A földön feküdtem a szobám közepén és a plafont bámultam. A repedéseket vizsgálgatva, idegességem okán tűnődtem. Holnap szeptember huszonegyedike. A tizennyolcadik születésnapom. Hivatalosan is átlépek a felnőttek világába. Holnap ilyenkor már nem tinédzser leszek, hanem egy fiatal nő, aki előtt számtalan lehetőség áll. Választás elé kerülök, hogyan tovább. De vajon azért vagyok ennyire feszült, mert türelmetlenül várom a „nagy” fordulópontot, vagy, mert szeretném még kicsit elodázni? És, ha már ezt sem tudom eldönteni, hogy fogok dönteni a fontosabb dolgokban? Persze, nem tudom, miért frusztrál ez ennyire, hiszen nem én vagyok az első ember, aki válaszút elé kerül. Mégis…
– Renáta! Vacsora! – szakította félbe merengésemet nevelőanyám katonásan harsogó hangja.
Azonnal reagáltam, és megindultam lefelé a lépcsőn, de a gondolataim visszatértek az előbbi mederbe. …valahogy nyugtalan vagyok. Mintha nem állnék készen. Ez nevetséges! Mintha élet-halál kérdésében kellene döntenem! Pedig „csak” arról van szó, hogy két lehetőségem is adódott nagy hirtelen, hogy elhagyjam rémálmaim helyszínét. Itt van ugye Milán. Ő olyan szeretni való, olyan kedves. De félek, hogy unatkozni fogok mellette. De választhatom Imrét is. Vele biztosan jól szórakoznék. Izgalmas, vagány srác, ráadásul még izmos és jóképű is… Minden lány érte rajong, de ő mégis engem választana. Egyszóval fejedelmi pasi, na. Hogy nem szeretem őket? Ugyan, mi a szerelem? Luxus. A Sárának köszönhetően elszenvedett kínokért ugyan valamelyest kárpótol három barátnőm jelenléte, ennek ellenére muszáj elmennem innen! Talán, ha Sára férje, Rezső élne még, más lenne a helyzet, és nem kellene elkapkodnom ennyire a döntést, de így… Ez a két fiú lehet a belépőm egy régóta vágyott, „normális” életbe. Pontosabban egyikük.
Leültem az asztalhoz három „testvérem” mellé és oda sem figyelve kanalazni kezdtem a levest. A forróság olyan váratlanul ért, hogy azzal a lendülettel köptem is vissza a tányérba és kaptam a vizes pohár felé. Persze kiborítottam.
– Szép volt, kisasszony! Úgy látom, ma sem akarsz vacsorázni! De tudod, mit? Nem is árt neked egy kis koplalás.
Szótlanul felálltam és indultam volna vissza a szobámba, de Sára ujjai bilincsként kulcsolódtak a csuklómra.
– Hová, hová? Szépen visszaülsz a helyedre. Megvárod, míg befejezzük és utána letakarítod az asztalt.
Visszaültem. Miután eleget tettem a kötelességemnek, felsétáltam az emeleti fürdőbe. Lezuhanyoztam, pizsamába bújtam és visszahúzódtam szobám magányába. Azaz, csak szerettem volna.
– Hoztam neked egy szendvicset – várt az egyetlen széken ülve Emese, az egyik sorstársam.
Megráztam a fejem és a karján lévő kötésre mutattam.
– Igen, tudom, hogy mit tesz Sára, ha rájön. De akkor is enned kell. Második napja nem eszel egy falatot sem, mert mindig talál valami okot, hogy megbüntessen. Tudja, hogy hamarosan elmész, és még ki akarja élvezni az utolsó pillanatokat, amíg uralkodhat feletted… – közben ellentmondást nem tűrően felém nyújtotta a tányért.
Tessék. Már mindenki készpénznek veszi, hogy megmenekülök innen. Csak én érzem úgy, hogy még a levegőben lógok… Hogy bizonytalan a jövőm…
Az ajtó hangos csattanással a falnak vágódott.
– Emese! Nem tanultál az eddigiekből? Megtiltottam, hogy enni hozz neki! – Már lendült a karja, hogy a piszkavassal lesújthasson, de levegőbe dermedt a mozdulat.
Alexandra, a másik „testvérem”, állt a háta mögött és valami fekete tárgyat fogott, szorosan Sára hátának nyomva azt. Meredten néztem a kezében tartott fegyverre, majd kérdő pillantást vetettem rá.
– Csabától kaptam – válaszolt egy lezser vállrándítással, majd a pisztoly csövével megbökte nevelőanyánk hátát. – Most pedig békén hagysz minket. Ha nem akarod, hogy elsüljön a kezemben ez a vacak, akkor szépen, lassan kihátrálsz velem a folyosóra, bemész a szobádba és magadra zárod az ajtót.
Síri csend. Semmi válasz. Még a légvételeit sem hallottam.
– Na, nem voltam elég világos? – csattant harcra készen Szandra hangja.
Sára szemhéja megrebbent, majd óvatosan lépett egyet hátra. És még egyet, majd megint, míg ki nem ért az ajtón. Továbbra is Szandi arcán tartottam a szemem és csak akkor fújtam ki a mindaddig benntartott levegőt, amikor felém fordult és leengedte pisztolyt tartó kezét.
– Jó étvágyat – válaszolta hálás pillantásomra mosolyogva, majd ő is elhagyta a szobát.
Emese még maradt, amíg meggyőződött róla, hogy az utolsó morzsáig megeszem, amit hozott. Amikor kiürült a tányér, anyáskodó mozdulattal megpaskolta a karomat, és magamra hagyott. Már éppen le akartam feküdni, amikor ismét résnyire nyílt az ajtó és a nyílásban megjelent Nadin.
– Bocsi a zavarásért. Minden rendben? … Holnap elmész, ugye? – Bólintottam. – Csak azt akartam mondani, hogy remélem, jól meggondoltad… és hogy jobb sorod lesz ott, ahova mész… meg azt is, hogy azért még találkozunk… – és már ott sem volt.
Végre egyedül. Ismét elterültem a földön és elmerültem a gondolataimban. Nem voltam egy angyal, de azért ördög sem. Voltak rossz döntéseim, és még rosszabbak. De mindig igyekeztem helyrehozni a hibáimat, vagy ha nem lehetett, hát vállaltam a következményeket. Ha mérlegre kellene tennem eddigi cselekedeteimet, azt hiszem, egyformán jutna mindkét oldali serpenyőbe. Nem billenne se pozitív, se negatív irányba a mérleg nyelve. De most nehéz a döntés. Túl nagy a tét.
A plafont bámultam. A lemenő nap utolsó sugarai még bevilágítottak az ablakon. Egyetlen, határozott vonal mentén összecsapott a fény és az árnyék. Mintha átlósan kettéosztották volna a mennyezetet. Az egyik felét még megvilágította a kósza fénycsóva, míg a másik oldalt már elnyelte a sötétség. Pont középen feküdtem. Homályba burkolózó bal oldalam érzéketlenné vált a hidegtől. Nem éreztem a tenyerem alatt a padló repedéseit. A jobb karomon ellenben még érzékeltem a bágyadt napsugár langymelegét. Furcsa volt. A testem kettészakadt és bár mindkét fél hozzám tartozott, így, külön-külön, egyiket sem éreztem magaménak.
Nem tudom, mikor aludtam el, de ez a furcsa érzés az álmok birodalmába is követett. Egy tisztáson álltam. Tőlem jobbra fényesen tűzött a nap, lágy szellő fodrozta a zöldellő fűtengert. Átellenben vihar készülődött, éjsötét felhőtakaróval fosztva meg a kopár földet az éltető napfénytől. Akárha valami láthatatlan határvonalon álltam volna, bőrömön éreztem a két világ közti különbséget, éppúgy, mint elalvás előtt. Hiába próbáltam elmozdulni valamelyik irányba, nem ment. Mintha gyökeret eresztettem volna. Aztán rájöttem miért. Mert önállóan egyiknek sincs értelme. Nem is léteznek egymás nélkül. Mint a hideg és a meleg, a fény és az árnyék, a jó és a rossz… Egymás ellentéteként, egymást kiegészítve alkotnak egységes egészet. Még alvás közben felfogtam álmom jelentését… De csak nem gyúrhatom össze a két fiút?!
Vidám madárcsicsergésre ébredtem.
– Boldog harmincadik születésnapot, drágám – hallottam a halk suttogást, közvetlenül a fülemnél.
– Hmm, jó reggelt, Viktor! Olyan furcsát álmodtam – jeleltem férjemnek, álomittasan.
