Sorsforduló – 15. rész

– Viktor –

Érzékletes ízelítőt kaptam Petra iménti kínlódásából, ezúttal én nem tudtam megszólalni. Mintegy ráadásként a gyomrom görcsbe rándult és bennem rekedt a levegő, mintha gyomorszájon vágtak volna. Meglepett a fájdalom intenzitása. Nem voltam tisztában az érzéseim mértékével. Az elmúlt hetekben ő lett a támaszom, a biztos pont, de amint kimondta, hogy el akar menni, rádöbbentem még valamire: nem csak vágyat éreztem, és nem is csak a Vikinek reggel ecsetelt szeretettel gondoltam rá – szerettem őt, igazán szerettem. Szükségem volt rá, akár a levegőre. Nem Viki miatt, magam miatt.

– Nem. Nem mehetsz el. Itt nagyobb biztonságban vagy, mint bárhol máshol.

– És Viki? Rá nem gondolsz? Zoli nem lesz tekintettel senkire és semmire, láttam a szemében. Már nem is az érdekli, hogy visszamegyek-e, csak bosszút akar állni, amiért elhagytam. Rajtam és bárkin, aki fontos nekem. Nem bírnám ki, ha valami történne veletek.

– Akkor utazzunk el! Hármasban elmegyünk valahová, ahol nem talál ránk. Azt mondtad, Vikinek jót tenne a változás…

– Viktor, nem bujkálhatunk örökké, ez nem megoldás.

– De te egyedül bujkálhatsz?!

Nem gondolkodtam logikusan, de ő sem. Egyikünk sem engedett, végül Petra egyszerűen rövidre zárta a beszélgetést.

– Nem fogsz tudni meggyőzni, hogy maradjak. Csak ártok nektek. Vikinek biztos háttérre, nyugodt környezetre van szüksége. Ha maradok, állandó feszültségben és félelemben élnénk, azt várva, mikor és hol bukkan fel Zoli.

Tudtam, hogy kétségbeesett a hangom, de nem érdekelt.

– Vikinek szeretetre van szüksége. Rád van szüksége… és nekem is.

– De nem ilyen áron, Viktor. Összecsomagolok, elköszönök Vikitől, és még ma éjjel elmegyek.

Határozottnak szánt kivonulásán némileg rontott a tény, hogy könnyezett, de úgy tűnt, nem vagyunk neki elég fontosak ahhoz, hogy küzdjön és maradjon. Megkeményítettem magam, a szívemet és a hangomat egyaránt. Nem akartam, hogy lássa, fájdalmat okoz. Utána sétáltam és megálltam a szobája ajtajában. Nem csomagolt, csak állt a nyitott ablaknál és meredten bámult a kinti sötétségbe.

– Ne várd meg Vikit, nem akarom, hogy őt is visszautasítsd, abból már éppen eleget kapott. Majd azt mondom neki, hogy családi okok miatt kellett elmenned. Talán idővel elfogadja, hogy nem jössz vissza.

Láttam, hogy megrázkódik a válla, de a következő pillanatban kihúzta magát és megfordult.

– Rendben. Akkor megyek is.

Felemelt egy szatyrot az ágyról, amiből kikandikált egy nadrág szára, azé a barna farmeré, amiben a balesetkor volt. Tétován a szekrény felé intettem.

– A ruháidat itt hagyod?

– Azok nem az én ruháim.

Szó nélkül elment mellettem, ám ekkor hirtelen megjelent Viki, tányérnyi szemekkel, könnytől maszatos arccal és belecsimpaszkodott a lábába. Könyörögve nézett rám, azt akarta, tartsam vissza, de nem tudtam, hogyan. Könnyek gyűltek a szemembe a tehetetlenségtől. Ismét végig kell néznem, ahogy Viki az anyai szeretetért könyörög, és megint hiába.

– Gyere ide kicsim, engedd, hadd menjen. Én itt vagyok.

Kitártam a karom, de hiába.

– Viki, ne haragudj – suttogta Petra. – Szeretlek.

Kiszabadította magát és a lépcsőhöz szaladt, de megtorpant, amikor Viki hangja utolérte. A síri csendben szinte kiáltásnak hatott a suttogás: – Ne menj el!

Petra ledobta a szatyrot, leguggolt Viki elé és olyan szorosan ölelte, hogy attól féltem, megfojtja. Hallottam, amit a fülébe sugdosott és legszívesebben a korláthoz bilincseltem volna, hogy maradásra bírjam.

– Viki, édesem, nagyon-nagyon szeretlek. Ezért kell elmennem. Tudom, hogy elég okos vagy, hogy megértsd, ezért nem hazudok neked. Van egy csúnya bácsi, aki bántani akar engem. És úgy tud a legjobban bántani, ha téged és az apukádat bántja, mert ti vagytok nekem a legfontosabbak. Ugye nem akarod, hogy apunak baja essen?

– Ne menj el!

– Muszáj, kicsim, sajnálom. Nem akarom, hogy bajotok essen. De tudnod kell, hogy mindig szeretni foglak. Mindig. És nagyon büszke vagyok rád. Hihetetlenül okos kislány vagy, és gyönyörű, és erős. Igaza van apukádnak, te akkor is hercegnő vagy, ha nem akarod.

Eltolta magától egy kicsit, de még nem engedte el. Viki a cipőjét bámulta meredten, miközben az arcán egyre gyarapodtak a maszatos könnycsíkok.

– Még valami… ezt jól jegyezd meg, mert nagyon-nagyon fontos, talán a világon a legfontosabb. Megígéred?

Viki bólintott. Petra felemelte az állát, letörölte a könnyeit a hüvelykujjával és mélyen a szemébe nézett.

– Apukád mindig melletted lesz, és mindig szeretni fog téged, történjék bármi, érted? Ezen semmilyen titok nem változtat. És ha kiabálni akarsz, hát tedd! Menj ki az erdőbe, állj meg a fák tövében és ereszd ki a hangod, mert csodálatos érzés, és ott senkitől nem kell bocsánatot kérned miatta. Szeretlek!

Az utolsó szóval megint megölelte, csupán egy pillanatra, majd felpattant, felkapta a szatyrot és leszaladt a lépcsőn. Az ajtóból még visszanézett rám, de cseppet sem vigasztalt a szemében ülő mélységes fájdalom.

Nem tudtam, miért mondta ezeket Vikinek, de biztos voltam benne, hogy minden egyes szónak külön jelentősége volt. És azzal, hogy elment, talán soha nem tudom meg, mi volt az üzenet lényege.

Viki hangtalanul zokogott. Szívszorító látvány volt. És túlságosan ismerős. Leültem a földre és az ölembe húztam. Kis karja átölelte a nyakamat, arcát a vállgödrömbe fúrta és egyre csak sírt. Azt hittem, soha nem hagyja abba.

– Hozd vissza! – zokogta.

Még néhány órája is repestem volna, ha Vikit beszélni hallom, most csak még jobban fájt, hogy nem tudom teljesíteni a kérését.

– Nem tudom, kicsim, próbáltam.

– Hozd vissza, hozd vissza, hozd vissza…

Azt mondta, amit én éreztem. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna!

De miért ne lehetne ilyen egyszerű? Petra ide tartozik. Egyszer már elkövettem ezt a hibát, hagytam, hogy Melinda elutasítsa a segítséget és végignéztem, hova vezetett mindez. Ezúttal nem hagyom lerázni magam, ha kell, ideláncolom, de maradni fog.

Felálltam, ölemben Vikivel lerohantam a földszintre, ki az ajtón és meg sem álltunk anyám házáig. Addig vertem az ajtót, míg álmosan, köntösben, meg nem jelent a küszöbön.

– Jézusom, mi történt? Beteg?

– Nincs semmi baja. Vigyázz rá, kérlek!

– Vigyázzak rá?! Tudod te mennyi az idő, édes fiam?

Elképedt kifakadásával mit sem törődve a kezébe nyomtam a még mindig szipogó, de már mosolygó Vikit. Odahajoltam, megpusziltam könnytől nedves arcát és a fülébe súgtam:

– Visszahozom!

Életemben először mindent kihajtottam a dzsipből.

Reméltem, hogy Petra abban az irányban hagyta el a falut, amerről anno érkezett, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy ugyanott és majdnem ugyanúgy botlom bele. A majdnem ütközés ezúttal elmaradt, de a piros kis Peugeot ott állt, orra hajszálnyira az út szélén szobrozó nyárfa törzsétől. Az ajtó tárva nyitva, de őt sehol nem láttam.

Úgy ötven méterrel arrébb szürke BMW parkolt az út melletti füves területen. Észre sem vettem volna, ha nem csillan meg a hátsó lámpáján a fényszóróm fénye.

A mérges üvöltés úgy száguldott végig az idegpályáimon, akár áram a vezetéken. Odakaptam a fejem, és azonnal elöntött a gyilkos düh. Petra az árok túloldalán burjánzó bokrok tövében feküdt, kívül az utcai lámpa fénykörén. Zoli fölötte térdelt, vagy inkább rajta ült, két keze a nyakát markolta. Kipattantam a kocsiból, de nem mertem ráordítani, féltem, mit tesz Petrával, ha észrevesz, az viszont némi időbe telt, míg viszonylag halkan átverekedtem magam az árkon és a túloldali buja aljnövényzeten.

– Megharaptál, te mocskos ribanc? Majd adok én neked harapni! Nem tanultad még meg, hogy erősebb vagyok nálad?

Petra még csak nem is nyöszörgött. Lábával és a kezével kapálózott, a testét dobálta, hogy levesse magáról. Akkor sem adott kis hangot, amikor Zoli elengedte a nyakát, csak hogy akkora pofont keverjen le neki, amitől a feje oldalra bicsaklott.

Bevillant a házban lejátszódó jelenet és az utóhatása, majd Petra egy régebbi mondata: „Ha hiszed, ha nem, a mai napig vannak helyzetek, amikor képtelen vagyok megszólalni, amikről nem tudok beszélni.”. Már tudtam, ez is egy olyan helyzet. Ez a rohadék hónapokon keresztül bánthatta őt büntetlenül, mert Petra képtelen volt segítségért kiáltani, vagy bárkinek elmondani, mi történt.

Mire odaértem, robbanásig feszültek az idegeim, az öklöm szinte könyörgött, hadd verjem pépesre azt a szarházit. Úgy rántottam le Petráról, mintha súlytalan lett volna, legalább egy méterrel arrébb ért földet. Utánavetettem magam és behúztam neki egyet, amitől hátraesett, éppen egy csalános kellős közepébe, és fel sem kelt onnan. Ennek ellenére biztos tovább ütöttem volna, ha Petra át nem karol hátulról.

Megdermedtem és lenéztem az előttem fekvő vérző alakra, majd a kezemre. Nem sok hiányzott, hogy nekiessek. Meg akartam ölni. Nagy levegőt vettem, hogy lecsillapodjak. Nem akartam megfordulni, míg nem rendeztem a vonásaimat.

Petra a hátamhoz bújt, éreztem a félelme szagát. Lassan megfordultam, szoros ölelésbe vontam és arrébb húztam a földön fekvő emberi féregtől. Ringattam, a haját simogattam, de ezúttal nekem éppen annyira szükségem volt a nyugtató mozdulatokra, mint neki.

– Sajnálom, annyira sajnálom. Nem lett volna szabad elengednem téged.

Nem válaszolt, de nem is vártam. Tudtam, szüksége van némi időre, míg újra képes lesz megszólalni, és reméltem, most utoljára kell ezt az utat végigjárnia. Addig is, én beszéltem.

– Istenem, Petra, ne tedd ezt többet, ne hagyj el minket, kérlek. Lehet, hogy te nem bírnád ki, ha velünk történne valami, de ez kölcsönös. Beleőrültem volna, ha nem értem volna ide időben. Miután elmentél, Viki azt zsolozsmázta, hogy hozzalak vissza. El tudod képzelni, mennyire akarhatja, hogy maradj, ha meg tudott szólalni miatta? … Persze, hogy el tudod… Hozzánk tartozol, egyszerűen nem mehetsz el. Szeretünk. – Vettem egy mély levegőt, és kimondtam, amit eddig nem. – Szeretlek. Nem Viki miatt, nem azért, mert úgy bánsz vele, ahogy. Persze azért is, de főleg azért, aki vagy. Soha nem ismertem még nálad erősebb nőt. Hihetetlen, hogy ennyi rongy ember után még mindig tudsz bízni, és így még értékesebb ajándék számomra. Elképesztő, de már a jelenléted is fényárban füröszti a világomat, te vagy az én napom. Szeretlek, Petra. Kérlek, mondd, hogy nem mész el!

Elhúzódott. Az első, amit megláttam, a szája volt. Már megint vérzett, és már megint harapdálta.

– Ezt ne csináld.

Kérdő tekintettel nézett, mire megfogtam az arcát és hüvelykujjammal óvatosan végigsimítottam az ajkain. Megmutattam neki a vért az ujjamon, mire csodálkozva a szájához kapott. Még csak észre sem vette, hogy véresre harapta.

– Petra.

Megvártam, míg felpillant, és ezúttal a szemébe nézve mondtam ki: – Szeretlek.

Öklét a szíve fölé helyezte, ökölbe szorított kézzel keresztbe tette a karjait a mellkasa előtt, majd rám mutatott.

Ha nem féltem volna, hogy fájdalmat okozok neki, felkapom és megforgatom, így azonban csak finoman a szájára hajoltam.

Egy autó húzódott mellénk az útról.

– Már csak ez hiányzott – nyögtem.

Petra kíváncsi pillantást vetett hátra a válla fölött. Láthatóan ő sem örült túlzottan az érkezőnek.

– Mi folyik itt?

Józsi hangja ködkürtként harsant az éjszakában, kis híján megtántorodtam tőle.

– Randevú? – kérdeztem reménykedve.

– Aha – hümmögött a rend éber őre. – Te mindig egy eszméletlen férfit használsz dekorációként a találkáidon?

– Csak, ha az a férfi előtte megtámadja a partneremet.

– Akkor miért ő van a földön?

– Hatásosabb volt a motivációm.

Szúrós tekintete a sértettről rám vándorolt, majd Petrára. Felmérte szakadt ruháját, vöröslő arcát és nyakát, vérző száját, de nem fűzött hozzá megjegyzést.

– Ismeri valamelyikőtök?

– Sajnos mindketten, de Petra kicsit jobban.

Józsi ismét Petrára nézett, tőle várt magyarázatot, de ő ijedten rázta a fejét.

– Nem tud beszélni – böktem ki kényszeredetten. – Sokkot kapott. Ez az alak a férje, hamarosan már csak ex.

Józsi hitetlenkedve felkapta a fejét és már nyitotta a száját, de belefojtottam a szót.

– Te csak ne mondj semmit, az öklöm még mindig bizsereg.

– Jól értettem, te most megfenyegettél egy hivatalos személyt?!

– Én? Csak megkértelek, hogy ne mondj semmit, aztán elpanaszoltam, hogy fáj az öklöm. Hol itt a fenyegetés?

– Viktor, ne felejtsd el, kivel beszélsz. Kezded túlfeszíteni a húrt. Nem leszünk így jóban.

– Akkor mázlim van, mert eddig sem voltunk, nincs mit elrontani.

Petra mellém húzódott, átkaroltam, hogy megnyugtassam, de ismét hátrált két lépést. A Zoli fiú épp feltápászkodni készült.

– Jó reggelt, Csipkejózsika.

Zoli rám vicsorgott, de amint felfedezte, hogy nem vagyunk egyedül, azonnal moderálta magát.

Józsi lendületbe jött és biztos vagyok benne, hogy gondolatban már dörzsölte a tenyerét.

– Jó estét, uram. Hogy érzi magát? Kíván feljelentést tenni?

Három dühös szempár meredt rá.

– Nem, uram – szűrte a fogai között Zoli –, inkább csak szeretnék hazamenni. Rettentően viszketek.

– Rendben, elmehet.

– Hé, és ha mi feljelentést kívánunk tenni?!

Józsi válaszra sem méltatott, csak kérdőn Petrára nézett, rá viszont hiába, mert még az eddiginél is rosszabb állapotban volt. Alig mert felnézni a cipőjéről, és lassan zsibbadni kezdett a karom, ahogy markolta.

– Helyes, akkor mindenki menjen szépen a dolgára.

Petrát az autóhoz támogattam és beültettem az anyósülésre, de közben végig szemmel tartottam Zolit. Szerencséjére nem sumákolt, vissza sem nézve szaladt a kocsija felé és valósággal repülőrajtot vett. Tényleg nagyon viszkethetett.

Józsi megint minket kezdett mustrálgatni. Még mielőtt megbírságolt volna valamiért, amit el sem követtem, gyorsan beültem és beindítottam a motort.

– Lehetne, hogy legközelebb ne itt adjatok egymásnak randit? Kezd unalmas lenni a hely.

– Persze, a kedvedért bármit. Megtennéd, hogy hazaviteted Petra kocsiját?

Még hallottam Józsi felháborodott hangját, ahogy valami csicskát emleget, majd felbőgettem a motort, kifaroltam, és végre elindultunk haza.

 

– – –

Ezúttal kurva nagy szerencséje volt. Az az idióta doki úgy védi, mint valami testőr. De majd én megmutatom nekik! Engem nem lehet csak úgy elhagyni, megütni meg pláne nem. Nem tudják még, kivel kezdtek. Elkapom a kis ribancot és megtanítom neki, hogyan kellett volna viselkednie a feleségemként, aztán máglyára vele, hagy égjen, mint a boszorkányok! A doki meg végignézheti…

– – – 

Folytatása következik!

Sorsforduló – 14. rész

– Viktor –

Egy sürgős és komplikált műtét miatt, ami meghiúsította a szabadnapomat, Petrának egy teljes héttel el kellett halasztania fővárosi látogatását, amit én egyáltalán nem bántam.

Valószínűleg ő sem, mert ahelyett, hogy Barbira vagy anyámra bízta volna Vikit, várt. Azt hiszem, szüksége volt némi időre, hogy megeméssze a fejleményeket.

A következő napokban meggyőződhetett róla, hogy igazam volt: a nagy vallomás nem okozott problémát kis hármasunk életében. Viki viselkedésében az volt az egyetlen változás, hogy a csipetnyi féltékenység, ami eddig néha-néha felütötte a fejét, varázsütésre szertefoszlott, ennek köszönhetően pedig Petra kétségei is tovatűntek.

Ez alatt az idő alatt arról is sikerül meggyőznöm, hogy mi is vele tarthassunk Pestre. Megértettem és teljes mértékben támogattam, hogy le akarja zárni a múltját, azt is sejtettem, hogy önállóan szerette volna megtenni az ehhez szükséges első lépéseket, de féltettem. Végül kompromisszumot kötöttünk: vele tartottunk ugyan, de moziba mentünk, amíg ő felkereste egy középiskolai osztálytársnőjét, aki történetesen ügyvédként praktizált, de még így is idegesített, hogy magára hagytuk. Amint véget ért a mesefilm, amire jegyet váltottunk, száguldottunk is a megbeszélt címre.

Az ajtót egy magas, kerekded nő nyitotta ki, barna haja a szemébe lógott. Kissé fáradt, de szívélyes mosollyal fogadott minket.

– Ön bizonyára Viktor, te pedig biztosan Viki vagy, jól mondom?

Viki a lábam mögé bújt és olyan erővel markolta a farmeromat, hogy félő volt, lerántja rólam.

– Jó napot. Igen, Selmeczy Viktor vagyok, ő pedig a lányom, Viktória. Petrát keressük.

– Jöjjenek csak beljebb, Petra épp babázik. El sem hiszik, milyen pihentető már ez a másfél óra is, mióta itt van.

– Ó, nekünk aztán nem kell bemutatnia, mennyit képes Petra segíteni már a jelenlétével is. Igaz, kicsim?

Beléptünk a nappaliba, és a szívem hatalmasat dobban a látványtól. Petra a kandalló előtt állt, haját lófarokba kötötte, kezében egy pici emberkét tartott és mosolyogva, grimaszolva beszélt hozzá.

Viki elengedte a lábamat, odarohant hozzájuk.

– Szia, kicsim, jó volt a mozi?

Viki a babát bámulta és meg sem próbált válaszolni. Nem kapaszkodott ugyan Petrába, de szorosan mellette állt. Összerándult a gyomrom a gondolatra, mennyivel hamarabb észrevettük volna a betegségét, ha gyakrabban viszem idegenek közé. Lehet, hogy hiba volt elhalasztani az ovikezdést, bár a falusi gyerekekkel és óvónőkkel lehet, hogy nem is így viselkedett volna. Ahogy néztem őt, hirtelen elém kúszott egy hasonló kép, ahol Petra bújik ugyanígy az édesanyja lábához, aki erre rászól, hogy nem lesz este mese, ha nem köszön szépen. Petra ezzel szemben leguggolt és megmutatta Vikinek a kisfiút.

– Viki, ez a kis vasgyúró itt Máté, Márta néni kisfia. Máté, ez az általában nagyon huncut és vidám kislány Viktória. Azt hiszem, később nagyon jó barátok lesztek, főleg, ha nagyobb korodban nem vágod le a babái fejét. Viki, szeretnéd megsimogatni? Ha igen, apa elvisz kezet mosni, nehogy valami bacit ráragasszunk szegény Mátéra, aztán, ha Márta néni megengedi, akár meg is foghatod picit.

Viki visszajött hozzám, intett a vendéglátónknak, amolyan utólagos köszönésképpen, de nem nézett rá. Megfogta a kezem és húzni kezdett abba az irányba, ahol a fürdőt sejtette.

– Szívem, nem indulhatunk csak úgy felfedező útra egy idegen házban. Meg kell kérdeznünk, hol van a mosdó.

Azt vártam, azonnal el is hangzik a válasz, de a nő hallgatott és várt. Tudtam, hogy Petra keze van a dologban, így én sem szóltam. Végül, úgy egy perc elteltével Viki felemelte a fejét és a nő szemébe nézett. Petra jelzett, mire a barátnője kedvesen útbaigazította Vikit. Egy bátortalan mosolykezdeményt kapott köszönetként.

Amikor végeztünk, Viki azonnal visszaszaladt Petrához és a picihez, de nem nyúlt hozzá.

– Itt, a karját nyugodtan megsimizheted. Óvatosan, ahogy a tejszínhabot simítod a sütire.

Viki tétován végigsimított a baba karján, véletlenül még a kezén is, mire a kis krapek elkapta az ujját és nem eresztette. Viki arcán üdvözült mosoly áradt szét, amit Máté azonnal leutánzott.

– Igazi nőcsábász lesz belőle, ha már most így ért a nők nyelvén.

– Az már szent igaz – bólogatott büszkén Márta, majd hirtelen észbe kapott. – Elnézést, én meg még be sem mutatkoztam. Kovács Márta vagyok, Petra barátja, még fiatal csitri korunkból.

Meglepetten néztem fel Petrára, de ő el volt foglalva a két gyerekkel.

– Az arcából ítélve, tudja, hogy ez nem teljesen igaz, ennek örülök. Petra hajlamos azt hinni, ha valaki megtudja róla az igazat, azonnal elhúz, mint a vadlibák délre. Jó látni, hogy végre valakivel maradéktalanul őszinte.

– Ön nagyon jól ismeri.

– Talán a legjobban… Legalábbis eddig. – Arcán széles mosollyal a kanapé felé intett. – Kérem, foglaljon helyet. Ne haragudj, de nem tegeződhetnénk? Tudod, a munkám során állandóan udvariaskodnom és alakoskodnom kell, ezért a magánéletben előnyben részesítem a kötetlenséget.

– Persze, nagyon szívesen. Megértem. Ha nem egy faluban praktizálnék, ahol mindenki mindenkit ismer, nekem is herótom lenne a sok bájolgástól. Valójában mióta vagytok barátnők Petrával?

– A férjem matematikatanár. Petrával úgy öt éve találkoztunk újra, teljesen véletlenül, egy pedagógus bálon. Jóformán elválaszthatatlanok lettünk, amíg meg nem ismerkedett Zolival. Az esküvő óta egyáltalán nem találkoztunk.

– Ezek szerint ismered a férjét.

– Sajnos. Zoli igazán elragadó tud lenni, ha el akar érni valamit, de utána már átsejlik az álarcán az igazi énje. Tudta, hogy Petrának számít a véleményem, így amíg sok múlt azon, mit mondok, rettentő kedves és megnyerő volt. Mindenki irigyelte Petrát, amikor megkérte a kezét. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyesmire képes. Aztán az esküvő után már egy senki voltam, aki ráakaszkodik Petrára. A rohadék! Még azt is megpróbálta elhitetni velem, hogy ezt Petra mondta. Persze nem hittem neki, de sajnos akkorra már valahogy elérte Petránál, hogy ne keresse velem a kapcsolatot. Ha tudtam volna…

– A legfontosabb, amit megtanultam Petrától az az, hogy ne hibáztassam magam olyasmiért, amire nincsen ráhatásom. Nem tehetsz arról, ami történt. Bárhogy próbáltál volna segíteni, az a gennyláda valószínűleg úgyis megakadályozta volna.

– Ó, próbáltam. Kerestem telefonon, írtam levelet és emailt, de egyik sem ért célt. A telefonszáma, az emailfiókja és a facebook profilja megszűnt, a postát meg gondolom Zoli ellenőrizte. Egyszer még oda is mentem a lakásukhoz, direkt délelőtt, amikor tudtam, hogy Zoli dolgozik, de csak egy „eladó” táblát találtam. Abban reménykedtem, hogy csupán rémeket látok.

Elgondolkodva figyeltem Petrát. Hogy a fenébe tudott ilyen nyílt maradni, hogy nem roppant össze és vesztette el a bizalmát végleg az emberekben, a gyermekkorát megkeserítő felnőttek és Zoltán után? És még arra is maradt ereje, hogy másoknak segítsen.

– Örülök, hogy végre olyan valaki van mellette, aki valóban őt látja és nem a formálásra váró alapanyagot.

– Én pedig örülök, hogy ilyen barátnője van. Remélem, még sokszor találkozunk. Apropó találkozás. Le tudod vezényelni Petra válását vagy most inkább babázol?

– Nem hagynám másra. Sima ügynek néz ki, se gyerek, se vagyonmegosztási hercehurca, de attól tartok, Zoli még okozhat meglepetéseket. Petra azt mondta, kizárólag a személyes tárgyaira tart igényt, és ha Zoli kezelteti magát, nem jelenti fel, de ő már csak ilyen. Ha rajtam múlna, nem úszná meg ennyivel, bár sajnos így utólag nem nagyon tudnánk mit tenni.

Később, hazafelé tartva folyton a visszapillantó tükröt lestem. Rossz érzésem volt. Persze semmi gyanúsat nem fedeztem fel, a szőrszálak mégis glédába álltak a karomon.

Amikor hazaértünk, Viki át akart menni Barbiékhoz, elújságolni fővárosi kalandjait, így Petra átsétált vele, én pedig nekiálltam a vacsora előkészítésének. Amikor csengettek, azt hittem, ők jöttek vissza és csak tréfálnak, de az ajtóban egy idegen férfi állt. Ruházata és egész megjelenése városi ficsúrra vallott. Azonnal tudtam, ki ő.

– Tűnjön innen, vagy hívom a rendőrséget. Petra nincs itthon.

– Itthon, milyen aranyos. Ejnye, doktor úr, be sem hív, hol marad a vendégszeretet?

– Valószínűleg ott, ahol a maga embersége. Hagyja el a portámat.

– Beszélnünk kell, doki. Fontos, Petráról van szó.

– Semmi olyat nem tud mondani, ami érdekelne.

– Ez érdekelni fogja, higgyen nekem. Petra beteg.

Ledermedtem. Mindez csak egy pillanatig tartott, de mire rájöttem, mit akar, már be is csusszant mellettem az ajtón.

– Ha nem tágít innen azonnal, feljelentem magánlaksértésért, zaklatásért és testi sértésért.

– Szóval Petra már beetette magát is. Egy szó sem igaz abból, amit mond. Petra tévképzetekkel küzd. Az esküvőnk után kezdődött és azóta csak romlott a helyzet. Először azt találta ki, hogy valaki kémkedik utána, lehallgatják a telefonját, meg hasonlók, így minden elérhetőségét megszüntette, később azzal jött, hogy a szomszédok állandóan figyelik, ezért elköltöztünk.

Kísérteties volt, ahogy előadta. Minden mozzanat a helyén volt, mindenre volt magyarázat. Ha nem tudom a teljes igazságot, talán még el is hittem volna.

– Figyeljen, lassan mondom, tagoltan, hogy maga is megértse: tűnjön el a házamból, a faluból, de még a környékről is. Ha csak megtudom, hogy erre ólálkodott vagy megpróbálta felvenni a kapcsolatot Petrával, lecsukatom.

– Én csak segíteni akarok neki, nem érti? Attól félek, kárt tesz magában.

– Nagyobbat, mint maga?! Kötve hiszem.

– Most mondom, hogy ez mind nem igaz. Tudom, hogy azt állítja, bántottam, de…

– Nem csak állítja, én láttam el a sérüléseit, maga vadbarom!

– Honnan tudja, hogy nem a balesetben sérült meg?!

Két dolog villant be egyszerre: honnan tudja, hogy Petrának balesete volt, és hogy nyilvánvalóan kezd ideges lenni, ha ilyen hülyeséget kérdez.

– Nos, fogas kérdés, de tudja, eléggé ritka, hogy a sebek a sérülést követően bekötözik magukat.

– Te mit keresel itt?!

Egyszerre pördültünk az éles hang felé. Petra, kezét ökölbe szorítva állt a nyitott teraszajtóban, háta mögött a sötétedő udvar árnyaival. Arca kipirult, szeme tüzes csóvákat lövellt.

– Petra, szívem, azért jöttem, hogy hazavigyelek. Orvosi segítségre van szükséged, te is tudod. Gyere haza és megkeressük a legjobb orvosokat.

– Kösz, de van orvosom, tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Még azt is helyrehozta, amit te elcsesztél.

A mézes-mázas álarc repedezni kezdett, Petra szemtelen válasza rést ütött rajta: arca egy pillanatra féloldalas, dühös grimaszba rándult.

– Ne beszélj így velem! Nem én hagytalak el téged! De megbocsátom, csak gyere vissza. Hiányzol. Olyan boldogok voltunk.

– Lehet, csakhogy a hangsúly mára nem a boldogon van, hanem a múlt időn.

– Petra…

– Zoli, nincs itt semmi keresnivalód. Azt ajánlom, ülj be szépen az autódba, gurulj haza, és inkább magadnak keress orvost. Elindítottam a válást, kérlek, ne akadályozd.

Végleg leolvadt róla a szívélyesség látszata, arcvonásai szinte az ismeretlenségig eltorzultak, úgy üvöltött, de Petra nyugodt maradt. Az iránta érzett tiszteletem percről-percre nőtt.

– Mit képzelsz magadról, te hülye ribanc?! Engem nem lehet elhagyni!

– Csak figyelj. Jól gondold meg, mit teszel. Ha kezelteted magad és békén hagysz minket, elállok a feljelentéstől, de ha csak egyszer is a közelünkbe jössz…

Zoli horkantásszerű hangot hallatott és Petra felé vetette magát. Olyan hirtelen mozdult, hogy kis híján elkéstem, épphogy közéjük tudtam vetődni, de a keze még így is elérte Petrát. Hallottam, ahogy reccsen a póló szövete és Petra felszisszen, de nem mertem levenni a szemem Zoliról. Sikerült lefognom hadonászó karját és akkorát taszítanom rajta az ajtó irányába, hogy kimozdítsam az egyensúlyából. Elesett volna, ha nem kapom el a grabancánál fogva. Kipenderítettem az ajtón és elé álltam.

Alig láttam a dühtől, a fülemben dobolt a vér, csak sziszegésre futotta.

– Jól figyelj, mert többször nem mondom el: ha még egyszer, akár csak egy ujjal is, megpróbálsz Petrához nyúlni, nem a rendőrséget hívom, én magam kereslek meg és az összes csontodat ripityára töröm. A családom tabu, és ebbe Petra is beletartozik. És most húzz a picsába, amíg szépen mondom!

Rácsaptam az ajtót, elfordítottam a zárban a kulcsot és mit sem törődve az ordenáré válasszal, Petrához siettem.

– Jól vagy, nem sérültél meg?

Petra csak állt ott, mereven összefogva a nyakánál a szétszakadt pólót. Arca hófehér volt, keze remegett, száján vércseppek ültek.

– Petra, nyugodj meg, nem engedem, hogy bántson, hallod? Már elment, minden rendben.

Lassan kifújta a levegőt és valamelyest oldódott görcsös tartása, de tovább rágcsálta a száját, amit már nézni is fájt.

– Ezt hagyd abba!

Erélyesebben szóltam, mint akartam, de bevált. Megrebbent a szempillája és végre rám nézett. Úgy tűnt, meg sem ismer. A következő pillanatban elszállt a lábából az erő, megroggyant a térde, de amikor meg akartam támasztani, elhátrált. Elbotorkált a kanapéig, lerogyott rá, és a csukott bejárati ajtót bámulta.

Kétségbeesve törtem a fejem, hogyan segíthetnék, de nem akartam még jobban felzaklatni. Türelmetlenül vártam, hogy megeméssze a történteket és közel engedjen magához.

Behunyt szemmel koncentrált. Láttam az ajka fölött gyűlő izzadtságcseppekből, hogy igen nagy erőfeszítésébe került, bármit is csinált, és rájöttem, azért küzd, hogy meg tudjon szólalni. Nekem is összeszorult a torkom, ahogy megpróbáltam elképzeli, mi zajlik le benne.

Végül felnézett, szemében keserűség, arcán lemondás tükröződött.

– Nem fogja feladni – suttogta. – Soha.

A vér megdermedt az ereimben, jobban féltem a következő mondatoktól, mint az előbb attól, hogy nem bírom visszafogni magam és beverem annak a görénynek a pofáját. És kimondta.

– Nem maradhatok itt. El kell mennem.

Folytatása következik!

Sorsforduló – 13. rész

– Petra –

Itt lett volna az alkalom, hogy elmondjam, Viki nem az ő lánya, de nem vitt rá a lélek. Azzal nyugtattam magam, úgysem érdekelné: akár a vér szerinti lánya, akár nem, mindennél jobban imádja. Arra viszont nem találtam mentséget, hogy miért nem árulom el, Viki mitől retteg, hacsak nem azt, hogy megígértem, hallgatok.

Inkább tereltem.

– Jut eszembe, holnap szeretnék kimenőt kérni.

– Persze, itthon leszek. Megkérdezhetem, mit tervezel? Csak nem megejted a nagy bevásárlást?

– Akkor magammal vinném Vikit, elvégre ő a stylistom. Nem, vissza kell mennem a fővárosba.

Éreztem, hogy megdermed a karomban.

– Veled megyek.

– Nem Zolihoz megyek, eszemben sincs találkozni vele. Épp ellenkezőleg, azt akarom biztosítani, hogy soha többet ne kelljen. Ideje lezárnom az életemnek azt a szakaszát.

– Beadod a válókeresetet?

– Ez a terv.

– Örülök.

El akartam húzódni, hogy leüljünk, de visszahúzott. Megint a nevetés kerülgetett.

– Fogságban vagyok?

– Te kérted, hogy ne engedjelek el. A szerződésben nem voltak feltüntetve kivételek.

Erre már végképp nem tudtam megállni, hangosan felkacagtam.

– Nem is kötöttünk szerződést.

– Na, pláne.

Úgy csókolt, mintha valóban soha nem akart volna elereszteni. Szinte mindenemet birtokba vette, a szája a számat, a keze a kezemet, teste a testemet, szíve a szívemet. Bizsergető érzés volt.

Először meg sem hallottam, hogy csörög a telefon, csak amikor Viktor elhúzódott.

Morgott valami olyasmit, hogy bárki is az, kénytelen lesz maga meggyógyítani a kedvencét vagy várni reggelig, de aztán fogadta a hívást, nehogy Viki felébredjen rá.

– Tessék, dr. Selmeczi. Halló. … Anyukád tudja, hogy telefonbetyárkodsz, mert ha nem, nagyon meg fogja lepni a telefonszámla. Én a helyedben gyorsan elkezdeném félretenni a zsebpénzemet.

Fejét csóválva, de vigyorogva tette le a telefont.

– Ki volt az?

– Nem tudom, nem szólt bele. Biztos az egyik suhanc szórakozik. Kérsz valamit inni?

– Köszönöm, egy kis bor most jól esne.

– Azonnal hozom, asszonyom, foglaljon helyet.

Kezet csókolt és a konyhába ment, ahonnan két pohár roséval tért vissza.

– Viktor, egyet még kérdezhetek?

– Igen?

– Hogy tört el az ujjad? Mi történt pontosan aznap?

Tudni akartam, mit élt át, és hogy mit látott pontosan Viki.

Leült mellém a kanapéra és kortyolt egyet a borából, mielőtt belekezdett.

– Tényleg meg akartam ütni Melindát. Amikor megláttam, hogy kezet emel Vikire, vörösben láttam mindent, de helyette a falnak húztam be párat. Ő csak kacagott, és azt mondta, mindig is jobban szerettem Vikit, mint őt, de nála vannak a nyertes lapok. Azt ordította, elhagy és magával viszi Vikit, és esélyem sem lesz visszaszerezni, közben pedig egyre hátrált. Hiába kiabáltam, hogy vigyázzon, meg sem hallotta. A lépcső tetején elveszítette az egyensúlyát és legurult. Alig sérült meg, úgy értem, nem tört el semmije, de nagyon bevágta a fejét. Próbáltam újraéleszteni, de hiába. Az orvosok később azt mondták, semmit nem tehettem, halott volt, amint földet ért. Azt csak utána vettük észre, hogy két ujjam is eltört. Még hátba is veregettek, hogy a törött ujjaim ellenére is megpróbáltam, úgy ünnepeltek, mintha sikerrel jártam volna.

A hangja megint önvádtól és keserűségtől csöpögött.

– Egyszerűen felnéztek rád, mert mindent megtettél, ami emberileg lehetséges, egy kicsit talán még többet is.

Magához húzott, fejem a mellkasára vonta és átkarolt. A karomat simogatta, arca a hajamhoz simult.

– Ehhez hozzá tudnék szokni.

– Semmi akadálya.

Éreztem, hogy elnehezedik a szemhéjam, pedig nem akartam még aludni. Jó lett volna elnyújtani a pillanatot, megállítani az időt, hogy alaposan kiélvezhessem. A nap eseményei azonban jobban elfáraszthattak, mint gondoltam, mert egyszerűen nem bírtam megmozdulni, gondolkodni, vagy akár csak nyitva tartani a szemem. Suttogása alig jutott el hozzám.

– Petra.

– Hm?

– Nem itt kellene elaludnunk.

– Hm, igaz, nem lenne jó, ha Viki meglátna minket.

– Már miért ne láthatna meg?

A váratlan hangerő kiszakított a féléber állapotból, de az agyam alig akart újraindulni. Miért is? Azt csak nem mondhattam, hogy azért, mert már így is attól retteg, hogy elveszíti őt.

– Te mondtad, hogy nem tervezel hosszú távú kapcsolatot, csak megzavarnánk vele.

Viktor elhúzódott és mérgesen az arcomba bámult.

– Akkor szerinted mit kellene csinálnunk? Titokban néha összebújunk?!

Nem értettem, mi rosszat mondtam vagy tettem, de nyilvánvaló volt, hogy a boldog idillnek vége.

– Miért húztad ennyire fel magad?

– Nem tudom, én csak azt hittem… nem tudom, mit hittem. Sokat jelentesz nekem, és Vikinek is.

– Ahogy ti is nekem. Soha nem volt senki, aki elfogadott volna olyannak, amilyen vagyok, aki előtt nem kellett szégyellnem magam és titkolóznom. Többet jelentetek nekem, mint gondolnád.

– De…

– Nincs itt semmi de. Mi lenne, ha elnapolnánk ezt a kérdést és nem aggatnánk most rögtön címkét a kapcsolatunkra? Holnap beszélek az ügyvédemmel, szépen kipuhatoljuk, mit szólna Viki kettőnkhöz és utána eldöntjük, hogyan tovább.

Hallgatott. Nem tudtam eldönteni, ez most az egyetértés vagy a harag jele.

– Egy dologban biztos vagyok. Én szeretném, ha megpróbálnánk. Boldog vagyok itt, veled és Vikivel, mint talán még soha, és hosszú idő óta először úgy érzem, érdemes várnom a holnapot. De ez nem azt jelenti, hogy siettetnünk kellene a dolgokat. Mit gondolsz?

Rádöbbentem, hogy minden szavam igaz volt, valóban nem éreztem még ilyen bensőséges boldogságot, mint kettejükkel. Még Zoli udvarlása idején sem. Az az időszak úgy élt bennem, mint egy tündérmese, ahol a királyfi lesi választottja minden kívánságát és még azokat is megvalósítja, amiről maga a királylány sem tudott. Most azonban megéltem minden percet, a vitáinkat, a vicces versengéseinket éppúgy, mint a teraszon eltöltött csendes délutánokat, apát és lányát figyelve és azokat a meghitt pillanatokat, amikor a tekintetünk véletlenül összeakadt Viki feje fölött. Nem voltak nagy ajándékok, sem hatásos, de üres gesztusok, csak az együtt eltöltött hétköznapok, Viki, Viktor és én.

Felállt, a kezét nyújtotta és felhúzott. Kéz a kézben felsétáltunk a lépcsőn, megállt a szobám előtt, de még mindig hallgatott. Lehajolt, ajkával épphogy érintette a számat, majd suttogva szólt: – Máris várom a holnapot.

Reggel azt is megtudtam, miért.

Ő már a konyhában volt, vidáman sütögette a szalonnás rántottát, a levegőben keveredett a reggeli és a frissen főtt kávé illata.

– Jó reggelt. – Mosolyogva hozzám hajolt és adott egy puszit. – Hát a biovekkered hol marad?

– Ó, biztos mindjárt jön. Most le van kötve.

Kuncogva leültem az asztalhoz és kitöltöttem magamnak egy csésze kávét.

– Lekötve?

– A szemtelen kis csitri azt gondolta, jó móka, ha a fejemen ugrálva ébreszt. Most valószínűleg éppen azon töri a fejét, hogyan került egy paplanhuzatba.

Viktor felkacagott és a következő puszit a számra kaptam.

– Helyes, neveld csak meg, különben teljesen a fejünkre nő.

Végszóra megjelent az emlegetett, kipirult arccal, csupa kóc hajjal, de fültől fülig vigyorral az arcán. Puszit küldött az apjának, leült mellém és falatozni kezdte a müzlijét.

– Jó reggelt, napsugár. Mitől vagy így kimelegedve?

Viki csak rám mutatott és tovább evett.

– Ez szép, mindig én vagyok a hibás. Ki ugrált hajnalok-hajnalán a hátamon?

Szemtelenül újra elvigyorodott, mire tejcsík indult lefelé az állán, és ezúttal magára bökött.

– Ti aztán szép kis páros vagytok. – Kenyeret tett a pirítóba, rám kacsintott és mintegy mellékesen, tovább beszélt. – Apropó, páros. Kicsim, mit szólnál, ha Petra és én egy pár lennénk, ha azt mondanám, szeretem őt?

Kiköptem a kávét és fuldoklani kezdtem, de Viki még csak rám sem nézett, ahogy Viktor sem. Viki a tányérját bámulta, az apja pedig őt. Amikor végül felnézett Viktorra, könnyben úszott a szeme. Istenem, csak ezt ne! Fel tudtam volna pofozni Viktort.

Láttam rajta, hogy ő is megrendült, de nyugodt maradt. Kifordította Viki székét, elé guggolt, és most már minden figyelmét neki szentelte. A nagy kéz körbezárta a kicsit, majd a mellkasára vonta, pontosan a szíve fölé.

– Viktória, ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? Érzed, ugye?

Viki bólintott, kis arcán legördült az első könnycsepp. Továbbra sem nézett rám.

– És te is szeretsz engem, igaz?

Egy bólintás, egy szipogás.

Lassan az én könnyeim is kicsordultak. El tudtam képzelni, mit érez most szegény, de nem akartam közbeavatkozni. Ez kettejük dolga volt. Beleharaptam a számba, nehogy megszólaljak. Féltem, ha Viki most ellenem szavaz, végleg elveszítem őt, a szeretetét, a bizalmát, amivel magajándékozott. Viktort is megértettem, hogy tisztázni akarta a dolgokat, de haragudtam rá, hogy a tegnap este után ilyen hirtelen belevágott ebbe a beszélgetésbe.

– És a nagyit is szereted, ugye? És Tomit, meg Barbit. És Bubbát is, igazam van?

Viki ezúttal sokkal lassabban és megfontoltabban, de ismét igent jelzett.

– Sok mindenkit szeretsz, de még mindig volt hely a szívedben, hiszen most már Ferkót is szereted. Ettől kevésbé szeretsz engem?

Ezúttal ijedt fejrázás volt a válasz, kis ujjai begörbültek apja ingét markolva.

– Az én szívemben te foglalod a legnagyobb helyet, de ott van nagyi és Barbi is, meg persze Tomi, és most már Petra is. De a szívem még mindig bírja. Érzed? Ugyanúgy dobog, mint eddig. Attól, hogy most már Petrát is szeretem, téged nem szeretlek kevésbé. Érted ezt kicsim?

Viktória csendben emésztgette a hallottakat, kezét apja mellkasán tartva, majd végre rám nézett.

Kínomban vágtam egy bocsánatkérő grimaszt és rámosolyogtam. Eszembe jutott, mit tanítottam neki első nap, és jelbeszéddel mutattam, mennyire szeretem.

Felderült az arca, elengedte az apja ingét és a nyakamba vetette magát. Záporoztak a könnyei, miközben a pólómba nevetett, én pedig csak szorítottam, hogy érezze is, amit mondtam.

Viktor falfehéren, de boldog mosollyal az arcán nézett minket, majd csatlakozott az ölelkezésünkhöz. A tojás kihűlt, a müzli szétázott, de mi csak öleltük egymást és sírva nevettünk.

Bár kétségtelenül megdobogtatta a szívemet a határozottsága és a tény, hogy ennyire bízik kettőnkben, ugyanakkor elhamarkodottnak és felelőtlennek tartottam Viki beavatását.

Ő is észrevette, hogy a boldogságom korántsem felhőtlen, és szóba is hozta, amikor pár percre kettesben maradtunk.

– Mi a gond?

– Szerinted?! Mégis, hogy képzelted ezt? Tegnap megbeszéltük, hogy várunk.

– Nem, semmi ilyesmiben nem egyeztünk meg.

– De nem tiltakoztál, amikor mondtam.

– Azt is mondtad, hogy fontosak vagyunk neked. Mint láthattad, ez kölcsönös. Nem akartam én ennek ekkora feneket keríteni, csak így alakult. De nem értem, mitől lettél ilyen ideges. Nem az új anyukájaként mutattalak be, csak tudattam vele, hogy szeretjük egymást.

– Szerinted ő érzi a különbséget?! Csak négy éves, az ég áldjon meg!

– Túldramatizálod. Ki be járnak az emberek az életünkben, egészen kicsi korunk óta. Az egyiket kedveljük, a másikat nem. Mi csak azt közöltük vele, hogy most az előbbiről van szó.

– Valamit nem vettél számításba. Ő egy kislány, tehát nőből van, ráadásul imádja a meséket. A szeretem őt, egy pár vagyunk duma nála egyet jelent a királylánnyal és a királyfival. Már csak az aranyhintó hiányzik és az üvegcipellő.

Elgondolkodott a hallottakon, de nem igazán látszott, hogy megrázták volna. Én ellenben egyre idegesebb lettem, ami neki is azonnal feltűnt. Megfogta a kezem, és mint az imént Vikiét, most az enyémet vonta a mellkasára.

– Mi dúlt fel ennyire? Az igazat szeretném hallani.

– Korai volt ez a nagy kinyilatkoztatás. Mi van, ha nem jön össze, ha elválnak útjaink? Mit fog érezni Viki?

– Ugyanúgy fájlalni fogja, mint ha fogalma sem lenne a kettőnk kapcsolatáról. Ő tőlem függetlenül szeret. De téged valójában nem ez aggaszt, ugye? Vagyis nem miatta.

Félig-meddig igaza volt. Utáltam érte.

– Zoli is szinte az első perctől azt hangoztatta, hogy szeret, tulajdonképpen az egymást érő vallomásokkal kábított el. Nem akarom még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Az embert akarom szeretni, nem a szerelmet.

– Már tegnap tisztáztuk az érzéseinket, szóval nem értem, ez most min változtatott. Hacsak… – Éreztem, ahogy az izmai megmerevedtek a tenyerem alatt. – Rendben, hadd kérdezzek valamit. Megváltoztak az érzéseid?

– Természetesen nem.

Nem egészen voltam őszinte. Sajnos túl nagy gyakorlata volt a nonverbális jelek olvasásában.

– Ne hazudj! Elijesztettelek, ugye?

Már nem csak a teste, de a hangja is feszültségről árulkodott. Kénytelen voltam vallomást tenni.

– Épp ellenkezőleg – nyögtem ki az inge mintáját tanulmányozva.

Olyan hirtelen lépett hátra, hogy támaszomat vesztve előre estem. Az arca zavarodott maszkba dermedt, tekintetében döbbenet ült.

– Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Leharapod valamiért a fejem, ami valójában tetszik?!

– Nem mondtam, hogy logikus vagyok.

Hápogott egy sort, majd tanácstalanul fújt egyet.

– Mára elég volt a lelkizésből és a női logikából. A vitát ezennel berekesztem.

A következő pillanatban a karjában találtam magam, a szája a számra tapadt, és csak Viki betoppanásának köszönhettem, hogy maradt néhány ép gondolatom. 

Folytatása következik!