2013. március 31., vasárnap

Mosolygós nyusziünnepet!

Üdv Mindenkinek!

Itt nálunk, Győrben nem nagyon van húsvéti hangulat, délelőtt az eső zuhogott, délután pedig felváltotta a hatalmas pelyhekben szakadó hó – szóval az időjárás sem igyekszik elhitetni velünk, hogy tavasz van. :-(
Ettől függetlenül mindenkinek nevetős-mosolygós nyusziünnepet kívánok! Ha másra nem is, pihenésre talán ki lehet használni ezt a három napot – amiből sajna máris csak egy van hátra.

Hoztam egy kis meglepetést is. :-)
Gondoltam, most, így a Zoe felénél, bepillanthattok kicsit a kulisszák mögé, vagyis a fejembe. :-D
A Zoe oldalon, ott is legalul, találtok egy tablót, amin a fontosabb szereplők szerepelnek, úgy, ahogy én képzelem őket, és néhány gratis fotót. :-)
ENNEK MEGTEKINTÉSE MINDENKINEK SAJÁT FELELŐSSÉGE!!! 
Aki nem szereti, ha megmondják neki, mit "lásson" olvasás közben, az egyszerűen ne nézze meg. :-)

Szép estét!
Ui.: Holnapra pedig sok/kevés locsolót, kinek-kinek kedve szerint! :-D

2013. március 30., szombat

ZOE – 10. rész

Follow

– Miért kellett odaülnöm hozzátok? David szerintem cseppet sem vágyott most a társaságomra – kérdeztem, amint kiértünk az ajtón.
– Gyanakvó természet, ha pont most távol maradsz, beindul a fantáziája. Így viszont, hogy szépen fesztelenül közénk telepedtél, mellesleg nagyon jól csináltad, láthatóan megnyugodott. De ha már a miérteknél tartunk, miért éppen a mai napot választottad, hogy „megadd magad” nekem?
– Mert feldühített Luis kárörvendő viselkedése. De rosszul emlékszel… Nem ma, hanem tegnap. – Felkuncogtam, ahogy visszaemlékeztem az elsuttogott vallomásom által kiváltott fuldokló hangra. Chris is felkacagott.
– Igazi kis boszorka vagy.
Már a parkon sétáltunk keresztül, amikor észbe kaptam.
– Hová is jössz te most?
– Csak nem gondolod, hogy engedlek egyedül hazamenni, azok után, amit előadtál a többieknek?
– De ők már nincsenek itt.
– Ez igaz, de nem szeretnék velük összefutni a hallban vagy a parkolóban. – Fáradt sóhajomat félreértve, morcos hangon folytatta. – El bírod még viselni a társaságomat egy rövid ideig? Tőlem alhatsz is, legfeljebb betakargatlak.
A pikírt választ egy furcsa érzés fojtotta belém, mintha figyelnének. Soha nem éreztem még hasonlót, azt hittem, ilyen csak a könyvekben van, de a sablonos megfogalmazás teljesen illet rá: a tarkómon égnek álltak az apró hajszálak és úgy bizsergett, ahogy zsibbadás után a lábam szokott. Körülnéztem, de csak néhány árnyékóriást láttam. Azért gyorsan belekaroltam Chrisbe, hátha a bandából döntött úgy valaki, hogy kijön egy kis friss levegőt szívni.
Épp az ajtót akartam kinyitni, amikor megcsörrent odabent a telefonom. Két dolog villant át az agyamon. Az első, hogy otthon történt valami, a második, hogy talán Keith jelentkezik végre. Remegett a kezem az idegességtől, így a kis plasztik kártya még véletlenül sem akart a helyére illeszkedni. Chris kivette a kezemből, és egyetlen laza mozdulattal végighúzta a mágneszár keskeny résében.
Ismét szöget ütött a fejemben, hogy ennyi alkohol elfogyasztása után, nekem az egyenes járás is gondot jelentene, nemhogy az ilyen precíz műveletek, de a lakásba lépve már máson járt az eszem. Az immár néma telefonhoz szaladtam, a kijelzőn azonban csak az „ismeretlen hívó” felirat virított – Anonymus viszont már háromszor is keresett. Ezzel az információval aztán nem sokra mentem.
Lerúgtam a kényelmetlen cipőt, és a nappali közepén megállva, tanácstalanul néztem vendégemre. Átkoztam a helyzetemet és magamat, és rettentően dühös voltam Keithre, hogy még csak arra sem vette a fáradtságot, hogy felhívjon.
– És most? Karmoljam össze esetleg a hátad, hogy legyen nyoma? – A kérdést leplezetlen gúnnyal itattam át, Chris azonban csak nevetett rajtam.
– Nem szükséges, egyikünkön sem fognak beható ellenőrzést végezni. Ne is törődj velem. Csináld, amit szoktál, mintha itt se lennék. – Lehuppant a kanapéra, ő is lerúgta a cipőjét, és a dohányzó asztalról felemelve egy magazint, kényelmesen elhelyezkedett.
– Amit szoktam? Rendben, ahogy akarod.
Belém bújt a kisördög. Odasétáltam a kanapé háta mögé és elkezdtem levenni a ruháimat, majd mindet szépen a háttámlára terítettem. Amikor már csak egy apró csipke alsó és a hozzá tartozó melltartó volt rajtam, a konyha felé indultam.
Az ajtófélfának támaszkodva fordultam vissza hozzá: – Kérsz valamit?
– Köszönöm, egy pohár víz jólesne – mormolta fel sem nézve az újságból.
Na, ez több mint kínos! Paprikavörös arccal vonultam be a konyhába, és halkan szentségelve, gyorsan belebújtam a reggel ott felejtett pongyolába. Mit képzeltem?! Talán, hogy meglát és azon nyomban letámad, feladva eddigi életmódját?! És ha megteszi, mit léptem volna? Lerázom, mondván, hogy csak a női büszkeségemet akartam kicsit helyrepofozni?! Nevetséges vagyok!
Miután letettem elé a pohár ásványvizet, a fürdőbe vonultam, lezuhanyoztam, pizsamába bújtam és eldöntöttem, hogy igenis aludni fogok. Amikor azonban visszamentem, hogy elköszönjek és megkérjem, ha elmegy csapja be az ajtót, a víz érintetlenül állt az asztalon, az újság a földön hevert, Chris pedig oldalra dőlve aludt a számára túl rövid fekhelyen. Úgy látszik, mégse olyan fontos az a program.
– Chris – ébresztgettem halkan –, ne itt aludj, különben holnap mehetsz a csontkovácshoz. – Amikor álmos szemekkel rám nézett, megsajnáltam. – Elég nagy az ágyam, ha nem zavar, hogy egy nővel kell megosztanod.
– Ne haragudj, nem akartam elaludni. Nehéz napom volt – dörzsölte meg a halántékát fáradtan. – Ha komolyan gondoltad, élnék az ajánlatoddal. Nincs kedvem hazáig vezetni.
Inkább meg sem jegyeztem, hogy ilyen ivászat után nem is lenne ildomos. Átsétáltam a franciaágyhoz és a fal felé fordulva elhelyezkedtem. Rábíztam a döntést. Kis idő elteltével hallottam, ahogy csendben levetkőzött, majd éreztem, hogy megmozdult az ágy a súlya alatt.
Valamivel később furcsa zajra ébredtünk. Míg én álmosan dörzsölgettem a szememet, azt sem tudva hirtelen, hol is vagyok, Chris egyetlen gyors ugrással kinn termett az ágyból. Azonnal kitisztult az agyam, amikor belépett az ablakon beszűrődő halvány fénypászma hatókörébe és megláttam a kezében a fegyvert, egyben majdnem fel is nevettem, mert kissé illúzióromboló hatást keltett, ahogy egy szál szívmintás boxeralsóban akcióhőst játszott. A nappali felől érkező robaj és szitkozódás azonban csírájában elfojtotta a jókedvemet. Odabotorkáltam Chris mögé, és óvatosan én is kilestem a térelválasztó résein.
– Te látsz valamit? – suttogtam a fülébe riadtan.
– Nem igazán, de tudom, ki az – morrant dühösen, és fegyverét leengedve előlépett búvóhelyünkről. – Luis! Mit keresel itt?! – Pár lépéssel átszelte a szobát, és felkapcsolta a villanyt.
A hirtelen fénytől hunyorogva próbáltam kivenni a behatoló arcát. Luis szemöldökét ugráltatva, vigyorogva nézett végig rajtam. Követtem a pillantását és csak ekkor tudatosult bennem, hogy csupán egy falatnyi nadrágocska és egy enyhén áttetsző kis top volt rajtam.
– Ha még mást is látni akarsz az életben, ezt abbahagyod – vetettem oda, miközben gyorsan magamra rántottam az ágy végéből a köntösömet. – Válaszolnál az elhangzott kérdésre? Engem is esz a kíváncsiság, hogy vajon mi a magyarázat hívatlan látogatásodra!
– Érted jöttem – kapta pillantását gyorsan Chrisre. A vigyor leolvadt az arcáról és szinte parancsoló hangnemben folytatta. – Davidnek sürgősen szüksége van rád! Hiába csörgettük a telefonod.
Chris elmorzsolt néhány cifrább szitkot a fogai között, míg fénysebességgel magára kapkodta a ruháit, majd odavetett nekem egy „viszlát édes”-t és már indultak is.
– Hé, Wolf! Jól láttam, hogy szívecskés alsóban virítottál itt az előbb? – nyerített fel Luis Chris mögött.
Nem láttam, mi történt, csak arra lettem figyelmes, hogy Luis felordított és vérző orrát fogva, artikulálatlan hangon üvöltött Chris hátának.
– Eltörted az orrom, te szemét!
Chris megtorpanás nélkül kilépett a folyosóra, én pedig elhűlten bámultam a becsukódó ajtót.
Visszabújtam az ágyba, de még sokáig nem jött álom a szememre, valami nem hagyott nyugodni. Esküdni mernék, hogy semmilyen telefon nem csörgött. Más oka is kellett, hogy legyen ennek a váratlan látogatásnak. Még hogy nem fognak minket ellenőrizni? Akkor ez vajon mi a túró volt, ha nem ellenőrzés?!

Dél körül ébredtem meg a frissen főzött kávé, konyha irányába csalogató illatára.
– Hogy kerülsz ide? – kérdeztem kissé élesen a tűzhely körül ténykedő Christ. – Várj, ne is mondd! Amit Luis olyan könnyedén megoldott hajnalban, az gondolom, neked sem okozott problémát. Nem gondoltam volna, hogy ezt a fajta zárat ilyen egyszerű feltörni.
– Akár úgy is tehettem volna, de én inkább elkértem a pótkártyát Helentől – villantott felém egy fölényes vigyort.
– Mennyei kávéillatot éreztem. Én is kaphatok?
– Természetesen.
Letelepedtem a kis asztal mellé, ő pedig elém tett egy csészényit a gőzölgő italból, de fordult is vissza a tűzhely felé, hogy még éppen időben megfordítsa a palacsintát. Az asztalon már minden készen állt egy kényelmes, kiadós és nem utolsó sorban, ízletes reggeli elköltéséhez.
– Minek köszönhetem ezt a fantasztikus kiszolgálást? – kérdeztem gyanakvóan, a juharszirupos üvegből csemegézve.
– Szeretnék elnézést kérni a tegnap, pontosabban a ma hajnalban történtek miatt.
Egy újabb palacsinta ugrott tökéletes piruettet.
– Nem te törtél be éjnek idején. Kérjen bocsánatot Luis. – Felvetésemet szóra sem méltatta, mint lehetetlen kívánságot. – Apropó, a történtek – vontam magamra a figyelmét, mutatóujjamat a magasba tartva. – Szerintem, ha megnézed a telefonodat, egyetlen árva nem fogadott hívást sem fogsz találni rajta. – Jelentőségteljes kijelentésemet követően élvezettel lenyaltam az ujjamon végigcsordulni készülő szirupot. – Nem tudom, hogy milyen kapcsolatban vagy velük valójában, de jobban tennéd, ha nem becsülnéd le őket. Szerintem igenis ellenőrizni akartak téged. És az a tény, hogy Luis ide mert jönni, azt bizonyítja, biztosak voltak benne, hogy nem leszel itt. Valamit nagyon elronthattunk, ha nem vették be, hogy együtt vagyunk. – Elgondolkozva kortyoltam bele a kávémba.
– Igazad van. Nem volt nem fogadott hívásom, megnéztem és David sem akart tőlem semmit. Pontosabban, mire odaértünk, az ügy hirtelen megoldódott nélkülem is. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy bármit is elrontottunk volna. De ha eddig nem is hitték el, most Luis a saját két szemével látta. – Szemtelen vigyor terült el az arcán, mire hozzávágtam egy galacsinná gyúrt szalvétát.
– Nagyon vicces! Mostanában túl sok férfi legelteti rajtam a szemét, ehhez képest lassan azt is elfelejtem, hogy nő vagyok. Mit gondolsz, az nagyon ártana a sztorinknak, ha felszednék valakit, aki nem a látszat kedvéért, és főleg, nem akaratom ellenére stírölget? – Palacsintamajszolgatás közben fél szemmel felsandítottam rá, hogy lássam a hatást. Vajon mit szólna, ha beszélnék neki Keithről?
– Alapjában ásná alá a tervünket – válaszolta teljes nyugalommal. – De a megállapodás szerint hamarosan szakítunk, és szabad a pálya. Kibírod még egy kicsit?
– Persze, ameddig csak akarod, drágám – hajtottam le a fejem alázatot színlelve.
– Hú, de pikírt vagy ma reggel. – Tekintete kutatva mélyedt az enyémbe enyhén felhúzott szemöldöke alól.
– Még csodálkozol?! Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy egy vadidegen férfi kajtat a lakásomban cseppet sem tisztességes szándékkal, mellőlem pedig egy másik, alig kicsivel jobban ismert alak ugrik ki, aki, nem mellesleg, még pisztolyt is ragad. Jobb helyeken olyan hisztit kaptál volna cserébe, hogy a füled is kettéállt volna! De látod, tőlem csak pár megjegyzésre futja – vágtam vissza enyhén idegsokkos stílusban. – Azt hiszem nem volt rám túl jó hatással az apám. Már azt is elfelejtettem, hogy viselkedik ilyen helyzetben egy igazi nő. A filmekben sikítoznak és toporzékolnak, de lehet, hogy inkább el kellene ájulnom.
– Igazad van. Ha egy olyan lányt fogtam volna ki, mint az említett filmek hősnői, valószínűleg már az intim borotvájával nyiszatolnám az ereimet. Apropó, neked van olyanod? – nézett rám hirtelen elkomolyodva.
– Intim borotvám?! – hörrentem. Ez még tőle is váratlanul ért.
– Igazából egy sima borotva jobb lenne. Annyira siettem vissza, hogy nem volt időm borotválkozni. – Hogy alátámassza az elhangzottakat, ujjait végighúzta sercegő borostáján.
– Borotvahabot is kérsz? Aloés – Ádáz küzdelemben legyűrtem egy nevetőgörcsöt, felkaptam az utolsó palacsintát a tányérról és megindultam a fürdő felé. – És miért nem mész haza megborotválkozni? – kérdeztem immár azt figyelve, hogy kerül közelebbi ismeretségbe a rózsaszín borotvámmal.
– Más dolgunk van.
– Mi ez a királyi többes?
– Meghívást kaptunk Mr. Follow birtokára.
Fuldokolva próbáltam megszabadítani a légcsövemet a félrenyelt falattól.
– Rosszul hallottam – hápogtam. – Anthony Follow meghívott magához? Egy pincérnőt?!
– Jól hallottad.
– Miért?
– Mert jó a hallásod.
– Miért hívott meg? – Elkaptam a karját, hogy végre kénytelen legyen rám nézni.
– Látod, ez jó kérdés – nézett komolyan a szemembe.
A következő sokk akkor ért, amikor a parkolóban megállt egy tűzpiros autócsoda előtt.
– Ugye nem mondod komolyan, hogy ez a tiéd? Ez egy Chevrolet Corvette Coupe!
– Igen, tudom, milyen kocsival járok – nevetett fel elképedésem láttán –, Bár, hogy az enyém, az túlzás. Inkább úgy mondanám, hogy szolgálati autó. De te honnan vagy ilyen tájékozott? – kérdezte, miközben gálánsan kinyitotta nekem az ajtót.
– Viccelsz?! Ki ne ismerne fel egy ilyen szépséget? – Áhítattal végigsimítottam az áramvonalas, fényes karosszérián, mielőtt beültem volna. – Igazából nemrég vettem a Corsát és keresgélés közben összefutottam néhány hasonlóan szép példánnyal – vallottam be, miután ő is beereszkedett a talaj felett alig pár centivel elhelyezkedő bőrülésbe.
– Néha jól jön, hogy alig öt másodperc alatt van százon és akár háromszázzal is téphet vele az ember, de én jobb’ szeretem a kevésbé agresszív autókat. – Megpöccintette az indító kapcsolót, mire a motor erőteljesen felmordult. – Ráadásul a fenntartása sem éppen emberbarát. Otthon egy Corolla lakik a garázsomban.
– „Egy Corolla soha nem hagy cserben” – idéztem nevetve a kereskedelmi csatornákon sokáig sugárzott reklám szlogenjét.
– Ez egy újabb modell – nevetett fel ő is –, de ami azt illeti, engem még tényleg soha nem hagyott cserben. Én annál inkább „őt”. – Kérdő tekintetem láttán még hangosabb nevetésben tört ki. – Megengedtem, hogy amíg nekem nem kell, használhatja az öcsém – magyarázta grimaszolva.
– Szóval van egy öcséd, aki rosszul vezet.
– Nem, nagyon is jó sofőr, csak meg ne tudja, hogy ezt mondtam. Két perc és ott vagyunk.
Hamarosan begördültünk egy hangtalanul félresikló, hatalmas kovácsoltvas kapun. Kavicsos úton kanyarogtunk, fák és virágzó bokrok között, mielőtt leparkoltunk volna egy impozáns épület előtt. Amíg én a nem létező kilincs után kutattam, Chris megkerülte az autót, kinyitotta az ajtót, hogy megszabadítson az utasmarasztaló autó fogságából, majd vigyorogva egy kis gombra mutatott. Ennyit a tájékozottságomról.
A kellemesen hűvös előtérben komoly ábrázatú komornyik fogadott minket. Elképedve sétáltam utána a fényesre suvickolt márványpadlón. Azt hittem, a komornyikok kihaltak a dinoszauruszokkal.
– Csukd be a szád – súgta Chris kuncogva, de mikor megálltunk egy faragott ajtó előtt, elkomolyodott és birtokosi mozdulattal átkarolta a derekamat.
– Jó napot, Christian, Örülök, hogy elfogadták a meghívásomat. – Az udvarias, mély hang gazdája, háttal nekünk, épp italt töltött magának.
Amikor megfordult, bennem rekedt a levegő és megdermedtem a rémülettől. Chris kérdő pillantást vetett rám, de Mr. Follow akkor már előttünk állt, így kénytelen volt visszafordulni főnökéhez.
– Mi köszönjük a meghívást, uram. Igazán megtisztelő. – Szorított egyet a derekamon, hogy ideje lenne magamhoz térnem és megszólalnom végre, de képtelen voltam.
– Ön ugyebár Zoe Harris kisasszony – egyenesen a szemembe fúrta átható tekintetét, amitől olyan érzésem támadt, mintha ki tudná olvasni a gondolataimat.
Nem, az kizárt. Nem tudhatja, hogy láttam őket! Honnan tudhatná? Össze kell szednem magam.
– Igen, Mr. Follow. Elnézést, de ennyi szépség láttán elakad az ember szava. – Igyekeztem a legudvariasabb mosolyomat elővenni, de csak remélni tudtam, hogy sikerült. – Gyönyörű a háza és a birtok, már, amennyit láttam belőle, természetesen.
Egy pillanatig még meredten nézett rám, majd nevetve elfordult és visszasétált a bárpulthoz.
– Egy italt?
– Köszönöm, uram, de nekem ez még kissé korai – tért ki a meghívás elől Chris.
– Elnézést, de én is vissza kell, hogy utasítsam. Nem szoktam munkaidőn kívül alkoholt fogyasztani. – Elég érdekesre sikerült a kifogásom, de mit tegyek, ha egyszer ez a helyzet?
Az öreg azonban nem találta furcsának, inkább jót szórakozott szókimondásomon.
– Akkor kénytelen leszek egyedül inni – jelentette ki, és ránk emelte poharát.
Riadalmamat – remélhetőleg sikeresen – megilletődöttségnek álcázva toporogtam Chris magabiztos ölelésében, míg vendéglátónk kortyonként ízlelgetve elfogyasztotta a kitöltött whiskyt. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel csupán a köztünk lévő „rangbéli” különbségeket igyekszik érzékeltetni, vagy engem próbál megfélemlíteni, tovább nyúzva amúgy is túlfeszített idegeimet.
Azzal foglaltam le csapongó képzeletemet, hogy a szoba tanulmányozásába kezdtem. Cseppet sem volt hivalkodó. Mintha egy karibi szálloda társalgójában lettem volna. A falakat különleges technikával festették homokszínűre, mintha csak úgy felcsapkodtak volna valami sűrű masszát a felületre, amitől érdekes, rusztikus hatást keltett az egész. Ehhez tökéletesen passzolt a fonott ülőgarnitúra a kényelmes, tengerészkék párnákkal, és a hozzá tartozó, üveglapos asztalkával. A bárpult is valami bambuszféléből készült, ahogy az előtte álló három, gólyalábú szék is. Más bútor nem is kapott helyet, ellenben hatalmas, parkra néző ablakok kínáltak kápráztatóan színes látnivalót. A tarkán virágzó bokrok és pálmafák árnyékában egy kristálytiszta vizű, hatalmas medence terült el. Chanel épp abban a pillanatban ugrott tökéletes ívű fejest.
– Jaj, de udvariatlan vagyok, foglaljanak helyet! Nagyon kíváncsi voltam, ki az az ifjú hölgy, aki így elbűvölte az én Christian barátomat. – A velem szemközti fotelba ereszkedett, mosolya olyan volt, mint a macskáé, mielőtt megközelíti a földön kuporgó kismadarat.
Képtelen voltam tovább ránézni, így inkább Christian felé fordultam.
– Azt tettem volna? Elbűvöltelek?
Túl jól ismert. Lehet, hogy egy idegennek nem tűnt volna fel, de ő látta a szememben a félelmet. Bár nem tudta mire vélni, igyekezett megnyugtatni.
– Teljes mértékben – válaszolta, miközben, kihasználva a téma adta lehetőséget, megfogta és megszorította a kezemet. Nem ő tehetett róla, hogy nem segített a biztató gesztus.
– Honnan is érkezett Floridába, kedvesem?
– Dél-Dakotából, uram. – Úgy döntöttem, maradok a fél igazságoknál, nehogy nagyon belekeveredjek a hazugságokba.
– És miért éppen itt vállalt munkát? – Úgy tűnt, Mr. Follow komolyan érdeklődik irántam, és ez még inkább megrémisztett. Ez már nem lehet véletlen.
– Természetesen a napfény vonzott ide, mi más? És, hogy miért pont Miami? Egy barátnőm szerzett munkát. Ilyen lehetőséget nem hagyhattam ki. – Próbáltam folyamatosan szinten tartani a mosolyomat, de elég nehezen ment.
– Nagy kár lett volna – jegyezte meg még mindig a kezemet szorongatva Christian, magára vonva munkaadója figyelmét.
Olyan meggyőző, rajongó tekintettel nézett rám, ha nem tudtam volna az igazat, még én is elhittem volna, hogy szerelmes belém. Nagyon jó színész. Vajon másban is csak szerepet játszik? – ötlött fel bennem hirtelen. Elgondolkozva figyeltem, ahogy Follow-val társalog. Egyre inkább elhatalmasodott rajtam a pánik. Besétáltam az oroszlán barlangjába. Lehetséges lenne, hogy nem véletlenül szúrtak ki a bárban? Vajon Chris is benne van? Az lehetett a dolga, hogy a bizalmamba férkőzzön, és kiderítse, mennyit láttam, mit tudok. És Helen? Kihúztam a kezem Chris ujjai közül, és tanácstalanul körbenéztem, tudván, hogy menekülésre pillanatnyilag esélyem sincs.
– Valami gond van, Miss Harris? – Persze, hogy azonnal kiszúrta zavart viselkedésemet.
– Pár percre magukra hagynám önöket, uraim, de nem tudom, merre induljak – jutott eszembe a legkézenfekvőbb magyarázat.
– Óh! Csak tovább a folyosón. A végén elkanyarodik jobbra. Nem tudja eltéveszteni.
– Köszönöm. – Minél hamarabb egyedül akartam lenni.
– Siess vissza – szólt utánam Chris.
Amikor visszanéztem rá, elkaptam aggódó pillantását. Ismét kikényszerítettem magamból egy mosolyt, és gyorsan kiléptem az ajtón.
A mosdóban leültem a lehajtott WC-tetőre, és homlokomat a hideg csempének támasztva próbáltam átgondolni a dolgokat. Szóval, Chris egy bűnbanda tagja. Ezt ugye, elvileg, eddig is tudtam, de úgy tűnik, ezúttal cserbenhagytak a megérzéseim. Valahogy nem tudtam róla elképzelni semmi rosszat. És most tessék, csapdában vagyok. Nem is akármilyenben.
Beletelt pár percbe, míg megnyugodtam annyira, hogy logikusan tudjak gondolkodni. Tovább kell játszanom, hogyha élve ki akarok jutni innen. Egyedül, gyalog esélytelen, de talán Chris még nem veszett ügy. Ennyire nem ismerhettem félre. Egy próbát megér, más esélyem úgysincs.
Amikor összeállt a kezdetleges terv a fejemben, hideg vízzel megmostam az arcom, hogy kicsit felfrissüljek és magamhoz térjek, majd elindultam vissza az oroszlán színe elé. Éppen visszakanyarodtam a fő folyosóra, amikor beszélgetés hangjai ütötték meg a fülemet.
– Láttad a csajt? – kérdezte egy ismeretlen hang heherészve. – Szívbaj nélkül besétált ide, mintha nem tudná, hova jött. Biztos, hogy ő az akit keresünk?
Megállt bennem az ütő. Igazam volt. De hogy jöttek rá, hogy én voltam? Csak a félholt zsaru tudott róla, hogy ott voltam és Keith, de a rendőr nem tudhatta, ki vagyok. Egy pillanatig még a légzés is nehezemre esett, amikor elképzeltem Keith-t Follow foglyaként.
Közelebb lopóztam a résnyire nyitott ajtóhoz, hogy jobban halljam, mit beszélnek. Ez a hallgatózás már kezdett rossz szokásommá válni.
– Holtbiztos, haver. Lehet, hogy mikor megérkeztek, még nem tudta, ki hívta meg, de azóta tuti rájött. – Azonnal felismertem Luis hangját, annak ellenére, hogy jócskán orrhangon beszélt. – Így viszont már értem, Rocky miért akarta egyedül elintézni az ügyet. Egy csaj húzta keresztül a számításait!
Most örültem életemben először, hogy egy telefon nem csak telefon. Nem rajongtam a mindent tudó szerkentyűkért, és sose értettem, hogy egy telefonnak miért kell tudnia fényképezni vagy például hangot rögzíteni, amikor mindegyikre van jobb eszköz, de ez utóbbi funkció most nagyon is kapóra jött. Néhány gyors gombnyomás, majd magam elé tartottam a készüléket.
– Ja, haver, ez nagyon gáz! Fel is van húzva rendesen! Ez a Zoe, vagy Dakota, vagy hogy a fenébe hívják, örülhet, hogy nem ő kapta el! 
 

A szám elé szorítottam a kezem, hogy hangosan fel ne sikítsak, a szemem pedig égni kezdett a visszatartott könnyektől. Már kétségem sem volt afelől, hogy náluk van Keith, ha még él egyáltalán. Csak ő ismert Dakotaként.
– Na, ja! De az tuti, hogy ha Rockyt nem küldik a csaj után a tengerfenékre, élete végéig hallgathatja tőlem, milyen csúfosan lebőgött!
– Én a helyedben nem tenném, bár, a te fogaid bánják. Vajon Wolf tudja, kit csípett fel? Lehet, hogy ő a spicli? Ő adta volna le a drótot a zsarunak? Te, lehet, hogy a csaj is zsernyák! Az megmagyarázná, miért nincs beszarva a kicsike.
– Nem tudom, Dick, mindenesetre hamarosan kiderül, Wolf mennyire hűséges, és az is, hogy kihez. – Luis kárörvendő röhögése hallatán kirázott a hideg. Ugyanakkor meg is nyugodtam kicsit: ha Chris nincs beavatva, az azt jelenti, van némi esélyem, hogy élve távozzak.
– Ja. Jöhetnének már Morganék! Nem tudom, mi tart ilyen sokáig!
Hangos ciripelés zavarta meg a beszélgetésüket, amitől hatalmasat ugrottam ijedtemben.
– Megjött a gyémánt koksz – jelentette ki Luis. – Ez is mekkora egy ötlet! Ez a David egy zseni! Ugyan kinek lenne gyanús, ha a gyémántkirály embereit egy táskányi drágakő társaságában találják? Pedig, ha tudnák… – A hang egyre közeledett.
Gyorsan továbbindultam, a telefont pedig visszacsúsztattam a táskámba. Hátra-hátra nézve szaporáztam lépteimet, és még mielőtt kiléptek volna a folyosóra, eltűntem a társalgóban. Nem maradt időm rendezni a vonásaimat, de a tervemnek ez talán még jót is tett.
– Jézusom, Zoe, jól vagy? – pattant fel Chris a kanapéról és már ott is állt mellettem.
Mr. Follow nyugodtan ült a helyén és kíváncsi pillantással méregetett.
– Nem igazán – válaszoltam elhaló hangon. – Hazamehetnénk? Nagyon rosszul érzem magam.
Chris hátra nézett főnökére, aki jóindulatúan bólintott, mintegy engedélyezve, hogy szabadon távozhatunk.
– Még egyszer köszönjük a meghívást, Mr. Follow! Sajnálom, hogy ilyen hamar el kell mennünk, de talán máskor bepótoljuk a többit.
– Persze, persze, menjenek csak, Christian. Jobbulást, kedvesem, remélem, semmi komoly. – Szája furcsa, megfejthetetlen mosolyra húzódott. – Biztos vagyok benne, hogy még látjuk egymást.


Folytatása következik!

2013. március 23., szombat

ZOE – 9. rész

Szabadság, szerelem…

Keith visszaérkezéséig, amikor éppen nem a környéket jártam fényképezőgéppel a kezemben, a lakást csinosítgattam. Elhelyeztem a díszpárnákat a kanapén, feltettem néhány általam készített, kinagyított fotót a falra és vettem egy vastag, bolyhos szőnyeget a „nappaliba”, a TV elé, mert bár a kanapé is nagyon kényelmes volt, általában a padlón ülve – fekve moziztam. A megvásárolt paravánnal még jobban leválasztottam a „hálószobát” és egyben el is zártam a kíváncsi tekintetek útját. Nem mintha sok vendéget fogadtam volna, konkrétan egyet sem, hacsak Beckyt nem számítom annak. 
 
 
Miután Keith visszajött a városba, legtöbbször a hajón voltunk, pontosabban a vízben. Egyszerűen fantasztikus volt a víz alatti világ, amit a búvárleckéknek köszönhetően felfedezhettem.
Először csak felszínközelben próbáltuk ki, mit hogyan kell majd csinálni, mint kiderült, nem ok nélkül. Elsőre még a vízbejutás is problémát okozott. Teljes felszerelésben ácsorogtam a hajó végében, és igyekeztem erőt gyűjteni az ugráshoz.
Minden rendben? – kérdezte Keith a vízből. – Ha úgy könnyebb, be is mászhatsz.
Láttál te már olyan búvárt, aki úgy mászott le a létrán? Menni fog! – feleltem sokkal magabiztosabban, mint ahogy éreztem magam.
Aha, szóval sértené a büszkeségedet, ha a létrát kellene használnod. Értem én – villantotta rám szokásos, pimasz vigyorát.
Csend legyen, különben kapsz tőlem egy „Facér vagyok” pólót!
Lebukott a víz alá, és amikor újra feljött, a búvárszemüvege félig volt vízzel, ami a kegyetlenségem okán elsírt könnyeket volt hivatott helyettesíteni. Lefelé görbülő szájjal nézett fel rám, de a szemén láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetést. Nyelvet öltöttem rá és kiléptem a fedélzet szélére. Azonnal komolyra váltott.
Oké! Ne felejtsd el megfogni a reduktort és a szemüveget, és jöhet az óriáslépés!
Könnyű azt mondani – morogtam magamnak, de azért követtem az utasításait.
Az első merülési próba alkalmával pánikszerűen kapkodtam levegő után, mert úgy éreztem, megfulladok. Ezzel persze pont azt értem el, hogy tényleg nem kaptam levegőt. Hiába mondta Keith, hogy szép lassan, nyugodtan kell lélegeznem, nem ment. A tudat, hogy víz alatt voltam, és a szokatlan, szájon át való légzés megrémített. Már majdnem feladtam, amikor új módszerhez folyamodott.
Csak még egyszer utoljára – tartott vissza, amikor ki akartam mászni a hajóra. – Van egy ötletem, randi a víz alatt. Mit szólsz hozzá?
Azt, hogy napszúrást kaptál.
Nem kell mást csinálnod, csak fogd a kezem és nézz végig a szemembe – hagyta figyelmen kívül pikírt megjegyzésemet. – Semmi mással ne törődj, csak velem.
Ez bevált. Ahogy lassan ereszkedni kezdtünk, pillantásomat az övébe fúrtam, és minden más megszűnt létezni számomra. Lassú, mély légvételek be és ki, miközben elvesztem gyönyörű barna szemének mélységeiben. Észrevétlenül ráéreztem a helyes légzésre, és már nem is volt nehéz. Szerencsére minden más azonnal ment, nem volt problémám sem a békatalpakkal, sem a kiegyenlítéssel, sem a szemüveggel – bár a víz alatti víztelenítés néha nem sikerült tökéletesen –, a többi pedig egyelőre Keith feladata volt.
A merülés maga volt a csoda. Nem győztem betelni a látvánnyal, az érzéssel. Számomra eddig nem tűntek hihetőnek az élénk színeket felvonultató víz alatti fotók. Mindig azt hittem, hogy odalent a mélyben minden sötét és színtelen ehhez képest olyan színkavalkád tárult a szemem elé, amilyet a felszínen is csak ritkán láttam. A szivárvány színeiben pompázó halak csupán karnyújtásnyira úsztak el mellettünk, alattunk pedig a zöld, a vörös és a barna legkülönbözőbb árnyalataiban játszó vízinövények járták kecses hullámtáncukat.
Azért persze voltak ijesztő mozzanatok is, mint például amikor egy félig homokba temetkezett rája felett lebegtünk el le sem mertem venni róla a szemem, és azért imádkoztam, hogy fel ne zavarjuk. De ezek a momentumok eltörpültek az újra és újra ismétlést sürgető élmények mellett.
Keith igazán lelkiismeretes tanárnak bizonyult, még különböző vészhelyzeteket is „elpróbáltunk”. Kijelentette, hogy csakis és kizárólag vele merülhetek. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt vajon úgy érti, egyedül ne tegyem, mert veszélyes, vagy hogy nem szívesen látna másik férfi oldalán. Az arckifejezéséből ítélve, mindkét eshetőség tiltólistás volt nála.
Egy biztos, a tenger újabb hódolót szerzett magának. És Keith is.
Néha rám tört a bűntudat, hogy Cathy távolléte ellenére – vagy tán épp annak köszönhetően?! – ilyen felszabadultnak és teljesnek érzem magam. Be kellett vallanom önmagamnak, hogy élvezem a szabadságot és a tényt, hogy nem nyomasztanak közvetlen kötelezettségek. Hét éve nem voltam egyedül, és bár önzőnek éreztem magam, nem tudtam kevésbé élvezni.
Ilyenkor persze azonnal telefont ragadtam és felhívtam őt, hogy tőle magától halljam, nem szenved a hiányomtól. Így szinte minden másnap beszéltünk telefonon vagy az interneten keresztül. Ettől függetlenül, november vége felé nem bírtam tovább, és újabb látogatást terveztem be.
Annyira elfoglalt a csomagtartó megtöltése, és az izgatott várakozás, hogy újra láthatom Cathyt, hogy észre sem vettem Keith-t. Lecsaptam a csomagtartó fedelét, és majdnem őt is, ijedtemben, amikor váratlanul előttem termett.
A frászt hozod rám! Hogy a fenébe tudsz ilyen halkan közlekedni?
Halkan?! Még szólongattalak is. Különben is, milyen fogadtatás ez?
Nem esett nehezemre ráhangolódni a Keith-féle köszönésre. Boldogan simultam az ölelésébe és átadtam magam a bensőséges pillanatnak, amely, véleményem szerint, túl hamar ért véget.
Utazol valahová?
A kérdés azonnal kijózanított. Első gondolatom az volt, hogy most hazudnom kell neki, de ezt azonnal követte egy megkönnyebbült sóhaj, hiszen Keith tudott Cathyről.
Igen, már napokkal ezelőtt elterveztem, hogy meglátogatom Cathyt. Piknikre készülünk.
Nem tudtam visszatartani az arcomra telepedő vigyort és a gyerekes ujjongást. Ezelőtt gondolni sem mertem ilyen családias, nyugodt programok szervezésére.
Ennyi étellel egy család elvan egy teljes hétig. Meghívtad az egész sulit?
Szerintem észre sem vette, hogy beszéd közben reflexszerűen elkezdte átcsoportosítani a csomagokat. Amit én találomra bedobáltam, csordultig megpakolva az autót, azt ő szisztematikusan elrendezte, és láss csodát, a csomagtér fele üresen maradt.
Ez igen, profi vagy tetriszben, ugye?
Bocs, megszokás. Annak idején sokat jártunk családostól kempingezni. Sok holmi, kis autó…
Gond egy szál se, így legalább még én is beférek.
Esetleg szorítanál helyet nekem is?
Egy dolog, hogy beavattam az életem, a múltam részleteibe, az is igaz, hogy úgy döntöttem, megbízom benne, de Cathy biztonságát kockára tenni már teljesen más tészta. Senkinek nem szándékoztam elárulni, hogy hol van, még Keith-nek sem.
Sajnálom, én is szívesen tölteném veled az időt, de megígértem Cathynek, hogy ez a nap csak a kettőnké lesz. Tudod, még soha nem voltunk távol egymástól, már nagyon hiányzik, és én is neki. Ráadásul csak unatkoznál velünk, nem terveztünk semmi különöset, csak egy kis vízparti pikniket és sok-sok csevegést, szóval…
Nyugi, mindjárt kiugrik a szíved a helyéről. Ha nem akarod, hogy menjek, csak mond azt, nem fogok megsértődni.
Teljesen nyugodt volt a hangja, túlságosan is, és ebből arra következtettem, hogy máris megsértettem. Érezhette a tétovázásomat, és persze azonnal rájött, hogy bizalmatlanság húzódik mögötte.
Nem arról van szó, hogy nem szeretném. Örülnék, ha megismernéd őt, csak nem most. Még nem. Minden olyan bizonytalan, mindketten szokjuk még a helyzetet, mármint Cathy és én.
Oké, rendben, elfogadom az érveidet. Kérek egy búcsúcsókot és már mehetsz is.
Majdnem megsajnáltam, de megkeményítettem a szívemet, egy futó csókot leheltem a szájára, és gyorsan beültem a kocsiba.
Azért egy reménykedő kérdés még kikívánkozott: – Holnap este találkozunk?
Amikor csak akarod. Vigyázz magadra, kérlek!
A hangjában megbúvó feszültség eszembe juttatta a lehetséges veszélyt.
Vigyázok.
Őszintén gondoltam, és ezt ő is kiolvashatta a szememből, de mindketten tudtuk, hogy a szándék nem elég. Egyikünket sem nyugtatta meg az ígéretem.
Miamitól távolodva újra átjárt az örömteli bizsergés – nemsokára megölelhetem Cathyt. Ugyanakkor enyhe szorongást is éreztem, akárcsak a beszélgetéseink közben. Felemás érzés volt élvezni a szabadságot, közben pedig félteni a Cathyhez fűző szoros köteléket. Mert mi van, ha olyan jól érzi magát ott, az új barátaival, hogy már nem is lesz szüksége rám?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak bennem egész úton, de amikor megpillantottam őt a kerítés mellett toporogni, minden kétségem elillant. Rohant felém, amint kiszálltam.
Annyira hiányoztál!
Te is nekem, kicsim!
Percekig csak álltunk, egymást ölelve. Abban a pillanatban a szabadság nem is tűnt olyan fontosnak.
Szólok a felügyelő tanárnak, hogy megjöttem érted, és mehetünk is.
Rendben, addig hozom a táskám.
Néhány perccel később már úton voltunk a Pelican-öböl felé, miközben hallgattam Cathy önfeledt csacsogását.
Képzeld, holnap az osztály is kirándulni megy és megnézünk egy táncversenyt is. Már nagyon várom. Igaz, a tanár azt mondta, hogy valószínűleg egy lépést sem fogunk felismerni azok közül, amiket mi tanulunk, de én azért jól megfigyelem majd őket. Tudtad, hogy a jive is latin tánc, mert én azt hittem, hogy az standard. Ó, majd elfelejtettem mondani, tegnap az a szemét Kevin, a párom a táncórán, azt hazudta, hogy nem is volt Susyval fagyizni, pedig én tudom, hogy igen.
A vízhez érve minden kiröppent a fejéből, a piknik volt minden gondolata. Hihetetlen, mekkora boldogságot tud okozni egy ilyen egyszerű dolog.
Jókedvünk nem tartott sokáig. Nem tudnám megmondani, mi vett rá, hogy körbeforduljak és minden közelben parkoló járművet alaposan megnézzek, mindenesetre megtettem. Megroggyant a térdem, amikor az egyik autóban Keith-t fedeztem fel, és ezúttal nem a vágytól, de még csak nem is a viszontlátás örömétől.
Cathy, akadt egy kis dolgom, leterítenéd addig a pokrócot?
Próbáltam fegyelmezni a hangomat, de nem sikerülhetett túl jól, mert Cathy azonnal felkapta a fejét és a szemében rémület tükröződött. Istenem, hát már soha nem tudom kiűzni belőle ezt az érzést?! Ha nem akarom még jobban megijeszteni, kénytelen leszek bemutatni neki Keith-t, most már úgyis mindegy.
Semmi baj, kicsim, csak megláttam egy barátomat, szólok neki, hogy csatlakozzon hozzánk, jó?
Keith felé lépkedve azon igyekeztem, hogy visszaszorítsam az indulataimat – egy veszekedés csak még jobban felzaklatná Cathyt.
Te követtél engem?! – Szinte csak sziszegtem a szavakat, de hangerő híján is rájöhetett, hogy dühös vagyok. Kiszállt az autóból, de nem próbált megérinteni.
Igen. – Robbantam volna, de tekintettel kellett lennem a minket figyelő Cathyre, amíg viszont én a dühömet nyeldestem, Keith nyugodtan folytatta. – Ne akadj ki, kérlek! Nem akartam semmi rosszat, csak féltettelek. Egyfolytában az járt az eszemben, hogy nem bírnám ki, ha valami bajod esne. Nem akartalak egyedül hagyni.
Erre nem tudtam mit mondani. Egyrészt hízelgő volt, hogy ennyire aggódik értem, másrészt enyhén szólva bosszantó, hogy semmibe vette a kérésemet. A gondolat pedig, hogy végig követett valaki, és én még csak észre sem vettem, ijesztő.
Nem akarom Cathyt még jobban megrémíteni, ezért most visszafogom magam, de ezzel még nem zártuk le a témát. El kell hitetnem vele, hogy semmi gond, barát vagy, de ez most nagyon nehezemre fog esni.
Halkan felnevetett – felnevetett!!! –, megfogta a kezem és húzni kezdett a húgom felé.
Megígérem, hogy jó kisfiú leszek, már csak azért is, mert nagyon örülök, hogy megismerhetem a húgodat. Szia, Cathy, Keith vagyok, a nővéred barátja. Nem bánod, ha kicsit belerondítok a napotokba a jelenlétemmel? Tudod, nem bírtam ki hosszabb időt a társasága nélkül. – Az utolsó szavaknál magához húzott, alaposan megszorongatott, és kaptam egy cuppanós csókot a hajamra.
Arra egyáltalán nem számítottam, amit Cathy arcán láttam. Féltékeny volt Keith-re. Annak ellenére, hogy alig egy órája még én is hasonlóan éreztem Cathy új barátaival kapcsolatban, ez meglepett. Keith-nek is feltűnhetett a húgom nem éppen örömteli reakciója, mert elengedett, közelebb lépett hozzá és cirádásan meghajolt.
Keith Thaylor, szolgálatára, kisasszony. Esetleg segítségére lehetek valamiben az ebéd körül?
Mégsem az ő bohóckodása volt az, ami végül mosolyt csalt Cathy arcára, még ha nem is túl őszintét, hanem saját beleérző képessége. Ő ugyanis végig engem figyelt, és biztos vagyok benne, tudta, mennyire szeretném, ha jó képet vágna a dologhoz. Igaz nem Keith, és a kettőnk kapcsolata miatt akartam ezt, ahogy ő gondolhatta, de a végeredmény ugyanaz lett, egy halovány mosolykezdemény.
Már mindennel kész vagyok, de az ennivaló eltüntetésében segíthetne, Mr. Thaylor, mert ennyit ketten egy hét alatt sem ennénk meg.
Ugye, hogy ugye? Én is ezt mondtam Dakotának, amikor mindezt bezsúfolta a kocsiba.
A nevem említése újabb riadt pillantást eredményezett – ő ugyanis úgy tudta, a terv szerint Miamiban mindenki Zoéként ismer –, de jeleztem neki, hogy ne szóljon, majd elmondom. Nem akartam, hogy tudjon a raktárban történtekről, de egy újabb hazugság már meghaladta volna az erőmet, így eldöntöttem, hogy amint kettesben maradunk, elmondok neki mindent.
A következő órák nagy meglepetést okoztak, és cseppet sem csillapodó haragom ellenére még közelebb sodortak Keith-hez. Figyeltem, ahogy Cathyvel bánt és az eszem is egy véleményre jutott a szívemmel: kell nekem ez a pasi. Már az is, ahogy hozzá szólt; valahogy ötvözte a gyerekeknek szóló kedveskedést a „komolyan veszlek” hozzáállással, amivel hamarosan elérte, hogy Cathy kényszeredett társalgásból baráti hangra váltson, a Mr. megszólítást pedig Keith-re cserélje. Amikor pedig elkezdte magyarázni neki, hogyan kell sárkányt eregetni, mondván, hogy az minden családi piknik fénypontja, majd ketten össze is dobtak egyet az étel csomagolásához használt folpackból és néhány gallyból, és a Keith kocsijában talált spárgával a magasba is repítették, Cathy teljes szívéből és őszintén elfogadta őt.
Én pedig, azt hiszem, akkor vesztem el végleg. Menthetetlenül szerelmes lettem.
Hazafelé azért alaposan megmostam Keith fejét az önkényes viselkedése miatt, és közöltem vele, nem vagyok gyámoltalan gyerek, sem pedig magatehetetlen és nincs szükségem állandó védelemre. De azt hiszem, végül az győzte meg, amikor kijelentettem, csak nemrég szabadultam meg egy zsarnok apa elnyomása alól, és nincs szükségem egy újabb, hasonló kapcsolatra.
Új életem legsötétebb foltja, a Tina iránt érzett aggodalom volt. Peteréktől megtudtam, hogy súlyos fejsérülést és többszörös lábtörést szenvedett, amit meg is kellett műteni, két késszúrás okozta sérülése volt, és eltört három bordája. Továbbra is eszméletlen volt, és az orvosok semmi biztatót nem tudtak mondani. Még mindig lelkiismeret furdalással küzdöttem, bár nem tudtam megmagyarázni a pontos okát.
A bárban folyamatos nagyüzem volt. Chris egyre gyakrabban tette tiszteletét, legtöbbször a Follow testvérek és a már megismert „testőrök” társaságában, amiről minden alkalommal előre értesültünk, lehetőséget kapva, hogy megfelelő hölgy partnert biztosítsunk Luis számára. De az is előfordult, hogy csak ő jelent meg váratlanul, helyet foglalva az egyik asztalomnál.
Amikor egyedül jött, eleinte tüntetően elzárkóztam mindenféle érintkezéstől, míg végül rájöttem, hogy Becky és a többiek miatt akkor is játszanunk kell, ha az igazi célközönség nincs jelen. Ilyenkor általában beszélgetéssel csaptuk agyon az időt, alkalmanként felkért egy-egy táncra, de olyan is előfordult, hogy csak ültünk egymás mellett és a vendégeket néztük, gúnyneveket aggatva rájuk, vagy épp azt találgattuk, ki mivel foglalkozhat.
Te mit szeretsz csinálni, ha épp nem dolgozol vagy alszol? – kérdezte egyik alkalommal, a vendégeket fixírozva.
Két dolgot imádok: a filmeket és fényképezni – vágtam rá gondolkodás nélkül. Erre már rám nézett, és félrehajtott fejjel méregetni kezdett. – Mindig is fotóriporter akartam lenni. Mi van? Miért nézel így rám?
Inkább aktív pihenés pártinak gondoltalak. Tudod, szörfözés, lovaglás, falmászás…
Néha punnyadni is kell, a fotózás pedig nagyon is aktív kikapcsolódás. Nem holmi műtermi képekre gondoltam. Ha van egy kis szabadidőm, fogom magam, meg a Fujit és megyek amerre látok. Egy kis sziklamászás sem akadály, ha az áhított téma és közém áll.
Így már stimmel, már azt hittem csődöt mondott az emberismeretem. És miket fényképeztél mióta itt vagy? Lefogadom, hogy vonzanak az érdekességek, az izgalmas kalandok.
Megborzongtam, ahogy eszembe jutott a vihar és az aznapi utolsó képeim témája. Gyanakodva néztem rá, de az érdeklődésen kívül semmi mást nem fedeztem fel az arcán.
Mindent! Embereket, állatokat, növényeket, a vizet, az eget, sőt, még a homokot is – lendültem bele felszabadultan. – Csak az a baj, hogy nagyon korlátoz a gépem. Egyszer tuti, veszek magamnak egy profi masinát. Az igazi egy tükörreflexes gép lenne, de egy Nikon D700-assal is beérném. – Mosolyogva hallgatta lelkes eszmefuttatásomat a különböző fényképezőgépek összehasonlításáról.
Igazán helyes, szívdobogtató pasi volt. Szinte sajnáltam, hogy a saját neméhez vonzódik. Néhány röpke pillanat erejéig eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy „mi lenne ha”, de ezen hamar túltettem magam, főleg a pikniken történtek után. Így aztán szinte szórakoztató volt eljátszani a civakodó szerelmespárt.
Szinte igazi barátokká váltunk. De csak szinte. Maradtak előtte titkaim, ráadásul nem is a jelentéktelen fajtából. Nem árultam el például az igazi nevemet, és nem beszéltem neki a húgomról, Keithről és a raktárban történtekről sem. Habár ismeretségünk mélyülésével egyre elképzelhetetlenebb lett számomra, hogy Chris bármi rosszra képes lenne, a tudatom legmélyén még működött egy védelmi rendszer, ami nagyon is számon tartotta bűnöző voltát.
Abban is biztos voltam, hogy ő is titkol valamit. Soha nem beszélt például a munkájáról – bár arról nem is nagyon akartam tudni –, és akkor is kitért a válaszadás elől, amikor a kapcsolatairól próbáltam kérdezni.
Mellette nem tudtam tökéletesen kikapcsolni. A félelmeim állandóan ott kísértettek. Aggódtam az otthoniakért, és Keith múltkor elejtett megjegyzése sem hagyott nyugodni, miszerint veszélyben lehetünk, így amikor nem vele voltam éppen, akkor még őt is féltettem.
Ez lehetett az oka, hogy amikor Keith már két napja nem jelentkezett, és a telefonja is állandóan üzenetrögzítőre volt állítva, rögtön ideges lettem. Én kértem ugyan, hogy ne telepedjen rám, de hogy eltűnik, az azért sok volt. Az ösztöneim folyamatosan vészriadóztak, a harmadik napon már szó szerint hisztis voltam.
Nincs a közelben más hely, ahová mehetnétek?! – támadtam Chrisre, amikor megjelentek. Feldúltságomban először észre sem vettem, hogy ezúttal Jonathan nem volt velük.
Netán zavarunk? – kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.
Ami azt illeti, igen, zavartok! – vágtam rá durcásan. – Jobb szeretek nyugodtan dolgozni. Nem jó összekeverni a munkát és a magánéletet. – Próbáltam olyan magyarázattal előállni, ami elég hihető. – Ráadásul Helen is kezd zúgolódni, hogy teljesen kisajátítasz.
Chris persze nem vette be, azonnal tudta, hogy valami más aggaszt, Luis azonban gátlástalan röhögésben tört ki.
Igazad van, Zoe, ebben teljesen egyetértünk. A munkát és a magánéletet soha nem szabad összekeverni – értett egyet David. A megszólítás ugyan engem célzott meg, mondandóját nyilvánvalóan a húgának szánta. – Bár, ezt most hallom először egy pincérnő szájából – tette hozzá enyhe gúnnyal, miközben fölényes mosollyal az arcán felém fordult.
Oh, a mindig udvarias David Follow, amint ironizál – szállt be a társalgásba rideg hangon Camilla is. Csupán egy hűvös pillantást kapott válaszul.
Úgy tűnt, nekik sem volt túl jó napjuk.
Zárjuk le a témát. Zoe, ha meg nem sértelek, végezd a dolgod! – nézett rám ismét David. – Hozz egy Chivas Regalt. Jobb, ha mindjárt egy üveggel.
Én egy Cointreau-t kérek – rendelt Camilla is.
Kérdőn néztem a többiekre. Chris a szokásosat kérte, Luis viszont elmerülten bámulta az éppen táncoló lányt, így nem nyilatkozott. A whiskyhez a biztonság kedvéért két poharat szervíroztam.
Meglepő módon a mindig csak alkoholmentes koktélokat iszogató Camilla is hamarosan eléggé spicces állapotba került, és David is kiesett a szokásos úriember szerepéből. Fogalmam sem volt, mi történhetett, ami miatt ennyire kifordultak önmagukból, de annál mindenesetre több eszem volt, hogy kérdezősködni kezdjek. Hamarosan kéretlenül is megkaptam a választ.
Mondtam, hogy ne őt küldjétek! Kértem, könyörögtem – hallottam Camilla elfojtott, kétségbeesett suttogását, amikor már ki tudja, hányadik alkalommal fordultam meg az asztaluknál, és letettem elé az újabb likőrt.
Chrisnek is átnyújtottam a vodkáját, láttam is figyelmeztető pillantását, de nem tudtam mire vélni.
Én pedig megkértelek, hogy ne szűrd össze vele a levet! – hangzott a kelleténél kicsit hangosabban a válasz Davidtől. – Amikor nem hallgattál rám, megmondtam, hogy ez lesz a vége, de te azt hajtogattad, ne nézzelek kezdőnek! Hát akkor ne is viselkedj úgy!
Okosabb ő annál, sem mint hogy erővel le lehessen győzni – szólt bele csitítólag Chris is a társalgásba.
Ekkor vette észre David, hogy még mindig ott vagyok, mert balga módon a kiürült whiskys üvegért nyúltam. – Te meg mit hallgatózol itt, mi?! – pattant fel és olyan erővel markolta meg a csuklómat, hogy a fájdalomtól visszaejtettem az üveget az asztalra. Emlékképek sora rémlett elő feledni kívánt múltamból, David helyett az apám acsarkodó arcát láttam magam előtt és az undorral vegyes félelem régi ismerősként áradt szét az ereimben. Erőnek erejével próbáltam magam a valóság talaján tartani.
Nem hallgatóztam – válaszoltam fojtott hangon –, csak kihoztam a kért italokat. Hozzak esetleg egy újabb üveg whiskyt is? – Nyíltan a szemébe néztem, de megremegő hangom elárult.
Ekkor már Chris is talpon volt és visszafogott hangon igyekezett lecsillapítani főnökét.
Nyugodj meg, David! Ha felhúzzuk magunkat, csak rontunk a helyzeten. Zoe most szépen elmegy, és hoz nekünk egy-egy jó erős feketét. – Felém nyújtotta a kezét, jelezve, hogy induljak, de a szorítás a csuklómon nem enyhült. – David, Jonathan mindjárt itt lesz. Tudod, milyen dühbe gurul mindig, ha lebecsülik a képességeit.
Nem ártana, ha megnevelnéd a nődet! Tanítsd meg neki, hogy nem illik hallgatózni, mielőtt más teszi meg! – A kezem közben szabaddá vált, így gyorsan elléptem az asztaltól és várakozón Chrisre néztem.
Hozz nekünk, kérlek, egy jó erős kávét, Zoe.
Amikor a kért élénkítőkkel visszatértem, már mindenki a szokásos álarcát viselte, és hamarosan tényleg megérkezett Jonathan is. Egy kicsit ziláltabb volt ugyan az öltözéke, mint általában, de semmi jelét nem láttam rajta idegességnek, vagy annak, hogy mit csinálhatott pár perccel ezelőtt. Kért egy energiaitalt, és Camilla mellé telepedve kényelmesen kinyújtóztatta hosszú lábait. Innen már minden úgy zajlott, mint egy átlagos napon, kivéve, hogy David néha gyanakvó pillantást vetett rám.
Ha végeztél, ülj oda hozzám – súgta a fülembe Chris, miközben elsétált mellettem a mellékhelyiségek felé.
Én személy szerint nem épp ezt terveztem, de Chris eddig mindig tudta, mit miért tesz, és Davidéket is jobban ismerte, így inkább hallgattam rá. Egy után pár perccel odasétáltam a társasághoz, lehuppantam Chris mellé és egyik lábamat kacéran átvetettem a combján.
Jesszusom, hogy fáj a lábam! Még pár perc tálcazsonglőrködés és tőből amputálni kell – Kéjesen felnyögtem, ahogy megmozgattam elgémberedett lábujjaimat. – Azt hiszem, most végtagmentő lenne egy jó kis masszázs.
Párszor fölajánlottam már ilyetén szolgálataimat, de eddig állandó visszautasításban volt részem – jegyezte meg Chris, enyhe sértődöttséggel a hangjában.
Mert a végén még túlságosan elbíztad volna magad – replikáztam a szokásos hangnemben, de amikor megint meghallottam Luis kárörvendő kuncogását, elegem lett. – De ugye nem gondolod komolyan, hogy a tegnap este után bármit is visszautasítok tőled? – búgtam kacéran Chris fülébe, ügyelve arra, hogy a többiek is meghallják.
Luis felől heves fuldoklás hangjai hallatszottak, míg Chris karja szorosabbra fonódott a derekam körül és az ölébe húzott. Azonnal vette a lapot.
Ez azt jelenti, hogy ma este is hazakísérhetlek?
Gondolod, hogy ennyi vodka után még tudsz teljesíteni? – kérdeztem vissza félig viccesen, félig gúnyosan, csakhogy ne hazudtoljam meg önmagam.
Neked bármikor, bébi. – A nyakamba csókolt és sokat sejtető vigyor terült el az arcán. – De még haza kell vinnem Camillát.
Maradj csak, Chris, megleszünk nélküled is. – Úgy tűnt, David engedékeny hangulatba került, amint a családi vészhelyzet megoldódni látszott.
Ja! – csatlakozott röhögve Luis is. – Ki ne hagyd a kínálkozó lehetőséget, mert a végén még meggondolja magát és kezdheted elölről!
Nos, amint látod, lett pár szabad órám, de utána tényleg el kell mennem. Van ötleted, mivel töltsük azt a néhány órát? – Közben végigcirógatta a karomat, nem hagyva kétséget saját tervei felől.
Szóval nagy kegyesen beszorítasz zsúfolt programodba…
Csókkal torpedózta meg a pimasz kifakadást.

Folytatása következik!