amikor végre sikerült ismét normálisan vennem a levegőt, a gondolataim is kitisztultak. Figyelemelterelésre volt szükség.

– Cathy, kérlek ne használj máskor ilyen szavakat – fordultam félig felé, hogy lássam az arcát. Értetlenül pislogott rám, hatalmas szemeit tányérnyira tágítva. Mindig is tudtam, hogy tehetséges, de addig a pillanatig csak a rajztudása nyűgözött le. A szeme villanása azonban elárulta. – Tudod te nagyon jól, hogy miről beszélek, kisasszony.

– De ha egyszer tényleg barom volt?! – háborgott duzzogva. Annyira tudtam, hogy vitába száll velem! Ez az, kislány – vigyorogtam magamban.

– Igen, Cathy, minden bizonnyal az volt, de akkor sem használunk ilyen kifejezéseket.

– Akkor felelésnél egyest fogok kapni – felelte pimaszul, mire az én szemöldököm ugrott kérdőn magasba. Komoly arccal folytatta: – ,…amikor a haszonállatokról kérdez majd a tanár.

– Ó, nem fogsz egyest kapni – pillantottam a visszapillantó tükörbe ártatlan képpel –, majd szépen külön felsorolod őket: juh, kecske, ló, szarvasmarha…

Vigyorogva nyelvet nyújtottam rá a tükörben, ahogy lehervadt a győzelemittas mosoly az arcáról. Meglepődtem, amikor viszonozta a gyerekes gesztust, ugyanakkor egy belső hang azt suttogta boldogan: „Látod? Jól döntöttél! Máris felszabadultabb.”.

Tinával halk beszélgetésbe merültünk, Cathy pedig hol a könyveit bújta, hol az elsuhanó tájat figyelte. A repülőtérhez közeledve egyre szótlanabb lettem. Óriási gombóc növekedett a torkomban. Tina volt a legjobb barátnőm. Ami azt illeti, a közelmúltig az egyetlen. Nehezemre esett elbúcsúzni tőle, még akkor is, ha tudtam, nem örökre szól.

Csak húsz perc volt a felszállásig, amikor feladtuk a csomagjainkat, így nem húzhattam tovább a dolgot.

– Azt hiszem, lassan be kell szállnunk – léptem hozzá és gyors mozdulattal letöröltem egy kicsordulni készülő könnycseppet a szemem sarkából.

– Huh! Utálok búcsúzkodni – borult Tina is a nyakamba, hogy elrejtse nedves arcát. – Hidd el, jól döntöttél – szipogta a fülembe. – Ennél csak jobb lehet, ami ott vár rátok. Miattam pedig ne aggódj – egyenesedett fel, immár mosolyogva. – Ha autóstoppal is, de mindenképp meglátogatlak.

– El is várom! Gyere minél hamarabb, mert nagyon fogsz hiányozni. – Nagyokat pislogtam, hogy visszatartsam a gyülekező könnyeket.

– Ez a tiéd – nyújtott át egy kis dobozt –, hogy biztos ne felejts el!

– Nem ám bőgni fogtok – kotyogott közbe Cathy grimaszolva, majd szavait meghazudtolva vékony karjaival Tinába kapaszkodott. – Engem is látogass ám meg – nézett fel rá hatalmasra nyitott szemekkel.

– Még szép – válaszolta barátnőm és megsimogatta a vörös hajkoronát. – De van egy feltételem…

– Tudom, tudom. Legyek jó kislány és ne csináljak semmi butaságot. – Hogy ezt vajon honnan vette?! Mert neki soha nem kellett ilyet mondanunk, az egyszer biztos.

– Épp ellenkezőleg! – kacagott fel Tina, megpörgetve Cathyt a levegőben. – Legalább tíz csínytevésről kérek beszámolót, mire megyek! Te viszont tényleg nagyon vigyázz magadra – nézett rám elkomolyodva. – És írj!

Még fülön csípett – szó szerint – egy arra tébláboló suhancot és megkérte, készítsen hármunkról néhány képet, de utána már tényleg sietnünk kellett. Megígértem, hogy értesítem minden apró történésről, majd még egyszer utoljára megölelgettük egymást.

A repülőút gyorsan eltelt, még úgy is, hogy Dallasban másik járatra kellett szállnunk. Mindketten először repültünk, így az újdonság varázsa átsegített minket a letargikus pillanatokon. A repülőgépen és a dallasi reptéren várakozva szójátékokkal és fényképezéssel múlattuk az időt, a Miamiba tartó gépen viszont Cathy már olyan fáradt volt, hogy szinte azonnal elaludt.

Kihasználtam a magányos pillanatot és kivettem a Tinától kapott ajándékot a táskámból. A dobozkában egy karkötő lapult. Az apró szemekből álló ezüstláncon egyetlen medalion függött, amire Tina képmását vésték. A hátulján apró betűs, gravírozott szöveg volt olvasható: Hogy ne felejts… / Tina – Dakota – FAITH.

Tudtam, miért pont ezt vésette rá. Amikor tizenkét évesek voltunk, anyám szerepet kapott egy nagyobb filmben, ezért Kaliforniába költöztünk. Nagyon kétségbeestünk Tinával, hogy mi lesz velünk. Készítettünk egy-egy barátság-karkötőt és mondtunk egy kis varázsige félét miközben felkötöttük a kezünkre, hogy nehogy elfelejtsük egymást. Még most is emlékszem rá, és ezek szerint ő is. Mosolyogva idéztem fel a kis versikét, miközben felcsatoltam a finom ékszert a csuklómra: Hogy ne felejts, csak szeretet kell, mely összeköt, és nem múlik el. Bárhol vagy, csak nézz fel a holdra, s emlékezz Rám, a legjobb barátodra.

A három utolsó szónak is sajátos jelentése volt. Bár mindenki más számára csak az ajándékozót és a lakhelyünket jelölné, számunkra egészen mást jelentett: Tina a közöttünk lévő elszakíthatatlan kötelékbe vetett hitét jelezte ezzel. Még akkor fedeztük fel ezt a kis „szójátékot”, amikor a költözés miatt levelezni kényszerültünk.

Végül, bár nem akartam, emlékeimbe merülve, lassan én is követtem Cathyt az álmok birodalmába.

Majdnem éjjel tizenegy volt, mikor landoltunk. A reptéren, ahogy azt Becky ígérte, várt ránk egy lime-zöld Corsa, az első autóm. Az interneten néztem ki magamnak és Becky, pontosabban egy kollégája, Josh közvetítésével – és jóváhagyásával – vettem meg. Ő intézte az összes ügyes-bajos részletet és teletankolva leparkolta nekem az autót a megbeszélt helyen. Ismételten hálát adtam mindkettőjüknek, Beckynek azért, mert egy kevéske féligazság-magyarázat ellenében beleegyezett, hogy a nevét adja az adás-vételhez, Joshnak pedig a tevékeny közreműködésért.

Próbaútként elautóztunk egy közeli kis panzióhoz és kivettünk egy szobát éjszakára. Másnap kényelmesen elköltöttünk egy bőséges reggelit, mielőtt elindultunk volna.

Az út Belle Glade-ig eseménytelenül telt. Csendben, magamba mélyedve vezettem, és közben fél füllel figyeltem Cathyre, aki azon morfondírozott, hogy vajon milyenek lesznek a tanárok és az iskolatársai. Éppen azt fejtegette rettentő komolysággal, hogy reméli, nagy hangsúlyt fektetnek majd a művészi nevelésre is, és nem csak a matematika fog számítani, amikor begördültünk az iskola parkolójába. Nehéz szívvel szálltam ki és vettem magamhoz a csomagjait. A búcsú legnehezebb része még csak most következett.

Az épületben egy kedves, középkorú hölgy fogadott minket, mint kiderült, az iskola igazgatója. Személyesen mutatta meg nekünk a húgom szobáját, amit három másik társával fog megosztani, és ő vezetett körbe minket az épületben is. Mindeközben elsorolta az iskolai rendszabályokat és folyamatosan kérdezgette a húgomat.

Ezt követően Cathyt visszakísértük a szobájába, én pedig az igazgatónővel tartottam egy kávé erejéig. Persze tudtam, hogy nem csak kávéról lesz szó – meg is lepett volna, ha nem akar velem négyszemközt beszélni.

A modern, de barátságos hangulatú irodába lépve egyáltalán nem a filmekben látott internátusok jutottak eszembe. Először is hatalmas ablakok uralták a fő falat, melyen keresztül szinte a teljes udvar láthatóvá vált, és a berendezés is inkább volt barátságos, mint tekintélyt parancsoló. Mrs. Wilford az egyik sarokban elhelyezett mentazöld ülőgarnitúrához invitált, ahol egy kis asztalkán már várt ránk a gőzölgő kávé és némi teasütemény.

– Miss Vandini, nem kertelek. Az ön húga nagyon különleges teremtés és ha jól sejtem, nem véletlenül íratták be ide – vágott bele rögtön a közepébe. – Cathy nagyon komoly kislány. Igazából nem is igazán illik rá ez kifejezés, dacára annak, hogy alig hét esztendős. A beszédstílusából, szóhasználatából és persze a válaszaiból ítélve, sokkal érettebb a koránál. Biztosak benne a szülei, hogy ez a megfelelő intézmény a számára? Nem lenne jobb egy olyan iskola, ahol hozzá hasonló gyerekek között lehetne? – Kiülhetett az arcomra a nemtetszés, mert gyorsan folytatta. – Félre ne értsen! Iskolánk igen nagy múlttal és jó hírnévvel rendelkezik, és komoly szaktekintélynek örvend a hasonló intézmények körében. Minden diákot örömmel fogadunk, fontosnak tartjuk a gyermek megismerését és a számára legmegfelelőbb oktatási és nevelési módszerek alkalmazását. Éppen ezért bátorkodtam megjegyezni, hogy Cathy képességei és ismeretei komolyabb oktatást is lehetővé tennének.

– Mindenben teljesen igaza van, Mrs. Wilford – kezdtem bele óvatosan a mondandómba. –, és a Cathyvel töltött rövid idő alatt tett megfigyelései lenyűgözőek, de valóban nem ok nélkül kértem a felvételét az önök intézményébe – mondtam, mire meglepett tekintetet vetett rám. – Igen, én voltam, aki beíratta ide őt, természetesen a szüleink beleegyezésével. – Zavart, hogy hazudnom kellett, annak ellenére is, hogy a papírok valóban rendben voltak. Amikor e gondolat nyomán tudatosult bennem, hogy sok egyéb mellett akár irathamisítással is vádolhatnak, inkább gyorsan folytattam. – A cél éppen az, hogy tőle eltérően, a korának megfelelően gondolkodó és viselkedő gyerekek körében legyen. Olyan körülmények között töltötte élete utóbbi négy évét, ami véleményem szerint egyetlen gyereknek sem megfelelő. Meg vagyok győződve róla, hogy csak a hasznára válhat, ha megtanulja, hogyan kell gyereknek lenni. Szeretném, ha nem maradna ki ez a szakasz az életéből. És természetesen azzal is tisztában vagyok, hogy önöknél a képességeinek megfelelő oktatást, fejlődést is biztosíthatom a számára.

Monológgá bővült mondandóm közben le sem vettem a szemem az igazgatónőről. Lestem minden rezdülését, arca rándulásait, még a kontyából kiszabadult hajtincs szálldosását is megfigyeltem, annyira féltem, hogy lebukunk. Ha kiderült volna, hogy Cathy tulajdonképpen szülői beleegyezés nélkül, a jog szerint gyermekrablás áldozataként került hozzájuk, biztos nem habozott volna hívni a rendőrséget. Szerencsére bizonytalanságom nem öltött külső jegyeket, mert jóindulatú mosoly volt a válasz.

– Rendben, Miss Vandini, csak ezt szerettem volna hallani. Kíváncsi voltam, tisztában van-e a választása következményeivel és megnyugtat, hogy teljesen tudatos döntés eredményeként ülünk most egymással szemben. Cathy szerencsés, hogy ilyen nővére van.

– Köszönöm, Mrs. Wilford. Hálás vagyok az őszinteségéért és nagyra becsülöm a hozzáértését és a húgom iránt tanúsított figyelmét. Igyekszem meglátogatni őt, amilyen gyakran csak tudom, és ha megoldható, szeretnék önnel is kapcsolatban maradni, hogy folyamatosan nyomon követhessem a vele történteket – álltam fel a kezemet nyújtva.

– Ez természetes, Miss Vandini. – Barátságosan viszonozta a kézfogásomat, majd az ajtóhoz kísért és elbúcsúztunk.

Remegő gyomorral kerestem meg újra Cathy szobáját, és örömmel láttam, hogy egyik szobatársával, egy fekete hajú, kreol bőrű kislánnyal máris barátságot kötött. Éppen sutyorogtak valamit, amikor beléptem.

– Dakota, végre itt vagy! – Felállt az ágyról és udvariasan bemutatott új barátnőjének. – Kiara, ő itt a nővérem, Dakota, ő pedig a szobatársam, Kiara. Képzeld, ő is imád rajzolni! – Ujjongó kijelentését követően türelmetlenül a karomba csimpaszkodott, engem is magával húzva az ágyra.

Egy kicsit még beszélgettünk hármasban, majd Cathyvel kisétáltunk az autóhoz. Még egyszer utoljára a lelkére kötöttem, hogy nagyon vigyázzon magára és megígértem neki, hogy gyakran felhívom és jövök is, amint tudok. Ezúttal egyiken sem tudtuk visszatartani a könnyeinket. Pár sarokkal odébb meg is kellett állnom, hogy kisírjam magam anélkül, hogy balesetet okoznék.

Egyszerűen nem tudtam elképzelni nélküle a napjaimat. Az eszem tudta, hogy így a jó, de a szívem majd meghasadt, hogy ott kellett hagynom. Kérdések sora visszhangzott a fejemben, amik közül egyikre sem tudtam a választ. Ki fogja reggel és este megfésülni vörös hajzuhatagát, hogy ne kuszálódjon össze menthetetlenül? Ki ellenőrzi majd a leckéjét? És legfőképp: ki fog válaszolni a rengeteg kérdésre, ami felmerül benne új életünk kapcsán?

És nekem ki fogja majd a kezemet, amikor esténként elcsüggedek?!

Bő másfél óra elteltével újra Miamiban voltam és leparkoltam a KisS-nek is helyet adó hatalmas épületkomplexum mögötti nagy parkolóban. Bizakodó mosollyal az ajkamon szálltam ki a kocsiból és arcomat a forrón tűző napsugarak felé fordítva álldogáltam néhány pillanatig. Éppen nyúltam volna a telefonomért, amikor feltűnt Becky. Szép, szőke hajkoronával keretezett arcán vidám vigyor terült el. Légies léptekkel, ringó csípőmozgással sétált felém és már messziről ölelésre tárta a karjait.

– Zoe! Végre személyesen is megismerhetlek! – ölelt magához lelkesen. – Már nagyon vártam, hogy ne csak a világhálón keresztül értekezzünk! Az ablakból lestem a kocsikat és minden „zöldség” láttán felpattantam. De igazad volt, az egyetlen zöld autó, ami befordult ide, az egy limuzin volt, és az sem ilyen libaf… akarom, mondani, lime színű volt – kuncogott a fülembe.

– Ne ócsárold a kocsimat! – szidtam meg nevetve, miközben viszonoztam az ölelését. – Én is örülök, hogy végre találkozunk. Be kell, valljam, már nagyon kíváncsi voltam rád. A fotó ellenére valahogy nem tudtam elképzelni, hogy is néz ki a valóságban egy hús-vér, nagyvilági táncosnő.

Mi tagadás, irigylésre méltóan csinos volt. Igazi szexbomba izmos lábakkal, karcsú darázsderékkal és domború idomokkal. De az összhatás mégsem stimmelt. Nem is annyira a vártnál kicsit alacsonyabb termete, inkább a smink teljes hiánya és abszolút hétköznapi öltözete miatt. Kirojtozott farmer rövidnadrágot, rózsaszín pántos topot és flip-flop papucsot viselt. Üde, fehér bőrén semmi jelét nem láttam az éjszakai életmódnak, zöld szemei vidáman és élettelin csillogtak, ahogy rám kacsintott.

– Majd nézz meg este! Most csak egyszerű halandó vagyok, akárcsak te. Ráadásul nemrég ébredtem, hogy fogadhassalak.

– Óh, persze – húztam el a számat. – Ne haragudj, hogy miattam nem tudtad kialudni magad!

– Ne butáskodj! Alig vártam, hogy megérkezz, és amúgy is hamarosan keltem volna. Éjszakázás ide vagy oda, nem alhatok egész nap – sóhajtotta egy sajnálkozó grimasz kíséretében. – Megmutatom a lakást. – Meglengetett a feje fölött egy színes plasztikkártyát, és megkerülte a kocsit, hogy beszálljon.

– Kocsival megyünk? Azt hittem, itt laksz a klub alatt.

– Én igen, de sajnos az itteni lakások mind foglaltak. Az elődödét kapod meg.

– Messze van? – kérdeztem, miközben kikanyarodtam a parkolóból.

– Nem, itt van a park túloldalán.

Hihetetlen szerencse, hogy a tulajdonos szükség esetén szállást biztosít az alkalmazottaknak. Nálam aztán valóban létszükségletről volt szó. Mint kiderült, egy nyolc emeletes épület legfelső szintjén kaptam lakást. Nem volt túl nagy, nekem azonban tökéletesen megfelelt.

Egy apró előszobából viszonylag tágas helyiségbe léptünk, ami a nappali és a háló funkcióját is betöltötte. Modern, fiatalos berendezése azonnal elnyerte a tetszésemet. Hatalmas ablakai szép kilátást biztosítottak a ház előtti parkra. A padlót borító sötét parkettával éles kontrasztot alkottak a világos bútorok és a narancsszínű falak. A szoba egyik fele dobogószerűen kiemelkedett, itt a sarokban egy futonágy foglalt helyet, mellette fésülködőasztal és egy kerek kis ülőalkalmatosság. A tükrös asztalka takarásában egy ajtó vezetett a sarokkádas fürdőszobába, egy másik pedig a kicsiny gardróbba. A szoba ellentétes sarkában akkora komplett szórakoztató center trónolt, amit még életemben nem láttam, vele szemközt kanapé, két relax fotellal és egy aszimmetrikus dohányzóasztalkával. Innen nyílt a főzőfülke és a mosókonyha.

Már azon törtem a fejem, hogy hogyan fogom elválasztani a kissé megemelt szintű intim szférát a szoba többi részétől, amikor hatalmasat kordult a gyomrom.

– Gyere, meghívlak ebédre – nevetett fel az eddig csendben várakozó Becky, és válaszra sem várva az ajtó felé húzott.

Gyalog sétáltunk vissza a főépületbe a parkon át.

Becky lakása az enyém pontos mása volt. Kérdésemre elmondta, hogy mindkét ingatlannak ugyanaz a tulajdonosa, de míg itt, a főépületben, főleg éttermek, üzletek és szórakozóhelyek számára kialakított helyiségek kaptak helyet, és csak néhány lakás van, addig a másik épületben kizárólag kiadásra szánt kisebb-nagyobb lakások vannak.

– Még nem is tudtam igazán megköszönni, hogy segítettél elhelyezkedni. Nagyon hálás vagyok, hogy szóltál az érdekemben a tulajnak, az autóvásárlásról már nem is beszélve. – Örültem, hogy végre személyesen is megköszönhettem a segítségét.

– Ugyan, semmiség – legyintett. – Egyébként is, majd akkor köszönd, ha végleges lesz! A kocsihoz pedig semmi közöm – emelte magasba a kezeit tiltakozva –, én csak a nevemet adtam hozzá, Josh végezte a munka oroszlán részét.

– Majd neki is megköszönöm.

Még egy ok, amiért hálás lehetek Beckynek: soha nem faggatózott. Most is beérte annyival, hogy nem szeretném, ha apám rám találna, ezért nem vehetek a saját nevemre autót. A részleteket nem osztottam meg vele, magam sem tudom, miért. Talán, hogy ne kelljen elviselnem a sajnálkozást, vagy egyszerűen csak nem akaródzott kiteregetni a családi szennyest. Új életet akartam kezdeni, és úgy gondoltam, ezt úgy tehetem meg legkönnyebben, ha a múltat, amennyire csak lehet, kirekesztem.

– Izgulsz a ma este miatt? – kérdezte két falat között, visszarántva konyhájának barátságos közegébe.

– El se hiszed mennyire – válaszoltam szemforgatva. – Életemben nem éreztem még magam ilyen egyedül, és a munka is más lesz, mint amit eddig csináltam.

– Nincs okod rá, nyugi! Gondolom az anyagot, amit küldtem, átnézted. Márpedig ha a felszolgált italokat ismered és betartod a szabályokat, nem lehet problémád. Arra ügyelj, a vendégekkel hogy viselkedsz! Nem lehetsz tartózkodó vagy visszautasító, ugyanakkor mindenre kapható sem. Ez az egyetlen, amit meg kell tanulnod! Ja, és ugye hoztál olyan ruhát, amiben dolgozni fogsz? Itt minden lehetsz, csak hétköznapi nem. Igazából nincsen megkötés, miben kell felszolgálnod, de Helen mindenkitől elvárja, hogy igazodjon a KisS „ízlésesen erotikus” imázsához. – Az utolsó szavaknál szépen manikűrözött körmeivel idézőjelet rajzolt a levegőbe.

– El sem felejthettem, annyiszor elmondtad már! – nevettem rá kissé felengedve. – Összeállítottam pár variációt, ami véleményem szerint megfelel a célnak, de majd elválik.

– Jut eszembe! – kapta fel hirtelen a fejét. – Nyolcra készen kell lenned! Igaz, kilenckor nyitunk, és általában csak jóval tíz után indul be az élet, de Helen szeretne veled találkozni kezdés előtt.

– Na, ettől most aztán teljesen megnyugodtam – toltam el magam elől görcsbe rándult gyomorral a maradék ételt. Teljesen természetes, hogy a főnök szeretne megismerni, ha már volt olyan rugalmas és segítőkész, hogy ismeretlenül, csupán Becky ajánlására alkalmazott, mégis izzadni kezdett a tenyerem az idegességtől.

– Helentől nem kell félned! Tényleg nagyon kedves. Olyan, akár egy tyúkanyó, bár való igaz, ha kell, tud szigorú és könyörtelen is lenni, különben nem jutott volna idáig. – Tettetett riadalmam láttán csilingelő kacagást hallatott. – Tudod, ő is táncosnőként kezdte, most pedig, ha jól tudom, hét ehhez hasonló klubja van országszerte. Lássuk csak, most négy óra van… Ha gondolod, még elugorhatunk vásárolni, mielőtt készülődni kezdesz.

– Nem, köszönöm, arra semmi szükség, pihenjél csak nyugodtan – válaszoltam gyorsan. – Azt hiszem, inkább kipakolok és felkészülök lélekben az éjszakára.

– Ha az olyan egyszerű lenne! Megpróbálhatod, de tuti, olyan történik majd, amire álmodban sem gondoltál. Legalábbis én mindig így járok. Minél inkább próbálok felkészülni egy helyzetre, annál váratlanabb dolgok történnek velem.

Szerencsére ezúttal nem jött be a jóslata – legalábbis ami engem illet. Semmi különös nem történt. Semmi olyasmi, amivel ne tudtam volna megbirkózni. 

 

Folytatása következik!