Sorsforduló – 9. rész

– Petra –

– Melinda valóban beteg volt, de nem abba halt bele. – A hangja rekedt volt és minden szavából keserűség áradt. – Viktória születését követően kezdődött. Egyáltalán nem törődött vele, egyszer sem szoptatta meg, nem vette fel, ha sírt. Azt mondták, gyermekágyi depresszió, csakhogy nem múlt el a gyermekágyas időszak végén. Egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálatban, míg végül már tévképzetek gyötörték, én pedig gyakorlatilag egyedül maradtam egy újszülöttel. Édesanyám sokat segített, de ő sem tudott állandó készenlétben lenni. Felajánlotta, hogy ideköltözik, de Melinda ettől teljesen kiborult, bemagyarázta magának, hogy anyám ki akarja túrni innen, és hogy ő azért van rosszul, mert anya módszeresen mérgezi.

Tartott egy kis szünetet, míg újratöltötte a poharainkat.

– Viki alig volt egy éves, amikor hirtelen helyreállt a rend, Melinda szinte egyik napról a másikra kicserélődött. Élettel telt meg, vidám volt és energikus, jobb, mint új korában, ő így fogalmazott. Új frizura, új ruhatár, új hobbik, rengeteg új hobbi, de Viki akkor sem szerepelt a programjában, azt mondta, nem ér rá vele foglalkozni. Aztán, nem sokkal később, kezdődött elölről az egész, ismét magába zuhant. Rosszabb lett a helyzet, mint előtte. Melinda szó szerint féltékeny volt Vikire, amit vele éppúgy éreztetett, mint velem. Viki persze nem értette, miért nem szereti az anyja, újra és újra próbálkozott. Ez állandó konfliktusforrás lett Melinda és köztem. Egyetlen egyszer sikerült rávennem, hogy menjen el egy terápiás foglalkozásra, de azzal jött haza, ne is álmodjak róla, hogy diliházba zárathatom. Bevallom, akkor már az is megfordult a fejemben.

Bár teljesen nyugodtan fogadtam a hallottakat, ő mégis védekező testtartást vett fel és ingerült lett.

– Rengeteg szakirodalmat átnyálaztam a depresszióról, igyekeztem mellette állni, támogatni, bátorítani, de nekem Vikire is tekintettel kellett lennem.

Ezúttal én nyúltam az ő kezéért, és akárcsak ő előző este, összekulcsoltam az ujjainkat.

– Engem nem kell meggyőznöd, hogy minden tőled telhetőt megtettél, anélkül is tudom.

– Igen.

Ebből az egyetlen szóból, és az azt kísérő lemondó sóhajból tudtam, valójában önmagát próbálta meggyőzni, sikertelenül.

– Aztán, amikor Viki két éves lett, megint jobban lett, pörgött, mint a búgócsiga. Ezúttal Vikinek is kitalált mindenféle játékot, de a kezdeti öröm után hamar megtanultam, hogy nem szabad őket kettesben hagyni, mert rettentően szétszórt volt. Egyszer például a játszótéren felejtette Vikit, Barbiék hozták haza. Szexuálisan is aktívvá vált, túlságosan is.

Ezt nem feltétlenül akartam hallani, de már sejtettem, mi következik.

– Ekkor másik orvoshoz fordultunk, aki bipoláris zavart állapított meg nála. Állítólag az enyhébb fajtából, de ez engem nem vigasztalt. Melinda hol elbújt a világ elől és szinte katatón állapotba került, hol tornádóként söpört végig a körülötte élők mindennapjain. Egyre gyakrabban váltották egymást ezek az úgy nevezett epizódok. Egy újabb hipomán periódusban arra riadtam reggel, hogy Vikivel üvöltözik a folyosón. Valamin nagyon felkapta a vizet, mert úgy kellett lefejtenem a kezét Vikiről. Majdnem megfojtotta. Soha nem ütöttem meg nőt, de akkor elborult az agyam.

Újra elhallgatott. A létezésemről is megfeledkezett, csak bámult maga elé, majd megmozgatta az ujjait, mintha azt próbálgatná, ökölbe tudja-e szorítani őket. Az járt a fejemben, akarom-e tudni, ami következik, de gyorsan elhessegettem a fejemben előtérbe furakodó véres képet.

– Két ujjam eltört… – motyogta, szinte magának.

Erre már felpattantam.

– Elég!

Nem is figyelt rám, láthatóan valahol egész máshol járt, nyilván újraélte a pillanatot. Úgy kapkodott levegő után, mint aki menten hiperventillál. Amikor felnézett, a szeme könnyben úszott. Fájt ilyennek látnom.

– Én öltem meg.

Csak rekedt suttogás volt, nem is biztos, hogy nekem szánta, az sem, hogy egyáltalán látta, hogy előtte állok. A fejemben kavarogtak a gondolatok, hányinger kerülgetett, legszívesebben elrohantam volna, de nem hagyhattam itt ilyen állapotban.

– Gyere, lefekszünk, hosszú nap volt a mai. – Megfogtam a kezét, és mint egy gyereket, felvezettem a lépcsőn, be a szobájába. Lerogyott az ágyra, hátradőlt és a plafont bámulta. Az ajtóból visszafordultam, megint őt utánozva, mintha egy morbid időhurokba kerültem volna. Azt kellett volna mondanom: nem vagy gyilkos – de képtelen voltam rá. Mi van, ha mégis?!

Aznap éjjel nem aludtam. Ezerszer végigjátszottam a fejemben, ahogy Viktor és Melinda a folyosón veszekszik, talán épp ez én szobám előtt. Mindannyiszor más volt a forgatókönyv, de ugyanaz a végkifejlet: Viktor megüti Melindát. Nem volt hiteles. A végére minden alkalommal elhomályosult a kép, mintha az agyam így akarta volna megüzenni: ez nem lehet igaz. Vagy épp azért blokkolta a tudatalattim, mert azt akartam, hogy ne legyen az.

Háromszor pakoltam össze azt a néhány holmit, amit a magaménak mondhattam, de mindannyiszor vissza is raktam mindent. Végül arra a döntésre jutottam, Viki miatt, egyelőre kivárok. Magam miatt pedig kiderítem a teljes igazságot. Csak előbb bátorságot kellett gyűjtenem hozzá.

Másnap már javában a konyhában dolgoztam, amikor Viki lejött. Nem csak a reggeli és az ebéd nagy része volt kész, de már előkészítettem a desszert hozzávalóit is. Viki elkerekedett szemmel meredt rám és kérdőn az órára bökött.

– Igen, tudom, szívem, még nagyon korán van, de nem tudtam tovább aludni.

Ekkor belépett Viktor, fáradtan, nyúzottan, véreres szemekkel és enyhe whisky szagot hozott magával.

Viki teljesen kikelt magából, teljes erőből meglökte az apját, majd kirohant a konyhából.

– Ez a nap is jól indul – morogta az inzultált.

Öntött magának egy hatalmas adag kávét, azonmód, feketén lenyelte a felét, majd kezében a bögrével távozott. Kisvártatva hallottam a bejárati ajtó csapódását, én meg törhettem a fejem, vajon mi a fene zajlott az orrom előtt.

Viktor ivott, miután magára hagytam, ez nyilvánvaló, méghozzá nem is keveset, de Viki reakcióját nem értettem. Felsiettem a gyerekszobába, hogy megnézzem, jól van-e, de nem volt ott. Végigjártam az összes helyiséget az emeleten és a földszinten is, még az apró kamrába is bekukkantottam, de sehol nem találtam. Már éppen kezdtem megijedni, amikor eszembe jutott a faházikó.

Ott kuporgott szegény a kis kunyhó padlóján, átkarolta felhúzott térdét, fejét ráhajtotta és keservesen zokogott.

– Kicsim, mi a baj?

Felnézett, kézfejével megtörölte az orrát, majd a nyakamba vetette magát.

– Mi zaklatott fel ennyire, hm? Apukád?

Belebólintott a nyakamba.

– Haragszol rá valamiért?

Újabb bólintás.

Mi a túró lehet a háttérben? Tettem egy próbát.

– Azért, mert ivott?

Bólintás, szipogás.

A gyerek csak akkor tudhatta, hogy milyen az apja, miután leissza magát, ha már látta ilyennek. Újra próbálkoztam.

– Édesanyád halálakor sokszor ivott?

Felemelte az arcát, könnyes szemével rám nézett és újra bólintott. Majd’ megszakadt a szívem. Érte is, és azért is, mert fel kellett tennem a következő kérdést.

– Ilyenkor bántott?

Elkerekedő szem és heves fejrázás – oké, jó válasz. Csak épp megint nem tudtam, hogy akkor minek szólt a benti heves kirohanás.

– Jaj, kicsim, ez így nagyon nehezen fog menni – sóhajtottam. – Le tudnád rajzolni, miért haragszol apura?

Nemet intett, de elővette a kártyákat, amikről én már meg is feledkeztem. Addig lapozott közöttük, míg meg nem találta a megfelelőt, majd átnyújtotta egy rendőr rajzát. Még hasonlított is a helyi körzeti megbízottra, bár csak egy pillanatra láttam egyik nap a közértben.

– Kijött Józsi bácsi?

Igent jelzett, és elővett egy újabb kártyát, ami egy üzletasszonyt ábrázolt, legalábbis nekem annak tűnt – aktatáska, fekete kosztüm, szigorú konty és szemüveg. Egymás mellé helyezte a két lapot, majd a saját névkártyáját.

– El akartak vinni apukádtól?

Ismét bólintott és arany pöttyös barna szemét újra elfutotta a könny. Nem minden volt világos, de azt tökéletesen értettem, mi Viki legfőbb motivációja.

– Nyugodj meg, szívem, apukád nem hagyná, hogy bárki elvegyen tőle.

Meg akartam nyugtatni, de éppen az ellenkező hatást értem el vele. Életemben először teljesen tanácstalan voltam egy gyerekkel. Más ötletem nem lévén, hagytam, hogy szorosan belém kapaszkodjon és kisírja magát. A lábam elzsibbadt, a karom sajgott, de én csak simogattam a hátát, szépen, csendben.

Később mesét olvastunk és rajzoltunk, majd miután úgy ítéltem, kellően megnyugodott, hogy magára hagyjam egy rövid időre, átkísértem Barbiékhoz.

Fúriaként robbantam be Viktorhoz a rendelőbe. Azt hittem, vasárnap lévén, nem lesz ott senki, de sajnos tévedtem. Egy ősz nénike állt a vizsgálóban, kezében egy tacskóféle szerzettel. Viktor szerencsére gyorsan kapcsolt.

– Jól van, Juci néni, most kint tessék megvárni, míg hat a gyógyszer.

Lassabban nem is csoszoghatott volna a hölgy, alig bírtam kivárni, míg tiszta lesz a terep.

– Te érzéketlen, eszement barom!

– Szia, Petra, fáj a karod talán?

Fel tudtam volna pofozni. Még volt képe vigyorogni.

– Hogy lehetsz ekkora faszfej?!

– Csendesebben, ha kérhetem, szétmegy a fejem és nem vagyunk egyedül.

– Leszarom, a fejedet is, meg a hallgatózókat is. Viki attól retteg, hogy elveszik tőled, te mégis képes vagy megjelenni előtte másnaposan.

A vigyor eltűnt. Bezáródott, akár a kagylóhéj.

– Semmi közöd hozzá, mit teszek.

– De igenis van.

– Mégis mióta?!

– Amióta felvettél, hogy vigyázzak Vikire. A szerződésben nem voltak feltüntetve kivételek.

– Nem is kötöttünk szerződést!

– Na, pláne!

Farkasszemet néztünk egymással, mint két felbőszült szarvas. Talán az agancsharcig is eljutottunk volna, ha valaki be nem kopog.

– Igen – vakkantotta Viktor, mire az ajtóban megjelent Juci néni hajkoronája, majd ráncos arca.

– Elnézést, Viktor, de Puszedli nagyon rosszul van.

– Máris, asszonyom, csak egy pillanat türelmet kérnénk még – vágtam rá, mielőtt Viktor behívhatta volna, majd amikor a néni visszahúzódott és az ajtó ismét becsukódott, elővettem a leghidegebb hangomat. – Lásd el a betegedet, aztán gyere haza és ajánlom, hogy olyan magyarázattal állj elő a lányodnak, amivel száz százalékig megnyugtatod, különben hegyes orrú cipőben foglak végigrugdosni a falu főutcáján.

A düh eltűnt az arcáról, először döbbenet váltotta, majd hangosan felröhögött.

– Nocsak, mik ki nem derülnek.

Fogcsikorgatva hagytam el a kezelőt és nagy megelégedéssel láttam, hogy szegény Puszedli valóban rosszul lett. Úgy kell neki, most takaríthat!

Viktor két órán belül otthon volt, tisztán, borostamentesen, igazi doktor úrhoz illő kinézettel. Hozzám ugyan nem szólt, de letelepedett a kis házikó előtt a fűbe, kért Vikitől egy csésze teát és elfogadta a kínált süteményt.

– Kicsim, szeretnék veled beszélgetni egy kicsit, ha ráérsz.

Viki az apja ölébe telepedett és olyan bizalommal nézett fel rá, hogy a szemem könnybe lábadt.

– Ne haragudj rám, kérlek, nem akartalak megijeszteni reggel. – Viki lehorgasztotta a fejét, de Viktor folytatta. – Téged szeretlek a világon a legjobban, és ezen semmi nem változtathat, érted, kicsim? – Amikor Viki mérgesen apja mellére bökött, Viktor mély levegőt vett és rám nézett. Tudtam, a következő mondat mindkettőnknek szól. – Sajnálom, többet nem fordul elő. Szomorú voltam, dühös és csalódott, és azt hittem, a felnőtt ital, amit megittam, segíteni fog, de tévedtem. Soha nem tennék olyat, ami miatt elveszíthetnélek, annál te sokkal fontosabb vagy nekem.

Viki apja nyakába borult én meg azon igyekeztem, hogy a pólóm ujjával minél gyorsabban felszárítsam a könnyeimet.

– Mit szólnátok, ha a nagy ijedtségre jönne egy kis móka? Elmehetnénk lovagolni és megnézni a kiscsikót.

A terelés bevált, a jókedv visszatért. A tanya felé sétálva Viktor hálásan megszorította a kezem, és utána sem engedte el, dacára a várható következményeknek. Kéz a kézben sétáltunk végig az utcákon, míg Viki hol az apja mellé szegődött, hol mellém, végül mosolyogva befogadtuk magunk közé.

Folytatása következik!