2011. január 1., szombat

A szivárvány tövében - 3. rész

Ez lennék én?!



Tétován szobroztam a bejárati ajtó előtt. Milyen furcsa. Az én házam, mégis, mintha egy vadidegen otthona előtt állnék. A rendőrség már járt itt, de nem találtak semmi említésre méltót. Óvatosan a zárba helyeztem a kulcsot és mély levegőt véve elfordítottam. Amikor beléptem, úgy éreztem, illetéktelenül vagyok itt, mintha valaki más otthonába törtem volna be. Gondolataimba merülve álldogáltam az előszobában és teljesen tanácstalan voltam, hol is kezdjem. Végül úgy döntöttem, csak szép sorjában.

A bejárati ajtó mellett balra volt a fürdőszoba. Semmi különös. Fejmagasságig világoskék csempe, egy árnyalattal sötétebb járólap. Az egyik falnál fehér kád, a kád mellett mosdó, felette polc – ezen pohár, fogkefe és fogkrém – és egy szögletes tükör. A jobboldali sarokban WC, az ajtó mögöttiben mosógép. Teljesen szokványos fürdőszoba. Ami arra utalt, hogy nő lakja a házat, az a kád sarkán elhelyezett, félig leégett illatgyertya volt és az ajtó melletti kis szekrény, telis-tele piperékkel. Számtalan habfürdő és fürdősó, citrus illatú tusfürdő, egy-egy tégely testápoló, arckrém, arcradír sorakozott a legfelső polcon, mellettük egy kis hordozható CD lejátszó. A következő szinten citrus illatú sampon és hajbalzsam, egy régen lejárt szavatosságú hajlakk – ez egyenes úton röpült is a mosdó alatti kukába –, valamint egy kis kozmetikai táska és egy Sergio Tacchini Ozone parfüm foglalta a helyet. A táskában két különböző árnyalatú barna, valamint egy khaki zöld, és egy vajszínű, gyöngyházfényű szemhéjpúder, fekete és barna szemceruza, egy halvány, „Cafe au lait” árnyalatú rúzs és egy színtelen ajakfény kapott helyet. Egy biztos, a sminkelést nem vittem túlzásba. Még lentebb egy zárt részben kozmetikai vattakorongokra és a minden nő polcain helyet kapó egészségügyi termékekre bukkantam.

A fürdőből kilépve, a bejárattal szemben lévő kis szobát vettem célba, amiben a legtöbb helyet egy bükkfából készült, fejtámlás franciaágy foglalta el. Ezen kívül csak egy ruhásszekrény és két kis éjjeliszekrény volt a szobában. Leültem a csokoládébarna ágytakaróra, magamhoz szorítottam az egyik vajszínű díszpárnát és aprólékosan elemezni kezdtem a látottakat, hátha végre megmozdul bennem valami. Elvégre ez volt a hálószobám, valaminek csak derengenie kell! A fürdőn kívül az egész házban bükkfa parketta volt lerakva, így itt is. Halvány homokszínű csupasz falak, az ablakon egyszerű fehér függöny és kávébarna sötétítő, a mennyezeten tejüveg ufo lámpa. A háromajtós ruhásszekrény is bükkfából készült. Nem éppen modern bútor, de nem is az őskorban készült. Amolyan praktikus darab egyajtónyi akasztós és kétajtónyi széles polcos résszel, a polcok alatt két-két fiókkal. A ruhákat most inkább mellőztem, úgyis hamarosan itt lesz Faith, hogy segítsen csomagolni, majd akkor átnézzük őket. Bár, az eddigiek alapján, nem számítottam nagy csodára, vagy túlzottan széles választékra. Az égvilágon semmit nem éreztem a magaménak. Hogy lehet, hogy egyetlen képet, vagy személyes tárgyat sem látok? Voltak barátaim? Éltem én egyáltalán? Csalódottan indultam tovább.

Az előtérből nyíló harmadik ajtó, ami igazából nem is ajtó volt, csak egy boltív, a konyha-étkezőbe vezetett, ahol jobb kézre egy kis kamra is helyet kapott, faltól-falig polcokkal. Igazi kis modern konyha volt tarka – natúr, barna, almazöld és méregzöld – csempézéssel, melyből a natúr fa szín az L-alakban beépített konyhaszekrények anyagában, a méregzöld pedig a műmárvány munkafelületeken köszönt vissza. Jobb kéz felől egy nagy ablak engedte be a természetes fényt a falra szerelt szekrények között, a plafonon pedig spot lámpák bújtak meg. Villanytűzhely, mosogatógép, hűtő, mikró és mosogató biztosította a teljes komfortot. A szekrényekhez illő kis étkezőasztal körül négy, szintén méregzöld kárpittal bevont szék kapott helyet.

Innen a nappaliba lehetett jutni, ami eredetileg még ugyanaz a helység volt, de ötletes módon, nagy, polcos szekrényekkel le lett választva. Ezeken főleg művészettörténeti, életrajzi és útikönyvek sorakoztak, bár egy teljes polcot különböző regények foglaltak el. Az eddigi legvilágosabb és legszínesebb szoba volt, három nagy, különálló ablakkal és egy, a teraszra vezető üvegajtóval. A falak itt meleg barackszínűek voltak és a mennyezet alatt almazöld mintás díszcsík futott körbe, a fehér függönyöket pedig téglavörös sötétítők egészítették ki. Egy ággyá alakítható homokszínű sarokkanapé kapta a főhelyet az ablakok alatt, hatalmas csokoládébarna és terrakotta díszpárnákkal. Előtte egy vöröses, cseresznyefa dohányzó­asztal állt, laptop feküdt rajta, szemben pedig egy ugyanolyan színű szekrény, nagy, ezüstszínű televízió-készülékkel, DVD lejátszóval, hifivel, a szekrény tetején két hangfallal. A tévé alatti, füstüveg ajtóval védett polcokon DVD filmek csoportosultak műfajuk szerint. Volt itt minden, mint a moziban – romantikus, kaland- és akciófilmek éppúgy, mint vígjátékok, sci-fik és thrillerek. A szekrény felsőbb polcain néhány apró dísztárgy is volt, első jeleként annak, hogy volt valami, ami felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy az otthonomat díszítsem vele. Teáskannát formázó porcelán illóolaj párologtató, egy-két illatgyertya, keleties hatású ékszerdobozka – benne egyetlen csavart aranylánc – és néhány fából faragott teve és elefánt szobrocska. Szóval kedveltem a keleties hangulatot…

Innen még egy ajtó nyílt, a ház utolsó szobájába.

Már a kilincsen volt a kezem, amikor megszólalt a csengő. Akkorát dobbant a szívem ijedtemben, hogy szerintem a szomszédok is hallották volna, ha lettek volna. Mély levegőt véve próbáltam újra normalizálni a légzésemet és a pulzusomat, miközben lassan elindultam a bejárat felé. Az ajtó előtt rémülten megtorpantam és nem mertem kinyitni. Őrülten zakatolt a szívem és zúgó füllel próbáltam hallgatózni, hátha meghallok valamit az ajtón túlról, de semmi nem történt. Se beszédhangok, se léptek, semmi. Hirtelen ötlettől vezérelve felrántottam az ajtót, de közel s távol egyetlen élőlényt se láttam. Mégis meg mertem volna esküdni, hogy valaki figyelt! Megőrültem! Hallucinálok! Visszabotorkáltam a nappaliba és magam elé meredve lerogytam a kanapéra.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így, de ismét a csengő hangjára tértem magamhoz. Ezúttal tétovázás nélkül rohantam az ajtóhoz. Elvégre mi történhet? Vagy megint nem lesz ott senki, vagy csínytevésen kapok egy suhancot. Feltéptem az ajtót és kerekre tágult szemekkel bámultam az előttem állóra… Faith enyémnél is riadtabb tekintetébe! A következő pillanatban már a nyakát szorítva csüngtem rajta és megkönnyebbülésem nem ismert határokat.

– A frászt hozod rám, te nőszemély! Téged meg mi lelt? – tolt beljebb gyengéden a házba, lefejtve fojtogató karjaimat.

– Ne haragudj! – húzódtam el szégyenkezve. – Én csak… Végigjártam a házat és… Ez kétségbeejtő! Az nem lehet, hogy én laktam itt! Kérlek, mondd, hogy a rendőrök tévedtek és nem én vagyok én! Úgy értem, ennek a nőnek nem volt élete! Sehol egy emlék, egy fénykép, semmi személyes tárgy! Olyan ez a ház, mint egy apartman, amit bárki bérbe vehet! Üres és érzelemmentes! Semmi személyisége! Ez nem lehetek én! Lehetséges lenne, hogy ennyire megváltoztam pár nap alatt?

Úgy törtek elő belőlem a szavak és érzelmek, ahogy az áradó folyó lép ki a medréből szétzúzva a gátat. Széles mozdulatokkal gesztikulálva mutogattam egyik szobáról a másikra, végül kétségbeesetten roskadtam magamba a kanapé sarkára kuporodva.

Faith elgondolkozva nézte végig a helyiségeket, és csendesen szívta magába a látványt. Nem is figyeltem merre jár, míg vörös lobonca fel nem bukkant az utolsó szoba ajtajában.

– Itt is jártál? – kérdezte furcsán titokzatos, incselkedő mellékzöngével a hangjában.

– Nem, ott még nem… Épp be akartam menni, amikor csengettek… vagy inkább a fülem csengett. Biztos csak valami vendégszoba…– válaszoltam zavart fejrázás kíséretében. Már el is felejtettem, hogy nemrég még azon agyaltam, vajon megőrültem-e.

Gyanakvó képpel közeledtem a félig nyitott ajtóhoz, ami mögött Faith eltűnt. Amikor beléptem, még a levegő is a tüdőmben rekedt. Még hogy a nappali színes! Akkor ez itt szivárvány ország! Kikerekedett szemmel, hápogva néztem körbe. Egy nagy szoba közepén álltam, melynek minden fala más-más látványt nyújtott. Az ajtótól balra az egész falat egy hatalmas, plafonig érő, faltól-falig tükör foglalta el, vakítóan visszaverve a szemközti ablakokból beáramló napsugarakat és megmutatva az ablakok által szabadon hagyott felületekre aggatott fényképek mását. Egy percre elidőztem saját látványomnál. Nem igazán néztem tükörbe mióta magamhoz tértem. Vékony, de azért nőies, apró termetű lány állt velem szemben. Gesztenyebarna, lapockáig érő, hullámos haj keretezte szív alakú arcát. A szépen ívelt szemöldökök alól kissé mélyen ülő, barna, a szivárványhártya peremén zöldbe hajló szempár nézett vissza rám kíváncsian. Orra se nem túl nagy, se nem túl kicsi, enyhe, lefelé hajló görbülettel. Rúzstalan, rózsaszín ajkai felemásak, az alsó sokkal teltebb hullámívű párjánál. Megráztam a fejem, hogy újra a szobára tudjak koncentrálni. A hátam mögött, a nappalin túlnyúló falrészen óriási üveg tolóajtó engedte be a fényt és egyben utat nyitott a házhoz csatlakozó teraszra is. De a legmegdöbbentőbb az ajtóval szemközti fal volt. Egyszerűen nem bírtam levenni róla a szemem. Széltében, hosszában a legkülönbözőbb színekben pompázó képzeletbeli lények borították. Álomszép tündérek, kópé vigyorú pöttöm manók, vidáman úszkáló hableányok és a fal közepén egy hófehér, nemes tartású unikornis állt egy szivárvány íve alatt. Nem tudtam betelni a látvánnyal. És mindezt én festettem! Erre emlékszem! A fejem búbjától a lábam ujjáig festékes voltam minden egyes alkalommal, amikor kiegészítettem valamivel az én kis külön bejáratú fantáziavilágomat. Gyerekes? Lehet. De hogy ámulatba ejtően gyönyörű, az biztos!

A mesefal jobb sarkánál egy festőállvány meredezett üresen, mellette az ablakban befőttes üveg állt ecsetekkel. A középső ablakpárkányon CD lejátszó, mellette néhány CD sorakozott. A legvilágosabb sarokban pedig, ahol az ablakon és a tolóajtón is tódult be a fény, egy állítható dőlésszögű rajzasztal trónolt, alatta egy kerekes kis szekrénnyel, melynek fiókjai megszámlálhatatlan rajzeszközt rejtettek.

Faith izgatott hangja rángatott vissza a valóság talajára.

– Gyere csak ide! Nézd meg ezeket a képeket! De csak nyugodtan, ne kapkodj… Adj magadnak időt, hogy hassanak rád. Felismersz közülük valakit?

Lassan odasétáltam az egyszerű, keret nélküli üveglapok mögé szorított fotókkal borított falhoz és tétován megálltam az első portré előtt. Mosolygós idős nő nézett le rám. Szemei és szája körül temérdek nevetőránc barázdálta arcát, ősz haja laza kontyba csavarva ült a feje búbján, néhány hullámos ezüst tincs lágyan hullott kerekded arcába. Szeme akár az enyém, a szája azonban kevésbé telt, orra pisze. Vissza, visszanézve léptem a következő kép elé. Egy fiatal párt ábrázolt, amint egymást ölelve mosolyognak a kamerába. A nő egyenes, vöröses haja lófarokba volt kötve, hosszú, féloldalas frufruja a szemöldökéig ért. Arca hosszúkás, álla hegyes, szája széles, nyílt mosolyra húzva. Hosszúkás arcát zöldes macskaszemei és hosszú, keskeny orra uralta. A férfi sötétszőke, rövidre nyírt, dús hajkoronával büszkélkedhetett. Arcformája, orra az enyémhez hasonló, bár homloka jóval magasabb volt. Keskeny ajkai szintén mosolyra hajlottak, és világoskék szemeiből is boldogság áradt. Ennél a képnél egy kicsit tovább időztem… magam sem tudom miért, de összeszorult a szívem boldogságuk láttán. Nem mintha irigyeltem volna tőlük, inkább egyfajta szomorúság töltött el, hogy nem élőben látom a jelenetet.

Volt még néhány kisebb kép is a házaspárról – mert kétségem sem volt, hogy férj és feleség. Az egyiken hasonló pózban, szépen kiöltözve mosolyogtak a kamerába, egy másikon, valószínűleg ugyanazon a rendezvényen, éppen csókot loptak egymástól, egy harmadikon pedig a tengerben ölelték egymást. A következő kép egy fantasztikusan jól sikerült fekete-fehér portré volt a pár női tagjáról. A két ablak között egy festmény volt felakasztva, ami egy őszi erdőt ábrázolt, annak minden szépségével, színpompájával, fák között kanyargó, haragoszöld folyóval. És végül, a második ablak mellett két csoportkép, amelyek tizenéves lányok és fiúk szertelen, vidám kavalkádját igyekeztek megörökíteni.

Lassan visszasétáltam az első két képhez és újra megálltam előttük.

– A szüleim… – szólaltam meg halkan –, és a nagymamám. Már nem élnek. Anya és apa autóbalesetben halt meg, amikor tizenkettő voltam, a nagyi két éve. Akkor költöztem ide, amikor befejeztem az egyetemet – néztem fel fátyolos szemmel Faith aggódó arcába. – Már emlékszem! A gyerekkoromra, az egyetemi évekre, arra, hogy miért nincsenek barátaim, a gyerekekre, akiket tanítok… Mindenre… kivéve AZT az estét!

– De hisz ez nagyszerű! – lelkendezett, figyelmen kívül hagyva utolsó szavaimat. – Mégsem kell új bankkártyát igényelned, mert végre emlékszel a kódjára, és az email fiókod is biztos dugig van már a kéretlen levelekkel!

Akaratomon kívül is elnevettem magam. Faith egyszerűen utánozhatatlan. Ha nem lenne, ki kellene találni! Alig bírtuk abbahagyni a vihogást. Már potyogtak a könnyeink és levegő után kapkodtunk, mire végre sikerült elcsendesednünk.

– Ok! A múltam nagyrészt megvan, most már csak a jelenemmel és a jövőmmel kell tisztába jönnöm – jelentettem ki teátrálisan, mire Faith szemforgatással válaszolt.

– Foglalkozz csak a jelennel, édesem, a többi majd jön magától – ölelt magához vigasztalón. – Úgyhogy pakoljunk, mert utálok sötétben vezetni! Enyém a fürdő, tiéd a háló! – adta ki az utasítást, majd elviharzott az említett helyiség felé.

Már a hálószobában voltam, amikor ismét felcsendült vidám szopránja.

– Jesszusom! Te aztán tudod, mi az a kényeztető fürdő! Életemben nem láttam még ennyi habfürdőt egy helyen! Halk zene, illatgyertya… Fogadok bármibe, hogy órákig szoktál ázni a habokban!

– Naná! Miért, te nem? Nincs is annál jobb, főleg, ha még az ember füléből is festék folyik! – válaszoltam kuncogva!

Jókedvem azonban korántsem volt felhőtlen. Zavart a tudat, hogy azok a bizonyos részletek elvesztek. Mintha egy kirakós lényeges darabjai hiányoznának…

Komótosan pakoltam a szükséges ruhadarabokat az ágyra. Jól sejtettem, a ruhatáram sem éppen nagyvilági életre vallott. Főként farmerokból, egyszerű felsőkből állt – bár tény, hogy a színükre nem panaszkodhattam. Az eredetileg várt barna blúzok és pólók között szép számmal akadtak bordó és zöld árnyalatok is, sőt, egy-két rózsaszín és kék is megbújt köztük. Ezen kívül néhány garnitúra fitness együttest találtam, és két darab elegánsabb ruhát, vállfára akasztva. A fiókokban szolid fehérneműk lapultak, az előtéri cipős szekrény pedig három pár sportcipőt, két pár alacsony sarkú félcipőt, és egy elegáns, de egyszerű fekete tűsarkút rejtett.

Éppen az utazótáskát húztam elő az ágy alól, amikor Faith megjelent az ajtóban egy degeszre tömött kistáskával.

– Remélem, nem csomagoltad el az egész fürdőszobát! – néztem rá lemondó fintorral.

– Nem. A fürdőkád sajnos nem fért bele – nyújtott rám nyelvet gyerekesen. – Ha te is kész vagy, indulhatunk is! Ha már nálam alszol ma, tartunk egy jó kis csajos estét! Fürdőzés, arcpakolás, manikűr, pedikűr… Rendbe hozunk a nagy kiruccanás előtt, hátha épp táncórán botlasz bele álmaid hercegébe! – vigyorgott, a „botlasz” szónál idézőjeleket rajzolva a levegőbe.

Szemforgatva húztam be a táska cipzárját, de nem ellenkeztem. Egyrészt rám fért egy kis kényeztetés, másrészt úgysem tudtam volna lebeszélni. Amit ő egyszer a fejébe vett…

Alig több mint egy óra múlva már Faith apró konyhájában vacsoráztunk. Springfieldi lakása valamivel kisebb volt az enyémnél, viszont annál otthonosabb. Minden négyzetcentimétere arról árulkodott, hogy lakják. Meg is lepődtem volna, ha patikatisztaság fogad. Félreértés ne essék, nem volt rendetlen, de egy-egy ágyon felejtett magazin, mosogatóban hagyott csésze, radiátoron száradó melltartó minden helyiségben volt. A szobák színesek és élettel telik voltak, melegséget és szeretetet sugároztak.

Miután megvacsoráztunk, ígéretéhez híven berendeztük a saját kis szépségszalonunkat és mindenféle kenceficét magunkra kentünk, amit csak találtunk. Faith azt is megmutatta, hogyan tudom alapozóval eltüntetni az arcom bal oldalán, a halántékomnál és az államnál még látszó, sárgás-zöldes véraláfutásokat. Szerencsére a többi felületes sérülés, például a horzsolások a hátamon és a csuklómon szépen, nyomtalanul begyógyultak. Zöld kutyulmánnyal az arcomon, csukott szemmel ültem a fotelban, míg ő a körmömet reszelgette és festette gyöngyházfényűre.

– Faith! – szólítottam meg halkan. – Szerinted miért nem emlékszem a folyóparton történtekre?

– Hát, pár perce felhívtam dr. Turnert – nézett rám nyugtalanul, a reakciómtól tartva –, és ő megerősítette az elméletemet… Ez egyfajta védekező mechanizmus. Úgy is mondhatnám, hogy nem akarsz emlékezni rá. Gyakori, hogy a sokkoló élmények, fájdalmas emlékek később térnek vissza. Arra kért, ne feledkezz meg a jegyzetelésről és a rajzaidról.

– Előfordulhat, hogy egyáltalán nem fogok rá emlékezni?

– Volt már rá példa… Az emberi elme elég bonyolult gépezet. Kizárni semmit nem lehet. De biztos vagyok benne, hogy tudod befolyásolni a működését. Tudom, hogy fájdalmas visszaemlékezni, de gondolj bele! Valaki az utcákat járja és lehet, hogy újabb áldozatra les! Nem lenne megnyugtató, ha segíteni tudnál, hogy ártalmatlanná tegyék? Ha belátod, hogy több haszna lesz az emlékezésnek, mint a felejtésnek, az agyad reagálni fog!

– Akkor ezek szerint csak meg kellene győznöm magam, hogy emlékezni jó! Mi sem egyszerűbb…

– Madison! Senki nem sürget! Ez a te életed, a te múltad. Amint készen állsz rá, az emlékeid újra tiszták lesznek. Ha nem, akkor nélkülük folytatod az életed. Akárhogy is lesz, boldog leszel. Tudom, érzem! És én itt vagyok veled!

Hálásan néztem csillogó zöld szemébe és tudtam, hogy igaza van.

Kicsit később, már az ágyban fekve ismét meghallottam incselkedő, álomittas hangját.

– Te, Madison!

– Hmmm… – mormoltam álmosan.

– Muszáj festened nekem néhány sexi hapsit ide a falra – ezzel elaludt.

Én még sokáig ébren forgolódtam, annak ellenére, hogy a szemeim már égtek a fáradtságtól. Sejtettem, mi az oka. Féltem, hogy álmodni fogok. Faith halk szuszogása és a konyhából beszűrődő monoton zúgás – valószínűleg a hűtőé – lassan mégis elnyomott. Arra ébredtem, hogy Faith simogatja a hajamat, és halkan duruzsol a fülembe.

– Madison! Ébredj! Semmi baj, nyugodj meg. Csak egy álom.

– Mi történt? – kérdeztem kiszáradt torokkal, rekedten.

– Kiabáltál. Biztos megint rosszat álmodtál. Ugyanaz az álom?

– Igen, pontosan ugyanaz – sóhajtottam lemondóan. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek!

– Nem ébresztettél fel – pattant fel mellőlem megnyugodva, mikor látta, hogy már rendben vagyok. – Gyere, már kész a reggeli!

Reggeli után indultunk Portlandbe. Faith volt olyan kedves, hogy felajánlotta, elvisz kocsival, mondván úgyis „shoppingolni” akar egy nagyot, így nem kellett órákat buszoznom. Pár percig csendben autóztunk. Faith törte meg a csendet.

– Madi, kérdezhetek valamit?

– Persze!– bámultam ki szórakozottan az ablakon.

– A lakásodon gondolkodtam, meg azon, hogy kiakadtál tegnap a személytelenségén. Aztán a „meseszobában” azt mondtad, már emlékszel, miért nincsenek barátaid… – itt habozva megtorpant, majd határozottan folytatta gondolatmenetét. – Szóval kíváncsi lettem, hogy egy ilyen kedves, a problémák ellenére is jó kedélyű lány, vajon miért él önkéntes száműzetésben egy kisváros eldugott utcácskájában – fejezte be, gyors oldalpillantást vetve rám.

Pár percig csendben rágódtam az elhangzottakon és a néhány órája még számomra is ismeretlen múlton, és rájöttem, hogy igaza van. Tulajdonképpen önként és dalolva bezárkóztam a saját kis világomba. Igazából nem az egyetemen történtek miatt vagyok egyedül, nem azért, mert az emberek nem szeretnek, hanem mert én így döntöttem. Amnéziába kellett esnem, hogy ezt felismerjem és megváltozzon a hozzáállásom. Ezek szerint a végén még köszönettel tartozom annak a vadállatnak – gondoltam gúnyosan. Az elsuhanó tájat figyelve, halkan beszélni kezdtem, miközben az emlékek mozifilmként peregtek le előttem.

6 megjegyzés:

  1. Azt, a leszakadt nem tudom mi jön ezutánját a mesefalnak *.*

    VálaszTörlés
  2. Gondoltam, hogy tetszeni fog! :-D

    VálaszTörlés
  3. Na, ez tényleg nagyon érdekes történet. Annyira beleéltem magamat Madison helyébe, hogy a végén már a hideg szaladgált a hátamon. Úristen, de szörnyű lehet, ha az ember ennyire nem emlékszik semmire. Nagyon jól leírtad. A lakás bemutatása is szuper volt, és a mesefal... Matt nagy rajongó, de ő már bennfentes :)))

    VálaszTörlés
  4. Köszönöm, Grapes, véleményed ezúttal nem csak örömmel töltött el, hanem meg is nyugtatott. Ugyanis - Matt, mint bennfentes :-D, mesélhetne róla - kissé féltem ettől a résztől, mert én magam nem szeretem a túl sok leíró részt, és szerintem ez már éppen súrolta azt a bizonyos határt...
    Ha itt kirázott a hideg, akkor kíváncsi leszek, mit szólsz a későbbiekhez! Még csak most kezdenek beindulni az események... :-)

    VálaszTörlés
  5. Hú, ne ijeszgess! Remélem, holnap tudom folytatni az olvasást. Megjegyzem kicsit elkeserít, hogy már két rész fenn van , én meg... alkudozni kell a családdal, na :(

    VálaszTörlés
  6. A részek megvárnak, még holnap is itt lesznek! :-)
    És ezek a részek még nem lesznek hajmeresztően izgalmasak, csak a szereplőket ismerheted meg belőle... :-) Na de utána!!! :-D

    VálaszTörlés