A szivárvány tövében - 10. rész

Kis zűr, nagy zűr

Fürkésző tekintetem láttán szomorkásan elmosolyodott.

– Sejtettem, hogy valami hasonló történhetett veled. Voltak bizonyos… jelek. Ahogy az első táncórán összerezzentél az érintéseimtől, a forradás a karodon és a véraláfutások, a reakciód, amikor megcsókoltalak és persze a rémálom, amikor tegnap rád találtam – sorolta halkan. – De vártam, hogy magadtól mondd el.

– Oh – nyögtem. Persze, logikus, hisz’ nem hülye. Csak össze kellett rakosgatnia a kirakós darabkáit.

– De ha jól sejtem, mondani akartál még valamit – próbált átlendíteni a nehezén.

Hálásan néztem fel rá, és gyorsan folytattam.

– Persze. Szóval most már mindhárman tudjátok mindazt, amit én is. Ennél többet ugyanis én sem tudok a történtekről. „Hála” az amnéziámnak, én is csak az orvosok és rendőrök által elmondott tényeket ismerem, az pedig nem sok. Igaz a tegnapi álmom ismét tartalmazott újabb részleteket, de sajnos még mindig nem emlékszem semmi fontosra…

Rájöttem, hogy megint eltértem kissé az eredeti mondandómtól, így összeszedtem magam, és határozottan felnézve folytattam.

– Az a helyzet, hogy az elkövető szerintem ide is utánam jött – hallottam, ahogy Trish élesen beszívta a levegőt. – Valószínűleg arra próbál rájönni, hogy mennyit tudok. Abban biztos lehet, hogy nem tudtam azonosítani, mert akkor már elkapta volna a rendőrség, vagy legalábbis keresnék, és a kórházban érdeklődött utánam egy nem létező rokon, így minden bizonnyal ennek okával is tisztában van – húztam el a számat, célzatosan megvakargatva a homlokomat. – Leginkább arra tippelek, hogy fél, hogy eszembe juthatnak a történtek. A rajzaimból akart rájönni, hogy mennyire vagyok zakkant állapotban, mennyire rémlenek az események – mondtam némi öniróniával a hangomban. – És az ok, amiért most beavattalak titeket az elméletembe az az, hogy félek. – Ryan az ölébe húzott és szorosan átölelt. – Félek, hogy nem csak én vagyok veszélyben – fűztem hozzá, mire döbbenten felhorkant.

– Ez egy őrült. Ki tudja kit szemelt ki következő áldozatául? – magyaráztam. – Szeretném, ha mostantól nagyon vigyáznál Trish-re, Zac – néztem a szemébe határozottan, és komoly tekintete láttán biztos lehettem benne, hogy nem fogja félvállról venni a fenyegetést –, és nem ártana valahogy a többieket is figyelmeztetnünk…

– Nem túl jó ötlet! – szakított félbe hirtelen Ryan. – Nem kellene pánikot kelteni. A rendőrség itt van, és ha ezt elmondod nekik, valószínűleg maradnak is. Nem hiszem, hogy örülnének neki, ha az elkövető megneszelne valamit és elszelelne. Mert ha igazad van, akkor ez egy nagyon jó alkalom arra, hogy elkapják. Szerintem bőven elég, ha mi tudjuk.

– A rendőrség már tudja, ezért kerestek tegnap telefonon. Lehet, hogy igazad van, ettől függetlenül nem vagyok nyugodt. Nem tudnak mindenkire vigyázni.

– Hidd el, megoldják! – győzködött. – Ez a munkájuk.

Furcsa volt, hogy ennyire ragaszkodik a titoktartáshoz. Trishára és Zacre pillantottam támogatásért, de ők csak tanácstalanul megvonták a vállukat, jelezvén, fogalmuk sincs, mi lenne a jó megoldás. Kutatva néztem Ryanre. Megpróbáltam rájönni a viselkedése okára, de hirtelen az órájára nézve felpattant.

– Ajjaj! Ha nem akarunk elkésni táncról, ideje indulnunk. – Mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán. Nem értettem a reakcióit.

Ezek után meglepődtem, amikor indulás előtt félrevont.

– Madison! Szeretném megköszönni, hogy elmondtad – kezdte őszinte hangon, mélyen a szemembe nézve. – El se tudom képzelni, mennyire nehéz lehetett beszélned róla. Köszönöm, hogy a bizalmadba fogadtál. Szeretném, ha tudnád, hogy… nagyon fontos vagy nekem. Bármit megtennék, hogy semmissé tegyem a történteket… Szóval, ha bármiben segíthetek… kérlek, szólj. Rám mindenben számíthatsz – fejezte be akadozva, de tekintetét továbbra is az enyémbe fúrta.

Ezek után nem tudtam kételkedni benne. Annyira őszintének tűnt, és megnyugtatott, hogy ugyanúgy érez irántam, mint én őiránta. Szó nélkül hozzá hajoltam, és lágyan megcsókoltam.

Gyors átöltözés és már úton is voltunk a táncórára. Egymás kezét szorongatva sétáltunk át a táncterembe, de Ryan végig elgondolkodva magába mélyedt. Meglepődve tapasztaltuk, hogy négy képzőművészetis csoporttársamat és a Beverley – Nate párost kivéve, mindenki ott volt. Úgy tűnik, nem bírták tovább a kényszerű tétlenséget. Amikor beléptünk, Daryl és Phoebe éppen egy forgást gyakoroltak a tükörfal előtt, Alyson és Dwight pedig Haley-nek magyaráztak valamit nagy elánnal, aki döbbent tekintettel nézett hol öccsére, hol pedig a sötétbarna hajú lányra. Alyson húga Kirsten, és új barátnője Ivy, Aidan Campbellel merült élénk vitába, az ablaknál állva. Haley, Dwight és Alyson azonnal felénk indultak. Feszült kifejezés ült az arcukon. Jó ég, vajon mi történt már megint?

– Madison! Beszélhetnénk veled? – kérdezte Haley megszeppent hangon.

– Persze, Haley! Mi történt?

– Ööö… lehetne inkább négy… akarom mondani nyolcszemközt? – nézett végig hármukon, majd velem zárta a kört. De Ryan határozottan közbe szólt.

– Ha jól sejtem, Beverley is benne lesz a dologban, úgyhogy maradok! – Megváltoztathatatlan döntése jeleként, karbafont kezekkel lecövekelt mellettem.

Trish és Zac zokszó nélkül csatlakozott Darylékhez. Haley pedig kelletlenül belekezdett a mondandójába.

– Madison, szeretnék…

– Szeretnénk! – szúrta közbe Dwight.

– Igen, szeretnénk – helyesbített Haley bosszúsan az öccsére nézve – bocsánatot kérni tőled.

– De hát miért? – értetlenkedtem.

– Az az igazság, hogy azt hiszem, miattunk robbant ki ez a kis háborúskodás Beverley-vel.

Továbbra is értetlenül néztem egyikről a másikra. Miről beszélnek ezek?!

– Én kotyogtam el Dwight és Alyson előtt a pszichológust – nyögte ki nagy nehezen Haley szemlesütve. – De én csak annyit mondtam, hogy úgy sajnállak, mert valami nagyon durva dolog történhetett veled mostanában, hogy ilyen ijesztő és letargikus képeket festesz, és hogy remélem, az orvosok tudnak segíteni, hogy feldolgozd – tette hozzá hadarva. – Aly és Dwight pedig sajnos továbbadták Beverley-nek – nézett a másik kettőre rosszallóan.

– Igen, de jót akartunk! – vette át a szót Dwight, elengedve a füle mellett Ryan gúnyos horkantását. – Azt akartuk, hogy szálljon le rólatok. Elmondtuk neki, hogy bőven van nélküle is problémád, és nem kellene még neki is tetéznie a gondokat. De meg se hallgatott minket…

– Nagyon összevesztünk – csatlakozott Alyson is. Én csak ide-oda kapkodtam a fejem. – Csak azt hajtogatta, hogy most aztán Ryan kénytelen lesz beismerni, hogy rossz nőt választott., meg hogy ő tudta, hogy valami nem stimmel veled…

– Elég! Elég! – szakítottam végre félbe a rám zúduló szóáradatot. – Nem hiszem, hogy bárki is tehet erről az egészről. Előbb utóbb úgyis megtudta volna. Ha nem tőletek, akkor mástól. Ebből ne csináljatok magatoknak gondot.

– Igen, de Bev teljesen bepörgött attól, hogy tegnap nem jött be a terve és Ryan ahelyett, hogy a lábai elé borult volna, kiosztotta őt.

– Na és?! – Kezdtem elveszíteni a türelmem. – Mit tehet ellene? Toporzékol még egy sort? Ne foglalkozzatok vele, én sem teszem – mosolyogtam rájuk biztatóan, és már fordultam volna Ryan felé, hogy bemelegítsünk egy kicsit, amikor megláttam Haley arcát. – Vagy van még valami, amiről tudnom kellene?! – fordultam vissza gyanakvó arccal.

– Hát, eddig sem volt piskóta a csaj, de most túlment minden határon! Azt mondta, hogy nem nyugszik addig, amíg ki nem készít titeket – Dwight kijelentése elég vészjósló volt, de még mindig nem értettem, mit tehetne, ami miatt ennyire idegesek.

– Magánnyomozót fogadott! – bökte ki Alyson halálra váltan, mintha legalábbis azt közölte volna, hogy bérgyilkost küldött utánam.

– Hogy mi?! Mi a csudának? – nevettem fel szinte hisztérikusan. Ez már komolyan hihetetlen! Mindenki megőrült?!

– Te nem ismered Beverley-t – mondta komoly hangon Alyson. – Igazat mondott. Tényleg nem nyugszik, míg nem talál valamit. – Hirtelen szorosan összeszorította gyönyörű, csábos ajkait és dühösen meredt az ajtóra.

Hátrafordultam, és megláttam Beverley-t, ahogy Nate oldalán bevonult az ajtón.

– Emlegetett szamár – Dwight gúnyos hangja csak halkan jutott el a tudatomig, mert abban a pillanatban Ryan villámokat szóró tekintettel feléjük indult.

– Ryan, ne! – kaptam el a karját.

Olyan hirtelen fordult vissza, hogy haragos tekintete szinte mellbevágott. Ijedten engedtem el a kezét, és ugrottam egyet hátra. Ettől kicsit kijózanodott. Visszalépett felém, és tehetetlenül széttárta a karjait.

– Ne haragudj, de legszívesebben…

– Ryan, kérlek ne! – szakítottam félbe. – Ne tedd, nem ér annyit! Nem akarok még több feszültséget, azt pedig végképp nem akarom, hogy neked bajod legyen ebből az egészből. Had’ kutakodjon, az ő pénze bánja. Nincs takargatni valóm – tettem hozzá magabiztosan, majd újra megszorítva a kezét, magammal húzva őt, visszafordultam Haley-ékhez. – Köszönöm, hogy elmondtátok.

– Akkor nem haragszol? – kérdezte Haley reménykedve.

– Persze hogy nem – villantottam rá egy vidám mosolyt.

Végszóra megérkezett Mrs. Torres és a közösségi kérésnek eleget téve megengedte, hogy a többiek végignézzék az órát. Elgondolkozva sétáltam a táncparkettre, egy pillanatra sem engedve Ryan enyémbe kulcsolódó ujjait. Ez volt az első alkalom, hogy nem igazán tudtam élvezni a táncot. Nem Beverley ármánykodása idegesített. Tőle nem féltem. De egyre inkább befészkelte magát a gondolat a fejembe, hogy veszélyben vagyunk. Ezúttal nem tudtam elengedni magam. És mintha ez nem lett volna elég, az utolsó percekben megint éreztem azt a furcsa, tarkótáji bizsergést. A bécsi keringő amúgy se tartozott a kedvenceim közé, így szinte megkönnyebbültem, amikor véget ért az óra. Beverley-éket kivéve, akik tüntetően távolságtartóak voltak mindenkivel, az egész banda együtt indult vissza a szállásra.

Még el sem értük a kolesz épületét, amikor újabb sokk ért minket. Három rendőrségi cirkáló parkolt a bejárat előtt. Mivel ez túl soknak tűnt egy egyszerű beszélgetéshez, és Ryan szerint valószínűleg nem akarnak feltűnést kelteni, így biztosak lehettünk benne, hogy megint történt valami. Lelki szemeim előtt már láttam is Avat és Sarah-t vérbe fagyva feküdni a padlón. Az ajtóban közölték velünk, hogy egyelőre nem mehetünk be, mert sajnos újabb betörés történt. Még egy-két óra, míg a helyszínelők végeznek a nyomrögzítéssel, utána újra miénk a terep, úgyis meg kell néznünk, hogy mik tűntek el. Nagyszerű! Pár percig tanácstalanul álldogáltunk, majd Aidan javaslatát elfogadva elmentünk vacsorázni a Dominóba. Persze mindenkinek a történteken járt az agya, így a hangulat nem volt éppen szupernek mondható. Épp azon gondolkoztunk, hogy lassan ideje lenne visszamenni és megnézni, mi a helyzet, amikor Mark és Greg is beestek néhány friss infóval. Mint kiderült, jó pár szobába bejutott az illető és mindent felforgatott. A két fiú fontossága teljes tudatában ecsetelte a megtudott részleteket.

– A hapsi éppen Haley-ék ajtajánál matatott, amikor Ava és Sarah a vásárlásból hazaérve megzavarták. Képzelhetitek! A csajok teljesen betojtak. Most nagyban csomagolnak. Úgy döntöttek, hogy nekik elég volt ebből a helyből ennyi. – Mit mondjak, én sem tudtam beleélni magam a fiúk izgatott, hahotázó jókedvébe.

– Szerintem a helyükben ti sem lennétek ilyen jókedvűek – szúrtam közbe. – És mit mondtak, hogy nézett ki az illető?

– Nem látták, mert háttal állt nekik, ráadásul egy óriási csuklyás pulcsi volt rajta.

Éreztem, hogy az arcomból kifut a vér, és hirtelen szédülni kezdtem.

– Jól vagy Madi? Úgy elsápadtál? – nézett rám Haley aggódva.

– Persze jól, csak… kicsit tényleg kezd ijesztő lenni, ami mostanában itt történik – feleltem, remélve, hogy megelégszik a válasszal.

– Csak nem fogsz te is szégyenszemre elkullogni egy hülye kis tolvaj miatt? – vetette oda flegmán Mark.

– Nem. Ha már befizettem, végigjárom. És úgy tűnik, a pasi ártalmatlan, hisz csak olyan szobákba tört be, ahol senki nem volt otthon, és Sarah-ékat sem bántotta. Valószínűleg nincs mitől tartanunk.

Ryan biztatóan megszorította a kezemet az asztal alatt, Trisha és Zac pedig sokatmondóan összenéztek, de szerencsére mindenki más bevette a mesémet, és újra visszatértek a részletek taglalásához.

Visszaérve a szállásra kiderült, hogy néhány apróságon kívül semmi nem tűnt el. Igaz, Beverley-ék szobájából állítólag több ékszernek is lába kélt. Vajon miért nem lepett meg senkit, hogy egyedül nála talált elvitelre érdemes értéket a mi kis házi szarkánk?! A rendőrség távozása után mindenki nekiállt helyrepofozni a szobákat, hogy legalább le tudjunk feküdni. Haley, mivel az ő szobájuk érintetlen maradt, nekünk segített.

– Lányok! Van egy ötletem! – kiáltott ki hirtelen a fürdőből és már meg is jelent mellettünk a szobában. – Sarah és Ava ugye felszívódtak, én meg nem szeretek egyedül lenni. Ráadásul nálam nagyobb a konyha és a fürdő is, és két szoba van. Beköltözhetnétek hozzám a lányok helyére, a kétágyasba. Na, mit szóltok? – hadarta el egy szuszra. – Persze, csak ha tényleg nem haragszol – nézett rám aggódva.

Trish-sel gyors pillantást váltottunk, és biztos vagyok benne, hogy ugyanaz suhant át mindkettőnk agyán, mert szinte egyszerre bólintottunk. Így rendrakás helyett, inkább költöztünk.

Lefekvés után még sokáig forgolódtam álmatlanul. Akármibe fogadtam volna, hogy megint ő volt. Az, hogy szinte semmi nem tűnt el, azt bizonyítja, hogy igazából nem lopni akart. Amit elvitt, azt maximum az álca kedvéért. De nem bírtam rájönni, vajon mit akar itt még mindig. Miért kockáztat, amikor tudja, hogy itt a rendőrség? Egyszerűen nem értettem. Az egyetlen logikus magyarázat az, ha már kiszemelte az új áldozatát. Valakit a lányok közül. Kifejezetten örültem, hogy Haley felajánlotta a költözést. Egyrészt így kisebb a valószínűsége, hogy bármelyikünk egyedül marad, másrészt, mivel őt sem avattuk be, így legalább rá is vigyázhatunk valamennyire. Az egyetlen, halvány ellenérzésre okot adó dolog az volt, hogy nem tudtam, mit mondok majd neki, ha ismét ordítva ébredek reggel. Halkan, keserűen felnevettem a képtelen gondolaton, hogy az előbbiekhez képest ilyen apróságnak tűnő problémán is képes vagyok idegeskedni.

Végül persze elaludtam. És álmodtam…

Hideg, nedves talajon feküdtem. Fáztam. Fáztam és rettegtem. Nem tudtam, hol vagyok, hogy kerültem oda és egyáltalán, hogy mit keresek ott. Nem éreztem a kezeimet. Szinte minden porcikám zsibbadt és érzéketlen volt, még az agyam is. Hiába próbáltam megmozdulni, vagy csupán kinyitni a szemem, egyik sem ment. Kiáltani próbáltam, de azt is hiába. Furcsa zajok és szagok ostromolták érzékeimet. Zavart a halk morajlás, a susogás, és valami pattogott is a közelben. Dohos föld és füst szaga telítette el az orromat. A füst csípte a szememet, még lehunyt pilláim alatt is, és kaparta a torkom. Tábortűz? De akkor miért van ilyen hideg? Elaludtunk a tábortűz mellett a gyerekekkel! Fel kell ébrednem, és raknom kell a tűzre, különben megfáznak. De továbbra sem sikerült mozgásra bírni elgémberedett tagjaimat. Az izmaim nem engedelmeskedtek az akaratomnak. Tehetetlennek éreztem magam, és ez még jobban megijesztett. Hirtelen, mintha a felkelő nap első sugarai világították volna be a tájat. Lebegtem, és a halvány sárgás fényben megláttam… magamat! Ez nem gyerektábor! A földön feküdtem megkötözött kézzel, meztelenül. Tőlem nem messze hamvadó tűzrakás pattogott, sűrű füstöt eregetve.

A szagok és zajok elillantak, már csupán halk szuszogást hallottam. Végre sikerült kinyitnom a szemem. A szobában feküdtem az ágyon, nem messze tőlem Trish mormogott álmában. Pár percig még próbáltam szabadulni az álom és ébrenlét határán áthozott furcsa zsibbadtságtól, majd óvatosan kicsusszantam a takaró alól, papucsba és köntösbe bújtam, és kiosontam a konyhába. Haladéktalanul szükségem volt egy jó erős kávéra. Éreztem, hogy ez az álom sem csupán szimpla rémálom, hanem a múltam egy része, bármilyen hihetetlenné és földöntúlivá tette, ahogy a fák felett lebegve lepillantottam magamra. Azzal is tisztában voltam, hogy a valóságban nem ágyban, meleg takaró alatt ébredtem. Jó lett volna ezt hinni, de nem áltattam magam. Bár az álomban ezúttal ő nem volt jelen, pontosan tudtam, hogy ez is ott és akkor történt meg velem.

Még mindig a már kihűlt, üres csészét szorongattam, amikor a többiek sorban csatlakoztak hozzám.

– Jesszusom, Madi! – kiáltott fel Trish, mikor meglátott. – Aludtál te egyáltalán? Nagyon ramatyul festesz!

– Kösz, Trish! Neked is szép jó reggelt! – néztem fel rá grimaszolva.

Pár perc elteltével Haley is megjelent, és álmos arccal kávét öntött magának.

– Te sem tudtál aludni, Madison? Nekem, azt hiszem, ma intravénásan kell adagolni a kávét – Egy nagy ásítást a tenyere mögé rejtve lerogyott velem szemben.

Csendben megreggeliztünk, majd bevonultam a fürdőbe a szokásos reggeli teendőim elvégzéséhez. Szerencsére az idegesítő és macerás alapozást hamarosan elhagyhattam, a véraláfutásaim már alig látszódtak. A combomon lévő hegeket is bekentem, majd a szokásos festő szerelésembe bújtam. Éppen elkészültem, amikor Ryan megérkezett. Nem igazán értettem, mit keres nálunk, amikor neki is órája lesz, de ettől függetlenül örültem a kellemes meglepetésnek. Egészen addig, míg meg nem szólalt.

– Jó reggelt, lányok! Szia, Madi! Megint rosszat álmodtál? – kérdezte együtt érző hangon, puszit nyomva az arcomra.

– Na, ebből elég! – csattantam fel dühösen. – Ma mindenki az én kinézetemmel van elfoglalva? Ha még valaki megemlíti, hogy milyen pocsékul nézek ki, az megnézheti magát!

Szegény Ryan tanácstalanul nézett a lányokra, akik csak behúzott nyakkal ültek egymás mellett. Dúlva fúlva nekiálltam, hogy eltakarítsam a reggeli maradványait, közben Haley is készülődni kezdett. Ma már mennünk kellett rajzra, és mivel egy óra elmaradt, szerettünk volna hamarabb kezdeni, hogy behozzuk a lemaradást. Ekkor toppant be Zac. Egy felhúzott robot mozdulatait utánozva, vigyorogva puszit nyomott Trish, majd Ryan arcára és lépett tovább hozzám, de megtorpant.

– Mi az, lányok, traccsparti volt? Legalább Madit hagyhattátok volna aludni! Szegénynek elég rossz éjszakái voltak mostanában. – Tettetett rosszallással nézett Trish-re.

Ezzel betelt a pohár. Lecsaptam a mosogató szivacsot, vízcseppeket fröcskölve minden irányba, és dühösen hátrafordulva rámeredtem.

– Szerencséd, hogy indulnom kell, különben most megtudnád, milyen az, ha dühös vagyok! – kiviharzottam a konyhából, és meg se álltam a bejárati ajtóig.

– Miért? Valami rosszat mondtam? – hallottam Zac zavart érdeklődését, mire Trish, Ryan és az éppen visszatérő Haley hangos kacagásban törtek ki.

Haley és Ryan a földszinten értek utol. Ryan, látva még mindig morcos arcomat, felkapott és vigyorogva megforgatott a levegőben. Jókedve láttán kissé megenyhültem, de levertségem nem akart elmúlni. Nem igazán az iménti megjegyzések miatt voltam rosszkedvű. Egyszerűen így ébredtem. Zavart az álmom, pontosabban a tehetetlenség, ami álmomban eluralkodott rajtam, és még ébredés után sem tudtam teljesen lerázni magamról. Reméltem, hogy a festés majd segít. Ryan egészen a művészeti épületig kísért minket. Az ajtóban megállt, gyengéd csókot lehelt a számra és a fülemhez hajolt.

– Te mindig gyönyörű vagy – súgta, majd elindult az énekzene tanszék felé.

A termet már rendbehozták a takarítók, így azonnal neki is láthattunk az alkotásnak. Ezúttal senki nem hozta szóba a betöréseket, és szerencsére a külsőmet sem. Mindenki elmélyülten dolgozott. Mr. Morrisnak igaza lett, ezzel a témával mindenki hamarabb végzett, így szerencsére nem kerültünk olyan nagy csúszásba. Az óra második felében már a következő „feladványon” törtük a fejünket. Ezúttal a mozgások voltak soron, és én a lebegést húztam. Mi ez, valami rossz vicc?! Dühösen és csalódottan néztem körbe, de senki nem foglalkozott velem. Úgy éreztem, elárultak. Honnan tudják, mit álmodtam, hogy mi jár a fejemben?! Ki szórakozik velem?!