A szivárvány tövében - 7. rész

Bizalom

Egy kis hidegvíz, és máris jobban lettem. Azt hiszem, fel kellene hívnom Dr. Turnert… És Faith-el se beszéltem, mióta itt vagyok.

Visszatérve a szobába fásultan vettem tudomásul, hogy Trish ugyanott ülve várt rám. Nem hibáztathattam érte, a helyében én is kíváncsi lettem volna.

– Sajnálom, ha felébresztettelek! – Lehet, hogy mától életem végéig egyedül kellene aludnom? Ellenkező esetben minden reggel ez lesz az első mondat, ami elhagyja a számat.

– Ne is foglalkozz vele – legyintett. – Inkább mesélj! Mi ez az egész? Tegnap délben a Dominóban pizzáztunk, amikor beviharzott az a két fiatal srác a rajzosok közül és tíz percen keresztül azt taglalták, hogy milyen rémálmaik lesznek a műved miatt. Erre tessék, neked is rémálmaid vannak!

Magam elé meredve próbáltam kitalálni, vajon mit és mennyit mondjak el neki, egyáltalán elmondjam-e az igazat.

– Ne érts félre, nem akarlak én faggatni – hadarta gyorsan –, de aggódom. Elmondod, mi történt?

– Azt hiszem… el kellene – mondtam végül, lassan leereszkedve mellé. – Nemrég… megtámadtak… – kezdtem bele halkan, kissé még tovább cenzúrázva a történet általam ismert, amúgy sem túl hosszú verzióját. – A napokban engedtek ki a kórházból. De sajnos nem emlékszem a történtekre. Az egyetlen emlékem egy álom. Meglátok valakit az erdőben, de nem ismerem fel, csak a világító kék szemeket látom. Üldöz, majd amikor elkap, sikoltozni kezdek. Ezt hallhattad te is.

– És hogy kerül a képbe Ryan? Azt hittem, csak itt ismertétek meg egymást?

– Így is van. Legalábbis azt hiszem. Az igazság az, hogy még a saját emlékeimben se bízhatok meg. Nemrég még a nevemet sem tudtam – magyaráztam neki keserűen. – De én is furcsállom… Csak szólt volna, ha már találkoztunk! Én inkább arra gyanakszom, hogy az új élmények is befolyásolják az álmomat. De azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felhívom a kórházat és beszélek egy szakemberrel…

– A sebhelyeid is…? – hagyta félbe tétován a mondatot a karomra és a combomra mutatva.

Révetegen végighúztam a mutatóujjam a combomon virító, szabályos égési csíkokon, majd bólintottam.

– Igen, ezeket is akkor szereztem. Többek között.

– Sajnálom. Nem is tudom, mit mondjak… Mint orvostanhallgató, elég sok csúnya esettel találkoztam a sürgősségi gyakorlaton… Soha nem értettem, mi visz rá embereket, hogy ilyet tegyenek! Az erőszak nem old meg semmit! Persze aztán utólag mindegyik az elmeállapotára hivatkozik! – Egyre jobban belelovalta magát, a végén már szinte kiabált, majd hirtelen elhallgatott és megszeppenve rám nézett. – Ne haragudj, de az ilyesmi mindig kihoz a sodromból!

– És akkor még nem beszélt a gyermekbántalmazókról! – toppant be hirtelen Zac, elcsípve az utolsó mondatokat.

– Jesszusom, de megijesztettél! – ugrott fel Trish.

– Mióta vagy itt? Mennyit hallottál? – kérdeztem kicsit élesebben a kelleténél.

– Csak most jöttem és hallottam, hogy Trish megint a szokásos témánál tart. Ez a vesszőparipája. És ha belelendül, le se lehet állítani. Gondoltam megmentelek, amíg még lehet – mondta mosolyogva. Vagy nem tűnt föl neki a zaklatottságom, vagy úgy gondolta, jobb ha nem reagál rá. Akárhogy is, hálás voltam érte.

– Ez esetben, köszönöm! Bár teljesen egyetértek Trishával. De lassan mennem kell – néztem a telefonom órájára. – Nemsokára a rajzteremben kell lennem, és még nem is reggeliztem. Felálltam, és ruháimat, táskámat felkapva, magukra hagytam őket.

Aznap még az előző munkán kellett dolgoznunk, de én jóval hamarabb végeztem, ezért úgy döntöttem lefotózom a kész képet és elkérem a következő feladatot Mr. Morristól. Elővettem a táskámból a kis digitális gépet, amit direkt e célból vettem még indulás előtt, és készítettem pár képet a festményről.

– Kész is vagy? – kérdezte Greg elismerően. – Én azt hiszem, még éjjel is ezen fogok dolgozni… – matatott bosszúsan az asztalán tornyosuló kusza tárgyhalmazon.

Nem igazán tudtam pontosan kivenni, de mintha egy térdeplő, kuporgó emberi alakot ábrázolt volna, előtte egy földhalom.

– Gyász? Szomorúság?– kérdeztem az általa kifejezni próbált érzelemre célozva.

Meglepett, örömteli pillantás volt a válasz. Visszamosolyogtam rá, majd még egyszer elkattintottam a gépet.

– Miért fényképezed le, amit festettél? – kíváncsiskodott a hátam mögül Haley.

Automatikusan kibukott belőlem az igazság.

– A pszichodoki szerint sokat segíthetnek a gyógyulásban.

Későn kaptam észbe, már nem tudtam visszaszívni az elhangzott mondatot, ezért inkább úgy tettem, mintha egy teljesen hétköznapi tényt közöltem volna. Eltettem a gépet és figyelmen kívül hagyva a többiek döbbent arckifejezését a tanárhoz sétáltam, aki egy portrén dolgozott elmerülten.

– Floyd! Megkérdezhetem, mi a következő téma? Szeretném hamarabb elkezdeni, ha lehet.

Összeráncolt homlokkal nézett fel rám, kissé kába, homályos tekintettel. Szabad kezével megdörzsölte az állát, zöld festéket kenve többnapos borostájára, majd megrázta a fejét, mintha a gondolatait akarná rendezni.

– Persze, persze – mondta végül. – A következő feladat mindenkinek ugyanaz lesz és mégis más – vigyorodott el talányosan. – Az alkotások címe ez lesz: ÉN – ezzel minden további magyarázat nélkül vissza is tért saját munkájához.

Mi sem egyszerűbb, gondoltam dühösen. Persze csak a képtelen helyzetre voltam dühös, nem a tanárra. Nem tudhatta, hogy számomra ennél nehezebb feladatot most nem is adhatott volna. Leginkább önmagammal nem voltam tisztában. Persze rajzolhattam vagy festhettem volna egy egyszerű önarcképet, de akkor hol marad a kihívás? Végül úgy döntöttem, hogy adok magamnak még egy kis időt. Levettem és a sarokban a falhoz támasztottam a kész képet, és elmostam az eszközöket.

Még bőven volt időm a táncóráig. Ezúttal legalább nem úgy fogok beesni, mint egy szobafestő-mázoló. Visszamentem a szállásra és gyorsan lezuhanyoztam. Éhes még nem voltam, így inkább sétálni indultam. Cél nélkül, gondolataimba merülve kóvályogtam a közeli parkban. Még mindig nyugtalanított az álmom felettébb különös alakulása. Ijedten összerezzentem és körbefordultam, amikor valahol a hátam mögött hirtelen ág reccsent, de mint eddig, most se láttam senkit. Idegesen megrázkódtam és szidtam magam, amiért már megint képzelődöm. Elővettem a mobilom, és tárcsáztam Dr. Turner számát. Legalább tízszer kicsengett mire felvette.

– Tessék, itt Dr. Audrey Turner – hallottam meg megnyugtató, lágy hangját.

– Jó napot, doktornő! Madison Hayes vagyok. Akadt egy kis problémám.

– Á, jó napot, Miss Hayes! Mi történt? Jól van? – aggodalom csendült ki a hangjából.

– Köszönöm, igazából jól vagyok, csak történt valami, amit nem igazán értek. Ön talán tud segíteni, ha van egy kis ideje.

– Hallgatom…

– Az álmomról lenne szó. Megváltozott.

– Úgy érti, újabb emlékek törtek felszínre?

– Nem egészen… Éppen ezért nem értem. Tulajdonképpen hajszálra ugyanaz, mint eddig, de a végén, amikor segítségért kiáltok… egy olyan embert hívok, akit csak most ismertem meg – nyögtem ki nagy nehezen. Valahogy nehezemre esett Ryanről beszélnem, tudván, hogy olyasmit érzek iránta, ami még számomra is újdonság, ráadásul több okból sem lenne szabad azt éreznem, amit.

– Értem. Ha nem vagyok túl indiszkrét… Ez a valaki nagy hatással van önre, igazam van? – összeráncolt szemöldökkel néztem a telefonra. Ez a nő gondolatolvasó is?

– Igen, azt hiszem, ez a helyzet. Bár ez kissé bonyolultabb…

– Soha nem egyszerű! – nevetett fel a doktornő a vonal másik végén. – Mindenesetre úgy tűnik, megbízik az illetőben. Még ha az ön szavaival élve, bonyolultabb is a helyzet, az álma alapján az életét is rábízná. De ha jól értettem a lényeget, nem érti, hogy ha az álma egy emlék, akkor hogyan szerepelhet benne egy olyan személy, akit a történtek időpontjában még nem is ismert. Nos, a helyzet az, hogy mivel az álmok fő célja a napközben szerzett friss ismeretek feldolgozása, így ezek a bizonyos friss információk mindenképpen hathatnak rá. Az álom rendszerint az elmúlt három napban történtekkel "foglalkozik", valójában azonban ilyenkor a tudatunk tértől és időtől függetlenül kóborol. Mivel önt leginkább a támadás körülményei foglalkoztatják, ezért álmodik rendszeresen arról, és ezt a fő szálat szövik át a jelen önre leginkább ható történései.

Huh… Erre aztán nem számítottam. Álomfejtés magas fokon. Még hogy megbízom benne…

– És hogyan fogom tudni ezek után eldönteni, hogy melyek a múltból származó emlékmorzsák? Most könnyen ment, hisz egyszerűen ki tudtam szűrni az új, jelenből származó információt. De mi lesz, ha az egyre több élmény és ismeret teljesen összekuszálódik?

– Nem hiszem, hogy erre sor kerülne, bár az „álomfejtés” nem egzakt tudomány. A lényeg, hogy ne idegeskedjen ezen. Egyszerűen fogadja el a történteket. A többit majd meglátjuk.

– Értem. Nagyon köszönöm doktornő, hogy időt szánt rám.

– Csak hívjon nyugodtan bármikor, ha szükségét érzi. Ja, és Madison! Ismer egy bizonyos Dr. Brian Curtist?

– Nem. Miért kérdi?

– Ön után érdeklődött. Azt mondta, a nagybátyja és az iskolában azt tanácsolták neki, hogy hívjon minket.

– Furcsa… Már csak azért is, mert a szüleim mindketten egykék voltak…

– Nos, mindegy! Lehet, hogy a nővérke félreértett valamit. Viszont hallásra, Madison!

– További jó munkát, doktornő!

A paranoiás képzeteimet, miszerint valaki követ és figyeli minden lépésemet, inkább megtartottam magamnak. A végén még visszarendel és diliházba zárat. Eltettem a telefont, és ebédelni indultam. Ezúttal a kicsit távolabbi Mediterrán éttermet választottam, így szerencsére nem botlottam ismerősbe. Rendeltem egy zöldséges paellat és egy pohár ásványvizet, de még evés közben is a doki szavai jártak a fejemben. Megbízom Ryanben… De hisz nem is ismerem! Még egy szót sem váltottunk. És azok alapján, amiket hallottam róla, nem is nagyon hiszem, hogy helyes döntés lenne közelebb kerülni hozzá.

Ha nem akartam megint elkésni, igencsak szednem kellett a lábam. Hiába nem voltam tetőtől talpig festékes, most is mindenki felkapta a fejét, amikor beléptem a terembe. Gyorsan végignéztem magamon, de öltözetem hiánytalan és rendezett volt. Tudtam, hogy ma „tangó nap” lesz, így a tánchoz illő bordó, bő szoknyát, fekete, testhezálló, tölcsér ujjú felsőt és egyetlen tűsarkúmat vettem fel. Nem éppen optimális viselet egy maratoni táncórához, de sajnos a tánc-cipőmet otthon hagytam az iskolában. Intettem Trisháéknak, majd a cipőmből kibújva rövid bemelegítésbe, nyújtásba kezdtem, ezúttal persze mellőzve a túl sokat mutató gyakorlatokat. Hiába, a szoknyát nem erre találták ki… Pár perc múlva Ryan is megérkezett és egyenesen felém tartott. Elhatározásom, miszerint távol tartom magam tőle, kissé megingott, amikor elismerően végigpillantott rajtam. Az sem segített a helyzetemen, hogy ő sem nézett ki rosszul. Mintha tudta volna, hogy mi lesz rajtam, fekete szövetnadrágot és bordó inget viselt, a felső gombokat lazán kigombolva. A bennem felkavart kusza érzésektől dühös lettem. Visszafogott biccentéssel válaszoltam meleg mosolyára. Miután a tanárnő megérkezett és teljesen feleslegesen bejelentette, hogy ma a standard táncok kakukktojása következik, vagyis tangózni fogunk, a párok szó nélkül vették fel az alapállást a parketten. Kivéve engem.

– Tanárnő! – A tervezettnél kissé félénkebbre sikerült a hangom. – Tudom, hogy már tegnap kialakítottuk a párokat, de nem lehetne szó esetleg mégis egy cseréről?

Hirtelen négy szempár meredt rám. Míg Beverley tekintete mohón villant felém, Nate és Mrs. Torres bosszúsan méregettek, Ryan gyönyörű zöld szemei pedig értetlenül néztek az enyémbe.

– Csak arra gondoltam, hogy a testmagasságomat tekintve Daryl talán… – próbáltam gyorsan menteni a helyzetet, de a tanárnő ridegen félbeszakított.

– Semmi variálás, Miss Hayes! Tegnap világosan megmondtam, vagy tévedek? És egyébként is tökéletes párt alkotnak Mr. Hendersonnal – tette hozzá kissé megenyhülve, majd elindította a zenét, jelezve, hogy vitára nincs lehetőség. – Oh, bocsánat! Rossz lemezt hagytam benne… – kezdett zavart magyarázkodásba, amikor felcsendült a tradicionális tangó zene.

De Ryan ekkor már a karjaiban tartott, szorosan, ahogy azt az argentin tangó megkívánja, és vezetni kezdett a szenvedélytől fűtött zenére. Jó ég, mit fogunk ezért kapni Mrs. Torrestől! A várható következmények ellenére csatlakoztam a „játékhoz” és dacosan felszegett fejjel válaszoltam rögtönzött lépéseire.

– Miért akartál párcserét? – kérdezte az arcomat fürkészve. Először hallottam a hangját. Dallamos mélysége váratlanul ért. Ha ehhez még hozzávesszük meglehetősen intim testközelségét, talán nem is olyan meglepő, hogy hirtelen úgy éreztem, túl meleg van a teremben. Reakcióm persze megint feldühített.

– Hallhattad… – válaszoltam mereven.

– És valójában? – döntött hátra hirtelen, mélyen a szemembe nézve.

Ezúttal, az előbbitől merőben eltérő érzések kerítettek hatalmukba. A kissé erőszakos mozdulattól és a megítélésem szerint túl szoros ölelésétől ideges remegés futott végig rajtam, a gyomrom görcsbe rándult. Az arcom is tükrözhette érzéseimet, mert gyorsan felegyenesedett és továbblendített. Egyik pillanatról a másikra váltakozó, ellentétes érzelmeim kikészítettek. Már magam sem tudtam, mire hogyan fogok reagálni.

– Nem tartozik rád – vágtam a képébe feszülten, majd jobb tenyeremet nyújtott karral a mellkasának feszítve eltoltam magamtól és úgy követtem a lépéseit. Nyertem néhány másodpercet, hogy kissé magamhoz térjek.

Egyetlen szó nélkül fejeztük be a táncot, de bosszúból igencsak megnehezítette a dolgomat. Amikor végül elhallgatott a zene, lopva körülnéztem. Beverley gyilkos tekintete szinte a padlóhoz szegezett és legszívesebben visszamenekültem volna Ryan karjai közé.

– Nos, köszönjük az argentin tangó bemutatót, de visszatérhetnénk esetleg a standard versenytáncok világába? – A tanárnő hangja szigorúan hasított a levegőbe, az arcán azonban korántsem a várt erélyesség tükröződött. A szemében mintha elismerő mosoly csillant volna.

Hiába szólalt meg immár a megfelelő zene, mindenki minket bámult, míg Mrs. Torres néhány határozott, éles tapssal fel nem hívta a figyelmüket a feladatra. Úgy tűnik, szokásommá válik, hogy így vagy úgy, de közröhej tárgyává tegyem magam. A továbbiakban Ryannel mereven tartottuk magunkat a standard táncelemekhez és nem is szóltunk egymáshoz, de szinte vibrált közöttünk a feszültség. Az a kellemetlen sejtésem támadt, hogy nem adja fel ilyen könnyen.

Az óra második felében ismét megjelent Mr. Torres és miután tartottak egy rövid bemutatót, átvettünk néhány lépéskombinációt, amit a tanárnő hiányolt néhányunk repertoárjából, és persze nem hagyta szó nélkül a tartásbéli problémákat sem. Egyszóval újfent jól meg lettünk dolgoztatva. Még szerencse, hogy ezúttal ebédeltem. A tanárnő távozását követően szinte bukórepülésben közelítettem meg a táskámat és sivatagi vándorként kaptam az ásványvizes flakonom után. Miközben csillapítottam a szomjamat, hátamat a falnak vetve, nyújtott lábbal, csukott szemmel üldögéltem a földön és élveztem, ahogy az izmaim végre ellazulnak. Felpillantva pedig frászt kaptam, mert közvetlenül mellettem Ryan guggolt és elgondolkozva engem figyelt. Segítséget kérve néztem körbe a teremben, Trisha pillantását kutatva, de ő csak kajánul rám vigyorgott, felém intett, és Zacet maga után húzva távozott. Igaza lett. Mégis visszaadta a kölcsönt.

– Szóval, miért akartál lerázni? – tette fel ismét a kérdést Ryan, leereszkedve mellém a földre.

– Nem akartalak lerázni… – ellenkeztem bágyadtan, de megrovó pillantása belém fojtotta a hazugságot. – Na, jó, le akartalak rázni! Most boldog vagy? – kérdeztem végül dühösen.

– Nem, mert még mindig nem értem, miért?

– Ha tudni akarod én sem! – szakadt ki belőlem. – Túl bonyolult most az életem, nincs szükségem további zűrökre!

– Ezek szerint én csak zűrt hoznék az életedbe… – ismételte sértődött hangon, mire elöntött a bűntudat.

– Ne haragudj, nem ellened szól. Azt hiszem, most mindenkinek ezt mondanám. – Még én is éreztem, hogy a bocsánatkérésem elég gyenge lábakon áll.

– Egy sima bocsánatkéréssel nem érem be – jelentette ki. – Ha ki akarsz engesztelni, el kell jönnöd velem vacsorázni!

Szája sarkában pimasz mosoly bujkált és rájöttem, hogy eleve az volt a célja, hogy bűntudatot ébresszen bennem. Harcra készen kaptam fel a fejem, hogy a szemébe mondhassam, igenis, kizárólag problémát jelent nekem a személye, de elkövettem egy hibát… Belenéztem azokba a gyönyörű, tengerzöld szemekbe!

– Csak egyetlen vacsora… – nógatott, hosszú szempillái alól fellesve rám. Elvesztem, tehetetlen voltam.

– Rendben, egy vacsora – egyeztem bele tétován.

Feltápászkodtam a földről és táskámat felkapva, hátra sem nézve elindultam az ajtó felé. Hallottam, hogy mögöttem sétál, de direkt nem vettem róla tudomást. Pár lépés után megtorpantam, mire ő majdnem nekem jött, és mindkét cipőmből kibújva, mezítláb sétáltam tovább, cipőimet a kezemben lóbálva. Az ajtónál elém került és vigyorogva kitárta előttem. Egészen a kollégiumi szobaajtóig kísért szótlanul.

– Mikor jöhetek érted? – törte meg a csendet, mielőtt beléptem volna a szobába.

– Hová megyünk? – kérdeztem vissza.

– Meglepetés! – mosolygott titokzatosan. Amikor sokatmondóan végignéztem magamon, leesett neki a tantusz. – Öltözz csinosan!

– Akkor vennem kell egy pár cipőt… Ez egy kínzóeszköz! – néztem fintorogva a kezemben lévő tűsarkúra, majd kinyitottam az ajtót, és a fegyvernek is beillő topánokat óvatosan az ajtó mögé hajítottam.

– Nyolckor itt leszek érted – mondta, és a már megszokott meghajlással búcsúzott, majd fejét csóválva elindult a lépcső felé.

Szerencsém volt, mert amint Trish megtudta, hogy este „randim” lesz, vagyis aznap sokáig kettesben hagyom őket, úgy döntött, hogy egy-két órát igazán kibír szerelme nélkül, így eljött velem vásárolni. Gyorsan magamra kaptam egy kényelmesebb farmert, sportcipőt húztam, és hamarosan már az utcákat jártuk. Még jó, hogy itt az egyetem területén minden van, különben bolyonghattunk volna a nagyvárosban. Így viszont hamar megtaláltuk a nekünk való üzletet és hála az égnek, a megfelelő cipőt is, ami, nem mellesleg, táncolni is tökéletes. Sőt, Trish még egy csinos bordó-fekete ruhára is rábeszélt.

Hazaérve izgatott készülődésbe kezdtem, bár azzal ámítottam magam, hogy kizárólag a saját kedvemre teszem. Fél órát áztam az illatos habokban, fényesre keféltem és lágy hullámokba szárítottam a hajam, majd feltettem egy diszkrét, szürke árnyalatos sminket és egy leheletnyi szikrázó szájfényt Trisha készletéből válogatva. Végezetül belebújtam új szerzeményeimbe. és magamra hintettem egy keveset kedvenc Ozone parfümömből. A ruha ugyan számomra kissé túl merész, de tagadhatatlanul gyönyörű költemény volt könnyű, lágy esésű anyagból. Nyakban elől keresztezett pántból kiindulva a bordó anyag a melleim vonalát követve kiszélesedett, majd lefelé haladva ismét egyre keskenyebb lett, míg végül valamivel derékmagasság alatt hátul újra összekapcsolódott. Innen indult a köldököt szabadon hagyó, csípőre simuló, fokozatosan bővülő szoknyarész, mely bőven a térdem felett véget is ért – épphogy takarta a vörös hegeket. A selymes kelme által teljesen szabadon hagyott hasamat kizárólag egy áttetsző, fekete csipkebetét fedte, hátamat még ennyi sem.

Mindennel végezve kiperdültem a szobába, és megmutattam magam a rám váró Trishának és Zacharynek. Trisha ugyan kevesellte a sminket, én pedig sokalltam a testemből megmutatott részleteket, végül megegyeztünk, hogy alkalomhoz illően nézek ki. Még éppen volt időm áttenni az irataimat és a telefonomat, no meg némi pénzt, a Trish-től kölcsönkapott fekete kistáskába, és már meg is hallottam a halk kopogtatást.