A szivárvány tövében - 11. rész

Merénylet

Persze miután lecsillapodtam, beláttam, hogy lehetetlen dolgokon rágódom, hisz senki nem tudhatja, mit álmodtam, nem ismerhetik a gondolataimat. Talán még jó is, ha ezt az álmot is „kifestem” magamból. Nekiláttam hát, hogy megpróbáljam vászonra vinni azt a hihetetlen és mégis oly valóságosnak tűnő érzést. Most először nem sikerült azonnal megtalálnom azt a módot, ahogyan kifejezhetném, másokkal is láttathatnám, amit én láttam és „átéltem”. Megpróbáltam pontosan visszaidézni, és végül sikerült alámerülnöm az álomvilágba. Megszűnt számomra a valóság, a többiek eltűntek, a terem pedig átváltozott a mostanában oly sokszor felidézett kis erdei tisztássá. Ismerős hang szólított vissza révületemből.

– Sziasztok! – hallottam meg Ryan köszönését.

Jézusom, mit keres itt? Gyorsan elésiettem, nehogy meglássa a készülő képet. Persze észrevette, de nem tette szóvá.

– Perceken belül elkésünk, és Mrs. Torres a fejünket veszi – mondta inkább vidáman.

Miközben én gyorsan beáztattam az eszközeimet, ő, ahogy előző nap megbeszéltük, felajánlotta Haley-nek, hogy jöjjön el ismét megnézni az órát, és ha van kedve, a végén neki is tanítunk pár tánclépést. De Haley elhárította a meghívást, mivel a bátyjával azt tervezték, hogy bemennek a városba egy kiállítás megnyitójára. Nem bántuk, hiszen a lényeg az volt, hogy ne maradjon egyedül. Gyorsan visszaszaladtunk a szállásra, ahol őt már várta is Aidan. Rohamtempóban megmosakodtam, magamra kaptam a kikészített bő szárú vászonnadrágot és topot, vászoncipőbe bújtam, és már rohantunk is Mrs. Torres színe elé.

A quickstep lendülete hamar magával ragadott minket. Szökelltünk, szaladtunk, forogtunk, amíg bírtuk szusszal. A mozgás a kedvemen is sokat javított. Ráadásul holnap szombat, így tervezhettünk egy kis kiruccanást. A szállás felé menet összefutottunk Aidannel, ezért megszaporáztuk a lépteinket, de Haley-t nem találtuk otthon. Úgy döntöttünk, átmegyünk a rajzterembe, hátha ott van. Az ötlet bejött, viszont Ryannek is adott egy újabbat.

– Ha már itt vagyok, megnézhetem a képeidet? – kérdezte ellenállhatatlan pillantást vetve rám.

– Ha én is meghallgathatom, hogy játszol. – Nem tudom, miért gondoltam, hogy ez majd visszatartja.

– Csak egy szavadba kerül! Bármikor játszom neked! – adott játékos csókot a nyakamra és megindult a terem sarkában elhelyezett kész képek felé.

Nem akartam ott lenni, amikor megnézi őket, mégsem bírtam ki, hogy ne figyeljem a reakcióját a szemem sarkából. Úgy tettem, mintha az új képen dolgoznék, de közben láttam, ahogy az első kép láttán kiül a harag az arcára, és ökölbe szorította a kezét, hogy szinte belefehéredtek az ujjai. A tükrös képnél meglepődött. Rám kapta a tekintetét, de nem vette észre, hogy figyeltem. Egy darabig engem nézett, ahogy dolgoztam, majd óvatos, lágy mozdulattal végigsimított a vásznat betöltő arcmásomon. Hatalmasat dobbant a szívem.

Egy kicsit még festettem, ő pedig mögöttem állva figyelte a mozdulataimat és a kibontakozó, egyre részletgazdagabb képet. Ezúttal sajnos nem láttam az arcát, de mint mindig, amikor alkottam, hamarosan el is felejtkeztem a környezetemről.

Haley-vel hármasban sétáltunk vissza a szobánkba és úgy döntöttünk, otthon vacsorázunk. Nem volt kedvünk kimozdulni. Miután Trish és Zac is csatlakoztak hozzánk, elterveztük, hogy szólunk még pár embernek, és másnap kirándulunk egyet a Washington Parkba. Sokáig beszélgettünk. Áthívtuk Darylt, Aidant és Alysonékat, és hamarosan előkerült Ryan gitárja, majd Daryl saxofonja is. Énekeltünk, játszottunk, táncoltunk… A kutyát se érdekelte, hogy hangosak vagyunk. Levezettük az elmúlt napok feszültségét. Kis időre még én is elfelejtettem a problémáimat. Egyre inkább úgy éreztem, hogy akár visszatérnek az emlékeim, akár nem, Ryan mellett talán tényleg boldog lehetek.

Aznap nem álmodtam, vagy ha igen, reggel nem emlékeztem rá. Mit mondjak, egyáltalán nem bántam. Nem keltem túl korán, hisz csak tízre beszéltük meg az indulást. Jókedvűen és energiával telten, dúdolgatva készítettük a reggelit a lányokkal, amikor Ryan és Zac befutottak. Még nem volt érkezésem feltenni a szokásos maszkot, de most ez sem zavart. Különben is, már alig látszottak a zúzódások. Ettől függetlenül természetesen Ryan most is felfigyelt rájuk, de ezt csupán pár „gyógypuszival” jelezte. Úgy döntöttem, ezúttal hagyom a fenébe az alapozót, had’ érje végre egy kis napfény a bőrömet. Ha a többiek észreveszik, majd azt mondom, nemrég volt egy balesetem, de szerencsére senki nem firtatta mibenlétüket. Végül három kocsival mentünk. Aidan volt a húga és az öccse, valamint Ashley sofőrje, Ryan kocsijában rajtam kívül Trish és Zac foglalt helyet, Daryl pedig Kirstent és Ivyt fuvarozta, a lányok nem kis örömére. Szó se róla, Daryl rettentően megnyerő volt izmos testalkatával, tánctól ruganyos mozgásával és melegbarna, mosolygó szemeivel. Greg és Mark úgy döntöttek, ők inkább ma is dolgoznak. Épp elindultunk, amikor megcsörrent a telefonom.

– Igen, itt Madison Hayes.

– Szia-mia, haramia! – hallottam meg Faith fülsiketítő kurjantását a vonal túloldalán. – Hová indultok? – kérdezte vidáman.

– A Washington Parkba… – kezdtem el mondani, de a következő pillanatban bennem akadt a szó. – Itt vagy! – harsogtam a telefonba. Inkább kijelentés volt, mint kérdés.

– Igen, úgyhogy nehogy itt merjetek hagyni!

– Ryan, állj meg! – kiáltottam boldogan. – Csörögj rá légyszi a többiekre, hogy jöjjenek vissza egy percre.

Értetlenül nézett rám, de tette, amire kértem. Én már ki is pattantam a kocsiból és szaladtam visszafelé, kezemben a telefonnal.

– Merre vagy?

– Itt vagyok a koleszotok előtt, már látlak is – jött a válasz, majd megszakadt a vonal.

Én magam is meglepődtem, de most döbbentem csak rá, valójában mennyire hiányzott. Úgy csimpaszkodtam bele, mintha évek óta nem láttuk volna egymást.

– Jaj, de jó, hogy itt vagy! Nem is tudod, mennyire örülök neked!

– Uh! Én is örülök, de azért szeretnék épségben maradni! – nevetett elfúló hangon a karjaim között.

– Persze, persze… Hogy kerülsz ide? Miért nem írtál?

– Úgy látom, kellett volna… Majdnem itt hagytatok! Hirtelen ötlet volt. A kolléganőm megkért, hogy cseréljünk műszakot, Philipnek meg valami konferenciára kellett utaznia, így úgy döntöttem, meglátogatlak.

– Szuper ötlet volt! – ugrottam ismét a nyakába. – Éppen időben érkeztél! Kirándulni indultunk. Gyere velünk!

Ryanék ebben a pillanatban szálltak ki a kocsiból.

– Te, Madi! Csak nem róla írtál? – intett szemével a hátam mögé. – Nem csodálom, hogy nem tudtál ellenállni neki! – Tekintetével szinte levetkőztette a felénk közeledő Ryant.

– Hé! El a kezekkel! – löktem oldalba vihogva.

– Ki beszélt itt kezekről? Én sokkal inkább…

– Nehogy kimondd! Nem vagyok kíváncsi a pajzán fantáziálásaidra.

– Ok, de nézni azért szabad, ugye? – súgta vissza, jelezve, hogy már a hátam mögött áll az említett.

– Faith, ő itt Ryan – fordultam hátra mosolyogva. – Ryan, ő pedig Faith.

– Szóval Ryan – ízlelgette a nevét barátnőm, még mindig a szemeit legeltetve. – Madi már mesélt rólad – mondta végül sokat sejtetően.

– Remélem, csupa jókat – nézett rám csibészes mosollyal Ryan, majd visszafordult Faith felé. – Én is hallottam egy s mást rólad.

– Nos, most, hogy ezt tisztáztuk – vágtam gyorsan közbe –, Faith, gyere, bemutatlak a többieknek.

Gyorsan elsoroltam mindenkinek a nevét és bemutattam Faith-t a csapatnak, majd miután elfoglalta a helyét Daryl mellett – ennek már nem örültek annyira Kirstenék –, végre elindulhattunk a parkba.

Faith folyamatosan mesélt, főleg egy bizonyos Philipről. A jegyekért sorban állva hirtelen meglepett horkantást hallatott és felemelte a kezét, mintha inteni akart volna valakinek, de aztán csak megrázta a fejét, és beszélt tovább.

– Mi történt?

– Csak olyan ismerős volt az a kocsi, mintha… Á, semmi, hagyjuk – legyintett végül önmagán mosolyogva.

Nem firtattam a dolgot, inkább kihasználtam, hogy csendben van, így végre megkérdezhettem, ami már a kocsiban eszembe jutott.

– És ki is az a Philip? Csak nem a plázabeli szívtipró?

– Nem, ő nem jelentkezett. De – és itt pirulva lesütötte a szemét, ami már eleve gyanús volt –, ahogy azt tanácsoltad, ellátogattam az Ankeny Vadasparkba…

– Csak nem?! – szakítottam félbe elképedve.

– De igen! – bólogatott szaporán, fülig érő szájjal. – Philip az az állatorvos, akivel útban Portlandbe összetalálkoztunk az autópályán. Annyira édes!

– Édes?! – Ez végképp nem vallott Faith-re. Inkább jellemezte szexisként, vagy dögösként a pasikat… Édes?!

– Igenis édes! – válaszolta durcásan, de a következő pillanatban már megint felfelé görbült a szája. – Olyan udvarias és intelligens. És képzeld, már a harmadik randin is túl vagyunk, és még csak meg se csókolt – súgta ismét elpirulva.

Itt valami nagy baj van. Talán beteg – fektettem a tenyerem a homlokára –, de ő csak nevetve félresöpörte a kezemet. Ettől kezdve ismét be nem állt a szája, és minden mondatában szerepelt legalább egyszer a Philip név. Persze nem bántam, örültem, hogy boldog, de nem tudtam elhessegetni azt a kellemetlen érzést, hogy mennyire nem volt szimpatikus nekem az a férfi.

Végigjártuk az egész parkot és szinte az arcunkra rögzült a csodálat. Minden olyan meseszép volt itt. Az állatkertben nemrég született egy orrszarvú és egy zsiráf bébi, róluk rengeteg képet készítettem, ahogy a színpompás papagájokról is. Persze néha-néha „véletlenül” Ryan is az objektív elé került, ahogy a többiek is. Az arborétum körbejárása elég sok időbe telt. Számomra talán ez volt a legkevésbé érdekes rész, ráadásul, eléggé feszélyezett a sok fa. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy minden árnyékból lesnek rám. Legutóbb akkor jártam erdőben, amikor a helyszíni szemlét tartottuk a rendőrséggel. A Japán kert ellenben teljesen lenyűgözött. Akaratlanul is csendesebben és visszafogottabban viselkedtünk. Valahogy mindenkit megfogott a csobogó patakok, vízesések, sziklakertek megnyugtató, meditatív hangulata. A rózsakert volt az utolsó állomásunk. A bódító illatfelhő és a színkavalkád mindenkit végképp elvarázsolt.

Az egész nap nagyon jókedvűen és nyugodt hangulatban telt. Beszélgettünk, bohóckodtunk és fényképeztünk – hol egymást, hol a csodás szépségű parkot. Ryan ráadásul egész nap a közvetlen közelemben tartózkodott, és amikor csak tehette a kezemet szorongatta, vagy a derekamnál fogva magához húzott, és így sétáltunk a többiek után. Rég voltam ilyen boldog és gondtalan. Faith-t pillanatok alatt elfogadta a banda. Nem is lehetett nem kedvelni. Állandó vidámságával és szeleburdi természetével, csillogó szemeivel mindenki szívébe belopta magát. Sőt! Akaratlanul is megfigyeltem, hogy Daryl különösen sokat forgolódott körülötte. Bár hallotta a sokat emlegetett Philip nevet, ez nem tántorította el a széptevéstől. Faith persze nem tiltakozott. Legyezte a hiúságát, hogy tetszik neki, és biztos voltam benne, hogy őt sem hagyta teljesen hidegen Daryl udvarlása.

Mint kiderült, Haley-ék egy teljes hadseregnek elegendő ételt csomagoltak, így a park egyik piknikező helyén táboroztunk le ebédelni. Aidan átállt a kocsijukkal a közelebbi bejárathoz, hogy ne kelljen annyit cipelni, és már ehettünk is. Öt felé járt az idő, amikor szedelődzködni kezdtünk. Mi lányok még be akartunk nézni az ajándékboltokba, így Aidan bevállalta az összepakolást, Ryan és Daryl pedig menekülésszerűen felajánlották, hogy addig ők is idehozzák a kocsikat. Nekem a Japán kert volt a kedvencem, így Faith és Trish társaságában egészen az ottani üzletig visszasétáltunk. Persze nem vettünk semmit, de az időt jól eltöltöttük.

Futva, nevetgélve indultunk vissza a többiekhez, de amint megláttam őket, hideg kúszott végig a gerincemen. Csak annyit láttam, hogy körben állnak, de biztos voltam benne, hogy megint történt valami. Sehol nem láttam Ryant. Rohantam, ahogy csak bírtam, és már messziről kiabáltam a nevét.

– Ryan! Hol van Ryan? – rontottam be a kör közepére.

Sokkolt a látvány. Ryan a földön ült, bár úgy tűnt inkább feküdne és csak miattam tartja magát. Világos öltözékén zöldes-barnás pecsétek éktelenkedtek, amikhez az inge egyik oldalán szivárgó vér festette vörös foltok is társultak, a nadrágja pedig egy helyen ki is szakadt. Bár a ruha alá nem láttam, de az arcán lévő apró karcolások jelezték, mire kell számítani.

– Mi történt? – néztem kérdőn Darylre, miközben óvatosan, minél kevesebb fájdalmat okozva próbáltam segíteni lefejteni Ryan vérmaszatos ingét.

– Nem tudom pontosan, olyan hirtelen történt – hallottam a fejem fölül Daryl rémült hangját. – Éppen szálltam be a kocsiba, amikor az a barom egy furgon takarásából szinte rárontott Ryanre a jeepjével! Pedig látnia kellett, hogy ott állt! Kizárt, hogy ne vette volna észre, mégis végigszáguldott a parkolón és elsodorta.

– Semmi bajom – mondta Ryan nyugodt hangon. – Csak horzsolások, azt hiszem.

– Na, azt nem te fogod eldönteni. Megyünk a kórházba! – jelentettem ki határozottan.

– Ne hülyéskedj, Madi! És ott mit csinálnak? Lefertőtlenítik a sebeimet és hazaküldenek. Semmi szükség orvosra. Ráadásul Faith és Trish is itt vannak, majd ők segítenek – nézett segítségkérően a barátnőimre, továbbra is a földön ülve. Majd amikor látta, hogy nem győzött meg, hozzátette. – Hidd el, semmi bajom! Biztos, hogy nem tört el semmim, sőt, lefogadom, hogy még zúzódásom se nagyon lesz. Tudok esni, emlékszel? – utalt a küzdősportokban szerzett jártasságára és a mesélt történetekre.

– Na, ja! Az biztos, hogy ha nem ilyen jók a reflexeid, most nem beszélgetnénk itt – jegyezte meg Daryl is. – Mintha direkt arra hajtott volna az ipse, hogy elüssön… – csúszott ki a száján, még mielőtt elcsípte volna Ryan dühös, „fogd be a szád” tekintetét.

– Biztos csak véletlen volt. Sietett, vagy valami elterelte a figyelmét. – Próbálta menteni a helyzetet Ryan.

De ennyi nekem bőven elég is volt. Azonnal a legrosszabbra gondoltam. Megint ő volt! És ezúttal Ryan volt a célpont!

– OK, először jussunk haza! Trish, megnéznéd, mielőtt begyömöszöljük a kocsiba? Zac, itt a jogsid ugye? Te vezetsz! – adtam ki az utasításokat.

Miután végignéztem, hogy Trisha szakszerűen végigtapogatja Ryan végtagjait, megvizsgálja a szemét, majd az oldalán, a vállán, a karján ás a lábszárán lévő sérüléseket, és kijelentette, hogy Ryannek igaza volt, semmi komoly sérülés, mindenki elfoglalta a helyét és hazaindultunk. Mi hátra ültünk Ryan kocsijában, és a Haley által gyorsan beszerzett vizes törlőkendőkkel óvatosan megpróbáltam kicsit kitisztítani a sebeit. Pisszenés nélkül tűrte, és végig arról beszélt, hogy milyen jó nap volt a mai, és hogy holnapra is ki kellene találnunk valamit. Tudtam, hogy csak engem akar megnyugtatni, mégis idegesített, hogy ennyire félvállról veszi, hogy majdnem elgázolták. A koleszba visszaérve Ryan gyorsan lezuhanyozott, majd átjöttek hozzánk, ahol már szinte az egész társaság megint ott volt. Ezúttal Greg és Mark is csatlakozott. Alig fértünk el. Míg a többiek elmesélték az akcióra éhes fiúknak, mi történt, addig mi Faith-szel lefertőtlenítettük Ryan sebeit. Szó mi szó, tényleg igaza volt, még csak kötözésre sem volt szükség. Csupán horzsolások voltak, és valószínűleg ezek se lettek volna, ha nem éppen egy bokros, köves résznél vetődik oldalra. A vádliján volt az egyetlen komolyabb sérülés, ahol az autó lökhárítója súrolta a lábát.

Mindenkit el akartam küldeni, hogy pihenhessen, de ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak, és fejezzük be úgy a napot, ahogy az zajlott, vagyis jókedvűen. Gyanítottam, hogy az igazi ok inkább az volt, hogy nem akar kettesben maradni velem, de nem tiltakoztam. Eljön még az én időm.

Az előző estéhez hasonlóan ismét előkerültek a hangszerek. Daryl még arra is rávette Faith-t, hogy megtanuljon pár tánclépést. Mintha mindenki elfelejtette volna a délután történteket, engem kivéve. Nem akartam elrontani a hangulatot, így Ryan mellé kuporodva hallgattam gitárjátékát és kissé rekedtes, mély énekhangját. Néhány általam is ismert dalnál még csatlakoztam is hozzá, amit láthatóan örömmel vett. Alkalomadtán megkérem, adjon nekem gitár leckéket. Trish felajánlotta – merő önzetlenségből –, hogy Zacnél alszik, így Faith nyugodtan maradhatott, aminek viszont én örültem nagyon!

Ismét elkerültek a rémálmok, bár talán egy rövidke álomkép mégis megtalált – mintha gitároztam volna. Mindemellett elég nyugtalanul, forgolódva aludtam. De ezúttal a valóság jobban aggasztott, mint az álmok. Másnap persze találtam rá alkalmat, hogy négyszemközt beszélhessek Ryannel. Reggeli után betuszkoltam a fürdőbe, hogy megnézzem a sebeit.

– Mi volt ez a tegnapi színjáték? Még hogy „semmi baj”, meg „nincs szükség orvosra”. A rendőrséget már meg se mertem említeni! Felfogtad, hogy meg is halhattál volna?! Miattam! – fakadtam ki minden bevezető nélkül.

– Felfogtam – mondta nyugodt hangon, mélyen a szemembe nézve. Arcomat a két tenyere közé fogta, mielőtt folytatta. – De nem haltam meg. És tényleg kutya bajom. Nem volt szükség újabb pánikkeltésre. Nem akartam, hogy a többiek is összekapcsolják az eseményeket, és ezzel esetleg még nagyobb veszélybe kerüljenek – meglepett tekintetem láttán hozzáfűzte. – Igen, szerintem is lehet összefüggés, és tudom, hogy te is ezen rágódsz. És én is gondoltam a rendőrségre… Szerintem az a Powell nyomozó, vagy hogy hívják, jobb, ha tud az esetről. De sajnos nem viszi előre az ügyet, mert semmit nem láttunk. Se a kocsi pontos márkáját, se a sofőrt.

Szó nélkül a mellkasához bújtam, és ügyelve a sebeire, óvatosan átöleltem. Hálás voltam, hogy mégsem kezeli a dolgokat túl lazán, és nem utolsó sorban, hogy nem csak nekem jutott eszembe összefüggést keresni a sorozatos történések között.

– Van egy meglepetésem mára, ha van hozzá kedvetek – mondta félig komoly, félig játékos hangon Ryan, a fürdőből kifelé jövet. – Lemehetnénk a parkba, és tartanék nektek egy kis önvédelmi oktatást – nézett körbe az őt figyelő arcokon.

Nekem kifejezetten tetszett az ötlet, bár nem tudtam, Ryan hogy fogja bírni. Faith, Trish és Zac is örömmel csatlakozott. Ezek után meg sem lepődtem, hogy Daryl is rábólintott a dologra. A többiek viszont köszönték, de nem kértek belőle. Haley, Greg és Mark inkább leültek a fák árnyékában, és rajzmappával a kezükben összevigyorogtak.

Feszült figyelemmel hallgattuk Ryan magyarázatát.

– Először is – kezdett bele komolyan. –, ha semmilyen harcművészeti jártasságotok nincs, a fő cél a küzdelem elkerülése. Sőt, igazából mindig ez az elsődleges cél. A legtöbb harcművészeti ág azt vallja, velem egyetemben, hogy az erőszak nem megoldás. Ehhez persze a másik félnek is lesz pár szava, de ha ti nyugodtak maradtok, és nem ingerlitek tovább az illetőt, meg van az esély arra, hogy békésen zárul az ügy. Arról nem is beszélve, hogy a dühös, ingerült ember könnyebb célpont. Nem tud összpontosítani. Ha a támadó mégsem gondolná meg magát, pár dologra érdemes odafigyelni. – Az ujjain számolva kezdett felsorolásba. – Egy: hívj segítséget! Ha csak egy cseppnyi esély van arra, hogy mások is vannak a közelben, kiabálj. Kettő: elterelés! Ha jól futsz, tereld el a figyelmét és hajrá! Ehhez jól jöhet például egy nálad lévő tárgy, amit ha támad, az arcába vághatsz. Mivel nem számít rá, megzavarodik, és te leléphetsz. Három: védekezés! Ha erre kerül a sor, állj határozott kis terpeszbe, lazán, hogy biztos legyen az egyensúlyod, és a kezeidet tartsd szorosan az álladnál. – Lassan végigsétált köztünk, és segített megtalálni a helyes testtartást. – Mindig figyelj arra, hogy ne úgy védekezz, hogy semmit nem látsz! Mikor alaptartásban van a kezed, látod hova indul a támadás. Ha a felső testedre megy rá, a kezekkel védj, ha alsótestre, akkor csípőmozgással és lábbal – mutatta lassan az alapmozdulatokat. – A csípő- és a lábmozgás mindig legyen jelen! Ha mozogsz, nehezíted a támadást, csökkented a támadási felületet. Négy: gyenge pontok. – Itt Daryl segítségét kérte, hogy illusztrálhassa is az elhangzottakat. – Nyaki ütőér: ha eltalálod, koordinációs zavart, ájulást okozhatsz. Állcsúcs: akár a tenyered tövével, akár ököllel felütöd, jó eséllyel eszméletvesztést okoz. Torok: azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom. Füle: ha ellenfelünk mögé kerülünk, két kezünkkel mintha csak tapsolnánk, üssünk a fülére. Tuti beválik. Ha a dobhártyája nem is szakad be, mert mondjuk nyitva volt a szája, biztos zúgni fog a feje és összezavarodik. Gyomorszáj: ha jól eltaláljuk, az illető összecsuklik, és kifekszik. Ha most az órámon lennénk, akkor a következő kettőt nem említeném, mert nem éppen szabályosak, de ha támadás ér és védekezni kényszerülsz, ne tétovázz, használd ki őket! Szemek: a nők egyik kedvence. Akár beleszórsz valamit, akár belenyúlsz, hatásos lesz. Azt hiszem, ez sem igényel különösebb magyarázatot, ahogy az utolsó sem. Ágyék: ez a legismertebb, és azt hiszem nők körében az abszolút favorit, nem véletlenül… – húzta fájdalmas fintorra a száját.

Alapos bemelegítés után párokba rendeződtünk és Ryan utasításait követve, különböző szituációkat imitáltunk felváltva támadó és védekező pozíciót felvéve. Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de kifejezetten élveztem. Megtanultunk esni, vetődni, különböző ütéseket kivédeni, és néhány egyszerűbb trükköt, ahogy Ryan nevezte őket. Közben persze jókat nevettünk magunkon és egymás esetlen mozdulatain. Egy alkalommal például Trish rúgása túlságosan is jól sikerült és alaposan eltalálta Zacet a legérzékenyebb pontján. Szegény percekig fetrengett a fájdalomtól, miközben a többi fiú alig tudta visszatartani a röhögést, Trisha pedig nem győzött bocsánatot kérni. Egy másik alkalommal Daryl temette maga alá – bizonyára teljesen véletlenül – az eszeveszetten vihogó Faith-t. De rám se lehetett azt mondani, hogy profi volnék. Egy mozdulatsornál, amikor elvileg Ryant kellett volna elgáncsolnom, én magam vágódtam el, míg ő sziklaszilárdan állt, és nevetéstől fuldokolva figyelte ténykedésemet. Egy szó, mint száz, a nézőink nem unatkoztak, az tuti. Mindenesetre bohóckodás ide vagy oda, azt hiszem, mindenki komolyan vette az „oktatást”. Jól meg is éheztünk. Gyorsan vettünk pár pizzát és ott a parkban el is fogyasztottuk őket, majd visszacaplattunk a szállásra, hogy mindenki rendbe hozza magát.

Legnagyobb sajnálatomra Faith-nek indulnia kellett, mert másnap már ügyeletben volt, de megígérte, hogy hamarosan jelentkezik, és amint tud, megint eljön. Mindenkitől elbúcsúzott, majd kettesben lesétáltunk a kocsijához.

– Faith – kezdtem bizonytalanul. Nem akartam elrontani ezt a szép hétvégét, de muszáj volt elmondanom neki. – Tudom, hogy nem fogsz megérteni, de hidd el, nem bántani akarlak. Szeretném, hogy tudd, örülök, ha boldog vagy, mert úgy látom, most az vagy, de valami zavar. Valahogy nem tudom elhessegetni azt a furcsa érzést, amit akkor éreztem, amikor először találkoztunk Philippel. Tudom, szerinted paranoiás vagyok! – előztem meg, amikor láttam, hogy közbe akar szólni. – Valószínűleg igazad van. De kérlek, ígérd meg, hogy nagyon vigyázol magadra!

– Tévedsz, én teljes mértékben megértelek, Madison. Azt is tudom, hogy Philip nem tett rád túl jó benyomást, de biztos vagyok benne, hogy ha megismered, ez meg fog változni. Ennek ellenére megígérem, hogy sokkal jobban odafigyelek mindenre és vigyázok magamra. – Szorosan magához ölelt és még egyszer a fülembe súgta: – Ígérem!

Könnyes búcsút vettünk egymástól, a kezébe nyomtam az eddig elkészült festményeim fotóját, és addig néztem a kocsija után, míg a fényszórói el nem tűntek a következő kanyarban.

– Fantasztikus lány a barátnőd – hallottam meg Daryl elismerő, komoly hangját a hátam mögött.

– Igen, egyetértek – mondtam, még mindig azt a pontot bámulva, ahol a kocsi befordult.

Mire hátrafordultam, hogy Daryl szemébe nézzek, már sehol sem volt.