2014. december 25., csütörtök

Sorsforduló – 18. rész

Viktor –

Majd szétvetett az ideg, a lábam lüktetett. Utáltam várni, és ez itt még a szokásosnál is rosszabb volt.
Eszembe jutott Viki születése, amikor legutóbb itt jártam. Akkor ott lehettem a történések sűrűjében; legszívesebben most is berontottam volna a műtőbe.
Szinte semmit nem fogtam fel a környezetemből, csak a műtő ajtajára fókuszáltam. Viki esélyei jók voltak, én mégis majd felrobbantam a tehetetlenségtől. Kezdtem megőrülni, amikor végre nyílt az ajtó és kilépett az orvos.
A műtét sikerült, a beteg állapotát stabilizáltuk, túl van az életveszélyen. A golyó roncsolta az egyik ütőeret, ez okozta az erős vérzést, valamint súrolta a radiust, ami megrepedt. A sérülés mértékéből ítélve valószínűleg egy eltévedt golyó lehetett, vagy valami előtte lelassította, ellenkező esetben sokkal nagyobb károkat okozott volna.
Legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de beértem egy meleg kézfogással is.
Köszönjük, doktor úr.
Valószínűleg az mentette meg az életét, hogy olyan gyorsan és szakszerűen reagált.
Kezdett visszaszivárogni a külvilág a tudatomba.
Petra.
Itt kellene lennie.
A következő pillanatban a saját hangomat hallottam, amint ordítok vele.
Anya, hol van Petra? – Furcsán nézett rám, ez rossz előjel volt. – Anya?
Nem tudom, fiam, de nem csodálnám, ha már kilométerekre lenne innen.
A hajamba túrtam, bár legszívesebben falba vertem volna a fejem. Nem tudom, mit vágtam a fejéhez, de biztosan nem bókokat.
Meg ne haragudj, fiam, de most úgy nézel ki, mint egy elmeháborodott. Kezdesz megijeszteni.
Mit mondtam neki?
Ó, csak valami olyasmit, hogy nincs joga Vikivel kapcsolatban döntéseket hozni, és hogy ezúttal nem foghatja a hallgatását a betegségére. Persze, te kicsit máshogy fogalmaztál.
Minden vér kifutott az arcomból, ahogy felrémlett a beszélgetés Vikiről, lovakról, apaságról.
A szentségit!
Én sem mondhattam volna találóbbat.
És hagytad elmenni?! Miért?
Nos, talán mert igaza volt. És mert nem érzete jól magát. Elment, hogy megnézesse a fejét.
Kifújtam a levegőt, akkor talán még nincs veszve minden. Ugyanakkor újabb pánikroham kerülgetett. Csak nem lett neki is komolyabb baja? Miután leszedtem arról az egysejtűről, úgy tűnt, nem sérült meg. Nem mondta, hogy bármi baja lenne, pedig beszélt, erre tisztán emlékszem, megkérdezte, mit segíthet.
Jézusom, Petra beszélt és küzdött Zolival, miután az megütötte. Nem fagyott le, mint máskor, és mindezt Vikiért. Ha nem lökte volna fel Zolit, Viki már halott lenne. Valójában ő mentette meg az életét, én pedig elüldöztem. Lehet, hogy örökre.
Amint Vikit áttolták az őrzőbe, lerohantam a földszintre és megcéloztam a nővérpultot. Valószínűleg bolondnak hitt, aki csak látott. Fél szárú nadrágban, bekötött lábbal szaladgálni nem éppen okos dolog, ezt a folyton nyilalló combom is megerősítette, de ez akkor cseppet sem érdekelt.
Jó napot, Kiss Petrát keresem, járt itt?
Elnézést, uram, de nem adhatok felvilágosítást a betegekről.
Lehunytam a szemem és elszámoltam tízig.
Nézze…
Józsi hangja szakított félbe.
Semmi baj, Mariann, az úr a hölgy, khm, vőlegénye. Viktor, nálam van Petra táskája, a házban találtam. Van rajta egy lyuk.
Felém mutatta a kezében tartott műanyag zsákot, benne Petra barna retiküljével. A nejlonon keresztül belefúrta a kisujját a táskán keletkezett kerek nyílásba, majd megtette ugyanezt a másik oldalon is.
Hatalmasat nyeltem, amikor rádöbbentem, mi történhetett.
Mi… mi lyukasztotta ki?
Lelőtték szegényt. Éppen ezért, még nálunk marad egy darabig. Amint átvizsgáltuk, és már nem lesz rá szükségünk, Petra visszakaphatja.
A megkönnyebbülés, amit az imént, az orvossal beszélve éreztem, hálába és valami sokkal forróbb, beazonosíthatatlan érzésbe csapott át. Képtelen voltam megszólalni.
Józsi arcán ezúttal barátságos kifejezés ült, semmi gúny vagy harag. Még csak nem is utalt a Petrával szembeni viselkedésemre.
A nővér közben újra felénk fordult és végre némi információval is szolgált.
A hölgyet a neurológiára irányítottuk. A huszonkettes kórteremben fekszik.
Felvették az osztályra?
Igen, uram.
Ez azt jelenti, hogy megsérült?
Ezt már tényleg az orvossal kell megbeszélnie.
Nagy levegőt vettem és próbáltam lenyugodni. Szinte éreztem, ahogy őszülnek a hajszálaim.
Rendben, köszönöm.
Józsi még mindig mellettem állt. Kissé sápadt volt.
Te jól vagy?
Ezt éppen nem állítanám, de nálatok biztosan jobban. Amikor azt mondtam, máshol beszéljetek meg találkát, nem éppen erre gondoltam.
Kiszakadt belőlem egy rövid kacaj, mire a nővérke rám emelte megrovó tekintetét.
Nos igen, úgy tűnik, az extrém helyzeteket részesítjük előnyben, bár, ami engem illet, most már nagyon szívesen nyugodtabb vizekre eveznék. Apropó, az egysejtű hol van?
Kiss Zoltán? Jelenleg fogdában. Elég hosszú a lista, úgyhogy egyhamar nem lesz rá gondotok. Sajnálom, azt hittem, csak egy kis családi perpatvar, nem gondoltam, hogy ilyen komoly az ügy.
Őszintén? Én sem. Azt reméltem, legutóbb megértette, hogy nem szívesen látjuk és eltakarodott végre.
Ezúttal elég érzékletesen a tudomására hoztad, most már biztosan felfogta.
Én ugyan nem. Egy ujjal sem értem hozzá.
Csak azt ne mondd, hogy Petra volt.
Érdemes lett volna lefotózni az arckifejezését.
Jó, akkor nem mondom.
Közben megtaláltuk a neurológián a megadott kórtermet. Megtorpantam az ajtóban, de nem mertem benyitni.
Magatokra hagylak titeket, de később mindkettőtöknek fel kell tennem néhány kérdést.
Persze. Amúgy sem ártana beszélnünk.
Ráhunyorítottam és vártam a szokásos bunkó választ, de csak bólintott, homlokához emelte az ujját és elballagott. Nehéz lesz megszoknom, ha ilyen marad, kezdtem élvezni a szópárbajainkat.
Nem húztam tovább az időt.
Petra az ajtóval szemközti ágyon feküdt és aludt. Félrehúzódtam, hogy leülök a sarokba, míg felébred, de amikor belépett a szobába egy fiatal orvos és hangosan köszönt, kinyitotta a szemét és észrevett.
A doki is hátrafordult.
Jó napot, doktor úr, dr. Selmeczy Viktor vagyok. Minden rendben, ugye? Nincs komolyabb baja?
Viszonozta a kézfogást és alaposan megnézett magának.
Jó napot, dr. Kovács Krisztián. Nos, az attól függ, mit nevezünk komolynak. Ön hozzátartozó? – Azonnal rávágtam az igent, de hiába várta a folytatást, nem pontosítottam. – A kis hölgy eléggé beverte a fejét, agyrázkódása van, és noha azt állítja, maximum egy pillanatra veszítette el az eszméletét, a látáskiesés, a szédülés és az állandósult fejfájás nem gyerekjáték, ezért bent tartjuk éjszakára. Ha jobban lesz és nem lépnek fel újabb tünetek, holnap hazamehet, ellenkező esetben szükség lesz néhány további vizsgálatra.
Kezelés?
Kolléga?
Láttam, hogy Petra szeme felcsillan, ami jelen pillanatban a legszebb látvány volt.
Nem, én egész más területen praktizálok.
A háttérben Petra felvakkantott, akár egy kiskutya és kidugott nyelvvel lihegett. A doki elhűlve nézett rá és már attól tartottam, felülbírálja a diagnózist és kényszerzubbonyt hozat, ezért gyorsan megmagyaráztam.
Csak ugrat. Állatorvos vagyok.
Az orvos felnevetett és tollával megvakarta a halántékát.
Már kezdtem megijedni.
Közben megfogta Petra csuklóját és csendben várt, majd leemelte az ágy végébe akasztott kórlapot és feljegyzett valamit.
Ez rendben van. Most is fáj a feje?
Sajnos igen.
A lényeg, ágynyugalom, pihenés, jegelés és ha elaludna, óránként ébreszteni kell.
Nem erőssége az orvosi utasítások betartása, de majd én teszek róla.
Petra dühös pillantással jutalmazta a humoromat, míg a doki fejcsóválva a szomszédos ágyhoz lépett.
Viki hogy van? Minden rendben, ugye? Vissza akartam menni hozzá, de itt tartottak.
Hozzá, nem hozzátok, ez szíven ütött.
Megműtötték, stabilizálták az állapotát. Túl van az életveszélyen.
Az orvos elköszönt és kiment, Petra ágyszomszédját pedig vizsgálatra vitték, így kettesben maradtunk.
Sajnálom – súgta Petra.
Nincs mit. Tudom, mi történt, ha nem cselekszel olyan gyorsan, lelőtte volna. Te és a táskád mentettétek meg az életét.
Láttam a szemében, hogy felvértezte magát a haragom ellen, most zavartan meredt rám, a retikülös rész valószínűleg már el sem jutott a tudatáig.
Petra, nem emlékszem pontosan, miket vágtam a fejedhez, de anyám szerint elég csúnya dolgokat. Rettentően sajnálom. Nem voltam magamnál. Tudom, ez nem mentség és megértem, ha haragszol, minden okod meg van rá, de kérlek, emiatt ne gondold meg magad kettőnket, illetve hármunkat illetően. Életem végéig vezeklek, ha kell, csak ne tűnj el az életünkből.
Homlokát ráncolva gondolkodott, én pedig csendben tovább őszültem.
Egy feltétellel – bökte ki. – Biztosítanod kell Vikit, hogy bár tudod, nem te vagy az édesapja, ettől nem szereted kevésbé.
Petra…
Komolyan gondolod a kapcsolatunkat?
A zsarolás nem méltó hozzád.
Nem zsarollak, ez csak egy egyszerű kérdés.
Igen. Szeretlek. Azt szeretném, ha velünk maradnál, ha a válás kimondása után feleségül jönnél hozzám és te lenné Viki anyukája.
Figyeltem a reakcióját, de egy halvány mosoly nem sok, annyit sem kaptam. Kezdtem valóban megijedni.
Mi a véleményed a gyerek-kérdésről?
Nem tudtam, hová akar kilyukadni. Mire való ez a sok kérdés? Életem legmegrázóbb óráin vagyok túl, ő meg most akarja megtervezni az egész jövőnket? De ha neki ez kell, ám legyen.
Szeretem őket, bármennyi jöhet.
Rávigyorogtam, de nem viszonozta.
Jó, akkor most képzeld el, hogy Vikinek kistestvére születik. – Ez nagyon is könnyen ment. – Ha most azt hiszi, nem fogod szeretni, ha megtudod, hogy igazából nem a lányod, szerinted mit érez majd, amikor nekünk saját, igazi kisbabánk születik, akinek te vagy az édesapja és én az édesanyja. Egy kistestvér normál esetben is megviseli a gyerekeket, hát még Viki helyzetében. És mindez azért, mert mindketten titokként akartok őrizgetni valamit, ami valójában már rég nem az.
A vigyor leolvadt az arcomról és végre megértettem, mire ment ki ez az egész beszélgetés.
Igazad van, megint. Azt hiszem, Viki és én ugyanattól félünk. Azt gondoltam, ha elmondom neki, később biztosan meg akarná tudni, ki az igazi apja és… nem is tudom. Egyszerűen nem akarok osztozni rajta egy másik apával. De így, hogy már tudja, valóban felesleges titkolóznunk, csak fájdalmat okozunk egymásnak, és magunknak is.
Ráadásul, ha most eltitkolod, és később, idősebb fejjel jön rá, hogy végig tudtad… nos, az sem lenne sétagalopp.
Ráhunyorítottam, hátha látom az angyalszárnyait vagy egy kósza glóriát, de semmi.
Te mindent tudsz?
Ó, korántsem. Sajnos a rák ellenszerét még nem sikerült megtalálnom, és a Föld pusztulása is megállíthatatlannak tűnik, de igyekszem.
Sajnálom, de már most közlöm veled, hogy az időd nagy részét szándékunkban áll kisajátítani. Azért néha hagyunk majd kicsit világmegmenteni is, ha ragaszkodsz hozzá.
Rendben, akkor ezt megbeszéltük. – Hatalmasat ásított és elvackolódott a párnán. – Kicsit ideülnél mellém, míg elalszom, aztán visszaengedlek Vikihez. Már alig várom, hogy lássam. Mondd meg neki, ha beszélhetsz vele, hogy nagyon-nagyon-nagyon szeretem, és büszke vagyok rá.
Mire leültem az ágy szélére, már aludt is. Elnéztem egy darabig, ahogy szuszogott. Nem akaródzott ott hagyni, féltem, mire visszajönnék, eltűnik. Megsimogattam az arcát, amin már megjelent egy sötét zúzódás, ahol Zoli megütötte a fegyverrel. Bőre sápadt volt, de meleg, kócos haja szétterült a halványzöld párnán, és még álmában is a száját rágta. Lehajoltam és óvatosan megpusziltam, mire felsóhajtott és elernyedt.
Szóltam a nővérnek, hogy Petra elaludt, majd a legközelebbi automatából vettem egy kávét, és indultam vissza Vikihez. Csak ekkor jutott ismét eszembe, hogy a házassági ajánlatom süket fülekre talált. Elgondolkodtam, vajon aggódnom kell-e emiatt, vagy netán azért, hogy hat rövidke hét után egyáltalán felvetettem, de úgy döntöttem, van éppen elég gondom, ezeket már nem veszem fel a listára.
Nem sokkal azután, hogy visszaértem, Viki felébredt. Tekintve, hogy senkivel nem volt hajlandó kommunikálni, megengedték, hogy teljes harci díszbe öltözve, pár percre bemenjek hozzá. Megnyugodott, amikor meglátott, de bágyadt, sápadt arcán nem sok érzelmet tudtam felfedezni. A nyakát nyújtogatta, mögém leskelődött.
Petra most nincs itt, kicsim, de jól van, nem történt komolyabb baja. Azt üzeni, nagyon szeret és büszke rád. Mellesleg én is, hihetetlenül okosan viselkedtél.
A karjából mindenféle csövek lógtak, amúgy sem volt szabad mozgatnia és még nagyon kába volt. Megpróbáltam kitalálni, mi az, amit hallani szeretne.
Képzeld, mindenki szerzett néhány kisebb harci sérülést. Nézd, nekem például a lábamat kellett múmiásítani. Petra a fejét fájlalja és a táskáját, neked pedig a karodat műtötték. Micsoda egy béna család vagyunk.
Gyenge mosoly futott át az arcán. Akár a viccesnek szánt leltár, akár a család szó váltotta ki, örültem neki.
A nagyi hazament, hoz neked néhány dolgot, de amint lehet, ő is meglátogat, mindenképp látni akarja a vagány kötést a kezeden. És Petra is biztosan benéz hozzád holnap, ha átvittek téged az osztályra és ha elengedi az a szigorú doktor bácsi, aki azt mondta, jegelni kell a pukliját.
Nem engedték, hogy éjszakára mellette maradjak, így kint aludtam a váróban, már ha azt alvásnak lehet nevezni. Kétszer riadt fel sírva, végül enyhe nyugtatót kapott. Azt reméltem, lassan elmaradnak majd a rémálmok, amik anyja halála óta kínozták, erre most kapott melléjük újabbakat. Vajon mennyit bír még ki a kicsi lelke, anélkül, hogy összeroppanna?
Másnap délelőtt Petra is megjelent, kócosan, gyűrötten, napról napra változó, extravagáns sminkjével és együtt kísértük át Vikit a gyermekosztályra. Viki láthatóan megörült neki, de még vele sem kommunikált semmilyen módon. A legtöbb, amit láthattunk tőle, néhány grimasz volt. Sokat aludt, de jó volt ott ülni mellette, fogni a kezét és látni a megnyugvást a tekintetében, ahányszor kinyitotta a szemét és meglátott minket.
Vikire hosszabb utókezelés várt, így, miután biztosítottam, hogy másnap feltétlenül látjuk egymást és anyám felváltott, Petrával hazaautóztunk, hogy kipihenhessük magunkat. Egy darabig hallgattunk, de a gondolataim minduntalan visszatértek Viki enervált viselkedésére, a tényre, hogy hány hosszú napot és éjszakát kell még a kórházban töltenie, így inkább olyasmikre próbáltam fókuszálni, amik hasonlóan fontosak voltak, de kevésbé lehangolóak.
Eszembe jutott az előző napi beszélgetésünk.
Direkt nem kaptam választ vagy az agyrázkódás okozta zavartságnak tudjam be?
Mire nem kaptál választ?
Lehet, hogy tévedek, de ha valakinek megkérik a kezét, arra szokás valamit válaszolni. Igen, nem, talán…
A szemem sarkából rápillantottam, de ugyanúgy ült, fejét hátradöntve, csukott szemmel.
Kinek kérted meg a kezét?
Kényszeredetten felnevettem. Elfelejtette volna?
Ha jól emlékszem, a tiédet, de kezdenek kétségeim lenni.
Legyenek is. Nem kérted meg a kezemet. Azt mondtad, szeretnéd, ha a válás kimondása után feleségül mennék hozzád. Hol itt a kérdés?
Ezúttal felszabadultabbra sikerült a nevetésem.
Jogos, ott a pont. Ezek szerint alkalmasint kénytelen leszek megismételni.
Nincs kifogásom, de azért várjunk még vele. Alig hat hete ismerjük egymást, ráadásul én még férjnél vagyok és momentán totál kripli.
Ugyan már, gyönyörű vagy.
Neked kötelességed ezt mondani, nem vagy hiteles forrás.
Nem hazudnék ilyesmiben. Kifejezetten jól áll neked ez a sötétlila szín. – Behúztam a nyakam és felröhögtem, amikor megbökte az oldalamat. – Kéretik a sofőrt nem zaklatni.
Akkor a sofőr ne legyen szemtelen.
Igaz, egy sofőrnél valóban nagy hátrány, ha nincs szeme.
Hazáig ugrattuk egymást, de az ajtón belépve mindketten elhallgattunk. Hiányzott Viki. Üres volt nélküle a ház.
Nincsen valami házi videód? Betehetnénk, hogy legalább az illúzió meg legyen.
Visszafordultam a konyhaajtóból és csak néztem. Hogy lehet valaki ennyire tökéletes? Azt teszi, érzi és mondja, amit kell, legalábbis többnyire. Legszívesebben felkaptam volna és meg sem álltam volna vele az ágyig.
Aztán a gondolatot tett követte, miután rájöttem, van annak előnye is, ha éppen nincs gyerek a háznál.




Folytatása következik!

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Alig két napja találtam a blogodra, de nagyon tetszik, amit és ahogy írsz. :) Már ennek a végére értem és nagyon várom a következő részt!
    Jó, hogy Zolit végre lecsukták és remélem nem is szabadul egy hamar. :)
    És mintha valami romantika következne Viktor és Petra között.... Vagy tévedek? Ugye nem? (kis kutya szemek)
    Bízom benne, hogy Viki, miután meg tudja, hogy az apja tudja az igazat, elkezd beszélni. Olyan szép lenne... De majd úgy is meglátjuk. ;)
    Még sok-sok ihletet és időt kívánok! :)
    Elizabeth

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, neked is!

      Örülök, hogy rátaláltál a blogra és tetszik, amit olvastál, annak pedig még jobban, hogy a véleményedet velem is megosztod. :-)

      Nos, a továbbiakról természetesen nem árulok el semmit, de hamarosan úgyis jön a következő rész. :-D

      Köszönöm a jókívánságokat, neked pedig további jó böngészést és még több jó olvasmányélményt kívánok!

      D.

      Törlés