Cuppanós
csókot nyomott a számra
és azon mód, anyaszült meztelenül kiviharzott a nappaliba.
Kíváncsian követtem, de én azért magamra tekertem a paplant. A
szobába érve lecövekeltem.
– Keith,
igent mondott! Zoénak még ne mond el, gondolom ő maga akarja
elújságolni neki az örömhírt. Igen, köszi, még
beszélünk.
Feltartott
kézzel belém fojtotta a szót és újra tárcsázott.
– Szia,
anya. … Igen, tudom, hogy régen beszéltünk... Valóban,
találkozni még annál is régebben találkoztunk, de most fontos
híreim vannak. Szükségünk
lesz a segítségedre az esküvőnk megszervezéséhez. … Köszönöm,
persze, hogy boldog vagyok, de most le kell tennem, mert vérszomjas
arccal közelít, és azt hiszem, gyilkosak a szándékai. Én is
szeretlek, szia anya, üdvözlöm
apát.
Letette
a telefont és hátrálni kezdett. Sejtésem szerint már bánta,
hogy nem vett fel legalább egy alsót.
– Chris,
mit csinálsz?!
– Ö...
én csak... éppen... – nyelt egyet, mielőtt kibökte – éppen
csak biztosítottam, hogy ne gondolhasd meg magad.
Körülbelül
egy évvel korábban.
– Chris,
maradt egy örökös.
– Beszélj
világosan, Keith, fáradt vagyok. – Enyhe kifejezés, de eszem
ágában sem volt az öcsém orrára kötni, hogy az aznaposságtól
alig látok ki a fejemből. Valószínűleg ennek volt köszönhető
az is, hogy egyáltalán felvettem a telefont.
– Follownak
van
még egy lánya, aki most hazajött.
– A
büdös francba! – A hír hallatán azonnal éber lettem, ami
viszont iszonyatos fejfájást hozott magával. – Készíts ki egy
doboz aszpirint és máris ott vagyok!
– Hogy
érted, hogy máris…? Te végig itt voltál a közelben?!
Számonkérése
valamelyest jogos volt, mégsem éreztem késztetést, hogy
válaszoljak.
– Viszlát,
öcskös!
– Zoéhoz
gyere…
Persze,
hogy Zoénál lakik, miért ne tenné, a helyében én is
összebútoroznék a szeretett nővel.
A
tőlem telhető legrövidebb idő alatt lezuhanyoztam,
megborotválkoztam és kiválasztottam a legtisztábbnak tűnő
ruhadarabokat a fotelban gyűlő kupacból. Remélem,
Zoé nem lesz otthon.
Természetesen
nem hogy otthon volt, de ő nyitott ajtót, és rögtön a nyakamba
vetette magát. A szürke szempárban táncoló
örömlángok egy pillanat alatt átadták helyüket az aggodalom
árnyainak.
– Christian,
mi az ördög? Úgy nézel ki, mint aki a szemétdombról öltözködik,
és a szagod is olyan. – Fitos orra édes fintorba torzult. –
Gyere be és hozd rendbe magad, mielőtt édesanyádék ideérnek!
– Na,
ne, idehívtátok őket?!
– Még
szép, elvégre hónapok óta nem láttak. Tisztában vagy vele,
anyukád mennyire aggódik? Tudom, időre volt szükséged, de arról
nem volt szó, hogy életjelet sem adsz.
– A
fenébe is, harminc éves vagyok, nem három!
Ezalatt
szinte végigtaszigált a lakáson, hogy majd orra buktam a háló
emelt szintű padlózatában, és belökött az apró fürdőszobába.
Időm sem volt tiltakozni, azzal a felkiáltással, hogy hoz tiszta
ruhát, rám is zárta az ajtót. Leroskadtam a kád szélére és
megdörzsöltem az arcom. Te jó ég! Azt hittem, az eljegyzésükre
küldött üzenet megnyugtatja őket, és kapok egy kis haladékot,
hogy gatyába rázzam magam, de most cseszhetem, ezek után egyikük
sem fogja elhinni nekem, hogy rendben vagyok. Én sem hinném.
Halkan
kinyílt az ajtó és Zoé lépett be, szeme könnyektől fénylett –
Istenem, csak ezt ne! Letérdelt elém és apró tenyerébe vette az
arcom. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen farkasszemet néznem vele.
– Chris,
ne tedd ezt magaddal! Vagy, ha magadra nem is vagy tekintettel, ne
tedd ezt Velünk! Tudom, elcsépelten hangzik, de Rachel sem akarná,
hogy gyötörd magad miatta. – Rachel nevének említésére
megrándultam. Nem is olyan régen, még izzó kardpengeként hatolt
volna a mellkasom közepébe, most csak egy vaskos hústű volt,
melynek szúrása fájdalmas ugyan, de nem feltétlenül halálos.
Gyorsan
felpattantam, hogy kikerüljek Zoe vonzáskörzetéből. Felkaptam a
földre ejtett ruhákat és célzatosan kicsatoltam a nadrágszíjamat.
Nem tudom, mit tettem volna, ha nem veszi a lapot, de szerencsére
magamra hagyott. A rám vetett szomorú pillantás azonban ott
maradt, és keserű pirulaként marta a torkomat.
Mire
átöltöztem és bedobáltam a levetett ruháimat a szennyeskosárba,
már hallottam is a nappaliból anyám hangját. Vettem egy nagy
levegőt, bár ne tettem volna – a helyiségben terjengő finom,
nőies illat egyáltalán nem tisztította ki a fejemet, sőt!
Ahogy
közeledtem a Follow villa felé, úgy szállt el az erőm. A kezem
szinte remegett a kormányon, és az járt a fejemben, hogy talán
mégsem kellett volna egyedül idejönnöm. Amikor azonban megláttam
a birtok tárva-nyitva álló kapuját, felülkerekedett bennem a
rendőr. Kicsit beljebb, de még korántsem az épület előtt egy
kis vörös autó állt, szintén nyitott ajtókkal, magára hagyva.
Ki lehet ennyire felelőtlen?
Bár
tisztában voltam vele, hogy éppen magánterületre készülök
belépni, engedély nélkül, civilben, habozás nélkül
rákanyarodtam a kocsibehajtóra, elhúztam a takaros kis városi
autó mellett és begurultam a nagy lépcsősor elé. A gyomorideget
felváltotta az adrenalin okozta bizsergés, a félelmet a
kíváncsiság.
A
medencére néző üvegfal mögött árny mozdult. Földre szegezett
fegyverrel, lassan lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón,
keresztül az előcsarnokon, végig a süppedős szőnyeggel borított
folyosón. Mikor is volt, amikor Zoéval jöttem ide?
Finom
virágillat terjengett a levegőben, talán rózsa, de virágot sehol
nem láttam.
A
szalon ajtaja is nyitva várt. Háttal nekem sötét hajú, filigrán
alkatú nő állt, tenyerét és fejét az üveghez nyomva. Csinos
volt, nagyon csinos. Farmerba bújtatott lába, csípője formás,
hosszú haja kellemesen karcsú derekát verdeste, lágy hullámai
kedvenc csokoládémra emlékeztettek. Arcéle feszes volt, arcbőre,
már amennyit félprofilból láttam belőle, sápadt. Az egész
lénye szomorúságot és elhagyatottságot sugárzott. Fiatalnak
tűnt, és mégis öregnek egyszerre.
Válla
hirtelen megrázkódott, kihúzta magát és megfordult. Velőtrázó
sikoltozást vártam, ehelyett épphogy sikkantott egyet és aprót
lépett a fal felé. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban, már
he ez a helyes kifejezés. Rajtam inkább a pánik nyilai cikáztak
keresztül, és hacsak nem rozsdásodtam be nagyon, ezzel ő is így
lehetett.
Bár
a szeme rideg kék helyett ragyogó zöld volt, a haja mézszőke
helyett csokoládé barna, kétség nem fért hozzá, hogy Chamilla
Follow testére áll előttem. A hasonlóságot csak növelte, hogy a
szemem láttára lényegült át félénk egyetemistából
határozott, parancsoláshoz szokott örökösnővé. Láttam ahogy
megkeményedett a pillantása, tartása merevvé vált, állát
harciasan előre szegte. A kezemben tartott pisztolyra meredt.
– A
ház, mint láthatja, teljesen üres, nincs mit ellopni és nálam
sem talál semmit, a mobiltelefonomon kívül.
– Nem
akarom kirabolni, hölgyem.
Gyors
mérlegelést követően felmutattam a fegyvert, majd lassú
mozdulattal visszacsúsztattam a hónom alá szíjazott
pisztolytáskába. Ez láthatóan megnyugtatta. Engem is. Túlságosan
remegett az ujjam a ravaszon.
– Elnézést,
Mr. …
– Thaylor,
Christian Thaylor, Miss Follow.
Lestem
minden rezdülését, de a nevem nem jelentett számára semmit,
ellenben a saját neve említésére összerezzent. Ez több, mint
érdekes.
– Mr.
Thaylor, megkérdezhetem, hogy akkor mi keresnivalója van itt? Ez
magánbirtok.
– Rendőr
nyomozó vagyok, Miss Follow – újabb rezzenés –, és csupán
arról akartam meggyőződni, hogy minden rendben van-e. Láttam a
nyitott kapukat, a magára hagyott járművet és gondoltam, jobb, ha
megnézem. Jól van, Miss...
– Caron.
Rose Caron. Jól vagyok, köszönöm.
– Elnézést,
azt hittem...
– Jól
hitte, Mr. Thaylor, de a nevem akkor is Caron.
– Értem.
Apró
kacajt hallatott és egy másodperc erejéig újra a felszín alá
láthattam. Rettentően törékeny volt az álarc, amit magára
erőltetett. Az első lényeges különbség közte és a testvére
között.
– Azt
kétlem, Mr. Thaylor, de nem is kell, hogy értse.
Egyelőre
– gondoltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése