2011. július 11., hétfő

Májusi kispályázat Nattynél

Íme, itt a múltkor említett pályázatra írt művem, mellyel – nagy meglepetésemre – második helyezést értem el!

Számomra nagyon érdekes volt ez a pályázat, már csak a megadott kritériumok miatt is. Nem másolom be ide az egészet, mert nagyon hosszú lenne, de a lényege az volt, hogy bemutassunk egy csoportot. Egészen pontosan egy 8-12 oldalas novellában kellett ábrázolni egy összeszokott, 4-7 fős gyerekcsapat tavaszi szünetének pár napját. Különös tekintettel a csapat tagjainak egymáshoz fűződő viszonyára: a sok éves barátságokat, az egymástól eltérő jellemek összeférését kellett bemutatnia a pályázó írónak.

A feladat összetettségén kívül nagyon vonzott a zsűri által várhatóan adott kritika is, ugyanis nagyon részletesen véleményezik a benyújtott pályaműveket. Pontozásra került a címadás, a történetvezetés, a karakterek és a csoport, az egyediség és a helyesírás. Terjedelmi okokból a teljes véleményezést sem teszem itt közzé, de a lényeget megpróbálom majd mindhárom zsűri kritikájából kiragadni, csak hogy lássátok, miről beszélek.

Jó olvasást!



Tini-(tor)túra



– Az ész megáll, és egy helyben topog – morogtam, míg hazafelé baktattunk barátnőmék házától. – Hogy lehet még a szünidőt is így megszervezni?! Szerintem ez nem normális.

– Ne legyél már ilyen duli-fuli – pirított rám Anna. – Hidd el, hogy jó lesz. Mi minden évben elmegyünk kirándulni, és eddig minden alkalommal jól szórakoztunk.

– Akkor is! Nem maradhatnál ezúttal velem? Lófrálnánk a városban, moziba mennénk, pihennénk a medence mellett. – Próbáltam eléggé kecsegtető képet festeni az itthoni szünidő lehetőségéről, bár be kell vallanom, igencsak meg kellett magamat erőltetni, hogy bármi klassz elfoglaltság eszembe jusson.

Hiába, Kistokaj nem egy nagyváros, sőt, ami azt illeti, még csak nem is város. Az elmúlt közel nyolc hónap, mióta anyámmal ideköltöztünk, kevés volt, hogy Pécs után bármi izgalomforrást találjak itt. Semmit nem sikerült felfedeznem, ami újra célt adhatott volna az életemnek.

– Na, ne röhögtess – forgatta meg a szemeit. – Nem fogok a büdös buszon zötykölődni naponta húsz percet oda-vissza, hogy a még büdösebb városi levegőt szívhassam, még egy mozifilm kedvéért sem. És, ha nem csal az emlékezetem, nincs is medencétek.

– Akkor majd napozunk a tóparton.

– Nem ajánlom, hogy ilyenkor belemenj a vízbe, még jéghideg.

– Napozásról beszéltem, nem úszásról – dünnyögtem sértődötten az orrom alatt.

– A napozáshoz is elég hűvös van még. Éppen ezért döntünk minden évben a túrázás mellett. Megígérem, hogy jól fogsz szórakozni, ha eljössz.

Olyan magabiztosan állította ezt, hogy kezdtem magam is elhinni.


A Bükki Nemzeti Park felé autózva végig azon járt az eszem, hogy a fenébe engedhettem magam rábeszélni erre a baromságra. Nem vagyok cicababa, de a természetjárás nem igazán az én sportom. Persze Anna könnyen rá tudott venni bármire. Bár Pécs nem a világ végén van, mégis elég messze ahhoz, hogy a mostani anyagi helyzetben túl sokszor odautazhatnék, ráadásul már nem is lenne miért. Az állítólagos barátok igen hamar elfelejtik az embert, ha annak távozásával előnyökhöz jutnak. Márpedig az, hogy a bajnok befejezi a pályafutását, sokaknak csillantotta meg a reményt. Anna az egyetlen ember mostanában, akiért érdemes reggel felkelnem. Számíthat rám, ahogy én is számíthatok rá. A legjobb barátnő a világon.

Ahogy leparkoltunk a gyülekezőhelyként megjelölt esőbeállónál, elhatalmasodott rajtam az érzés, hogy mégis rosszul döntöttem.

– Anya, nem lehetne, hogy…? – A hangom enyhén szólva siralmasra sikeredett.

– Nem, Kitti, nem lehet! – Hanghordozása meggyőzött, hogy ne folytassam a nyafogást. – Most szépen kiszállunk, kioperáljuk a hátizsákodat a csomagtartóból, és megkeressük a túravezetőt. Szeretnék beszélni vele.

Huh, ez hiányzott, mint púp a hátamra! Most még jól le is járat azzal, hogy elmagyarázza az ipsének, hogy kezdő vagyok, vigyázzon rám. Mi vagyok én, csecsemő?! Dühösen kikaptam a hatalmas túrazsákot a kocsiból. Csak a szerencse és a jó egyensúlyérzékem mentett meg attól, hogy kapásból hanyat ne vágódjak a váratlan súlytól. Anyám halk kuncogásával mit sem törődve megindultam a pavilon felé.

Amint közeledtem, egyre jobb rálátásom nyílt az ott várakozó kis csoportra. A kör közepén egy magas, sportos fiú állt. Világosbarna hajában szőkés csíkok világítottak az évszakhoz képest szokatlanul meleg napsütésben. Komoly ábrázattal magyarázott a körülötte állóknak. Ahogy végigjártattam a tekintetem a többieken, azonnal kiszúrtam Annát, és még valami mást is. Tudniillik, hogy eltéveszthetetlenül ábrándos ábrázattal bámult fel a nála jó egy fejjel magasabb fiúra. Amint ez tudatosult bennem, már nem is láttam olyan helyesnek a srácot. Számomra ő tabu – konstatáltam –, Anna ugyanis menthetetlenül, fülig bele van zúgva. Már értettem, miért ragaszkodott annyira ehhez az átkozott túrához.

Átvettem a nehéz táskát a másik vállamra, és a hátralévő néhány méteren sorra vettem a többieket. Ott volt még Péter, Anna minden lében kanál tizenöt éves öccse, elmaradhatatlan szárnysegédjével, az okostojás Zalánnal, valamint egy ismeretlen lány, aki két fonott copfjával, hófehér, szeplőtől tarka arcával egy nappal sem nézett ki többnek a fiúknál.

Ekkor értünk oda melléjük, és még mielőtt megszólalhattam volna, anya már be is vetette magát.

– Sziasztok! Remélem nem késtünk el nagyon! Te biztos Tibor vagy – fordult mosolyogva a mondata közepén elhallgató fiúhoz, és kezet nyújtott neki. – Én Kovács Mária vagyok. Elnézést, hogy félbeszakítottalak, de sajnos sietnem kell, és mindenképpen beszélni akartam veled, mielőtt elindultok.

Tibi udvariasan, bár kissé meglepetten viszonozta a kézfogást.

– Üdvözlöm. Igen, Takács Tibor vagyok. Semmi baj, csak beszélgettünk, az eligazítással megvártuk Önöket. Ha kérdése van a túrával kapcsolatban, állok rendelkezésére.

– Nos, igen lenne. – Anyám alaposan végignézett Tibor magas alakján, elidőzve izmos karjain, majd komoly tekintettel az arcába bámult. Egyáltalán nem túlzok. Ha ismernétek anyámat, tudnátok, mire célzok. Olyan meredten tudott nézni, hogy a szeme se rebbent, és vizsgálódása tárgyának az az érzése támadt, hogy a kék szemek a veséjébe látnak. Tudtam, hogy a következő percek enyhén szólva kínosak lesznek. – Nem vagy te még túl fiatal a túravezetéshez?

Bumm! Robbant az első bomba. Becsületére váljon, a srácnak csak egy leheletnyit rándult meg az arca, mielőtt nyájas mosolyra húzta a száját.

– Valóban, még csak tizennyolc vagyok, de ne aggódjon, a lánya biztonságban lesz velem. Egészen kicsi korom óta járom ezeket az erdőket az édesapámmal, és már tavaly is saját csoportot vezettem. Nem hiszem, hogy sok olyan ember van, aki annyira ismerné az itteni turistaösvényeket, mint én.

– És mi a helyzet a balesetekkel? El tudod látni az esetleges sérüléseket?

– Természetesen, bár remélhetőleg nem lesz rá szükség. Elvégeztem a megfelelő tanfolyamokat, minden eshetőségre fel vagyok készülve.

A nyugodt, magabiztos hang és fellépés szerencsére hatott anyára, mert láthatóan kezdett felengedni a merev kiképzőtiszt szerepkörből. Ennek tudtam be, hogy a következő kérdés már sokkal lágyabb hangnemben hangzott el.

– És van barátnőd?

Nos, a reakciókat látni kellett volna. Tibor szemei kitágultak, és olyan meghökkent arcot vágott, hogy, ha a helyzet nem lett volna vér ciki, hangosan felröhögtem volna. Anna ajkait furcsa torokhangok hagyták el, kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy fuldoklik. A fonott hajú lány inkább elfordult, de még láttam, ahogy kuncogását köhögésnek álcázva a tenyere mögé rejtette. Péter bezzeg nem jött zavarba, és nem is zavartatta magát.

– Csak nem barátot keres, Marika néni?

Na, ez betette a kaput. Szülőanyámnak valószínűleg csak ekkor esett le, hogyan is hangzott az előbbi kérdése. Tuti, hogy a kis lábujja hegyéig elvörösödött, majd olyat tett, amit talán még soha. Hebegni kezdett.

– Természetesen nem… Elnézést, ha tolakodó voltam… Én csak…

– Anya, nem azt mondtad, hogy sietned kell? – avatkoztam gyorsan közbe.

– De, de igen – vetett rám egy hálás pillantást. – Elnézést, valóban mennem kell. – Persze nem mert Tibire nézni, így inkább visszafordult hozzám. – Nagyon vigyázz magadra, és azonnal hívj, ha bármi baj van. – Gyorsan megölelt, és villámrajtot vett a kocsi felé, de mielőtt beült volna, még hátraszólt a válla felett. – Érezzétek jól magatokat.

A motor felbőgött, a kis Corsa kifarolt, és alighanem padlógázzal kilőtt a parkolóból.

Amikor visszafordultam a többiekhez, Tibi még mindig Anna hátát ütögette, akinek már a szeme is könnybe lábadt a köhögéstől, Péterék pedig majdhogynem fetrengtek a röhögéstől.

– Pepi, tégy egy szívességet és hagyd abba ezt az idétlen vihogást! – szóltam rá. Tudtam, hogy utálja ezt a nevet. A módszer be is jött, a vigyor az arcán dühös vicsorba torzult.

– Mondtam már, hogy ne szólíts így!

– De ha egyszer annyira illik hozzád…

Nekem akart rontani, de tenyeremet nyújtott karral a homlokának feszítve, könnyedén távol tartottam magamtól.

– Elnézést, hogy félbeszakítom ezt a felettébb komoly és felnőttes párbeszédet, de lassan indulnunk kellene – állt közénk váratlanul Tibor teljes, közel százkilencven centis valójában.

Péter szinte vigyázzba vágta magát, mintha már az is megtiszteltetés lenne, hogy Tibi egyáltalán hozzá szólt. Még jó, hogy nem kér…

– Elnézést – motyogta.

Behalok!

– Megtudhatnám a nevedet? – fordult most hozzám kedélyes vigyorral. – Mint az új papád, legalább azt tudnom illene, hogyan szólíthatlak.

– Kac-kac, röhög a vakbelem. De ha már az apáknál tartunk, a régi sem hiányzik, nincs szükségem újra. – Szándékosan figyelmen kívül hagytam a kérdését, és figyeltem, hogy olvad le a mosoly az arcáról, átadva a helyét egy bűnbánó grimasznak.

– Kitti – szólt közbe Anna. – Kittinek hívják.

– Nos, akkor helló, Kitti – görbült újra pimaszul felfelé a szája.

Péter és Zalán idétlen vihogásban törtek ki, sőt, még Anna is. Először nem tudtam mire vélni a hirtelen újraéledő jókedvet, míg észre nem vettem, hová mered Tibor. A barna szemek ugyanis egyenesen a mellkasomra fókuszáltak. Persze nem gondoltam semmi rosszra, mert azonnal leesett a tantusz. Pechemre épp egy „Hello, Kitty”-s felső virított rajtam.

– Ez már a kőkorban sem volt vicces.

– Szerintem az volt – vont vállat, de végül kisimult az arca és komoly hangon folytatta. – Pétert és Annát ezek szerint ismered, gondolom akkor Zalánt sem kell bemutatnom. – Szeretetteljesen összeborzolta a szemüveges srác haját, mielőtt tovább fordult volna. – Ő pedig itt a húgom, Tamara.

– Részvétem – bólintottam a lány felé.

Nagyszerű! Belecsöppentem a Takács Tibor rajongói klub kellős közepébe, két példaképét istenítő mutáló kamasz, egy szerelmes bakfis, és egy elfogult hugica közé.

– Khm. Szóval a túra – váltott Tibi hivatalos hangnemre. – Idén kicsit más lesz, mint eddig. Egyfajta kincsvadászatot rendezünk. – Éles kurjantások szakították félbe a fiúk részéről, de elég volt egy pillantás, hogy hallgatásra bírja őket. – Ma azt a helyet kell elérnünk, ahol felverjük a sátrakat a következő négy éjszakára. Pénteken, szombaton és vasárnap azonban nem csak kirándulni fogunk, hanem versenyt is vívunk a többi csapattal. A csapatok szálláshelye, így a kiindulópont különbözik, a cél azonban mindenkinek ugyanaz lesz. Minden nap új célállomás lesz kitűzve. Az aznapi pontokat az a csapat kapja, amelyik a legjobban teljesít vagy először eléri a célt, leküzdi az akadályt és megszerzi az ott elhelyezett tárgyat. Húsvét hétfőre marad a hazaút. Van kérdés?

– Igazi kincsek lesznek elrejtve? Megtarthatjuk őket?

– Ne légy barom – suhintotta fejbe Anna az öccsét.

– Na, mi rosszat mondtam? – méltatlankodott az áldozat a tarkóját dörzsölgetve.

Kárörvendő nevetésemre egy nemzetközi kézjel volt a válasz, mire Tibor oldaláról is kapott egy gyengéd tockost.

– Az attól függ, ki mit tart kincsnek. Mindenesetre összefüggésben lesznek a főnyereménnyel – felelte végül.

– És az mi lesz? – Minden alkalommal meglepetésként ért Zalán hangja. Ezúttal is hátrahőköltem a mély morgástól. Mintha egy mosómedvét hallottam volna dörmögni.

– A győztes csapat részt vehet egy fantasztikus, kéthetes nyári programon.

Rajtam kívül mindenkit euforikus örömmel töltött el ez a hír. Szent ég, hova kerültem? Jó kis tavaszi szünidőnek nézek elébe!


Ezt követően felcihelődtünk, és a kijelölt turistajelzéseket követve nekivágtunk az erdőnek. Csoportba verődve haladtunk, nem libasorban, mint a filmekben szokás, így alkalmam nyílt hallgatni a többiek halk beszélgetését. Ha akartam volna se tudtam volna belefolyni a társalgásba, mert olyan kifejezések röpködtek a fejem fölött, mint fokozottan védett, meg maradványfaj. Nem éppen az én szakterületem, ha értitek, mire gondolok. Ráadásul ők sem szóltak hozzám. Szinte éreztem a feszültséget a bőrömön, így inkább fokozatosan hátramaradtam és látótávolságból követtem őket. Az, hogy még Anna se vette észre az „eltűnésemet”, feldühített. Nem én akartam mindenáron itt lenni! Nem is értem, miért kardoskodott, hogy jöjjek, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy miért, pontosabban kiért van itt. Utálom ezt az egészet! Még otthon, egyedül is jobb lett volna.

– Nézzétek, Tűzliliom! – harsant hirtelen a madárfüttyös csendbe Tamara csilingelő hangja.

Észre se vettem, hogy időközben ő is lemaradt. Nem mondom, szép kis társaság vagyunk. Kíváncsi lennék, egyáltalán feltűnne-e a többieknek, ha valaki eltűnne. Azért én is odasétáltam az immár egy kupacban guggoló csoporthoz, hogy megnézzem, mi keltett ekkora lelkesedést. A virág valóban gyönyörű volt. A narancsszínű szirmok kecses tölcsért formáztak, körülötte több, még ki nem nyílt fehér és vöröses bimbó ágaskodott az ég felé, hosszú szárán minden irányba meredeztek a sötétzöld, keskeny levelek. Gondolkodás nélkül vettem elő a kezem ügyében lévő fényképezőgépet, hogy megörökítsem.

– Még korai kicsit, nem? – Anna egyértelműen Tiborhoz intézte a kérdést, a válasz mégis Zalántól érkezett.

– Elvileg május – júniusban virágzik, de valószínűleg előcsalogatta a meleg.

Óvatosan megindult a kezem az egyik szirom felé, csak hogy megtudjam, valóban olyan selymes-e a tapintása, mint amilyennek látszik, de még mielőtt hozzáérhettem volna, erős ujjak szorultak a csuklómra.

– Le ne tépd! Védett!

Bár nem volt kimondottan erélyes Tibor figyelmeztetése, mégis azonnal felment bennem a pumpa. Ha ilyen ostobának néz, a világért se okoznék neki csalódást – suhant át az agyamon.

– Nem vagyok hülye! – csattantam fel. – Eszemben sem volt letépni. A túrafelszerelésemben nincsen váza, a hajamhoz meg nem illik a színe. – Azzal kirántottam a kezem a szorításból és szó nélkül otthagytam a szájtátva bámuló szoborcsoportot.

Néhány perc elteltével Anna trappolt be a személyes terembe.

– Mi ütött beléd?! Amióta elindultunk olyan vagy, mint egy sündisznó. Egész úton hozzám se szóltál, hogy a többiekről már ne is beszéljünk.

Rosszul esett a számonkérés, annak tükrében, hogy nem én voltam az, aki levegőnek nézte a másikat.

– Igazad van, ne is beszéljünk róluk – hagytam helyben, és bandukoltam tovább.

– Elárulnád, mi bajod?!

– Miért ne? – fordultam szembe vele hevesen. – Tudod, amikor rábeszéltél erre a kirándulásra, azt mondtad jó móka lesz, de eddig még csak az én káromra mulattatok. Ráadásul nem én vagyok az, aki tudomást se vesz a másikról, mert annyira elvakítja egy bizonyos izmos, jóképű túravezető közelsége! – Upsz, ezt talán nem kellett volna.

Gyorsan körülnéztem, hogy vajon Tibi halhatta-e a kifakadásomat, de ha hallotta is, nem mutatta jelét, mert éppen Péter kusza tincseit próbálta megszabadítani egy eltévedt póktól – vagy fordítva.

– Szóval erről van szó – jutottak el hozzám Anna keserű szavai. – Féltékeny vagy. Neked is tetszik Tibi, ugye?

– Ne légy nevetséges, én csak azt…

– Nevetséges?! Szóval szerinted az nevetséges, ha valakinek tetszik?

– Tudod te egyáltalán, mit akarsz? – Kezdtem komolyan elveszíteni a türelmemet. – Most akkor az a jó, ha tetszik, vagy az, ha nem?

Azt hittem megint megsértődik, ehelyett rám bámult, majd olyan hangos kacagásba kezdett, hogy a fákról riadtan felröppenő madarak rikácsolva, füttyögve kerestek távolabbi menedéket. Megkönnyebbülten csatlakoztam a csendzavaró hahotázáshoz.

– Mi olyan vicces? – jelent meg mellettünk Tibor.

– Semmi – vágtuk rá szinte egyszerre. Ettől persze azonnal visszatért közénk a feszült csend.

Hurrá, megint menetelhetek szótlanul, egyedül! De Anna nem így gondolta, mert halkan megérdeklődte, hogy tetszett az előző esti film, és mivel mindenki látta, heves szóváltás alakult ki a főszereplő színészi teljesítményéről. Éppen arról vitatkoztunk, hogy ki lett volna a legjobb a szerepre, amikor feltűntek előttünk az első faházak.


A kemping főépületében elköltött kényelmes, meglepően jókedvű társalgással kísért ebédet követően nekiláttunk, hogy felállítsuk ötcsillagos luxus-szálláshelyeinket. A kötelező érvényű szabály szerint a lányok és a fiúk külön sátorban kaptak helyet, így mi – Anna, Tami és én – hárman osztoztunk az egyik, Tibi, Péter és Zalán pedig a másik sátron. Egy tűzrakóhely közelében, egymás mellett húztuk fel a két sátrat, majd elmentünk tüzifát gyűjteni. Később, amíg a fiúk tüzet raktak, mi, lányok felkerestük a zuhanyozót, majd helycserés támadással a fiúk is megrohamozták a tisztálkodó helyiséget, mi pedig nekiláttunk előkészíteni a szalonnasütéshez a hozzávalókat.

Már javában pattogott a tűz és sercegett a zsír a szalonnakockákon, amikor váratlanul Tibi mellém húzódott. Pár percig néma csendben ültünk egymás mellett, vártam, hogy kibökje, amit akar, de úgy tűnt, nem igazán akaródzik neki megtörni a csendet. Végül mégis megszólalt.

– Sajnálom az indulás előtti jelenetet. Nem tudtam, hogy tényleg egyedül vagytok az anyukáddal.

– Semmi gond, nem tudhattad.

– Anna mondta, hogy elváltak. Nem lehetett könnyű.

Bevallom, kicsit rosszul esett, hogy a hátam mögött kibeszéltek, de igyekeztem nem mutatni. Biztos voltam benne, hogy Anna csak jót akart.

– Régen volt, még egészen kicsi voltam. Már nem is emlékszem rá.

Kíváncsian fürkésztem az arcát, míg ő a tüzet bámulta meredten. Vajon tényleg érdekli, vagy csak a társalgás kedvéért hozta szóba? Profiljára árnyjátékot vetítettek a táncoló lángok, szemébe arany csíkokat varázsoltak a szétröppenő szikrák fényei. Újabb pár perces csendet követően végre felém fordult. Szája sarka huncut mosolyra húzódott, amiből már tudtam, hogy nem fogok különösebben örülni annak, ami most jön.

– Kérdezhetek még valamit? – Pillantását az enyémbe fúrta, így még azt is láttam, ahogy a pupillái kitágultak, amint elfordult a tűztől.

– Persze, legfeljebb nem válaszolok – feleltem óvatosan, mire halkan felnevetett.

– Valójában miért kérdezte meg anyukád, hogy van-e barátnőm?

– Hát, nem tudok az ő fejével gondolkodni, de sejtéseim azért vannak. – Most már én is vigyorogtam. – Valószínűleg arra akart rákérdezni az ő tapintatos és udvarias módján, hogy az együtt töltött napok és éjszakák során szándékodban áll-e megrontani az ő egy szem, ártatlan leányát. Persze, az is lehet, hogy szimpatikusnak talált és kerítőt akart játszani.

Árgus szemekkel figyeltem a reakcióját. Bár valóban nem haragudtam rá, vissza akartam adni a kölcsönt, és ez jó alkalomnak ígérkezett. Persze most sem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem. Ahelyett, hogy zavarba jött volna, elkomorodott és aggodalmasan vizsgálgatta az arcomat.

– Hú, ez… Ne érts félre, igazán csinos és érdekes lány vagy, de…

Azonnal leesett, hogy miért kezdett annyira vizslatni. A rajongás jeleit kereste rajtam. Ó, a francba! Csak én lehetek ilyen szerencsétlen.

– Állj! – emeltem elé a tenyeremet, mintha valóban meg akarnám fékezni, holott továbbra is egy helyben ültünk. – Egy szót se! Még mielőtt kosarat kapnék egy ki sem mondott legénykérésre, leszögezném, hogy nem érdeklődöm irántad, rendben? Persze te is nagyon helyes vagy, meg minden, de Anna fontos nekem. – Láttam rajta, hogy ettől a kijelentéstől abszolút padlót fogott, így gyorsan folytattam. – Nem akarom elveszíteni a barátságát.

Arcáról eltűnt az iménti megrökönyödöttség, és értetlenség váltotta fel.

– Hogy jön ez most ide?

Hoppá! Anna meg fog ölni!

Még mielőtt tisztázhattunk volna, az említett felbukkant a gitárjával a kezében. Fogalmam sincs, honnan varázsolta elő, mert a zsákjából biztosan nem, mindenesetre ott volt. Elfoglalta a tőlünk legtávolabbi helyet, és játszani kezdett. A dalválasztása kissé meglepett, mert túl szomorú volt, egyáltalán nem illett sem a helyhez, sem az alkalomhoz. Felálltam, hogy mellé üljek, de amikor kaptam tőle egy lesújtó pillantást, meggondoltam magam. Mivel a beszélgetésünket nem hallhatta, csak egy valamire tudtam gondolni, ami kiválthatta a haragját. Megint féltékeny. Márpedig én nem fogok szabadkozni valamiért, amit el sem követtem! Csendesen elköszöntem és visszavonultam a sátorba aludni. Furcsa mód a zene szinte azonnal vidámabbra váltott.

Be kell vallanom, a filmekben mindig imádtam az ilyen jeleneteket – barátok ülik körül az éjszaka hidegét és sötétségét elűző tábortüzet, hangulatos dallamok csendülnek fel a gitár húrjairól és énekszó száll a széllel. Ahogy hallgattam a többiek önfeledt szórakozását, azon kaptam magam, hogy hangosan ráz a zokogás, és potyognak a könnyeim. Pedig nem vagyok az a sírós-pityogós alkat. Elkeserített, hogy a legjobb barátnőm ennyire nem bízik bennem. Ezt követően már meg sem lepődtem, hogy az éjszakám elég ramatyul alakult.


Úgy éreztem, alig aludtam valamit, amikor hangos rikkantás ébresztett.

– Jó reggelt, álomszuszék! Hasadra süt a nap!

Álomittasan kidugtam a fejem a sátorból, és meglepetten tapasztaltam, hogy valóban magasan jár már a nap, és az egész kemping nyüzsög. Rajtam kívül mindenki ébren volt.

– Bocs az ébresztőért, de fél óra múlva indulnunk kell – állt meg előttem Tibor. Az arca aggódó volt. – Tegnap hamar eltűntél és elég rosszul festesz. Jól vagy?

– Kösz, mindig ilyen bókokra akartam ébredni. Jól vagyok, csak rosszul aludtam. Minden apró, hülye neszre felébredtem. – Ez még igaz is volt, csak épp nem ez volt az igazi ok. Kerültem Anna pillantását, bár azt hiszem erre nem volt igazán szükség, mert ő sem törte magát túlzottan, hogy rám nézzen.

Gyorsan összekaptam magam, visszautasítva a reggelit, hogy nehogy késve induljunk miattam. Úgy negyed órával később Tibi sorolt mellém, kezembe nyomva egy müzliszeletet.

– Muszáj, hogy legyen valami a gyomrodban.

Megköszöntem, és szótlanul gyalogoltam tovább spártai reggelimet majszolgatva, de Tibi nem tágított.

– Biztos, hogy minden rendben? Ugye nem a tegnap esti beszélgetés miatt vagy rossz kedvű? Én tényleg nem akartalak megbántani.

Felesleges lett volna felvilágosítanom, hogy az ilyesmi nem akarás kérdése. Ha valóban bele lennék esve, ahogy ő azt tegnap este feltételezte, akkor akár akarta, akár nem, a szavai igencsak földbe döngöltek volna. De szerencsére erről szó sem volt, így nyugodtan álltam kutató pillantását.

– Nem, dehogy. – Vagy legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. – Tényleg nagyon rosszul aludtam.

– Rendben – mosolygott rám. – A mai táv nem lesz túl hosszú, délután nyugodtan pihenhetsz majd.

Elhaladtában játékosan meghúzta baseballsapkám sildjét, a szemembe rántva a fejfedőt. Vigyorogva igazítottam a helyére, de azonnal leolvadt az arcomról a pillanatnyi jókedv, amikor pillantásom találkozott Anna gyűlölködő tekintetével. Ez egyre jobb lesz!

– Anna, beszélhetnénk? – Megindultam felé, de ő szóra sem méltatva kikerült és Tibor mellé szegődött.

– Mi lesz a mai feladat?

Tibi úgy tett, mintha nem vette volna észre a közjátékot.

– Egy tesztet kell kitöltenünk az itteni élővilággal kapcsolatban. A legtöbb pontot elérő csapat nyeri a mai fordulót.

– Ó, Zalánnal és veled biztos nyert ügyünk lesz.

A válasz egy pillanattal talán többet váratott magára a kelleténél.

– Kösz, hogy ennyire bízol bennünk, de azt hiszem, mindenki tudására szükség lesz hozzá. Én amúgy sem vehetek részt a feladatmegoldásban.

Hát, én tuti nem sok mindennel fogok hozzájárulni az esetleges sikerhez – gondoltam keserűen.

A továbbiakban inkább megint kissé lemaradva, egyedül bandukoltam hegynek felfelé. Tamara egyszer ugyan megpróbált szóba elegyedni velem, de egyszavas válaszaim valószínűleg meggyőzték, hogy nem érdemes rám pazarolnia az idejét.

A kívülálló szerep egy valamire tökéletes volt. Mindenkit aprólékosan meg tudtam figyelni.

Feltűnt például, hogy Tibi egyre gyakrabban felejti a szemét Annán. De nem csak szimplán nézte őt, inkább figyelte, ahogy én a többieket. Néhány elkapott mosolyt követően rájöttem, mit csinált. Ugyanazt, amit velem próbált előző este. Jeleket keresett – és talált –, amelyek bizonyítják, hogy Anna többet érez iránta egyszerű barátságnál. A tábortűz mellett tett megjegyzésem igencsak felpiszkálhatta a kíváncsiságát, és a reakciói alapján örült az eredménynek. Aminek viszont én örültem.

Zalán is okozott meglepetést. Szemüvege, vékonysága alapján azt hittem, nem különösebben sportos alkat, de mint kiderült, igencsak nagyot tévedtem. Minden megerőltetés nélkül vette az akadályokat. Még a nehezebb terep sem okozott neki problémát, amikor letértünk a hivatalos ösvényről, hogy levágjunk egy nagy kanyart, sőt kifejezetten élvezte a megerőltető gyalogtúrát. Még Pétert is jobban megizzasztotta a menetelés, pedig ő focizik a helyi utánpótlás csapatban. Amikor később rákérdeztem, elárulta, hogy nyolc éves kora óta a küzdősportok szerelmese.

Tamara sem olyan volt a valóságban, amilyennek hittem. Tekintve a tényt, hogy Tibor húga, úgy gondoltam, legalább annyira rajong a természetjárásért, mint a bátyja. De kiderült, hogy bár valóban széleskörű ismeretekkel rendelkezik mind a környéket, mind a nomád életet illetően – példának okáért a lányok sátrát szinte egyedül állította fel előző este –, mégsem élvezi annyira a kirándulást. Persze nem panaszkodott, segített, ahol kellett – nekem többször is szükségem volt rá –, de láttam rajta, hogy nem igazán bánná, ha valahol máshol lehetne. Ráadásul a korát illetően is tévedtem. Alig egy évvel volt fiatalabb nálam.

Egy szó, mint száz, igencsak leszerepeltem emberismeret terén.

Durván egy óra elteltével megérkeztünk a kijelölt tisztásra, ahol már vártak minket az ellenőrzési pontnál, és megkaptuk a tesztlapokat. Ahogy azt előre sejtettem, nekem halvány lila sejtésem sem volt arról, hogy a Kutyabenge vajon ehető-e – ami azt illeti, abban sem voltam biztos, hogy növényről van-e szó –, vagy hogy él-e errefelé Csíkos szöcskeegér, de szerencsére nem is volt szükség az én – nem létező – ismereteimre, mert Zalán szinte lexikális tudással rendelkezett a Bükki Nemzeti Park élővilágáról. Így aztán fantasztikus, egyetlen hibapontos eredménnyel indulhattunk vissza a kempingbe.

A visszaúton mindenki jókedvű és bizakodó volt, nem alaptalanul. Ennek köszönhetően a hangulat is sokkal oldottabb volt, igaz, én továbbra is kivontam magam a csapat életéből. Vagyis csak próbáltam, mert valamelyikük minduntalan ott somfordált a közelemben, és mintha a sikerükön felbuzdulva azt tűzték volna ki következő céljukként, hogy engem felvidítsanak.

– Kitti, akarsz hallani egy jó viccet? – Péter vigyorgó arcába bámulva máris mosolyra húzódott a szám. Égnek meredő vörös hajával, pisze orrával, alacsony, de izmos testalkatával úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt Pumukli.

– Halljuk! De jó legyen ám! – fenyegettem meg tréfásan.

Mosolyom láttán, ha ez egyáltalán lehetséges, vigyora még szélesebb lett, majd belekezdett a viccmesélésbe.

– Gólyamama kiküldi az életbe három fiókáját, hogy önállósodjanak. Néhány hónap múlva visszahívja őket a családi fészekbe, és kéri, számoljanak be élményeikről. – Én hármas-ikreket vittem a fűszereshez – dicsekszik a legidősebb. – Én ötös-ikreket egy katonatisztnek – mondja büszkén a második. – És te? – fordul a gólyamama a legkisebbhez. – Én még kicsi és gyenge vagyok a gyerekcipeléshez, de a pénztáros kisasszonyra jól ráijesztettem.

Tetszhetett neki a hatás, mert több, mint fél órán keresztül be nem állt a szája. A végén már úgy kellett könyörögnöm, hogy hagyja abba.

– Ide figyelj, Pepi! Még egy vicc és itt esek össze. Ha nem akarsz a sátor bejáratáig saját kezűleg cipelni, azt ajánlom, hagyd abba!

– Oké, de csak mert nem cipelhetek – hagyta rám, túlságosan is könnyedén. – Az edző megtiltotta, hogy nyolcvan kilónál többet emeljek.

Mondanom sem kell, hogy a táborhelyig alaposan kifullasztottam. Hiába focista a szentem, engem sem kell félteni. Az út hátralévő szakaszán simán végigkergettem. Kicsit megnyugtatott a tudat, hogy a jelek szerint a többiek is félreismertek engem, mert elismerő pillantásaik arra engedtek következtetni, hogy ezt nem nézték ki belőlem.

Míg a többiek a megnyert Állat- és növényhatározó könyveket bújták, én a délután nagy részét valóban alvással töltöttem, de cseppet se bántam, mert Anna következetes elutasítása egyre inkább az idegeimre ment. Nem hiszem, hogy valaha is adtam volna rá okot, hogy ennyire megbízhatatlannak tartson. Oké, hogy éppen ma jöttem rá, én mennyire félreismertem mindenkit, de ez azért túlzás! Hogy hiheti rólam, hogy elhappolnám a legjobb barátnőm orra elől a szerelmét?! Már ott tartottam, hogy szinte szóba sem álltam Tibivel, nehogy újabb okot adjak neki a féltékenységre, és hogy észre vegye végre, nincs köztünk semmi.

A tábortűznél megint megpróbáltam szóba elegyedni vele és elmagyarázni a helyzetet, de szó nélkül otthagyott. Ekkor ült mellém Tibor, és amikor fel akartam állni, hogy én is távozzam, megfogta a karom és megállított.

– Mi a fene folyik itt, Kitti? – szegezte nekem a kérdést ellentmondást nem tűrő hangon. – És nehogy azt merd mondani, hogy semmi, mert ezt a választ nem fogadom el.

– Nem semmi. Sőt, nagyon is valami. Azt hiszem, meggyanúsíttattam, és bizonyíték, sőt tárgyalás nélkül elítéltettem.

– Tippelhetek, hogy mi a kedvenc otthoni elfoglaltságod? – Röhögött fel váratlanul. Értetlen arcom láttán azonnal magyarázattal is szolgált. – Csak az enyhén furcsa megfogalmazásra céloztam. Gyanítom, igen közeli barátságban lehetsz a könyvekkel. De most komolyan. Eltűnt valamije, vagy mi?

– Igen, a józan esze! – Törtem ki. – Egyszerűen nem képes felfogni, hogy nincs köztünk semmi.

– Mármint kik között? – hökkent meg.

– Ez valami járvány, vagy egyszerűen a szerelem mellékhatása? Neked is elég nehezen forognak a fogaskerekeid. Természetesen közted és köztem. Anna azt hiszi – kezdtem konkrét magyarázatba –, hogy gyengéd érzelmeket táplálok irántad, és te viszonzod is azokat.

– Akkor ezért kerülsz egész nap – csapott a homlokára. – Ti nők olyan bonyolultak vagytok.

– Mert ti nem, mi? Akkor azt áruld el nekem, ha Anna tetszik neked, és tudod, hogy te is bejössz neki, akkor mi a jó büdös franc tart vissza attól, hogy lépj? A te mulyaságod miatt nincs most barátnőm.

– Nyugi, Kitti – ropogtatta meg a csontjaimat nevetve –, a végén még szívrohamot kapsz.

– Igen, és te leszel az oka a szívelégtelenségemnek!

Persze Anna pont ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen. Hihetetlen, hogy milyen peches vagyok. Még éppen láttam, ahogy a zöld szemek könnybe lábadnak, mielőtt elrohant volna. Mozdultam, hogy utána megyek, de Tibi visszahúzott.

– Hagyd, majd inkább én.

Alig figyeltem oda a többiek beszélgetésére. Folyton azt a pontot bámultam, ahol a két alak eltűnt az erdő sötétjében. Úgy negyed óra elteltével bukkantak fel újra. Hatalmas sóhajjal nyugtáztam összefonódó ujjaikat és az arcukon elterülő üdvözült mosolyt.

– Kitti, beszélhetnék veled? – lépett hozzám Anna bűnbánó arccal.

– Szükségtelen – öleltem magamhoz megkönnyebbülten –, inkább hozd a gitárod!

De a sors nagyon ellenem dolgozott. Amint ugyanis Anna megjelent a gitárral, minden előzetes figyelmeztetés nélkül szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. A tábortűz melletti közös éneklés így ezúttal elmaradt. Sietve visszavonultunk hát a sátrainkba, és próbáltuk elfoglalni magunkat.

Új keletű szerelmespárunk jóvoltából kellemes kárpótlásban részesültem a tábori hangulatot illetően. Zenei élmény helyett a szemeimet gyönyörködtették: tanúja lehettem egy regénybe illően romantikus jelenetnek, egy árnyjáték formájában. Éppen lámpaoltáshoz készülődtünk, amikor a szomszéd sátor falán két hevenyészett báb árnyéka vált láthatóvá, az azonban tökéletesen kivehető volt, hogy egy lányt és egy fiút ábrázoltak. A két alak a következő pillanatban egymásra vetette magát és vad smárpartiba kezdtek. Nyilvánvaló volt, hogy Péter és Zalán keze van a dologban. Persze nem ez volt a romantikus, az még csak ezután következett.

Egy hatalmas árnyék nyúlt át a bábok fölött, majd két fej közeledett egymáshoz furcsa tartásban. A visításból ítélve a bábmesterek Tibi hathatós közreműködésével váltak szereplőkké. Néhány másodpercig csak a három összedugott fej árnyékát láttuk, majd a tökfejek eltűntek, helyettük egy kézjelekből formált üzenet jelent meg az alkalmi vásznon: I ♥ U.



Másnap reggel mindannyian frissen és üdén ébredtünk. Egy kényelmes reggelit követően nekiveselkedtünk, hogy megnyerjük a verseny újabb fordulóját. Jókedvemet az sem vette el, hogy ezúttal sem tudtam közreműködni a csapat munkájában. A feladat most gyakorlati volt, biztonságos tűzrakóhely létrehozása, tűzgyújtás gyufa nélkül, búvóhely építése eső ellen és más hasonlók. Úgy éreztem magam, mint egy kiscserkész, aki hirtelen egy vérre menő túlélőtúra kellős közepébe csöppent. Mivel azonban a többiek egyáltalán nem éreztették velem, hogy csupán haszontalan nyűg vagyok a nyakukon, én sem bánkódtam emiatt, inkább figyeltem és tanultam.

A kempingbe visszaérve, egy rövid pihenőt követően úgy döntöttünk, hogy lazsálás helyett felkeressük a közeli források egyikét. Minden annyira gyönyörű volt és békés, hogy határozottan kezdtem megkedvelni a természet lágy ölén eltöltött időt. Sajnos ez nem azt jelentette, hogy azonnal tapasztalt természetbúvárrá váltam. A forrás szélén üldögélve éppen azt találgattuk, hogy vajon mi lesz a másnapi feladat, amikor valami síkos ért a karomhoz. Ahogy odapillantottam, még láttam, ahogy egy kékes, foltos gyíkféle iszkolt be a vízbe. Akkorát sikítottam, hogy még a környező sziklák is beleremegtek. Lehet, hogy szó szerint, de az is lehet, hogy csupán a hang ijesztette meg a köveken egyensúlyozó Zalánt, az mindenesetre biztos, hogy elvesztette az egyensúlyát, és jó métert csúszva lefelé, a sziklás talajon landolt.

– Zalán! Nincs semmi bajod? – Szinte egyszerre ugrottunk a segítségére.

– Az túlzás, hogy semmi – nyögte elgyötörten –, de csontom nem tört.

– Hála az égnek! Ne haragudj!

Bűntudatom nem ismert határokat. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Már éppen kezdtem magam jól érezni, a csapat is befogadott, erre megijedek egy kis… akármitől.

– Mi a fene volt ez a velőtrázó sikoly? – Vigyorgott, de nem tudta elrejteni az arca rándulását, ahogy megpróbált ránehezedni a bal lábára.

– Valami rám mászott. Valami hideg, kék, foltos izé. – Még most is kirázott a hideg, és a kezemmel automatikusan hessegető mozdulatot tettem, mire mindenkiből kirobban a röhögés.

– Az valószínűleg csak egy Alpesi gőte volt – jelentette ki tudálékos hangon Zalán, majd, mintha nem lenne ennél fontosabb, részletes ismertetésbe kezdett. – Ez egy szalamandraféle. A színe alapján egy hím volt…

– Persze, hogy az – vágott közbe vihogva Péter. – A nőstény nem mászta volna meg Kittit.

Mindenki vette a lapot, még Zalán is kétrét görnyedve fogta az oldalát a nevetéstől.

– Na, jó, ha ilyen vicces kedvedben vagy, nem lehet komoly a baj – veregette vállon Tibi. – Tami, azért megnéznéd? Én addig keresek egy egyenes ágat, ami megteszi mankónak míg visszaérünk.

Most az is kiderült, hogy mi az, ami valóban érdekli Tamarát. Olyan profizmussal vizsgálta meg Zalán lábát, hogy akár egy orvos is megirigyelhette volna. Szerencsére csak ficamot állapított meg – amit később a szakember is megerősített –, így nem volt szükség komolyabb orvosi ellátásra. Tami önként és dalolva elvállalta a nővérke szerepét. A sátrakhoz visszaérve borogatást készített, vigyázott, hogy Zalán ne terhelje a sérült lábát, és még szórakoztatta is, hogy ne unatkozzon a kényszerpihenőn. Persze a szórakoztatásból mindannyian kivettük a részünket, és hála a kellemes, csapadékmentes időnek, az előző este meghiúsult éneklést is bepótoltuk. Őszintén mondom, még a filmeken látottnál is sokkal, de sokkal jobb volt.


Elérkezett az utolsó próba napja. Sajnos az előző napi megmérettetésen nem mi szerepeltünk a legjobban, ezért a szokottnál nagyobb izgalommal vágtunk neki a túrának. Az se túlzottan növelte a magabiztosságunkat, hogy egy fővel kevesebb emberünk volt. Én is felajánlottam, hogy ott maradok Zalánnal, hátha szüksége lesz valamire, de ragaszkodott hozzá, hogy a csapattal tartsak. Nem mintha olyan nagy segítség lettem volna, de mindegy. Gyanítottam, hogy a határozott kérésnek elég sok köze lehetett ahhoz a kedves, barna hajú lányhoz, aki előző este a zeneszó hallatán csatlakozott hozzánk. Lényeg a lényeg, kissé idegesen, de azért töretlen jókedvvel vártuk, mi lesz a következő próbatétel.

Arra azonban egyikünk sem számított, ami végül fogadott minket. A célnál egy barlangot találtunk. Ez még nem lett volna furcsa, de a barlang teljes egésze tele volt szőve cikk-cakkban vezetett fonallal, mintha valami hatalmas pók által szőtt háló lett volna. A barlang belsejében volt a nyereménytárgy, amit úgy kellett megközelíteni és kihozni, hogy mindeközben nem érhettünk hozzá a fonalakhoz. Összehúzott szemmel vizsgálgattam a fonalrendszert, míg a többiek tanácstalanul álldogáltak.

– Ezt lehetetlen megcsinálni – motyogta Tamara csalódottan.

– Zalán talán megpróbálhatta volna, de nélküle…

– Majd én – szakítottam félbe határozottan Pétert.

Négy kikerekedett szempár meredt rám, míg Anna tekintetében felismerés nem csillant.

– Persze, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe! – Most már ő is a kíváncsi pillantások kereszttüzébe került, de ügyet sem vetett rájuk, inkább elvette a felé nyújtott dolgaimat.

Még mindig a fonálrengeteget tanulmányozva lecsatoltam az övtáskámat, levettem a széldzsekit és a nehéz bakancsot, majd egy hajgumival szoros kontyba fogtam a hajam. Pár pillanatig becsukott szemmel álltam a barlang bejáratánál, mielőtt nagy levegőt vettem, és nekiindultam.

– Csak ügyesen! – hallottam még Anna biztató hangját, aztán mindent kizártam.

Nem volt könnyű, minden tudásomat latba kellett vetnem, hogy sikerüljön. Egy alkalommal meginogtam, amikor a kinti hangzavar fokozódott, de sikerült erőt vennem magamon, és nem néztem vissza, mi okozta. Csak a feladatra koncentráltam. Egy mérlegállás itt, egy spárga ott, egy kézen átfordulás amott, míg végül a kezemben tartottam a… Íj?! Egy íjért csináltam ezt végig?! Majdnem hangosan felröhögtem, de akkor beugrott, hogy valójában miért is tettem. A csapatért, a barátaimért, és magamért. Végre én is igazából része lehettem a csapatnak, még ha nem is értettem pontosan, hogy passzol ide ez a feladat. Hogy gondolták, hogy ezt bárki meg tudja csinálni? De mindegy, ez már nem az én gondom. Fogtam az íjat és a hozzá tartozó tegezt, átcsúsztattam őket a legalsó fonal alatt, majd én is elindultam kifelé. Ezt még megismételtem néhányszor, és újra kint álltam a barlang előtt. Megrökönyödött pillantások kereszttüzében.

Újdonsült barátaim tértek magukhoz elsőként. Hatalmas üdvrivalgás és hahotázás közepette rám vetették magukat, és szinte összeroppantottak a szeretetükkel. Határtalanul boldog érzés volt.

– Khm – törte meg a győzelmi mámort egy reszelős torokköszörülés és néhány erélyes taps. – Mi úgy terveztük, hogy ha eloldozzák a kötelek rögzítését, szabaddá válik az út, de…

– De hiszen a feladatban az állt… – szakítottam félbe döbbenten, de engem is megzavartak.

– …hogy nem nyúlhatunk a barlangban lévő fonalakhoz – fejezte be helyettem Tibor elgondolkodva, majd fuldokló röhögésben tört ki. Néhány másodperc múltán feltűnhetett neki, hogy senki nem tart vele térdcsapkodó jókedvében, majd mikor beazonosította az „ez megőrült” tekinteteket, sietős magyarázatba kezdett. – Fogadni mernék, hogy a kötelek rögzítését a barlangon kívül találjuk.

Végignéztem a helyeslően bólogató fejeken, és rajtam is kitört a röhögő görcs, amihez ezúttal majd' mindenki csatlakozott.

– De, mint mondtam – jutott újra szóhoz az imént illetlenül félbeszakított őszes férfi –, a feladat ilyetén végrehajtása egyszerűen lenyűgöző volt, és tökéletesen szabályos, így nem kétséges, hogy a nyári kéthetes íjász – túlélő tábort Takács Tibor és csapata nyerte.

Az újfent kitörő üdvrivalgás közepette alig értettem Tamara kérdését.

– De hogy a fenébe csináltad ezt? Tisztára olyan voltál, mint Catherine Zeta-Jones a Briliáns csapdában. – Olyan csodálat volt a hangjában, amitől teljesen zavarba jöttem.

– A különbség csak az, hogy ő nem betöréshez gyakorolta be ezeket a mozdulatokat – sietett a segítségemre Anna. – Tavaly országos tornabajnok volt junior kategóriában.


A nap hátralévő részében többször is meg kellett ígérnem Zalánnak, hogy otthon megismétlem a mutatványt, amiről lemaradt. Ettől eltekintve mindenki nagyon elégedett volt. A többi csapatból megjelentek páran a kempingben, hogy gratuláljanak, aminek egy hatalmas búcsúbuli lett a vége. A csapat minden tagja gazdagabb lett egy íjjal, én pedig egy ígérettel is az egyik konkurens csoport tagjától, miszerint ha van kedvem, nagyon szívesen megtanít bánni vele.

Tekintve, hogy az illető egy tengerzöld szemű, magas, jóképű egyetemista volt, én is megígértem neki, hogy alkalomadtán szaván fogom.

Új élményektől zaklatottan, de annál boldogabban hajtottuk álomra a fejünket. Ami engem illet, immár az erdő neszei sem tudták megzavarni a pihenésemet. Csupán egy vödörnyi hideg víz, ami hajnalok hajnalán a nyakamba zúdult, és az azt követő harsány kiáltások.

– Jó reggelt, álomszuszékok! Nehogy elhervadjatok!



Kivonat a zsűritagok véleményéből:

Natty:
– Cím: „unalmas”
– Történetvezetés: „Nagyon érdekesnek találtam az ötletedet, hogy egy összeszokott csapatba egy újabb embert eresztve mutasd be, milyen is a csoport. ... Maga a történet jól átgondolt, szépen felépített, és ami a legnagyszerűbb, mindig lehetett valamire várni.”
– Karakterek, csoport: „Szerettem ezeket a gyerekeket, átlagosak, mégis érdekesek voltak, pont olyanok, akiket az ember szeretne közelebbről megismerni, jó volt belepillantani a túrába. Már az elején érezhető volt az összeszokottság és az összetartozás. Nagyon jó volt, ahogy sorban egyre jobban megismertük a szereplőket és a köztük lévő kapcsolatokat.”
– Egyediség: „Sok szempontból nem lehet egyedinek nevezni, viszont az, ami ennek ellenére azzá tette, a humora – valami isteni!”
– Helyesírás: „Volt pár helyen hiba – főleg elírás -, de mivel a párbeszédek és a vesszők helyén voltak, ezzel nem foglalkoztam”


Sophie:
– Cím: „...ez a cím teljesen elvette a kedvem az olvasástól. A kis szójátékot persze értékeltem, egészen aranyos volt, na de az összhatástól felállt a szőr a hátamon... ha nem vagyok zsűri, nem fogtam volna bele.”
– Történetvezetés: „Térben rendben volt minden – különösen tetszett, hogy a Bükki Nemzeti Parkot választottad helyszínként –, időben szintén, logikai buktatókra nem bukkantam, a felépítéssel pedig teljesen meg voltam elégedve.”
– Karakterek, csoport: „...szimpatikus és szerethető karaktert alkottál, jó volt a szemszögével látni a történteket. … A magyar neveknek is örültem: sokszor mondogatom, de csak nagyon kevesen képesek arra, hogy úgy írjanak magyar szereplőkről, hogy az ne hasson mesterkéltnek és furcsának, de neked sikerült, szóval megint csak gratulálnom kell. … nagyon örültem annak, hogy egy kívülállót ragadtál meg, és az pláne dicséretet érdemel, hogy ilyen ügyesen végigvezetted a fonalat (vagy éppen kikerülted néhány mérlegállással :D)”
– Egyediség: „...legyen elég, hogy kellőképpen egyedinek éreztem a novelládat. ;) Jól dolgoztál a környezettel, a szavakkal, a teljesen hétköznapi karakterekkel, és belecsempésztél mindent, ami ahhoz kellett, hogy ne unjam magam, és ne gondolkodjam azon, hol olvastam már ehhez hasonlót”
– Helyesírás: „nincsen hozzáfűznivalóm”


Melia:
– Cím: „A cím után valami horror történetre számítottam, vagy egy valódi túlélő táborra.”
– Történetvezetés: „Nem volt időbeli eltérés. Viszont Anna féltékenysége teljesen értelmetlen volt.”
– Karakterek, csoport: „Sajnálom, de Kitti karaktere nagyon sablonos volt. … Anna nagyon idegesítő volt … Tibor pedig a tökéletes férfi...”
– Egyediség: „Nem tudom, ki hogy van vele, de engem emlékeztetett ez a történet LanaSwan Túráztass meg! című írására.”
– Helyesírás: „Nem találtam benne helyesírási hibát.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése