Balogh P. Hédi – Lány a szigetről

Lány a szigetről

Azzal a rohadék Peter Francine-nel fogja kezdeni – határozta el Julie, miközben végigszaladt a mólón. A hidroplán lustán ringatózott az Atlanti-óceánon. A távolban már látszódtak a sziget körvonalai.

A magas, sötét bőrű O'Malley mogorva arccal várakozott a gép mellett. Udvariasan köszönt neki. Úgy tűnt, a pilóta nem ismeri fel a tűsarkú csizmás, bőrkabátos nőben azt a régi kislányt. Nem érezte szükségét, hogy felvilágosítsa.

Bevackolta magát a hátsó ülésen. Próbálta kiüríteni a gondolatait. Régi sérelmeket felesleges felemlegetni. Persze, időről-időre megteszi. Mi lett volna, ha az apja nem hagyja el magát, miután bezárt a halüzem? Talán az anyja nem szokik rá az ivásra, és talán neki sem kell tizenhét évesen felülni arra a hajóra. Segíteni nem tudott, de magát még meg tudta menteni. New Yorkba ment.

A gonosz Trudy néni mégsem bizonyult olyan szívtelennek, amilyennek apja beállította. Akarnok volt, dölyfös és kényes, mégsem volt soha igazságtalan. Elvárásai voltak, de ha Julie megfelelt ezeknek, mindent megkapott tőle.

Tizenhét évesen egy hatalmas, idegen városban nem boldogult volna. Nem volt elég szép ahhoz, hogy modell vagy manöken legyen, ahhoz pedig túl sok esze volt, hogy máshogy próbáljon megélni a testéből. Azért ment New Yorkba, hogy bebizonyítsa: a kis, vörös, szeplős lány a Cook's Pearl szigetről nem butuska ágymelegítőnek való.

A fényképezőgép másik oldalához nagy tehetsége volt.

Trudy néni akkori élettársa, a híres fotós, Mark Schonenberg karolta fel az ügyesedő kamaszlányt. Kiküldte az utcára egy kis géppel, hogy hozzon háttéranyagot egy munkához, és amikor Julie hatórás bolyongás után visszatért, többszáz kiváló fotót adott az öregnek. Ettől kezdve besegített, majd Schonenberg asszisztense lett.

Két hete nyitotta volna meg a saját stúdióját a belvárosban, éppen akkor, amikor anyja felhívta.

Ideiglenesen elhalasztotta a kezdést, a telefonban hallott kétségbeesett hang azonnali cselekvésre késztette. Halifaxben, egy lepusztult szállodai szobában találta meg az anyját. Öntudatlanul feküdt, annyira kiütötte magát, hogy nem reagált semmire. Kórházba vitette. Az ottani doktorral intéztetett egy helyet a legjobb környékbeli elvonóban. Már ki tudta fizetni, nem kellett a pénz miatt aggódnia.

Miután anyját jó kezekben tudta, eldöntötte, hogy régen látott apját is felkeresni. Ideje volt rendezni a viszonyukat.

Ezért repült O'Malley hidroplánján a Cook's Pearl sziget felé. Már ezt is megengedhette magának. Régen szóba sem jöhetett, hogy a drága repülőutat fizessék, csak a kompra tellett.

A szigeten éppen alkonyodott, amikor leszálltak. A gépet elhagyva a dombon sorakozó, vidám színekre festett házikók irányába indult. Elkerülte a régi helyeket. A belvárosi parkot, ahol az iskola után összegyűltek a suhancok. Mrs. Barnsley cukrászdáját, ahol a legjobb csokiparfét lehetett kapni, amit azóta is evett.

Elhaladt az iskolaigazgató háza mellett. A tompa fénnyel világító ablak, a kiszűrődő Mozart zene valahogy megnyugvással töltötte el.

Néhány száz méteren belül elért a házuk elé. Teketóriázás nélkül benyitott, attól tartott, ha gondolkodna, talán sarkon fordulna, mielőtt átlépné a küszöböt.

Az apját a villódzó tévé előtt ülve, egy karosszékben bóbiskolva találta. Felrezzent a jöttére. Szemében némi bizonytalanság után felismerés gyúlt, és mintha tíz év egy pillanat lett volna, megszólalt:

– Szia kislányom! Végre hazaértél! – Nehézkesen felemelkedett a székből.

A lány hirtelen rádöbbent, hogy az apja mennyire megöregedett. A haja sokat ritkult, és már alig volt közte sötét hajszál. A termete is mintha összement volna. Talán nem is fizikailag.

– Szia Apu! Eljöttem hozzád. Hogy vagy?

– Köszönöm, kislányom! Jól lennék, ha tudnám, mi van anyáddal. Eltűnt, és fogalmam sincs róla, hova lett. Ez egyszerűen kétségbeejtő. – Szomorúságához nem fért kétség. Tényleg szeretheti.

– Ne aggódj! Én beszéltem vele, és segítettem neki, hogy elvonóra menjen. Most egy halifaxi szanatóriumban van. Körülbelül egy hónap múlva hazaengedik.

– Haza? Igazán? Istenem! Köszönöm! – Apja szemében könny csillogott. – Olyan jó, hogy valaki tud segíteni rajta. Hidd el, én megpróbáltam, de magamon sem tudok! – Karjait tehetetlenül széttárta, az addig magához szorított vastag pokróc a földre csúszott.

– Semmi baj, apa! – Julie egy lépést tett az összetörten ácsorgó férfi felé és magához ölelte. Érezte, mennyire lesoványodott, az izmai ellaposodtak. – Gyere, keressünk valami vacsorát!

A konyhában szembesült a ténnyel, hogy néhány tojáson és egy penészes sajton kívül i(semmi sincs a hűtőben, a polcokon pedig csak ősrégi müzlis dobozok sorakoznak.

– Mikor ment el anya?

– Nem emlékszem. Néhány hete talán? – Az apja tanácstalanul rázta a fejét. – Sajnálom, kicsim! – mondta elkeseredetten.

– Rendben. Most ülj vissza a tévé elé, takarózz be! Hozok valamit enni.

Visszavette az időközben levetett kabátját, és elindult a dombról lefelé a belváros irányába.

A vegyeskereskedést még nyitva találta, de csak pár perce volt a zárásig. A boltost nem ismerte, nem számíthatott türelemre, csak azért, mert tíz év után hazatért, hogy elesett szüleiről gondoskodjék.

Kapkodva dobálta tele a kosarát élelemmel. Kenyeret és pár szelet húst is vett, hogy meleg ételt tudjon adni alultáplált apjának. A kasszánál egy széles vállú férfi mögé állt be, majd amikor sorra került, fizetett.

A boltból kilépve mélyet szippantott a csípős, északi levegőből. A domboldalra felívelő út melletti kis faházak már régóta sötétségbe burkolóztak. A korai napnyugta és a fagyos időjárás olyan tényezők voltak, amiket csak a fanatikus bennszülöttek és az átutazó nászutasok értékelhettek. Julie számára azonban mégis az otthonát jelentették.

Kicsit szusszanva vágott neki a hegyre vezető útnak. Pár lépés után egy magas, vállas férfi lépett elé. A vastag kötött sapka és a bozontos szakáll alól csak világító, égkék szeme látszott ki.

– Peter Francine! Már csak te hiányoztál! – nyögött fel Julie.

– Szóval megismertél, csillagvirág – vigyorgott az alak.

– Mi az hogy! Téged elfelejteni?! És mióta hívsz így? Eddig Pipacsfej, Paradicsomszökevény, Gyufaszál és Ketchupos krumpli voltam – vetette oda a lány megvetően, és megpróbálta kikerülni a férfit, de az hozzá igazítva a lépteit követte.

– Mert vörös vagy. Szerintem ez mind kedves megszólítás. A Pulykatojás is.

– Na persze!

– Hívtalak sellőlánynak is. Emlékszel arra a délutánra a parton? Az a rózsaszín bikini volt rajtad.

– Nem.

– Te voltál a legszebb. A hajadon mintha parázs izzott volna, a bőröd porcelánfehéren világított.

– Lefröcsköltél, a szemem telement sós vízzel.

– Mégis emlékszel, sellőlány!

– Persze. Meg arra is, amikor kilyukasztottad a biciklimet, és szégyenszemre tolnom kellett hazafelé.

– Csak azért, mert az enyém is elromlott, és haza szerettelek volna kísérni. Ha Mrs. Hubbard nem csípett volna el... – Peter világos szemébe melegség költözött.

– Meg arra a bulira, amikor kirángattál a táncolók közül és mindenki szeme láttára üvöltöztél velem. Megaláztál, Francine. Sosem fogom elfelejteni.

Peter megragadta a karját és megállásra késztette az egyre dühösebben rohanó lányt.

– Tudod, hogy igazam volt. Az a mocsok szárazföldi patkány rád volt kattanva, egyik piát a másik után nyomta a kezedbe. Ha akkor nem lépek közbe, ki tudja, aznap éjjel hol végzed.

Arcán tépelődés látszott. A sűrű szakáll ellenére még mindig fiatalnak tűnt, izmosnak, életerősnek és veszélyesen vonzónak.

– Sajnálom, ha bántottalak! – mondta Peter keserű arccal.

– Megtetted.

– Mert nem vettél észre. – Julie elé állt, teljes termetével elállva a hazafelé vezető utat.

– Pedig elég feltűnő vagy. Feltűnő és kikerülhetetlen.

Julie elmosolyodott. Valaha szerelmes volt ebbe a fiúba, és sokáig bánta, hogy rá pazarolta az érzelmeit. Talán mégsem volt hiába?

– Azt szerettem volna, hogy ne csak nézz, láss is. Óvón figyeltem minden lépésed. Aggódtam, amikor apád elkezdett csúszni a lejtőn, és anyád sem állt melléd. Már azon gondolkodtam, hogy megkérlek, légy a feleségem, amikor leléptél.

– Peter, tizenhét évesek voltunk.

– És? – nézett rá csodálkozón a férfi. – Én szerettelek. Igent mondtál volna?

– Nem – vágta rá Julie határozottan, és tovább haladt a szülei háza felé.

Peter követte, és mielőtt belépett volna az ajtón, utánaszólt:

– És egy kapucsínóra igent mondanál?

Julie tűnődve fordult vissza. Peter arca árnyékban volt, nem tudta a vonásait kifürkészni.

– Talán – mondta, és bement az ajtón.

A csukott ajtónak dőlve pihegett, mintha maratont futott volna. Látszólagos nyugalma eltűnt. Az ajtón túlról vidám füttyszó hallatszott. Kezeit őrülten rohanó szívére szorította. Valamit lezárni jött, de úgy tűnik, minden csak most kezdődik.

A szerző blogja: http://amitsuttogaszel.blogspot.hu/

A zsűri véleménye:

Rose Woods

Igazából nem sokat tudok mondani a novelláról, szinte semmi kivetnivalót nem találtam benne, mindössze az olvasás közbeni érzéseimet tudom leírni.

A cím egyértelmű, a karakter érdekes, pontos képet kapunk a múltjáról és a jelenéről is. A jövője viszont rejtelmes marad, és ez így van jól. Mindenki úgy szövi magában tovább a történetet, ahogy szeretné, ahogy leginkább el tudja képzelni.

A történetvezetés hibátlan, az író stílusa kiforrott, természetesen egy árva külalakbeli vagy helyesírási hibát nem lehet felfedezni – ezen nem igazán lepődtem meg 

Nagyon tetszett az első mondat. Csak gratulálni tudok az ilyen kezdéshez. Garantáltan tovább akar olvasni ember egy ilyen kijelentés után. Viszont most jön a de: talán nem sértek meg vele senkit sem, ha azt mondom, ez alapján valami mást vártam. Erősebb érzelmeket, hangsúlyosabb romantikus szálat, ami végül is csak egy mellékvágánynak bizonyult. És emiatt azt kell mondanom, hogy picikét csalódott vagyok.

Agnese Mondo
A cím illik a novellához, de ennél többet nem is tudok róla mondani.
A történet stílusát tekintve mellőzi az egyediséget, sok ehhez hasonló romantikus regényet lehet olvasni. Tény, hogy ez a stílus áll a szívemhez a legközelebb, mégis ebben a novellában olyan érzésem volt mint ha egy gyorsvasúton ülve sebesen végigrobognék a történeten.
A történetvezetéssel nem volt gond, folyamatos volt és érthető, bár egy két résznél bővebben is kifejthetted volna a lényeget. A helyesírás és a külalak is rendben volt.
Amúgy így elsőre bájos romantikus történet, még ha az első sor kicsit becsapós volt is. :-) Mosolyt csalt az arcomra.

Diara Fancy

A cím passzol a történethez, a történet pedig a megadott témához, de egyikben sem találtam semmi extrát. Többet vártam.

A stílus gördülékeny, olvastatja magát, kikapcsolódásként fellapozott regényeket idéz, ami nálam nem negatívum, mert százával olvastam/olvasok hasonlókat. :-) Néhány helyen azonban mintha hiányoztak volna szavak, a mondatok kiegészítésért, pontosításért kiáltottak, de ez elenyésző volt.

A történetvezetés részemről világos volt és követhető, simán magam elé tudtam képzelni a jeleneteket, amik a múltban lejátszódhattak, és a végkifejlet is felsejlett előttem. :-) A karaktert azonban ennyiből nem biztos, hogy megértettem. Az alap motívum meg van és világos, de mivel én máshogy cselekedtem volna, a mozgatórugói, a háttérinfók részben még hiányoznak, annak ellenére, hogy kicsit túllépted a megadott terjedelmet.

Nem találtam nagyobb helyesírási hibákat, csupán néhány elütést, és a külalak szempontjából is csak a behúzásokat hiányoltam, illetve egy helyen használtad a három pontot… helytelenül. :-(

Összességében, tetszett, mivel, mint mondtam, imádom a hasonló regényeket, de az alapötlet egyenlőre nem mondott semmi újat. Remélem, hosszabb terjedelemben is kifejted a történetet, ahol már elférnek benne újszerű elemek, váratlan fordulatok. Szívesen olvasnám. :-)