2010. május 30., vasárnap

Varázsigék

Ezúttal varázsigéket fabrikáltam! :-)
Kíváncsi vagyok, nektek melyik tetszik legjobban, így ide is felteszem  Benina pályázatára elküldött kis versikéimet! :-)
Kéretik nem felhasználni! Már úgy értem pentagram, gyertyák és egyéb kellékek kíséretében... A végén még működne! :-S

Ja, és hajtott a kíváncsiság és a vágy, hogy kipróbálhassam a közvéleménykutatást, így feltettem nektek egy kérdést. Oldalt találjátok, szavazzatok bátran! Ha már kipróbáltam, haszna is legyen, nem igaz? :-)


Megsemmisítő varázsige

Ég és föld, tűz és víz, s a természet ereje!
Itt e boszorka, bánjunk most el vele!
Minden gonosz tette legyen semmis,
Kiirtjuk még az emlékét is.
Vesszen a test és vesszen a lélek,
Ez hát a büntetés, mit most rá mérek!

A búfelejtés varázslata

Mint sötétséget az éledő nap ragyogó fénye,
mint szárazságot a langyos nyári zápor,
úgy űzze el szíved összes bánatát
e szívből jövő pár sor.


Szomorúságod öröm,
Könnyeidet mosoly váltsa fel.
Érezd, lelked egyre könnyebb, s könnyebb,
ahogy a homokóra szerint, telnek-múlnak a percek.

Védő varázslat

Ne fogjon rajtad gonosz bűbáj,
se fegyver, se talmi érzelem;
Óvó szavam legyen páncélod,
s kerüljön minden veszedelem.

Ihlet bűbáj :-)

Egy szó, egy illat, egy látvány csupán,
Egy érzés, mely kirobbanni kíván;
Ennyi kell, hogy az ihlet megszálljon,
s fejemben a valóság költeménnyé váljon.
Erató, múzsám, jöjj el hát,
had’ éljem át az alkotás mámorát!

Lemondás

Földnek és égnek ura,
Kelet, Nyugat, Észak és Dél hatalmasai!
Halljátok hát szavam!
Kérlek titeket, vegyétek vissza, mit nékem adtatok!
Ne legyek többé az, ami vagyok!
Tűz ura, Vulcanus! Bocsáss utamra!
Ember akarok lenni, s nem boszorka!
A bennem élő lamia döntött:
Imperium depono, flos flammae deficit!
Lemond a hatalomról, a tűz fénye kialszik!


Önfeláldozás igéje


Tűz és víz, ég és föld urai,
Hozzátok szólnak most
ajkam utolsó szavai.
A szeretett személyt hozzátok vissza,
ez szívem végső, nagy óhaja!
Nem kérem ingyen e nagy kegyet,
életet adok, élet helyett!
A halál éjsötét leple,
boruljon rám, őhelyette!

2010. május 25., kedd

Dupla meglepi!

Sziasztok!

Ma két dolgot is hoztam nektek! :-)
Egy régi-új verset (nekem régi, nektek új :-D), és egy újabb részletet a könyvemből.
Mivel Grapes a novellákhoz fűzött megjegyzésében hiányolta a párbeszédeket, így most olyat választottam, ahol van... Az a helyzet azonban, hogy nagyon nehéz olyan részletet kiemelni (dialógust meg főleg), amivel nem árulok el többet a történetről, mint amennyit (egyelőre) szeretnék. Mindenesetre abban talán segít nektek, hogy eldöntsétek, tetszik-e a stílusom... :-) A részlet a megfelelő oldalon olvasható.
Jó olvasást!


Mi az a Szerelem?


Mi az a Szerelem?
Színtiszta gyötrelem.
Mi az a Szerelem?
A legszebb érzelem.
Mi az a Szerelem?
Gyötrelmes érzelem.

Mi az a Szerelem?
Biztosan senki sem tudja.
Mi az a Szerelem?
Mindenki várja.
Mi az a Szerelem?
Az érzelmek legtündöklőbb vára.

Mi az a Szerelem?
Egy kitörő vulkán.
Mi az a Szerelem?
Egy hatalmas orkán.
Mi az a Szerelem?
Bárcsak végre tudnám!

(1996)

2010. május 23., vasárnap

Egységes egész

Furcsa egy hangulat uralkodott el rajtam tegnap éjjel... :-)
Pedig csak a fantasy képekből álló gyűjteményemet nézegettem. Az egyik kép láttán felötlött bennem a sokak által hangoztatott nagy igazság: a világ nem csak fekete vagy fehér. Nem lehet éles határvonalat húzni az ellentétek közé.
Ennek eredményeként hoztam egy újabb, rövid novellát. :-)
Ebben most nincs fantasztikum, inkább filozofikus, és kissé elvont... Asszem...
Hogy miért pont ilyen formán öntöttem szavakba a gondolataimat, azt senki ne kérdezze, mert nem tudom a választ! :-)

Egységes egész



A földön feküdtem a szobám közepén és a plafont bámultam. A repedéseket vizsgálgatva, idegességem okán tűnődtem. Holnap szeptember huszonegyedike. A tizennyolcadik születésnapom. Hivatalosan is átlépek a felnőttek világába. Holnap ilyenkor már nem tinédzser leszek, hanem egy fiatal nő, aki előtt számtalan lehetőség áll. Választás elé kerülök, hogyan tovább. De vajon azért vagyok ennyire feszült, mert türelmetlenül várom a „nagy” fordulópontot, vagy, mert szeretném még kicsit elodázni? És, ha már ezt sem tudom eldönteni, hogy fogok dönteni a fontosabb dolgokban? Persze, nem tudom, miért frusztrál ez ennyire, hiszen nem én vagyok az első ember, aki válaszút elé kerül. Mégis…

– Renáta! Vacsora! – szakította félbe merengésemet nevelőanyám katonásan harsogó hangja.

Azonnal reagáltam, és megindultam lefelé a lépcsőn, de a gondolataim visszatértek az előbbi mederbe. …valahogy nyugtalan vagyok. Mintha nem állnék készen. Ez nevetséges! Mintha élet-halál kérdésében kellene döntenem! Pedig „csak” arról van szó, hogy két lehetőségem is adódott nagy hirtelen, hogy elhagyjam rémálmaim helyszínét. Itt van ugye Milán. Ő olyan szeretni való, olyan kedves. De félek, hogy unatkozni fogok mellette. De választhatom Imrét is. Vele biztosan jól szórakoznék. Izgalmas, vagány srác, ráadásul még izmos és jóképű is… Minden lány érte rajong, de ő mégis engem választana. Egyszóval fejedelmi pasi, na. Hogy nem szeretem őket? Ugyan, mi a szerelem? Luxus. A Sárának köszönhetően elszenvedett kínokért ugyan valamelyest kárpótol három barátnőm jelenléte, ennek ellenére muszáj elmennem innen! Talán, ha Sára férje, Rezső élne még, más lenne a helyzet, és nem kellene elkapkodnom ennyire a döntést, de így… Ez a két fiú lehet a belépőm egy régóta vágyott, „normális” életbe. Pontosabban egyikük.

Leültem az asztalhoz három „testvérem” mellé és oda sem figyelve kanalazni kezdtem a levest. A forróság olyan váratlanul ért, hogy azzal a lendülettel köptem is vissza a tányérba és kaptam a vizes pohár felé. Persze kiborítottam.

– Szép volt, kisasszony! Úgy látom, ma sem akarsz vacsorázni! De tudod, mit? Nem is árt neked egy kis koplalás.

Szótlanul felálltam és indultam volna vissza a szobámba, de Sára ujjai bilincsként kulcsolódtak a csuklómra.

– Hová, hová? Szépen visszaülsz a helyedre. Megvárod, míg befejezzük és utána letakarítod az asztalt.

Visszaültem. Miután eleget tettem a kötelességemnek, felsétáltam az emeleti fürdőbe. Lezuhanyoztam, pizsamába bújtam és visszahúzódtam szobám magányába. Azaz, csak szerettem volna.

– Hoztam neked egy szendvicset – várt az egyetlen széken ülve Emese, az egyik sorstársam.

Megráztam a fejem és a karján lévő kötésre mutattam.

– Igen, tudom, hogy mit tesz Sára, ha rájön. De akkor is enned kell. Második napja nem eszel egy falatot sem, mert mindig talál valami okot, hogy megbüntessen. Tudja, hogy hamarosan elmész, és még ki akarja élvezni az utolsó pillanatokat, amíg uralkodhat feletted… – közben ellentmondást nem tűrően felém nyújtotta a tányért.

Tessék. Már mindenki készpénznek veszi, hogy megmenekülök innen. Csak én érzem úgy, hogy még a levegőben lógok… Hogy bizonytalan a jövőm…

Az ajtó hangos csattanással a falnak vágódott.

– Emese! Nem tanultál az eddigiekből? Megtiltottam, hogy enni hozz neki! – Már lendült a karja, hogy a piszkavassal lesújthasson, de levegőbe dermedt a mozdulat.

Alexandra, a másik „testvérem”, állt a háta mögött és valami fekete tárgyat fogott, szorosan Sára hátának nyomva azt. Meredten néztem a kezében tartott fegyverre, majd kérdő pillantást vetettem rá.

– Csabától kaptam – válaszolt egy lezser vállrándítással, majd a pisztoly csövével megbökte nevelőanyánk hátát. – Most pedig békén hagysz minket. Ha nem akarod, hogy elsüljön a kezemben ez a vacak, akkor szépen, lassan kihátrálsz velem a folyosóra, bemész a szobádba és magadra zárod az ajtót.

Síri csend. Semmi válasz. Még a légvételeit sem hallottam.

– Na, nem voltam elég világos? – csattant harcra készen Szandra hangja.

Sára szemhéja megrebbent, majd óvatosan lépett egyet hátra. És még egyet, majd megint, míg ki nem ért az ajtón. Továbbra is Szandi arcán tartottam a szemem és csak akkor fújtam ki a mindaddig benntartott levegőt, amikor felém fordult és leengedte pisztolyt tartó kezét.

– Jó étvágyat – válaszolta hálás pillantásomra mosolyogva, majd ő is elhagyta a szobát.

Emese még maradt, amíg meggyőződött róla, hogy az utolsó morzsáig megeszem, amit hozott. Amikor kiürült a tányér, anyáskodó mozdulattal megpaskolta a karomat, és magamra hagyott. Már éppen le akartam feküdni, amikor ismét résnyire nyílt az ajtó és a nyílásban megjelent Nadin.

– Bocsi a zavarásért. Minden rendben? … Holnap elmész, ugye? – Bólintottam. – Csak azt akartam mondani, hogy remélem, jól meggondoltad… és hogy jobb sorod lesz ott, ahova mész… meg azt is, hogy azért még találkozunk… – és már ott sem volt.

Végre egyedül. Ismét elterültem a földön és elmerültem a gondolataimban. Nem voltam egy angyal, de azért ördög sem. Voltak rossz döntéseim, és még rosszabbak. De mindig igyekeztem helyrehozni a hibáimat, vagy ha nem lehetett, hát vállaltam a következményeket. Ha mérlegre kellene tennem eddigi cselekedeteimet, azt hiszem, egyformán jutna mindkét oldali serpenyőbe. Nem billenne se pozitív, se negatív irányba a mérleg nyelve. De most nehéz a döntés. Túl nagy a tét.

A plafont bámultam. A lemenő nap utolsó sugarai még bevilágítottak az ablakon. Egyetlen, határozott vonal mentén összecsapott a fény és az árnyék. Mintha átlósan kettéosztották volna a mennyezetet. Az egyik felét még megvilágította a kósza fénycsóva, míg a másik oldalt már elnyelte a sötétség. Pont középen feküdtem. Homályba burkolózó bal oldalam érzéketlenné vált a hidegtől. Nem éreztem a tenyerem alatt a padló repedéseit. A jobb karomon ellenben még érzékeltem a bágyadt napsugár langymelegét. Furcsa volt. A testem kettészakadt és bár mindkét fél hozzám tartozott, így, külön-külön, egyiket sem éreztem magaménak.

Nem tudom, mikor aludtam el, de ez a furcsa érzés az álmok birodalmába is követett. Egy tisztáson álltam. Tőlem jobbra fényesen tűzött a nap, lágy szellő fodrozta a zöldellő fűtengert. Átellenben vihar készülődött, éjsötét felhőtakaróval fosztva meg a kopár földet az éltető napfénytől. Akárha valami láthatatlan határvonalon álltam volna, bőrömön éreztem a két világ közti különbséget, éppúgy, mint elalvás előtt. Hiába próbáltam elmozdulni valamelyik irányba, nem ment. Mintha gyökeret eresztettem volna. Aztán rájöttem miért. Mert önállóan egyiknek sincs értelme. Nem is léteznek egymás nélkül. Mint a hideg és a meleg, a fény és az árnyék, a jó és a rossz… Egymás ellentéteként, egymást kiegészítve alkotnak egységes egészet. Még alvás közben felfogtam álmom jelentését… De csak nem gyúrhatom össze a két fiút?!


Vidám madárcsicsergésre ébredtem.

– Boldog harmincadik születésnapot, drágám – hallottam a halk suttogást, közvetlenül a fülemnél.

– Hmm, jó reggelt, Viktor! Olyan furcsát álmodtam – jeleltem férjemnek, álomittasan.


***


Renáta – újjászületett
Sára – uralkodó nő
Milán – kedves
Imre – hatalmas, híres, királyi
Rezső – jelentése ismeretlen
Emese – anyácska
Alexandra – harcra kész, az embereket oltalmazó
Csaba – ajándék
Nadin – remény, reménység
Viktor - győztes

2010. május 21., péntek

Nem tudom, ki hogy van vele...

..., de én szeretem a lágy dallamokat. Amióta az eszemet tudom...
Legyen az pop, rock vagy klasszikus, ha dallamos és lírai hangulatot áraszt, jöhet! :-)
Készítettem egy kis összeállítást jelenlegi kedvenceimből. Ha érdekel, görgess lejjebb és hallgasd meg (mivel az egyik már be volt linkelve és nem akartam duplázni, így az említett összeállítást annak a helyén, vagyis az oldal alján találod)! :-)
A jelenlegi kedvencet pedig értsd úgy, hogy van, amelyik már hátulgombolós korom óta a top tízben van, és van, amelyikre mostanában bukkantam rá (többre, közvetve vagy közvetlenül, a Twilight kapcsán)! ;-)
Próbáltam a klipek közül is azokat beletenni a rengeteg variációból, ami tetszik és megérint, de sajnos sokat nem játszott le valamiért, így be kellett érnem azzal, ami volt... :-(
De ez a zenén nem változtat, úgyhogy jó szórakozást! :-)

Ez igen! :-)

Nos, úgy tűnik, csak valakinek el kellett kezdenie! Köszi, Grapes! :-) Máris több hozzászólás született! :-D
Új állandó olvasó is érkezett! Üdvözlet kis világomban, Anna! Remélem tetszik az oldal és nem bánod meg... :-)
Cserébe viszont hoztam ismét egy verset. Elárulom, hogy ezt is '96-ban írtam, és ezt választottam A szivárvány tövében mottójául.
Jó olvasást!


Menekülés


Engedek a néma kérésnek,
átadom magam a képzeletemnek.
Ábrándozok és álmokat szövök,
a valóságból "meseországba" szökök.

Ringatózom az álmok tengerén,
magasba szállok a képzelet fellegén.
Elfelejtem pár percre a zord igazságot,
magam elé idézek egy kitalált világot.

Egy világot, mely csak szép lehet;
Nem csúfítják fájó emlékek.
Egy világot, hol boldogság uralkodik;
S ezt tőlem el nem vehetik!

Kitárom e világ kapuját,
küszöbén bátran lépek át.
Nem csalódom, hisz nem várok csodát,
csupán néhány pillanatra a feledés mámorát.


(1996. január)

2010. május 18., kedd

Hahó!!!! Valaki?!

Üdv! Hoztam két újabb verset, csak úgy, a magam szórakoztatására! :-)
Bár senki nem érez késztetést, hogy reagáljon rájuk, úgy döntöttem, ha már belekezdtem, folytatom a blogolást! :-) Hátha mégis tetszik valakinek, amit írok, csak nem mer hozzászólni... Pedig esküszöm, nem harapok - főleg így, neten keresztül! :-D

Gondolom, nem ismeretlen az érzés, amiről a "Tegnap még..." szól... ;-)


Tegnap még...


Boldog voltam, hisz Vele voltam,
végül mégis oly nagyot csalódtam.

Hazudott nekem, becsapott,
a telefon egyre csak hallgatott.

Nem hívott, megszegte ígéretét,
mégis magam előtt látom csillogó szemét.

Látom mosolyát, mi rám ragyog...
Titokban újraélem a tegnapot.


(1996. június)


Ez pedig a fejlécben is szereplő versem, de ezúttal teljes terjedelmében. Mellesleg, ez a mai napig nagy kedvencem.


Csapdában


Saját csapdámba estem,
szabadulni nem tudok.
Önmagamat kerestem,
s most önmagam rabja vagyok.

Falat építettem egykor,
mely megvédte kis világomat,
s most, hogy érdekel a távol,
lebontani nem tudom azt.

Áttörni hiába próbálom,
egyedül nem megy.
A kaput hiába rázom,
a zár nem enged.

Az ablakot már kinyitottam,
de túl szűk nekem,
kimászni rajta nem tudok.
Félek, örökre bent rekedtem.


(1998. szeptember)

2010. május 13., csütörtök

A szivárvány tövében

Ahogy ígértem, itt az első regényem ajánlója és egy rövid részlet, ízelítő gyanánt.
Na jó, nem pont itt... A fenti oldalak közül a megfelelőre kattintva olvashatjátok. :-)
Remélem, felkelti az érdeklődéseteket és végre valaki kommentálja is...
Látom ám, hogy nem csak a három állandó olvasóm szokott erre járni... :-) Nyugodtan lehet írni is, ha már beleolvastok az oldalba. Akár azt is, hogy miért nem tetszik!

Majd' elfelejtettem! A szivárvány tövében amolyan lélektani regény. Az egészet egy bűncselekmény indítja el, de igazából az mégis csak egy mellékszál, és inkább romantikus. :-)

Üdv mindenkinek!
Szép estét!

2010. május 12., szerda

Jó éjt!

Huh! Nehéz egy nap volt! Pöttöm lánykáim igencsak próbára tettek ma... A nagy (még nincs 2 éves :-D) ugyanis beteg, és ennél fogva nyűgös, a pici (ő tényleg pici, 6 hetes :-D) pedig látszólag különösebb ok nélkül volt az... :-(
És most, hogy végre mindkettő alszik,  nekem nem jön álom a szememre!
Mindenesetre keményen próbálkozom...
Szóval nekem, és mindenkinek, aki hozzám hasonlóan álmatlanságban szenved, itt egy kis segítség! :-)

Álommanó

Álommanó, gyere már!
Álommanó, ......... vár!
Selymes fényű álomport hozz,
pihentető, szép álomhoz!
Álommanó, várunk rád!
Álommanó, jöjj el hát!

Ezt a kis altatódalt még a nagyobb kislányomnak költöttem. Sajnos a dallamot nem tudom leírni, pedig azzal az igazi, de remélem, így is tetszik (és talán segít is). :-)

Apropó dallam! Aki nem először jár itt, és ezért nem görget lejjebb, annak jelzem, hogy az oldal alján egy YouTube videó várja! Lehet, hogy már ismerős lesz a dal, de nekem új, és teljesen a hatása alá kerültem (és nem mellesleg, a klip is nagyon tetszik)! :-)

Ui.: Időközben módosítottam, mert készítettem egy zenei listát, és feleslegesnek tartottam duplázni... Jelen bejegyzésben a Secret Garden - Sleepsong  című számára gondoltam :-)

Jó éjt! Szép álmokat!

2010. május 10., hétfő

Megőszülök...

Segítség!!! Ez volt tegnap késő este a fő gondolatom... Meg az, hogy szálanként kitépem a hajam! (Csúnyán néznék ki kopaszon... :-S)
Kezdődött azzal, hogy az új email fiókomat letiltották az első megírt levelem elküldését követően... (?!?!) Ezt még megoldottam... Valami kódot kellett beküldenem és újra hozzáfértem.
Kicsit később jelen blog helyett csak egy feliratot kaptam a képernyőre, miszerint a blog el lett távolítva!!!! Na itt kapott el a pánik! Épp, hogy sikerült megkreálnom életem első internetes "naplóját", erre valami informatikai baki folytán törlik! Mert csak ezt fogadtam el lehetséges magyarázatnak... Ugyan mivel sértettem volna meg bármilyen szerződést, mikor még csak az előző három, egyszerű bejegyzés volt fent az oldalon...
Aztán, amikor már kellőképpen felspannoltam magam, hirtelen helyreállt a rend! :-) Ki érti ezt?!
Mindenesetre, ha ez még párszor előfordul, idő előtt megőszülök (már persze, ha lesz még minek megőszülnie)!

Ráadásul valamiért nem engedte az oldal, hogy bejegyzésként tegyem fel a két boszis novellát... :-/
Állandóan valami űrlap hibára hivatkozott... (Ha valaki tudja mi az, és legközelebb hogyan tudom kiküszöbölni, az légyszi világosítson fel!)
De most megoldottam máshogy! :-) Fentebb található egy "Novelláim  és egyéb szösszenetek" oldal, ahol a boszivadász történetek már olvashatók. :-)

Hamarosan hozok újabb verseket, valamint az első regényem ajánlóját is olvashatjátok majd, egy kis ízelítővel kiegészítve!

Addig is jó olvasgatást (és nem bánnám, ha pár szóban véleményeznétek is a feltett alkotásokat :-D)!

Ja igen, és nagyon örülök az első két állandó olvasómnak! :-D

2010. május 8., szombat

Boszivadász lettem...

...két novella erejéig! :-D

Nos, ezt a műfajt nem olyan régen űzöm... Ennek az az előnye, hogy nem is dobtam ki egyet sem! :-) A képzeletem mindig is ontotta az ötleteket, de én az agyam egy rejtett zugába száműztem őket, mert a mersz viszont hiányzott! És anélkül ugyebár...

Most úgy tűnik, némi bátorságot importáltam valahonnan, ugyanis amikor Benina pályázatot hirdetett, én gondolkodás nélkül billentyűzetet ragadtam...


(Kedves Benina, és akik még ráismernek majd, ne ijedjetek meg, nem plágiumról van szó! Csupán a név változott, a mögötte rejtőző személy nem. ;-D)




A küldetés



Csendben álltam a sötétben. Bár a feketeség mindent beburkolt, körülfont akár a hideg tengermélyi áramlat, mégis tisztán láttam a fák között sétáló, halkan kántáló nőt. Minden egyes lépésnél a földön fekvő fiatal lány mozdulatlan testére hintett valamit. Tudtam, mit csinál. Újabb boszorkát akart teremteni, saját képére formálva annak küllemét, erejét, képességét. „Klónozni” akarta önmagát. Tudta, hogy közeleg a vég. De elszámította magát. Nem hagyhatom, hogy befejezze a szertartást. Most azonnal lépnem kell.

Szememet lehunytam, mindkét tenyeremet a mellettem magasló fa érdes kérgéhez szorítottam és már éreztem is, ahogy az erő egyre növekszik bennem. Az erő, amit kizárólag boszorkányok közelében birtokolhattam. Az erő, amely nem a sajátom volt. A természet ereje. A földanya ősi hatalma úgy szivárgott ujjaimon keresztül a testembe, mintha enyhén bizsergető, apró áramütések sorozata érte volna a bőrömet. Őrült iramot diktáló szívem egy pillanatra kihagyott, de csak azért, hogy még erősebben induljon újra. Amikor kinyitottam a szemem, mindent sűrű köd borított, látásom mégis élesebb lett, ahelyett, hogy homályosult volna. A vörös hajú nő éppen a lány fölé hajolt, hogy a ráolvasott bűbájtól vörösen izzó címeres pecsétgyűrűvel megbélyegezze.

Ezt a pillanatot választottam, hogy rászabadítsam a tomboló elemeket. Hatalmas széllökések támadtak a boszorkányra, akárha erős kezek tépték volna haját, ruháját, hogy megakadályozzák terve végrehajtásában. Az esőcseppek is csak őt kínozták. Jéghideg tűszúrásokként csapódtak bőréhez. Lába alatt megmozdult a talaj a legközelebbi fához taszítva őt. A fa ágai élőlényként kúszták körbe karcsú testét, mintegy odaláncolva a törzshöz. Az ajkát elhagyó sikolyt, majd az újra mormolni kezdett varázserejű szavakat elnyomta a szél zúgása.

Ekkor léptem elő az erőt és oltalmat adó tölgy mögül. Odasétáltam a mozdulatlanságba kényszerített boszorkához és tenyeremet ezúttal az ő halántékára simítottam. Az érzés cseppet sem volt kellemes. Ezerszer végigcsináltam már, mégis mindannyiszor váratlanul ért a fájdalom. Tüzes lávaként áramlott a vér az ereimben, miközben átéltem a föld emlékeit. Azokat az örök emlékképeket, amelyek megmutatták a boszorkányok gonosz, gyűlölettől fűtött cselekedeteit.

Mostani célpontom tágra nyílt szemeiben felismerés csillant, majd tekintetét elhomályosította a rettegés, amikor megérezte, amit én. Kezeim közvetítésével átáramlott belé mindaz a gyötrelem és keserűség, amit valaha okozott, kényszerítve őt azok átélésére. Együtt sodródtunk a fájdalmak labirintusában. Ő azért, hogy megbűnhődjön, én azért, hogy emlékezzek a feladatomra. Hogy még véletlenül se érezzek szánalmat a lény iránt, akit el kell pusztítanom. Mivel minden egyes alkalommal átélem velük együtt áldozataik szenvedését, soha nem feledhetem el az okot, amiért teremtettem.

Láttam, amint a szemében fokozódik a rettenet, majd lassan kihunyt benne a fény, s távozott belőle az élet.

Ő járt jobban. Egy pillanat alatt véget értek kínjai. Én még órák elteltével is az avarban térdeltem. A boszorka teste már rég eltűnt a felszálló köddel együtt és az emberlányt is elvitték a Takarítók, hogy a szörnyű emlékeket kitörölve meg nem történtté tegyék számára az eseményeket.

Szememből könnyek szivárogtak, testem, és főleg elmém zsibongott a lassan múló, rettenetes fájdalomtól. Jelen pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy még egyszer kibírnám ezt a megpróbáltatást.

És mégis. Ez az immár sokadszor átélt gyötrelem csak még inkább megerősített hitemben és küldetésemben.  Meg kell szabadítanom a földet és lakóit e gonosz fajtól.




Sahirah bosszúja



Az erőm jócskán megsokszorozódott, mióta megtudtam a szüleimtől, hogy kik is vagyunk valójában. Már nem kellett közvetlen kapcsolatot teremtenem az áldozattal, mint kezdő koromban. Akkor nehezebb volt, hisz a közelükbe kellett férkőznöm és mindannyiszor testközelből néztem végig, ahogy megszűntek létezni. Szinte éreztem a szenvedésüket. Minden egyes kivégzés után gyötört a bűntudat. Sokszor elgondolkoztam rajta, vajon jobb vagyok-e náluk…

Azóta minden megváltozott. Láttam, ahogy kiirtották a családomat! Akkor elpattant bennem valami. Már nem érzek bűntudatot, se sajnálatot vagy együttérzést, csak elégedettséget. És ez alkalommal élveztem is. Kifejezetten örültem, hogy én kaptam a megbízást, hogy kivégezzem Maurát. A boszorkányt, aki brutális módon megölte a húgomat. Bosszút állhatok, és, hála a Tanácsnak, mindezt úgy, hogy hivatalos parancsom van rá.

Minden idegszálammal az előttem álló feladatra koncentráltam.

Én ugyan nem láttam magam, de tudtam, milyen változáson esek át. A szemeim elé szürke hályog úszott, egy kívülálló azt hihette volna, hogy megvakultam. Bőröm szinte áttetszővé fakult. Derékig érő koromfekete hajam fehérre váltott és bár szellő se rezdült, úgy szálldosott körülöttem, mintha szélvihar tombolt volna. Tompa, meleg fényű aura ölelt körül, melyben apró elektromos szikrák pattantak.

Igazából nem is tévedne a szemlélődő, jelen környezetemre tényleg vak voltam. Most csak Őt láttam. Maurát. Néztem, ahogy lassan sétál az utcán. Addig nem tehettem semmit, míg emberek között volt, így hát figyeltem tovább. Szerencsére nem kellett sokáig várnom. Betért az Aradiába, a városka okkult üzletébe. Itt már szabad préda volt. Ide csak és kizárólag beavatottak léphettek be, így nem kellett tartanom a lelepleződéstől. Engedtem hát, hogy a bennem áramló energia egyre magasabb szinten pezsegjen. Forróság, lángok, tűz – ismételgettem gondolatban, mint valami mantrát, hogy könnyebben ráhangolódjak Maura hullámhosszára. És végre megéreztem Őt! A testemből kinyúló energianyalábok úgy érzékelték varázserejét, akárha saját ujjaimmal érintettem volna meg a bőrét. Letapogatták, körülfonták és többé nem eresztették. Amint ez a misztikus kapcsolat létrejött kettőnk között, nem menekülhetett. Ő még nem tudta, de már csak percei voltak hátra.

A köröttem keringő apró szikrák lángra lobbantak. A Maurától elszívott erő úgy hatott rájuk, mint olaj a tűzre. Most már Ő is érezte. Érezte, ahogy az ereje elhagyja. Próbaképpen, megpróbált meggyújtani egy gyertyát a tekintetével, de persze nem sikerült. Szemébe őrület és pánik költözött. Tudta, mi történik vele, ahogy azt is, hogy védő varázslata csődöt mondott és már nem tehet semmit. Mégis megpróbálta a lehetetlent. Elővett a táskájából egy bőr erszényt, amiből kék, zöld és vörös színekben kavargó porfelhőt szórt magára. Hirtelen melegem lett. Nem, ez nem lehet! A képessége már az enyém! Hogyan irányítja mégis?! Egyre nagyobb lett a hőség, szinte már izzásig hevült körülöttem minden. Még erősebben koncentráltam. Kizártam a bőrömet perzselő levegő okozta fájdalmat a tudatomból és csak arra összpontosítottam, hogy újra megszerezzem az uralmat Maura képessége felett. Abban a pillanatban, ahogy ez sikerült, a ruhája parázslani kezdett, majd lángra kapott. Az engem kínzó forróság úgy enyhült, ahogy Maura körül emelkedett a hőmérséklet. A tűz egyre csak terjedt a boszorka testén, míg végül teljesen beborította. Fénye, élő fáklyaként bevilágította az üzlethelyiség minden homályos kis szegletét. Az ott tartózkodók megkövülten nézték, ahogy egyetlen hang nélkül vonaglik a kíntól. Senki nem mozdult. Tudták, hogy nem segíthetnek rajta és veszély sem fenyegeti őket, hisz a Maurát elemésztő tűz saját gonoszságából táplálkozik, így másban nem tehet kárt. Néhány rövidke perc és nem marad más belőle, csak egy kupac fekete hamu a bolt közepén. Milyen ironikus, hogy a saját ereje által pusztul el.

Elhalványult köröttem a fény, hajam ismét hollófekete lett, bőröm napbarnított, szemem tiszta, tengerzöld. Vége. Maura nincs többé.

Lelkem rímes (rémes?) titkai

Álljon itt kezdésnek egy jó tanács, mindenkinek, ki valaha írásra (rajzolásra, faragásra...) adta a fejét:
SOHA ne semmisítsétek meg műveiteket, ha később mégoly kiábrándítónak, esetlennek tartjátok is a papírra vetett (vagy más formába öntött) gondolatokat, érzéseket! Ki tudja? Lehet, újabb pár nap elteltével ismét tetszeni fog!


10 éves koromban úgy gondoltam, a toll és én közeli barátságban vagyunk, így gyakran vele múlattam az időt egy papírlap társaságában (már, amikor épp nem a legeslegjobb barátaimmal, a könyvekkel "utazgattam"). Így hát született néhány rímelő mondatcsoport, amit én nagy büszkén versnek neveztem. Aztán később, "érettebb" fejjel, mondjuk másnap, kidobtam az alkotást. Sokáig ismételgettem ezt a nagyon ésszerű elfoglaltságot, szinte szokásommá vált...
Azóta persze már ezerszer is megbántam, hogy első műveimet a feledés mély mocsarába fullasztottam. Ráadásul önként és dalolva. Pedig milyen jó lenne ma, családanyaként visszaolvasnom azokat a verseket...

Azért maradt néhány, amiknek valamilyen okból kifolyólag megkegyelmeztem... Talán mert akkor már 17 éves, komoly, érett nő voltam... :-D
Ez is egy ilyen:

A magány sikolya

A magány szigetén élek.
Várom a megváltó véget,
és közben belülről
a szomorúság tüze éget.


Amikor a fellegekbe száll egy lélek,
biztos tudja, mi az élet...
Én nem tudom,
pedig élek!


Félek!
Irtózatosan, rettenetesen félek!
Vajon mindig ezt fogom látni,
ezt az egyhangú képet?


Érted kiáltok:
segíts, ha tudsz, kérlek!
Ha megpróbálod,
én is mindent megteszek érted!

Egyszer mindent el kell kezdeni...

Sokszor hallom mostanában, hogy "mindig van egy első alkalom"! Nos, nekem ez most kétség kívül az!
Több szempontból is... Ez az első blogom, és ezzel együtt az első alkalom, hogy közzéteszek néhányat alkotásaim közül, köztük az első két, pályázatra íródott novellámat.
Eddig jóformán csak a magam örömére írogattam. Egy két versemet ugyan elolvashatták ifjúkori barátnőim, de valószínűleg azok a művek már mindenki részéről feledésbe is merültek. Sajnos. Hogy miért mondom ezt? Rájöhettek, ha tovább olvastok... Most még nem lesz nehéz megtalálni a választ :-D
Szóval, megtettem az első lépést!
Ha érdemesnek tartasz a figyelmedre, kedves idetévedt olvasó, kérlek, dobj meg egy hozzászólással!
Van még néhány vers kis, megsárgult füzetemben, és még annál is több ötlet a fejemben! :-) Nem is beszélve már megírt, és készülőben lévő regényeimről... :-D