ZOE – 3. rész

Jó kezdet

Szóval „ízlésesen szexis”. Nos, rajtam ne múljon!

Igazából nem volt gondom ezzel, mert alapból szerettem a kissé extravagáns, kihívó dolgokat, de mindig tudtam, hol a határ.

Kusza, állig érő, gesztenyebarna tincseimet kifelé szárítottam, ami aranyos manó-beütést eredményezett. Palaszürke szemeimet úgy sminkeltem, hogy a szokásosnál is nagyobbnak tűnjenek, az abszolút ártatlanság látszatát keltve, ugyanakkor a füstös szemhéjárnyékolás kellő pikantériával fűszerezte ezt. Az arcomra csak leheletnyi bronzos árnyalatú púdert használtam, ajkaimat pedig hasonló rúzzsal és szikrázó ajakfénnyel emeltem ki. Ami a ruhát illeti, elsőre az egyik kedvenc összeállításom mellett döntöttem. Egy rafinált, mélyen dekoltált, matt és csillogó barna szálak keverékéből álló, mell alatt megkötős boleró-szerű felsőt vettem fel. Úgy nézett ki, mintha egy fekete csipkemelltartó kandikálna ki alóla, valójában az még a felső részét képezte. Ezt egy fekete alapon fényes, bronzcsíkozású rakott miniszoknyával párosítottam, lábaimat pedig egyszerű fekete magas sarkúba bújtattam. Egy kevés édeskés parfüm, és készen is álltam az első bevetésre.

Becky a főépületben várt rám a földszinten. Amikor meglátott, elismerően nézett végig rajtam. Pillantása nagyon is jól esett, kissé lecsillapította vadul zakatoló szívemet.

– Ez igen! Így kell ezt csinálni! Pontosan ilyesmire van itt szükség! – villantotta rám hófehér gyöngyfogait, majd megnyomta a lift hívógombját.

– Megnyugtató, hogy az első próbát kiálltam – válaszoltam megkönnyebbülten vigyorogva.

Végignéztem magunkon a fülke falát borító hatalmas tükörben.

Nem túl magas, de arányos testalkatom sokat segített az öltözködésben. Tipikusan olyan alkat voltam, akin bármi jól állt – köszönet érte a genetikának, és persze édesanyámnak. A top szépen kihangsúlyozta amúgy sem elhanyagolható dekoltázsomat, a miniszoknya és a magas sarkú cipő pedig optikailag nyújtott még egy keveset a lábaimon.

Jól néztem ki, de meg kellett állapítanom, hogy Beckyt meg sem közelítettem. Persze nem is volt célom, hiszen nekem – szerencsére – nem a színpadon kellett helytállnom.

Vállig érő szőke haját begöndörítette, gyönyörű zöld szemeit hosszú műszempillák árnyékolták, melyek tövében fekete tussal rajzolt vonal húzódott, szemhéjain gyöngyházfényű púder csillogott. Apró eper-ajkain tűzpiros rúzs vibrált, éles kontrasztot alkotva makulátlan, hófehér bőrével. Majdnem a köldökéig dekoltált, aranyszínben szikrázó ruhát viselt, melynek térdig érő szoknya része lágyan hullámzott formás csípője és combjai körül. Mindehhez arany alapon tűzpiros és fekete rajzolattal díszített tűsarkú topán tartozott. Tökéletes volt az összhang.

– Tisztára, mint Marilyn Monroe fénykorában! – füttyentettem, amikor befejeztem a mustrát.

– Akkor jó, mert ma este ez volt a célom – válaszolta kuncogva, miközben már egy süppedős, bordó szőnyeggel borított folyosón lépdeltünk.

Kopogás nélkül nyitotta ki a falban szinte észrevétlenül megbújó fekete ajtót. Hatalmas szobába jutottunk, melyben furcsa módon keveredett egy elegáns iroda és egy kupleráj hangulata. Itt is vastag, puha szőnyeg terült a lábam alá, mint a folyosón, de pont ellentétes színekben, a padlóburkolat volt fekete, a falakat pedig borvörös, bársonyos tapéta borította. Az egyik fal hatalmas ablaktáblákból állt, megmutatva a lenyugvó nap csodálatos játékát, amint a város épületeinek ablakait olvadt arannyá varázsolta. Az ablak előtt óriási koromszín íróasztal terpeszkedett, mögötte a benne ülő elegáns nő testét szinte teljesen elnyelő bőrfotel, előtte szintén fekete bőrrel bevont székek. Az asztalon a legmodernebb számítógép, már amennyire meg tudtam ítélni, és egy olyan telefonkészülék, ami akár egy űrhajó irányítópultjával is felvette volna a versenyt, legalábbis a nyomógombok számát tekintve. Az ajtótól jobbra, a lakásokban lévőhöz hasonló dobogó emelkedett, rajta fekete bársonypárnákkal telerakott vörös kanapé trónolt, több fotel és egy koromszín, üveg dohányzóasztal társaságában. Csak amikor Mrs. Andrews az asztala mögül felállva közelebb jött és az emelvényre invitált minket, akkor vettem észre, hogy más hasonlóságot is mutat a szobámmal: a dobogóról itt is egy fürdőszoba nyílt.

Magas, fénykorában valószínűleg gyönyörű, de még mindig felettébb dekoratív nő állt előttem. Sminkje ugyan az én ízlésemhez – és a korához mérten – kicsit erős volt, de tekintve a foglalkozását, ez cseppet sem volt meglepő. Fehér-ősz haját modern frizurába fésülte, tökéletesen kiemelve arcának előkelő vonásait, melyeken most barátságos, anyai mosoly ült.

– Zoe Harris, ha nem tévedek. – Hozzám lépett és mindkét előre nyújtott kezével átkulcsolta jéghideg ujjaimat.

Pillantásom Beckyre rebbent, ami nem kerülte el újdonsült munkaadóm figyelmét.

– Becky, szívem, megtennéd, hogy kérsz nekünk egy kávét a bárban? Addig mi megbeszéljük a formaságokat.

Beckynek szeme sem rebbent a kérésre, csak bólintott, és hátsóját riszálva távozott.

– Most már nyugodtan beszélgethetünk – intett főnöknőm a kanapé felé.

– Valójában Dakota Vandini, Mrs. Andrews – válaszoltam meg határozott hangon a levegőben lógó kérdést –, de bizonyos okok miatt szeretném, ha az igazi nevem nem lenne közismert. – Elutasításra, de legalábbis némi bizalmatlanágra számítottam, de meglepetten láttam, hogy mosolyog.

– Szóval egy „művésznév” – jegyezte meg végül elgondolkodva. – Csak nem a rendőrség elől bujkálsz, kislány? – Kutató tekintete lézerként égetett.

– Szó sincs róla, asszonyom. Csupán azt szeretném elkerülni, hogy az apám rám találjon, ha esetleg keresne. – Azt már nem tettem hozzá, hogy ez az állapot, mármint, hogy a rendőrség nem keres, valószínűleg csak átmeneti, ahogy azt sem, hogy utáltam az eredeti nevemet. Dél-Dakotában születtem, és egy Faith nevű kis városkában, a Dakota utcában éltem mostanáig. Nem vallott túl nagy fantáziára a szüleim részéről.

– Miért éppen Zoe? – ízlelgette választott nevemet.

– Mert életet jelent – bukott ki belőlem automatikusan az igazság. Próbáltam rájönni, mire gondolhat, de az arca rezzenéstelen maradt, nem árult el különösebb érzelmeket.

– És miért Harris?

Ha hasonlóan fennkölt válaszra számított, csalódnia kellett.

– Ott nyílt ki a telefonkönyv – válaszoltam.

Ajka megrándult, de komoly maradt.

– Rendben, Zoe. Én Helen vagyok, te is szólíts csak nyugodtan így. Az asszonyomtól és a Mrs. Andrewstól rettentően öregnek érzem magam. – Barátságosan rám mosolygott, de utána témát és hangnemet váltott. – Látom, Becky rendesen kitanított, az öltözéked, a külsőd tökéletes. Remélem minden másban is ilyen jól szerepelsz, és akkor jóban leszünk. A klub főleg elit vendégeket fogad, így elvárom, hogy minden alkalmazottam udvarias és szolgálatkész legyen, ugyanakkor, a külcsín ellenére, nem piros lámpás házat vezetek. Gondolom, Becky az ide vonatkozó szabályokkal is megismertetett, így én nem ismétlem el őket.

Az említett közben visszatért, elegáns mozdulattal az asztalra csúsztatta a tálcát és csendben csatlakozott hozzánk. Helen mosollyal köszönte meg fáradozásait, kezével mutatta, hogy bátran szolgáljam ki magam, majd folytatta.

– Elég szokatlan a munkabeosztásunk, de bevált. Első műszakban kezdesz, tehát kilenctől egyig felszolgálsz. A fennmaradó időben a szórakoztató személyzet tagja leszel, vagyis eleget kell tenned az addig kapott meghívásoknak. Másnap viszont a második turnusba kerülsz, csak egyre kell jönnöd és zárásig dolgozol. Ilyenkor türelemre kell intened a „hódolóidat”. A harmadik napon szabad vagy. Ha van barátod, férjed, akármid, természetesen nincs kitiltva innen, de nem lebzselhet itt minden este, hogy kisajátítson. Egyetlen féltékenységi jelenet és repültök mindketten. Gondolom, ez érthető. Az első héten kölcsönösen próbára tesszük egymást. Ha minden rendben zajlik, utána elintézzük a papírmunkát. Így megfelel? – Ezúttal egy üzletasszony kimért mosolyával nézett rám.

– Természetesen Mrs. … Helen – javítottam ki magam gyorsan, miközben igyekeztem izzadó tenyeremet észrevétlenül a szoknyámba törölni. – Mi a forgatókönyv, ha nem kapok meghívást? – kérdeztem kíváncsian.

– Akkor természetesen tiéd az este fennmaradó része, kedved szerint töltheted, de én a helyedben erre nem nagyon számítanék. Meghívás mindig akad. Ráadásul saját érdeked is, hogy kedveljenek a vendégek, mert akkor több jattot kapsz. De ne feledd: mindent csak a jó ízlés határain belül!

– Rendben, Helen. Igyekszem nem csalódást okozni.

– Akkor azt hiszem, mára végeztünk is. Egyelőre úgy intéztem, hogy azonos beosztásban dolgozzatok, így lesz legalább egy ember, akit már jobban ismersz – állt fel biztatóan megszorítva a kezemet. – Becky, légy szíves mutass meg mindent Dakotának a bárban és mutasd be a többieknek. Nekem most van egy kis dolgom, de később én is kimegyek.

Az asztala felé lépett, lezártnak tekintve a beszélgetést, így gyorsan köszönetet mondtam és távoztunk. Odakint a falnak támaszkodtam és mélyeket lélegezve próbáltam a gyomrom tartalmát a helyén tartani. Kiálltam egy újabb próbát!

Becky hangosan hahotázva figyelt, és mikor morcos tekintettel ránéztem, majd sokatmondóan az ajtóra pillantottam, még jobban rázendített.

– Nyugi, minden jól ment, tetszettél neki. – Megragadta a kezem és húzni kezdett a folyosó másik vége felé.

– Huh! Azért ez érdekes lesz. Amikor te írtad le mindezt, valahogy könnyebbnek tűnt az egész, de most, hogy élesben alkalmaznom kell… – Megrázkódtam. – Te is ugyanilyen munkaidőben dolgozol?

– Többé-kevésbé. A különbség az, hogy én folyamatosan szórakoztatok, így két fellépés között is elfogadhatom a meghívásokat. Persze azzal a feltétellel, hogy a szigorúan vett munkaidő végéig nem ihatok alkoholt.

– És mit szólnak ehhez a vendégek? Nem hiszem, hogy jeges teával akarnak itatni.

– Természetesen ők nem tudnak róla. A pultos dolga, hogy a nekünk küldött koktélokból kihagyja az alkoholt.

Egy hatalmas, kétszárnyú, cirádás fekete keretbe foglalt üvegajtó állta utunkat.

– Na, kérem! Íme, a szentély! – tárta ki előttem Becky ünnepélyes mozdulattal.

Ezúttal én kezdtem hangos kacagásba, de a látvány hatására bennem is rekedt. Ha az én lakásomból, vagy Helen irodájából fantasztikus volt a kilátás, akkor innen egyenesen felülmúlhatatlan. Az öbölre néző, félköríves fal teljes egészében üvegből volt. Pár percig le sem tudtam venni a szemem az öböl kigyúló fényeit teljes pompájában feltáró látványról. Furcsán ismerős illat birizgálta meg az orromat. Mély levegőt véve próbáltam beazonosítani a dohány édeskés aromája mögött megbúvó buja, frissítő illat eredetét, és amikor ez sikerült, otthonos érzés töltött el. A zöld tea volt anya kedvence, italban és illatban egyaránt. Ezt akár biztató jelként is felfoghattam volna, ha hiszek az ilyesmiben.

Lassan Becky után sétálva felmértem a terepet. A falak itt is vörösek voltak, a vastag szőnyeg pedig fekete. Az üvegfal előtt néhány puha, hívogató kanapéval körülölelt asztal kapott helyet, a kiemelt vendégek részére, a terem nagy részében pedig kör alakú asztalok helyezkedtek el elszórtan, melyeken felváltva vérvörös és éjfekete selyemabroszok csillogtak sejtelmesen a félhomályban. Az asztalok közepén táncoló női alakokat formázó szobrok szolgáltattak halovány fényt, amely a fejük fölé tartott világító gömbökből szűrődött elő. Bal oldalt hatalmas ovális színpad nyúlt el a terem teljes hosszában, az ajtó melletti végében művészbejáróval. Jobb oldalon, a már megszokott dobogón, ébenfekete zongora állt. A mellette elhelyezett székekből és állványokból ítélve, szükség szerint más hangszerek is szerepet kaptak a hangulatteremtésben. Az emelvény mellett a terem L-alakban elkanyarodott, itt kapott helyet a meleg fényű rejtett lámpákkal megvilágított bárpult, ami felé Becky is tartott.

– Zoe, had’ mutassam be neked kedvenc pultosunkat, Josh-t – intett a pult mögött álló fiatal, barna bőrű férfi felé. – Sajnos foglalt – tette hozzá, félrehúzódva a felé lendülő fehér törlő elől. – Josh, ő itt a csapat legújabb tagja, Zoe. Légy oly szíves és segíts neki, amiben csak tudsz, míg megszokja a dolgokat.

– Josh. Az a Josh? Hatalmas köszönettel tartozom neked, amiért segítettél az autóvásárlában!

Felém intett a kezében lévő konyharuhával és szerénykedő vigyorral az arcán fogadta hálálkodásomat.

– Hello, Zoe! Szóra sem érdemes. Remélem, beválik a kicsi kocsi! Egyébként pedig, Isten hozott nálunk! Remélem, bírod a munkát, mert itt nem fogsz tudni lazsálni!

– Ne ijesztgesd már! – csapott a kezére Becky tréfálkozva, majd az éppen odaérkező fekete hajú, magas, vékony lánnyal folytatta a bemutatkozási szertartást. – Tamara, jó, hogy jössz! Ő itt Zoe, az új kolléganőd, ő fogja átvenni Tracy asztalait. Tamara Josh menyasszonya, valamint a másik felszolgáló ebben a műszakban. Az övé az összes fekete asztal, a tiéd pedig az összes vörös. Azt hiszem, mást egyelőre nem is kell tudnod. Josh, megdobnál minket egy tequilával? – hadarta, szinte egy szuszra. Az utolsó mondatnál a pultos felé fordult és eltúlzott kacérsággal rebegtette szempilláit.

– De, csak mert ilyen szépen kérsz! Tudod, hogy Helen nem rajong érte, ha munka közben iszunk – figyelmeztette felhúzott szemöldökkel, miközben már töltötte is a kért italokat és letette elénk a fényes pultra, egy sószóró és három gerezd citrom társaságában.

– Ne izélj, Josh! Ez Zoe első napja. Csak méltó módon szeretném köszönteni. Inkább csatlakozz hozzánk!

– Azt hiszem, Josh-nak igaza van – szólaltam meg végre én is. – Nem biztos, hogy jó ötlet ivással kezdenem az első munkanapomat.

Mindhárman meglepetten néztek rám, úgy tűnt, nem ezt várták tőlem. De én tudtam, mire képes az alkohol, akár a legkisebb dózis is, főleg, ha az ember éppen elég bizonytalan idegállapotban van.

– Csak egyetlen pohárkával, hogy elengedd magad végre – találta meg a hangját Becky. – Olyan merev vagy, mint egy ruhafogas, amióta kiszálltunk a liftből.

– Csodálod?! Rutinos bombázókkal vagyok körülvéve egy olyan helyen, amit még álmomban sem próbáltam volna elképzelni, és ráadásul ezen a bizonyos helyen nekem csábító szüzikét kell játszanom vadidegeneknek. Mindeközben te majd ott lejtesz a színpadon, felkorbácsolva a vágyakat az összes jelenlévő hímnemű lényben. Talán nem is csak a hímneműekben. – Belegondolva a kimondottakba, hirtelen mozdulattal magamhoz ragadtam az egyik poharat és sót szórva a kézfejemre hozzátettem – Szóval, miért is állunk itt a szánkat jártatva, ahelyett hogy innánk?!

Kitörésemmel beloptam magam a szívükbe. Kuncogva, a karomat paskolgatva, fejet csóválva – ki-ki vérmérséklete szerint – nyúltak ők is a sóért, majd összekacsintottak és egy-egy poharat felém emelve egyszerre szavalni kezdtek.

– A mi Zoénk jó csaj, szégyent ő ma nem vall! KisS csapatunk így lett teljes, új tagunk is nagyon lelkes. Hajrá, hajrá le fenékig, a tequilát most ingyen mérik!

A nevetéstől fuldokolva tettem le a kiürült poharat.

– Az biztos, hogy verses üdvözlésben még soha, sehol nem volt részem!

Végre ellazultam kicsit, bár én ezt inkább a kedves fogadtatásnak és a jókedvnek tulajdonítottam, mintsem az italnak.

Munkához láttunk, ahogy lassan szivárogni kezdtek a vendégek. Josh-nak igaza volt, itt aztán nem lógathatta a lábát az ember lánya! Hajnali egyig szinte folyamatosan ingáztam a bárpult és a vörös asztalok között. Egyszer sikerült nyugodtan végignéznem Becky és partnere egyik táncbemutatóját, de azon a pár percen kívül nem volt megállás.

Illetve mégis… Becky áhítatos sóhajára felfigyelve kénytelen voltam néhány röpke pillantásnál több figyelmet szentelni egy újonnan érkezett vendégnek.

– Na, mi az? Csak nem elcsavarta a fejedet az úriember?

– Az nem kifejezés… – válaszolta álmodozó hangon, követve szemével a férfit, aki az egyik asztalomnál állapodott meg. – Pedig még egy szót sem váltottunk. De még ha beszélnénk is… esélytelen – folytatta csüggedten, elszakítva tekintetét rajongása tárgyától. – A szülei nagyon gazdagok, mint itt mindenki – mutatott körbe fintorogva. – Nem alacsonyodnak le a magunkfajtához. Legalábbis komolyan nem. Ő Daniel MacKenzie. Az apjáé a Miami Post.

Kíváncsian végigmértem a kétségtelenül elegáns fiatalembert. Barna haja művészi rendezetlenségben meredezett, arca, meglepő módon, szomorúságról árulkodott, még akkor is, amikor mosolygott. Átlagos testalkata lévén, nem magaslott a többi vendég fölé, mégis kitűnt közülük „inverz” öltözékével: vajszínű öltönyt és fekete inget viselt. Céltudatosan körülnézett, mintha keresne valakit. Rövid ideig megpihent rajtunk a tekintete, de aztán fordult is tovább. Hamarosan csatlakozott hozzá valaki, utána azonban már nem értem rá őket figyelni. Egészen a műszak végéig.

Már csak pár perc volt hátra, amikor észrevettem, hogy Becky választottja és a barátja fennhangon vitatkoztak. A később érkezett férfi, aki már eléggé illuminált állapotban leledzett, éppen birtokló mozdulattal magához húzta a tétlenül mellettük ácsorgó nőt. Úgy tűnt, a „hölgy” kegyeiért folyik a harc. Egyre hangosabb és durvább sértések hangzottak el. Kénytelen voltam tenni valamit, mielőtt verekedéssé fajult volna a helyzet. Ráadásul ragyogó ötletem támadt. Gonosz kis mosolyt villantottam Beckyre, majd elindultam a hangoskodók felé.

– Hé, mit tervezel? – szólt utánam fojtott hangon Becky, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna.

Odaérve annyit rögtön leszűrtem, hogy tévedtem. A bús képű lovag éppen lebeszélni szándékozott barátját az örömlány szolgálatainak igénybevételéről, holmi feleségre hivatkozva.

– Hölgyem! – szólítottam meg az immár az asztal szélén ücsörgő, cseppet sem a helyhez illően öltözött nőt. A szakadt necc harisnya és a rövid szoknya még a fehérneműje színét is felfedte a kíváncsi tekintetek előtt. – Megtudhatnám, mi folyik itt?

– Értem küzdenek – emelte fel unott tekintetét, felhagyva körmei tanulmányozásával. – Hát nem édesek? – fűzte hozzá gúnyosan.

– Melyikükkel érkezett? – tettem fel a kérdést, még mindig figyelmen kívül hagyva a két vitatkozó férfit.

– Egyikükkel sem – nézett rám összehúzott, gyanakvó szemmel. Már sejtette, mi következik.

– Akkor megkérném, hogy legyen szíves és távozzon. Persze, csak ha nem bánja, hogy nem kell tanúskodnia a rendőrségen a rendbontás miatt – tettem hozzá nyugodt, közömbös hangon, amikor láttam, hogy ellenkezni akar.

Ezzel kifogtam a szelet a vitorlájából. Szó nélkül felállt és kilibegett a teremből. Természetesen eszem ágában sem volt kihívni a rendőrséget, de a blöff bejött, és ez a lényeg. Csak ezt követően fordultam a kakaskodókhoz, akik semmit nem vettek észre az egészből, annyira elmerültek a házastársi hűség fogalmának megvitatásában.

– Ejnye, uraim! Mire jó ez a csetepaté? – Közéjük kellett lépnem, hogy végre felfigyeljenek rám. – A hölgy távozott, így okafogyott lett a vita, nem gondolják? – Mindkettő zavartan körülnézett, majd ismét egymást kezdték méregetni, mintha ott se lennék. – Kérem, csillapodjanak le. Lenne egy ajánlatom az önök számára.

Kelletlenül bár, de erre már rám figyeltek, egyikük zavart, míg a másik inkább kíváncsi tekintettel. Intettem a jelenetet figyelő Beckynek, aki a rá jellemző lassú, ringó léptekkel felénk indult.

– Önök szórakozni jöttek ide, jól gondolom? – Bólogattak, mint valami némafilm szereplői. Kezdtem unni, az egyoldalú társalgást, de türelemre intettem magam. – Akkor szórakozzunk. Ez a csinos, fiatal hölgy éppen unatkozik – mutattam a hozzánk lépő Beckyre. – Lenne olyan kedves, és megtáncoltatná? – fordultam Becky szívszerelméhez, majd vidáman a barátnőmre kacsintva belekaroltam a szőke vendégbe, és a táncparkett felé vezettem a társaságot.

Annyira meghökkentek, hogy elfelejtettek tiltakozni és mire észbe kaptak, már túl jól érezték magukat ahhoz, hogy elrontsák a hangulatot. Szerencsémre az én partnerem olyan részeg volt, hogy egy-két tánc után úgy döntöttünk, hazafuvaroztatjuk.

– Engedje meg, hogy elnézést kérjek Philip nevében is a kellemetlenségekért – fordult hozzám Daniel bocsánatkérő mosollyal, amikor a barátjával elhajtott a limuzin.

– Nem történt semmi, uram. Bárkivel előfordul. És önnek köszönhetően a barátja sem követett el semmi megbocsáthatatlant.

– Nem a barátom! – Hangja elutasítóvá, az arca feszültté vált, de a folytatásból kiderült, hogy az ellenséges hangnem nem nekem szólt. – A sógorom. De miért magázódunk? Remélem, nem veszed sértésnek, ha letegezlek. És te is szólíts nyugodtan Daninek.

Megköszöntem a kedvességét és megnyugtattam, hogy már nem is emlékszem az iménti kínos jelenetre.

Mivel többen is igényt tartottak aznap a társaságomra, hamarosan magukra hagytam őket és másik asztalhoz telepedtem.

Az elején kicsit zavarónak találtam, hogy itt azért fizetnek, hogy szórakozzak, de, ahogy számítottam is rá, nem olyan könnyű „munka” ez. Úgy kell a kedvében járni valakinek, hogy nem léphetsz át egy bizonyos határt, miközben a legtöbb vendég nagyon is szívesen megtenné azt a lépést. Reméltem, hogy néhány nap elteltével már könnyebben megbirkózom majd a feladattal.

Szerencsére az első estém meglepően kellemesen telt. Volt ugyan egy tolakodó fráter a vendéglistámon, de miután kiderült, hogy valójában nem is ő tart igényt a „szolgálataimra”, hanem nősülni készülő öccse, már kevésbé láttam vészesnek a helyzetet. Belecsöppentem egy „legénybúcsú gazdagéknál” típusú hacacáré kellős közepébe, ahol meglepő módon, a vőlegény leghőbb óhaja az volt, hogy elmesélhesse nekem szerelmük szívbemarkolóan romantikus történetét. Ezek után csak remélni mertem, hogy a bulin készült fotók nem jutnak a mélyen tisztelt ara kezébe. A táncosnő ugyanis nem volt olyan visszafogott, mint én.

Hazafelé azon merengtem mosolyogva, vajon hogy alakult barátnőm estéje. Erről persze eszembe jutott, hogy szerencsésen megoldottam itteni pályafutásom első kényes helyzetét. Otthon is megmentettem már pár fogat a kiveretéstől, de az egészen más volt. Ott mindenki mindenkit ismert, így egyszerűen csak rá kellett szólnom a hőbörgőkre. Most viszont bebizonyítottam, legfőképp magamnak, hogy ebben a közegben is helyt tudok állni. És, hogy cserébe „feláldoztam” magunkat? Na, bumm! Szerintem nem is volt áldozat. Annak megtudakolását azonban, hogy Becky is ilyen könnyedén fogta-e fel a dolgot, inkább másnapra halasztottam.

Ahogy sejtettem, ő még nálam is jobban örült a fejleményeknek. Annál is inkább, mert már meg is beszélték a következő találkát. Gondolatban jól megveregettem a vállamat és fülig érő vigyorral ténykedtem egész álló nap. Örültem, hogy a vártnál sokkal jobban sült el az akció. Mindenesetre felmerült bennem az igény, hogy javasoljam Helennek néhány keménykötésű kidobó ember alkalmazását az ilyen esetekre. Tudniillik, nem volt több facér barátnőm… 

Folytatása következik!