Chris története – Ízelítő :-)

Cuppanós csókot nyomott a számra és azon mód, anyaszült meztelenül kiviharzott a nappaliba. Kíváncsian követtem, de én azért magamra tekertem a paplant. A szobába érve lecövekeltem.

– Keith, igent mondott! Zoénak még ne mond el, gondolom ő maga akarja elújságolni neki az örömhírt. Igen, köszi, még beszélünk.

Feltartott kézzel belém fojtotta a szót és újra tárcsázott.

– Szia, anya. … Igen, tudom, hogy régen beszéltünk... Valóban, találkozni még annál is régebben találkoztunk, de most fontos híreim vannak. Szükségünk lesz a segítségedre az esküvőnk megszervezéséhez. … Köszönöm, persze, hogy boldog vagyok, de most le kell tennem, mert vérszomjas arccal közelít, és azt hiszem, gyilkosak a szándékai. Én is szeretlek, szia anya, üdvözlöm apát.

Letette a telefont és hátrálni kezdett. Sejtésem szerint már bánta, hogy nem vett fel legalább egy alsót.

– Chris, mit csinálsz?!

– Ö... én csak... éppen... – nyelt egyet, mielőtt kibökte – éppen csak biztosítottam, hogy ne gondolhasd meg magad.

Körülbelül egy évvel korábban.

– Chris, maradt egy örökös.

– Beszélj világosan, Keith, fáradt vagyok. – Enyhe kifejezés, de eszem ágában sem volt az öcsém orrára kötni, hogy az aznaposságtól alig látok ki a fejemből. Valószínűleg ennek volt köszönhető az is, hogy egyáltalán felvettem a telefont.

– Follownak van még egy lánya, aki most hazajött.

– A büdös francba! – A hír hallatán azonnal éber lettem, ami viszont iszonyatos fejfájást hozott magával. – Készíts ki egy doboz aszpirint és máris ott vagyok!

– Hogy érted, hogy máris…? Te végig itt voltál a közelben?!

Számonkérése valamelyest jogos volt, mégsem éreztem késztetést, hogy válaszoljak.

– Viszlát, öcskös!

– Zoéhoz gyere…

Persze, hogy Zoénál lakik, miért ne tenné, a helyében én is összebútoroznék a szeretett nővel.

A tőlem telhető legrövidebb idő alatt lezuhanyoztam, megborotválkoztam és kiválasztottam a legtisztábbnak tűnő ruhadarabokat a fotelban gyűlő kupacból. Remélem, Zoé nem lesz otthon.

Természetesen nem hogy otthon volt, de ő nyitott ajtót, és rögtön  a nyakamba vetette magát. A szürke szempárban táncoló örömlángok egy pillanat alatt átadták helyüket az aggodalom árnyainak.

– Christian, mi az ördög? Úgy nézel ki, mint aki a szemétdombról öltözködik, és a szagod is olyan. – Fitos orra édes fintorba torzult. – Gyere be és hozd rendbe magad, mielőtt édesanyádék ideérnek!

– Na, ne, idehívtátok őket?!

– Még szép, elvégre hónapok óta nem láttak. Tisztában vagy vele, anyukád mennyire aggódik? Tudom, időre volt szükséged, de arról nem volt szó, hogy életjelet sem adsz.

– A fenébe is, harminc éves vagyok, nem három!

Ezalatt szinte végigtaszigált a lakáson, hogy majd orra buktam a háló emelt szintű padlózatában, és belökött az apró fürdőszobába. Időm sem volt tiltakozni, azzal a felkiáltással, hogy hoz tiszta ruhát, rám is zárta az ajtót. Leroskadtam a kád szélére és megdörzsöltem az arcom. Te jó ég! Azt hittem, az eljegyzésükre küldött üzenet megnyugtatja őket, és kapok egy kis haladékot, hogy gatyába rázzam magam, de most cseszhetem, ezek után egyikük sem fogja elhinni nekem, hogy rendben vagyok. Én sem hinném.

Halkan kinyílt az ajtó és Zoé lépett be, szeme könnyektől fénylett – Istenem, csak ezt ne! Letérdelt elém és apró tenyerébe vette az arcom. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen farkasszemet néznem vele.

– Chris, ne tedd ezt magaddal! Vagy, ha magadra nem is vagy tekintettel, ne tedd ezt Velünk! Tudom, elcsépelten hangzik, de Rachel sem akarná, hogy gyötörd magad miatta. – Rachel nevének említésére megrándultam. Nem is olyan régen, még izzó kardpengeként hatolt volna a mellkasom közepébe, most csak egy vaskos hústű volt, melynek szúrása fájdalmas ugyan, de nem feltétlenül halálos.

Gyorsan felpattantam, hogy kikerüljek Zoe vonzáskörzetéből. Felkaptam a földre ejtett ruhákat és célzatosan kicsatoltam a nadrágszíjamat. Nem tudom, mit tettem volna, ha nem veszi a lapot, de szerencsére magamra hagyott. A rám vetett szomorú pillantás azonban ott maradt, és keserű pirulaként marta a torkomat.

Mire átöltöztem és bedobáltam a levetett ruháimat a szennyeskosárba, már hallottam is a nappaliból anyám hangját. Vettem egy nagy levegőt, bár ne tettem volna – a helyiségben terjengő finom, nőies illat egyáltalán nem tisztította ki a fejemet, sőt!

Ahogy közeledtem a Follow villa felé, úgy szállt el az erőm. A kezem szinte remegett a kormányon, és az járt a fejemben, hogy talán mégsem kellett volna egyedül idejönnöm. Amikor azonban megláttam a birtok tárva-nyitva álló kapuját, felülkerekedett bennem a rendőr. Kicsit beljebb, de még korántsem az épület előtt egy kis vörös autó állt, szintén nyitott ajtókkal, magára hagyva. Ki lehet ennyire felelőtlen?

Bár tisztában voltam vele, hogy éppen magánterületre készülök belépni, engedély nélkül, civilben, habozás nélkül rákanyarodtam a kocsibehajtóra, elhúztam a takaros kis városi autó mellett és begurultam a nagy lépcsősor elé. A gyomorideget felváltotta az adrenalin okozta bizsergés, a félelmet a kíváncsiság.

A medencére néző üvegfal mögött árny mozdult. Földre szegezett fegyverrel, lassan lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, keresztül az előcsarnokon, végig a süppedős szőnyeggel borított folyosón. Mikor is volt, amikor Zoéval jöttem ide?

Finom virágillat terjengett a levegőben, talán rózsa, de virágot sehol nem láttam.

A szalon ajtaja is nyitva várt. Háttal nekem sötét hajú, filigrán alkatú nő állt, tenyerét és fejét az üveghez nyomva. Csinos volt, nagyon csinos. Farmerba bújtatott lába, csípője formás, hosszú haja kellemesen karcsú derekát verdeste, lágy hullámai kedvenc csokoládémra emlékeztettek. Arcéle feszes volt, arcbőre, már amennyit félprofilból láttam belőle, sápadt. Az egész lénye szomorúságot és elhagyatottságot sugárzott. Fiatalnak tűnt, és mégis öregnek egyszerre.

Válla hirtelen megrázkódott, kihúzta magát és megfordult. Velőtrázó sikoltozást vártam, ehelyett épphogy sikkantott egyet és aprót lépett a fal felé. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, már he ez a helyes kifejezés. Rajtam inkább a pánik nyilai cikáztak keresztül, és hacsak nem rozsdásodtam be nagyon, ezzel ő is így lehetett.

Bár a szeme rideg kék helyett ragyogó zöld volt, a haja mézszőke helyett csokoládé barna, kétség nem fért hozzá, hogy Chamilla Follow testére áll előttem. A hasonlóságot csak növelte, hogy a szemem láttára lényegült át félénk egyetemistából határozott, parancsoláshoz szokott örökösnővé. Láttam ahogy megkeményedett a pillantása, tartása merevvé vált, állát harciasan előre szegte. A kezemben tartott pisztolyra meredt.

– A ház, mint láthatja, teljesen üres, nincs mit ellopni és nálam sem talál semmit, a mobiltelefonomon kívül.

– Nem akarom kirabolni, hölgyem.

Gyors mérlegelést követően felmutattam a fegyvert, majd lassú mozdulattal visszacsúsztattam a hónom alá szíjazott pisztolytáskába. Ez láthatóan megnyugtatta. Engem is. Túlságosan remegett az ujjam a ravaszon.

– Elnézést, Mr. …

– Thaylor, Christian Thaylor, Miss Follow.

Lestem minden rezdülését, de a nevem nem jelentett számára semmit, ellenben a saját neve említésére összerezzent. Ez több, mint érdekes.

– Mr. Thaylor, megkérdezhetem, hogy akkor mi keresnivalója van itt? Ez magánbirtok.

– Rendőr nyomozó vagyok, Miss Follow – újabb rezzenés –, és csupán arról akartam meggyőződni, hogy minden rendben van-e. Láttam a nyitott kapukat, a magára hagyott járművet és gondoltam, jobb, ha megnézem. Jól van, Miss...

– Caron. Rose Caron. Jól vagyok, köszönöm.

– Elnézést, azt hittem...

– Jól hitte, Mr. Thaylor, de a nevem akkor is Caron.

– Értem.

Apró kacajt hallatott és egy másodperc erejéig újra a felszín alá láthattam. Rettentően törékeny volt az álarc, amit magára erőltetett. Az első lényeges különbség közte és a testvére között.

– Azt kétlem, Mr. Thaylor, de nem is kell, hogy értse.

Egyelőre – gondoltam.