2014. október 30., csütörtök

Sorsforduló – 10. rész

– – –
Milyen idillikus! Hogy oda ne rohanjak!
Nagyon nyugodt, túlságosan, ami azt jelenti, hogy nem vette komolyan a fenyegetést.
Azt reméltem, ha elolvassa a levelet, továbbáll, és ha egyedül marad, könnyedén elkaphatom. Senki nem kereste volna. De a kis kurva nem vesz komolyan. Meg fogja bánni. Engem senki nem hagyhat el!
Már akkor le kellett volna csapnom rá, amikor megláttam, hogy elhagyja a házat, de azok a hülye szomszédok folyton azt lesték, mit csinálunk. Egész délután követtem, de egy percre sem állt meg sehol, még hugyozni sem tudtam kiszállni a redvás autóból. Ezt is visszakapja, de vissza ám!
A baleset viszont kibaszott jó volt, majdnem elélveztem, amikor azt hittem, összeütköznek, ráadásul tökéletes alkalom lett volna. Kár, hogy épp egy kurva hőst fogott ki.
Nem baj, megoldom. Legfeljebb a drága szerelemdoktor is megkapja a magáét. Még jobb is így…
– – –
 
Viktor –

A következő napokban több okom is volt örülni. Az első számú ok, hogy Viki teljesen megnyugodott, miután a saját szemével győződhetett meg róla, reggelről-reggelre, hogy valóban nem iszom, és láthatóan helyreállt a rend a kis lelkében. Már amennyire… A második, hogy a nagy vallomáskor összeomlott bizalmi viszony is újjáéledni látszott Petra és köztem. Azóta sem igazán tudom, miért mondtam azt, amit – miért úgy, miért pont akkor és miért pont neki. Petra reakcióját annál inkább értettem és tudtam, magyarázattal tartozom neki, de nem mertem felhozni a témát, mert féltem, egy újabb repedést nem élne túl ez a nagyon is törékeny barátság. Jókedvem harmadik oka rettentően kicsinyes volt, de szórakoztató: anyám kisebbfajta idegsokkot kapott a rólam szóló újabb pletykák hallatán. Nem csak újabb andalgásunk híre kelt ugyanis szárnyra, de a rendelőbéli hangos szóváltásról szóló kitalációk is szájról-szájra jártak. A végén odáig fajultak a találgatások, hogy Petra azért esett nekem, mert megtudta, hogy összeszűröm a levet Barbival. Igaz, nem győztem bocsánatot kérni Barbitól, de még így is megérte.
Sajnos nem élvezhettem annyira a helyzetet, amennyire szerettem volna, mert rengeteg volt a munkám. Viki ugyan imádott asszisztálni nekem és ajnározni az állatokat, már amelyiket engedtem, ez mégis azt jelentette, hogy kevesebbet lehettem együtt vele, és Petrával. Ez utóbbit bántam is, meg nem is.
Szerencsére a lábadozó vendégállatok sétáltatása kedvelt szórakozás lett a helyi kamasz srácok körében, így azt az egy-két órát mindig kihasználtam, hogy egy kis plusz időt nyerjek. Ilyenkor gyakran csak a kertben ücsörögtünk és néztük, ahogy Viki játszik, de Petrával előszeretettel vertük tönkre egymást dartsban is.
A helyi közösségi élet fő színterét is meglátogattuk, mert Petra elárulta, mindig is szeretett volna megtanulni bowlingozni és biliárdozni. Mivel a közeli presszóban mindkettőre volt lehetőség, a ritka szabad délutánok egyikén, hármasban kibéreltünk egy pályát. Miután Petra körme az első gurítás áldozatául esett, igen vehemensen vetette bele magát a bábuk mészárlásába. Azzal szórakoztatta Vikit, hogy minden filmbéli bowling jelenetet és gurítótechnikát leutánzott, amit valaha látott. Míg Vikinek a lábujjhegyen tipegős Flinston-módszer nyerte el leginkább a tetszését, nekem a brutál-gurítás tetszett, akármelyik filmből lopta is.
Szépen elsétált a golyóval a pálya széléig, ott terpeszbe állt, két kézre fogta a golyóbist, enyhén behajlított térddel lehajolt és komótosan útjára indította. Mozdulatlanul megvárta az eredményt, mielőtt lassan, lábán végigsimítva felegyenesedett. A legszebb nem az volt benne, hogy szinte mindig tarolt vele, hanem a látvány. Megérte miatta elveszíteni néhány frame-et. Már alig vártam, hogy biliárdozni lássam.
Az ösztön egyértelműen Petra felé hajtott, de egyelőre én voltam az erősebb. Nem terveztem hosszútávú kapcsolatot, és Petra nem az a nő volt, főleg az előzmények ismeretében, akit csak használ az ember, aztán továbbáll. Arról nem is beszélve, hogy máris túlságosan kötődtem hozzá érzelmileg, közvetetten, Viki miatt és közvetlenül is. Képtelen lettem volna fájdalmat okozni neki, márpedig ha engedek a vágyaimnak és lefekszem vele, annak biztos következménye a fájdalom, valószínűleg mindkettőnk részéről.
Az, hogy Melinda emléke még élénken élt bennem, szégyen, nem szégyen, nem sokat nyomott a latban. Már jóval a halála előtt megromlott a kapcsolatunk, és nem csupán az állapota miatt. Hiába tudtam, hogy beteg volt, néhány cselekedetét egyszerűen nem tudtam tünetként elkönyvelni, akárhogy próbáltam is. Márpedig megpróbáltam. A lelkiismeretem egyre csak háborgott, amiért olyasmi miatt okolom, amiről nem tehetett, olyasmiért haragszom rá, amit valószínűleg nem tett volna, ha nem abban az átkozott érzelmi hullámvasútban éli az életét, de hiába próbáltam megfelelni az erkölcsi normáimnak, nem tudtam neki megbocsátani. Még a halála után sem. Úgyhogy ő volt talán az egyetlen, aki semmilyen módon nem szólt bele a Petrával való kapcsolatomba.
Megtette helyette mindenki más. Szinte a falu összes lakója tudomásomra hozta valamilyen módon a véleményét, ki nyíltabban, ki burkoltan. Meglepő módon a többség romantikusnak bizonyult, még a kérges kezéről és hatalmas sercintéseiről ismert Feri bá is. Anyám különleges eset volt, az ő módszere jóval túlmutatott a nyílt vélemény-nyilvánításon. A vacsora óta, Petra hirtelen távozása ellenére, kizárólag szuperlatívuszokban volt hajlandó nyilatkozni róla. Szó szerint rám parancsolt, hogy kapjam le Petrát a tíz körméről, és addig el se engedjem, amíg nem ígér örök szerelmet, sőt, még utána se. Nem mondhatom, hogy boldoggá tette a hirtelen pálfordulás, most igazán örültem volna egy ellenlábasnak, aki segített volna távol tartani magamat tőle.
Eltelt így egy újabb hét, és én a végletekig kimerültem. Nagyon kellett valami, ami eltereli a figyelmemet, de arra, ami történt, nem számítottam.
Amikor szombat délben beléptem a házba, szinte földbe gyökerezett a lábam. A konyhából halk, dallamos beszédhang szűrődött ki. Viki hangja. Petra az ajtóval szemben állt és azonnal észrevett.
De jó, hogy jössz, Viktor, szükségem lenne a segítségedre.
Gyors közbelépéséből azonnal tudtam, azt akarja, most se reagáljak, de ennél nehezebbet nem nagyon kérhetett volna. Dühös lettem, amit szintén látott, ennek ellenére, vagy éppen ezért, folytatta a csevegést.
Elég csúnyán elvágtam az ujjam, megnéznéd? A fürdőben láttam a múltkor sebtapaszt. Viki, addig te keverd össze a tésztát, rendben?
Rendben.
Mi ez az egész, miért nem engeded, hogy beszéljek Vikivel?!
Csak suttogtam, de a dühöm így is jócskán érvényesült.
Viktor, egyre biztosabb vagyok benne, hogy Viki mutista.
Mi?!
Ezt az állapotot úgy hívják, elektív mutizmus vagy, ha úgy jobban tetszik, választott némaság.
Sehogy nem tetszik – mordultam fel.
Persze, ne haragudj, rossz szóhasználat volt. – Kezét a karomra tette, és ott is hagyta, ami szándékának megfelelően, valóban nyugtatóan hatott rám. – Dióhéjban és általában ez annyit tesz, hogy csak bizonyos személyekkel és csak meghatározott helyzetekben beszél. Hangsúlyozom, nem dacból, a múltkor már beszéltem a szorongásról, ami gátolja.
És pont te vagy az a bizonyos?
Tudtam, hogy cinikus és vádló a hangom, de nem tehettem ellene, keserű voltam és féltékeny. Láttam, hogy rosszul esett neki, hiába rejtette mosoly mögé.
Nem annyira én, mint inkább a konyha.
Ezt magyarázd meg!
Talált egy elfoglaltságot, ami felszabadítja a gátlásait.
Hogy jöttél rá?
Sehogy, véletlen. Még csak négy éves, senki nem gondolta volna, hogy a sütés-főzés lesz a kedvenc hobbija. Nagyon élvezi, ha jól tudom, eddig is sokat forgolódott melletted a konyhában, és jót tett neki a múltkori sikerélmény a sütivel, a dicséreted, az hogy édesanyád elkérte tőle a receptet. – És a te hangod, ahogy kijelented, egyedül készítette, gondoltam. – Rengeteg pozitív megerősítést kapott aznap, büszke volt a teljesítményére.
Tehát a konyhában beszélgetni fog, de máshol nem?
Valami olyasmi, de ne úgy képzeld el, hogy most lett egy hely, ahol leülhettek csevegni. Eddig kizárólag az éppen végzett tevékenységgel kapcsolatban szólalt meg, és akkor is csak egyszavas válaszokat adott. Ha visszamegyünk, próbáld ki. Kérdezz tőle valamit arról, amit csinál, de egyszerű kérdés legyen, amire akár egy igennel vagy nemmel is tud felelni. Figyelmeztetlek, mással ne próbálkozz, mert csalódás fog érni. Egyrészt nem fog válaszolni, másrészt bezárkózhat, ha erőlteted. Az örömödet nem kell elrejtened, jó, ha érzi, hogy szereted hallani a hangját, de pezsgőt bontani azért nem kell.
Kivett egy Micimackós sebtapaszt a dobozból, és sebtében a mutató ujjára csavarta. Én mozdulni sem tudtam, le voltam döbbenve a hallottaktól.
Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy egy négyéves gyerek ennyire tudja kontrollálni, mikor és mit mond.
Nem figyeltél. Ez a kontroll nem tudatos. Egyfajta pszichés „biztosíték”, ami állandóan lekapcsol, ha veszélyt érez.
Amikor visszaértünk a konyhába, Viki a múltkorihoz hasonló állapotban fogadott, arcán sárgás massza száradozott, karja szinte könyékig lisztes volt, de kérte a pusziját.
Megint sütit készítesz?
Levegőt sem vettem, úgy vártam a választ.
Igen.
Halk volt, de tisztán érthető.
Hm, ez finomnak néz ki. Lenyalhatom?
Tessék.
Átnyújtotta a kézi habverőt, amivel épp összekutyulta a tálban a ragacsos állagú tésztát, én pedig lelkes nyalakodásba kezdtem.
Ez valóban nagyon finom. Leöblítem, jó?
Jó.
Petrára néztem. Arcán boldog mosollyal állt az ajtófélfának dőlve, szeme csillogott, ajkai ideges harapásoktól vöröslöttek. Ő is izgult. Legszívesebben megcsókoltam volna, de valamit még feltétlenül ki kellett próbálnom.
És, mi mást csináltatok ma, kicsim?
Viki csak meghúzta a vállát és csendben dolgozott tovább, én pedig üvölteni tudtam volna. Hogy magamra voltam-e dühös, Petrára, Vikire vagy a helyzetre, azt magam sem tudtam.
Jól van, szerintem már jöhetnek a meggyek.
Petra odaállt Viki és közém, és önfeledt vihogások közepette belepotyogtatták a tésztába a befőttesüvegből kihalászott meggydarabokat. Mire végeztek, rózsaszín pöttyök tarkították az arcukat, a kezüket és a konyhapult nagy részét, de egyikük sem foglalkozott vele. Viki betette a tálat a mikróba, Petra beállította az időt és elindította.
Szuper, nyolc perc és kész.
Feltartotta a tenyerét, mire Viki boldog vigyorral belecsapott, majd nekiálltak összetakarítani a hadszíntérré vált konyhában. Jobb híján segítettem nekik, közben pedig boldogan hallgattam Viki újabb egyszavas mondatait.
Azt hiszem, el fogok hízni – jelentettem ki váratlanul, mire Viki rám nézett –, ugyanis mától minden nap sütünk.
Miért?
Mert imádom a hangodat, és persze a sütijeidet is. Nagyon büszke vagyok rád, kicsim.
Viki mosolya szinte bevilágította a konyhát.



Folytatása következik!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése