A szivárvány tövében - 15. rész

Vigyázat! A fejezet a nyugalom megzavarására alkalmas képeket és leírást tartalmaz!
Durva nyelvezet, nemi erőszak!

Összeomlás

De volt ennél komolyabb okom is az aggodalomra. Az elmélet, miszerint a betörésekért felelős személy, aki valószínűleg azonos a támadómmal, bejuthatott a szobámba, ahol éppen csak én tartózkodtam, még ha nem is bizonyult igaznak, olyan fokú félelmet generált bennem, hogy egy percre sem mertem egyedül maradni. Ryan ugyan megpróbált megnyugtatni, mondván, hogy mivel több mint egy hete nem hallatott magáról, valószínűleg már feladta, és valahol Mexikóban sütteti a hasát, de nem igazán járt sikerrel. Nem kizárólag az újabb fizikai bántalmazástól féltem, hanem attól, hogy Ryan egyszer csak nem lesz. Nem magamat, hanem őt féltettem. Amikor mellettem volt, szinte el is felejtkeztem a gondjaimról, de ha valamiért el kellett válnunk, majdhogynem pánikrohamokat produkáltam. Szegény Haley egyre jobban aggódott értem. Fogalma sem volt, hogy mi készített ki ennyire.

A rajzórák, amiken Ryan nem lehetett jelen, kínszenvedéssé váltak számomra. Hiába tudtam, hogy a csoport szeme láttára akkor se eshetne bántódásunk, ha igazam van, és még mindig itt ólálkodik rémálmaim okozója, mégis rettegtem attól a pillanattól kezdve, hogy Ryan kilépett az ajtón, egészen addig, míg újra meg nem hallottam a hangját. Persze a hangulatomnak megfelelően a képeim újra horrorszerűvé váltak. A soron következő feladat például saját fantáziavilágunk ábrázolása volt, és én ahelyett, hogy egy színes, vidám kavalkádot festettem volna kedvenc képzeletbeli lényeim főszereplésével, ismételten esélyt adtam csoporttársaimnak néhány rossz éjszakára.

Ezúttal rajzszénnel dolgoztam, ami csak még komorabbá és ijesztőbbé tette a művemet. Sötét erdőben futottam, vállam felett hátra nézve egy otromba, karmos kezű, gyűlölettől eltorzult arcú szörnyetegre. És nem a vicsorgó lény volt az, ami félelmetessé tette a képet, hanem az én arcom. Az őrület, ami a tekintetemből sütött, és ami szinte mellbevágott minden alkalommal, amikor reggelente a tükörbe néztem.

A rémálmok tehát, bár megváltozott formában, de visszatértek. Majd’ minden éjjel menekültem és izzadtságban fürödve, Ryan nevét ordítva ébredtem. Ez azonban már nem emlék volt, hanem a félelmeim által felerősített képzeletem, ami legyőzhetetlen szörnyeteggé változtatta álmaimban az engem üldözőt. Mert bár éjszaka mellettem volt Ryan, az álmaimban soha. Ennek megfelelően újabb emlékképek sem törtek felszínre, így a rendőrségnek továbbra is be kellett érnie annyival, hogy ismeretlen elkövető ellen folytatott nyomozást. Mégse körözhettek egy acsarkodó, nyálcsorgató, villámló tekintetű ocsmány behemótot. Olyannyira áthatotta a napjaimat és az éjszakáimat a rettegés, hogy lassan az együtt töltött időt is megkeserítette. Egyre többször voltam türelmetlen, ingerlékeny, és a szeszélyes kifejezés mellé ki lehetett volna tenni az arcképemet az értelmező szótárba.

Csütörtök reggel sutyorgásra lettem figyelmes, majd csapódott a bejárati ajtó.

– Madison, gondolkoztam! – jelent meg Ryan a fürdőszoba nyitott ajtajában, ahol éppen az újabb rossz éjszakáról tanúskodó sötét árnyékokat próbáltam eltüntetni a szemeim alól.

– Ez rosszul kezdődik – sóhajtottam morcosan, és letettem a kezemben tartott alapozós tégelyt. Úgy sem vettem semmi hasznát. – És mi ez az egyes szám, első személy? Trish és Haley már annyira félnek tőlem, hogy nem merik felvállalni a véleményüket?

Ryan mellett elsétálva visszamentem a szobába, és durcásan az ágyra rogyva vártam a szentbeszédet.

– Rossz rád nézni – kezdte halk, mégis határozott hangon, de szemtelenül félbeszakítottam.

– Kösz! Hová lett a „te mindig gyönyörű vagy”? – gúnyolódtam egy régebben elhangzott mondatát idézve.

– Ne bohóckodj, Madi, ez nagyon komoly dolog!

– Távol álljon tőlem – sóhajtottam megadóan, és csendben, fapofát erőltetve magamra a szemébe néztem.

– Láthatóan egyre rosszabbul vagy – közölte a nyilvánvalót. – Úgy tűnik, én már kevés vagyok ehhez. – Szóra nyitottam a számat, de leintett. – Azt hiszem, jobb lenne, ha hazamennél és Dr. Turner segítségét kérnéd.

Bambán, megbántottan néztem áthatóan vizslató szemébe. Nagyon jól tudja, hogy mi a véleményem erről a kérdésről! Miért hozza fel mégis?

– Ezt már megbeszéltük! Nem fogom hagyni, hogy gyógyszerekkel tömjenek.

– Nem kellene feltétlenül gyógyszereket szedned. Lehet, hogy elég lenne néhány beszélgetés és…

– Aha, a pingvin meg repül! Nem vagyok bolond…

– Még nem – szúrta közbe erélyesen.

– Nagyon vicces – néztem félre sértődötten. Felhúztam a lábaimat és védekezően átkaroltam a térdeimet.

– Nem, Madi, tévedsz! Ez egyáltalán nem vicces! Muszáj segítséget kérned! Talán, ha az emlékeid visszatérnek, fel tudod végre dolgozni a történteket és megnyugszol!

Elevenemre tapintott! Az utóbbi napokban semmit nem akartam kevésbé, mint emlékezni. Végletekig eltorzult ítélőképességem elhitette velem, hogy ha nem emlékszem, ha nem tudom személyazonossággal felruházni a szörnyeteget, akkor nincs miért bántson minket. Ha nem jelentek rá veszélyt, akkor megmenekülünk. Ryan és én. És még egy oka volt annak, hogy nem akartam felidézni a történteket. Így, hogy homályba vesztek a részletek, úgy éreztem, van még egy apró, icipici, szalmaszálnyi esélyem, hogy valójában meg sem történt. Hiszen az egész csak a rémálmaimban létezett, ahol egy mesebeli lény a támadóm. Ugyan, hogy lehetne mindez valóság?! Az elfojtás viszont oda vezetett, hogy szépen lassan az őrültbe kergettem magamat, és mindenki mást is a környezetemben. De persze túl makacs voltam, hogy beismerjem.

– Ha eleged van belőlem, csak szólnod kell! Nyitva az ajtó, fegyvert sem fogok rád, hogy visszatartsalak… Mehetsz! Nem kell ahhoz diliházba csukatnod, hogy megszabadulj tőlem! – ordítottam a képébe vádlón.

– Tudod nagyon jól, hogy nem erről van szó!

– Tudnom kellene?

– Igen, Madi! Ha egy cseppnyi érdeklődést is mutatnál a való világ iránt, akkor tudnád! – fakadt ki. – Mit kellene tennem? Megküzdenem a szörnyetegeddel? Ahhoz be kellene férkőznöm az álmaidba, de nekem ott már nem jutott hely – mondta keserűen, majd hátat fordított, és magamra hagyott a gondolataimmal.

Persze nem ment messzire, csak a konyhába, én mégis úgy éreztem, hogy távolabb már nem is lehetne. Magamba roskadva ültem, és a szavain gondolkoztam. Igaza volt. Bev legutolsó akciója óta, egyik napról a másikra, teljesen megváltoztam. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy Ryannek baja eshet, és hogy nem veszíthetem el. Ez a rettegés teljesen kitöltötte a napjaimat, nem hagyva teret semminek és senkinek. De ha így folytatom, nem éppen az történik, amit minden erőmmel próbálok elkerülni? Így is elveszítem! És nem csak őt, hanem önmagamat is.

– Sajnálom – mentem utána a konyhába.

Nem reagált. Két kézzel a mosogatónak támaszkodva állt. Az arcát ugyan nem láttam, de feszült testtartása arról árulkodott, hogy még nem sikerült lenyugtatnia magát. Hátulról átöleltem a derekát, arcomat a hátának szorítottam és lehunyt szemmel suttogtam.

– Igazad van. Az én módszerem nem vált be, jöhet a tiéd. Megpróbálom nem elfojtani az emlékeimet.

Ebben maradtunk. Ilyen gyors eredményre azonban egyikünk sem számított.

Péntek késő délután volt, a tanfolyam utolsó napja. Pontosabban másnapra még be volt tervezve egy búcsúest, de arra nem terveztem, hogy elmegyek. A szobában ültünk a földön, karunk összeért, ahogy az ágynak támaszkodva, felhúzott térdekkel kuporogtam mellette. Éppen süteményt nassoltunk – azaz csak én, mert Ryan nem kért – és, napok óta először, nyugodtan beszélgettünk. Próbáltuk kerülni a kényes témákat, mint például az előző napok őrülete, vagy a „hogyan tovább”. Inkább az édesapjáról mesélt. Beszéd közben a kezében forgatta a villát, majd szórakozottan, lassú mozdulatokkal végighúzta a villa négyágú hegyét a combján, hosszú, szabályos vonalmintázatot rajzolva a farmer anyagába.

Megkövülten követtem a szememmel a mozdulatot, mintha hipnotizáltak volna.

– Ezt miért csináltad? – szakadt fel belőlem rekedten a kérdés.

Döbbenten pillantott rám.

– Mit miért csináltam? – kérdezett vissza értetlenül. Majd rémült, révült tekintetem láttán elém térdelt és vállon ragadott. – Madison! Mi a baj? Miről beszélsz?

– A villa… – nyögtem halkan.

– Mi van a villával? Mit csináltam már megint? Madison, az istenért, beszélj már!

De ekkor már messze jártam. Gyorsan váltakozó képek ugráltak lelki szemeim előtt, felidézve annak a szörnyű estének minden apró részletét.

Sötétedett. A víz felől nyirkos levegőt hozott felém a szél. Tisztán hallottam a folyó morajlását. Ág reccsent a hátam mögött, mire rémülten megpördültem és egy magas, vékony férfival találtam szemközt magam. Hangosan magyarázva közeledett felém, miközben jobb kezével hátrafelé mutogatott. Arcát kapucni árnyékolta, de kék szemei világítottak az alkonyati homályban.

– Jó estét! A közelben lakik valahol? Lerobbantam és szükségem lenne néhány szerszámra. – A hangja udvariasan csengett, de ennek ellenér kirázott tőle a hideg.

– Sajnos nem erre lakom, csak megálltunk a férjemmel levegőzni egy kicsit – válaszoltam, megpróbálva elnyomni hangom remegését. – Drágám, jössz már? Egy fiatalember segítséget kérne! – kiáltottam a fák közé.

Dühösen mordult egyet, és felém lépett. Ijedten hátráltam. Magam sem tudom, mi ijesztett meg jobban, dühös hangja, vagy a megszállottan csillogó hideg szempár. Egyre közelebb jött, és közben széles karmozdulatokkal beszélt tovább.

– Hazudsz, hisz ismerlek jól! – vetette oda gúnyos, dühtől eltorzult hangon.

Összezavarodtam. Nem volt ismerős a hangja, a szemére pedig egészen biztosan emlékeztem volna.

– Olyan vagy, mint az összes többi hazug kurva! Hazudtok ti mind! De majd én megtanítom neked, hol a helyed, milyen egy jó asszony! – Hangja fojtott indulatoktól vibrált.

Ijesztőbben hatott rám, mintha ordított volna. A férfit juttatta eszembe a kiállításról. Megfordultam és futni kezdtem, de elém ugrott, elkapta a karom és maga felé rántott. Még mielőtt sikolthattam volna száraz, hideg ajkait az enyémre szorította. Durván csókolt. Egyik kezével összefogta a két csuklómat, a másikkal a tarkómat markolta, hogy ne tudjam elhúzni a fejem. Nyelvével szétfeszítette a számat, de megharaptam. Éreztem a vére ízét. Felordított, és ököllel arcon csapott. Fájdalom nyilallt az állkapcsomba, és egy pillanatra megszédültem. Ezt kihasználva ismét megragadott, és ott folytatta, ahol abbahagyta. A szám kirepedt, ahogy a fogai keményen belemartak, a nyála csípte a sebet. Könnyek gyűltek a szemembe, az állam lüktetett. Hátrálni próbáltam, de valamiben megbotlottam, és elvágódtam a sáros talajon. Rám esett, alig kaptam levegőt. Kés villant a kezében, ezzel egy időben éles fájdalom áradt szét a bal karomban. Önkéntelenül odakaptam a jobb kezemmel, és amikor visszahúztam, rémülten láttam, hogy ujjaimról vér csöpög a mellkasomra. Megpróbáltam kimászni alóla, de egyre nehezebbnek éreztem a súlyát. Mozdulni sem bírtam. Hosszú ujjai a blúzomat szaggatták. Jobb kezem véres körmeivel végigkarmoltam az arcát, mire dühösen ismét halántékon vágott, de nem hagytam magam. Karmoltam, ütöttem rúgtam, ahol értem. Egy újabb ütés, és minden elsötétült előttem. Nem tudom, mennyi ideig voltam eszméletlen, de amikor magamhoz tértem a karjaim a fejem fölött egy fához voltak kötözve. Fáztam. Ruhátlanul, mocskosan feküdtem a nyirkos talajon. Éreztem a föld és a nedves avar dohos szagát, és a füstét, ami csípte a szememet. Megpróbáltam körülnézni. Nem messze tőlem kis tábortűz parázslott, de a melege már nem ért el hozzám. Őt sehol nem láttam, de valahonnan a fejem felől léptek zaja hallatszott.

– Második lecke következik… – mondta kéjesen.

Úgy tettem, mintha még mindig ájult lennék, de amikor ismét megéreztem a súlyát, torkom szakadtából felüvöltöttem és dobálni kezdtem a testem, hogy levessem magamról. Ettől teljesen elvesztette a fejét, és megszállottan felröhögött. Égett a hátam, a bal karomat pedig egyre kevésbé éreztem. Lábával szétfeszítette a combjaimat, valami kemény nyomódott az ágyékomnak, kezei a mellemet markolták, és gonosz vigyorral nézett le rám. Most láttam először tisztán az arcát. Minden apró részlet az agyam legmélyére vésődött. Akkor is magam előtt láttam, ha lehunytam a szemem. Iszonyodva próbáltam mégis valami másra gondolni, ha már védekezni nem tudtam. Ez nem velem történik, mondogattam magamban. Én otthon vagyok, éppen egy tündér áttetsző, szivárványszín szárnyait festem a falra…

Ekkor egyetlen erős lökéssel belém hatolt. Lüktető, égető fájdalom áradt szét a testemben. Újra ordítani kezdtem. Az arcomat könnyek áztatták. Képtelen voltam visszatartani őket. Ahogy lihegve mozgott rajtam, idővel a fájdalom, mintha enyhült volna… Vagy csak én tompultam el… Nem tudom, de hálás voltam érte. Csendben, mozdulatlanul tűrtem, míg hangosan nyögve elélvezett rajtam. A könnyeim elapadtak, a testem szinte érzéketlenné zsibbadt. Szemem se rebbent, amikor dolga végeztével lemászott rólam.

– Megmondtam, hogy engedelmes, jó asszonyom leszel! – nevetett fel rekedten.

Ülő helyzetbe rángatott. A karom túlságosan hátrafeszült a szorosra húzott kötelek miatt. Nem sejtettem mi következik, de tudtam, azt akarja, hogy lássam. A tűzrakáshoz lépett, és valami hosszúkás tárgyat emelt ki a mozdulattól szikrákat hányó parázsból. Valami villaféle volt. Négy ága vörösen izzott. Odaguggolt az oldalamhoz, és az arcom elé tartotta. Éreztem a forró fémből áradó hőt, de nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy legyen már vége. Akkor sem hagyta el hang a torkom, amikor a tűzforró fémvillát lassan, őrjítően lassan végighúzta a combomon, erősen belenyomva a bőrömbe. A fájdalom újult erővel kezdett tombolni az idegsejtjeimben, és az égett hús szaga elárasztotta az orrom.

– Erről mindenki tudni fogja, hogy az enyém vagy. Soha nem lehetsz a másé! Igaz, ha így lenne, úgyis mindkettőtöket megölnélek, de nem engedhetem, hogy megcsalj engem! – Csupán tompa, távoli neszként hallottam tébolyult kuncogását.

Azért imádkoztam, hogy öljön meg. Talán ki is mondtam.

Valahonnan nagyon távolról kiabálás, kutyaugatás szűrődött át a fák között. Már késő, gondoltam, és egy utolsó, agyam mélyéig hatoló fájdalomhullámmal magába szippantott a megváltó sötétség.

– Madison, kérlek! – jutott el újra a tudatomig Ryan könyörgő, rémült hangja.

Fuldoklóként kapkodtam levegő után. Át akart ölelni, de én felugrottam, és sebesen elhátráltam tőle.

– Menj el, kérlek – mondtam üres hangon.

– Madison! Mi történt? Újabb emlékek? – Felállt és tett felém néhány lépést, de karnyújtásnyira bizonytalanul megtorpant. – Mondd el, kérlek! Had’ segítsek! – nyúlt felém mégis.

– Ne érj hozzám! – kiáltottam fel, újra kitérve a mozdulat elől.

– Madi, ne csináld! Én vagyok az, Ryan!

– Tudom jól, ki vagy! Nem őrültem meg! – vágtam oda keserű hangon és tovább hátráltam.

– Madison! Szeretlek! Engedd, hogy segítsek! Kérlek…

– Nem! Nem szerethetsz! Már nem! Hogyan is szerethetnél, amikor magamat sem tudom elviselni! – nyöszörögtem öklömet a halántékomhoz szorítva.

– Miről beszélsz? Hisz’ semmi nem változott!

– De igen, minden megváltozott – mondtam elhaló hangon.

– Mi?! Mi az a minden, Madi?

– Az, hogy emlékszem! Hát nem érted?! Már nem csak tudom, hanem érzem is! Emlékszem minden egyes pillanatra, minden mozdulatra és mindenre, amit akkor éreztem! Arra, hogy küzdöttem és kiáltoztam, de senki nem segített! Arra, hogy megkötözött és … megerőszakolt! Hogy megbélyegzett, ahogy az állatokat szokás…, hogy mindenki tudja, az övé vagyok! Ahogy arra is, hogy ott és akkor meg kellett volna halnom! Akartam, hogy meghaljak! – Az utolsó mondatokat már szinte magamon kívül üvöltöttem.

Arcomat könnyek áztatták, hetek óta először. Ryan tehetetlenül figyelte, ahogy összeomlok. A sarokba kuporodtam, és felhúzott térdeimet szorosan átkarolva előre-hátra ringattam magam. Letérdelt mellém és újabb kísérletet tett, hogy átöleljen, de ellöktem magamtól és halkan, tagoltan, minden egyes szót kihangsúlyozva megismételtem:

– Azt mondtam, menj el! Te akartad, hogy emlékezzek, hát most megtörtént…

Nem néztem fel. Nem akartam látni. Arcomat a karjaim közé rejtettem, és a történtek óta először, hangosan felzokogtam. Pár perc múlva halkan csukódott az ajtó. Sokáig ültem ott mozdulatlanul, minden külső ingerre tompán. Mocskosnak éreztem magam. Lassan felálltam, és kivánszorogtam a fürdőbe. Gondolkodás nélkül rángattam le magamról a ruháimat szétszórva őket a földön, és beálltam a zuhany alá. Megnyitottam a meleg vizet, és addig dörzsöltem magam a durva tengeri szivaccsal, míg a bőröm már mindenhol vörös volt és sajgott. Combomon a sebek szinte elviselhetetlenül lángoltak a forró víztől. Leültem a zuhanytárca aljába, és hagytam, hogy a rám zúduló víz tovább égesse a bőrömet. Istenem, miért nem haltam meg már akkor?! Kaptam ugyan egy kis haladékot, néhány csalóka, szép emléket, de most meghaltam. Belül halott vagyok.

Az ajtó túloldaláról Trisha halk hangja szólított a vízcseppek kopogásán keresztül.

– Madison! Trisha vagyok! Jól vagy? Minden rendben? Ryan mondta, hogy talán…

– Hagyjatok békén! – szakítottam félbe durván. – Nincs szükségem senkire!

– Madi, kérlek, ne csinálj butaságot! Gyere és beszélgessünk! Csak segíteni szeretnénk! – kérte.

– Nem akarok beszélgetni! Nem akarok semmit, csak egyedül lenni! Hagyjatok végre békén! – nem tudom, az utolsó mondatokat hallotta-e, mindenesetre nem jött tőle válasz.

Vártam még pár percet, aztán minden erőmet összeszedve felálltam, megtörülköztem és oda sem figyelve, mit húzok magamra, felöltöztem. Ceruzát, papírt ragadtam, a konyhaasztalhoz ültem, és rajzolni kezdtem. Nem érzékeltem az idő múlását. A ceruzám gyors mozdulatokkal szántotta a papírt, melyen lassan, de biztosan, kivehetővé vált egy emberi arc, majd fokozatosan egyedi jelleget öltött. Megcsörrent a mobilom. Automatikusan rápillantottam. Faith volt. Már öt nem fogadott hívásom volt. Most se vettem fel, csak rajzoltam tovább.

Mozdulatlanul, arcomon végigfolyó könnyekkel néztem a lapról rám bámuló, első ránézésre kifejezetten megnyerő arcot. A barna hullámos fürtök közül kivillanó enyhén elálló füleket, a kissé aszimmetrikus ívű orrot, a szabályos, gunyoros mosolyra húzódó ajkakat és a sűrű, sötét szemöldökök alatt megbúvó, hipnotizáló, világos szempárt.

Egy vörös hajzuhataggal keretezett, aggódó arc siklott a látóterembe.

– Faith? – néztem fel hitetlenkedő, könnyektől elhomályosult tekintettel.

– Ryan hívott – közölte lágy hangon. – Azt mondta, baj van. Nem vetted fel a telefont se! Jöttem, ahogy tudtam! Mi történt? – guggolt le a székem mellé, ernyedten ölemben pihenő, jéghideg kezeimet melengetve.

– Baj? – hallottam meg saját, számomra is idegen, rideg hangomat. – Nincs baj! Csak minden a helyére került. Emlékszem… Mindenre! – néztem a zöldes szemekbe.

Faith az asztalon fekvő rajzra pillantott. Arcára azonnal kiült a felismerés borzalma, és rémülten hátrahőkölt.