– Petra
–
– Melinda
valóban beteg volt, de nem abba halt bele. – A hangja rekedt volt
és minden szavából keserűség áradt. – Viktória születését
követően kezdődött. Egyáltalán nem törődött vele,
egyszer sem szoptatta meg, nem vette fel, ha sírt. Azt mondták,
gyermekágyi depresszió, csakhogy nem múlt el a gyermekágyas
időszak végén. Egyre mélyebbre süllyedt az önsajnálatban, míg
végül már tévképzetek gyötörték, én pedig gyakorlatilag
egyedül maradtam egy újszülöttel. Édesanyám sokat segített, de
ő sem tudott állandó készenlétben lenni. Felajánlotta, hogy
ideköltözik, de Melinda ettől teljesen kiborult, bemagyarázta
magának, hogy anyám ki akarja túrni innen, és hogy ő azért van
rosszul, mert anya módszeresen mérgezi.
Tartott
egy kis szünetet, míg újratöltötte a poharainkat.
– Viki
alig volt egy éves, amikor hirtelen helyreállt a rend, Melinda
szinte egyik napról a másikra kicserélődött. Élettel telt meg,
vidám volt és energikus, jobb, mint új korában, ő így
fogalmazott. Új frizura, új ruhatár, új hobbik, rengeteg új
hobbi, de Viki akkor sem szerepelt a programjában, azt mondta, nem
ér rá vele foglalkozni. Aztán, nem sokkal később, kezdődött
elölről az egész, ismét magába zuhant. Rosszabb lett a helyzet,
mint előtte. Melinda szó szerint féltékeny volt Vikire, amit vele
éppúgy éreztetett, mint velem. Viki persze nem értette, miért
nem szereti az anyja, újra
és újra próbálkozott.
Ez állandó konfliktusforrás lett Melinda
és köztem.
Egyetlen egyszer sikerült rávennem, hogy menjen el egy terápiás
foglalkozásra, de azzal jött haza, ne is álmodjak róla, hogy
diliházba zárathatom. Bevallom, akkor már az is megfordult a
fejemben.
Bár
teljesen nyugodtan fogadtam a hallottakat, ő mégis védekező
testtartást vett fel és ingerült lett.
– Rengeteg
szakirodalmat átnyálaztam a depresszióról, igyekeztem mellette
állni, támogatni, bátorítani, de nekem Vikire is tekintettel
kellett lennem.
Ezúttal
én nyúltam az ő kezéért, és akárcsak ő előző este,
összekulcsoltam az ujjainkat.
– Engem
nem kell meggyőznöd, hogy minden tőled telhetőt megtettél,
anélkül is tudom.
– Igen.
Ebből
az egyetlen szóból, és az azt kísérő lemondó sóhajból
tudtam, valójában önmagát próbálta meggyőzni, sikertelenül.
– Aztán,
amikor Viki két éves lett, megint jobban lett, pörgött, mint a
búgócsiga. Ezúttal Vikinek is kitalált mindenféle játékot, de
a kezdeti öröm után hamar megtanultam, hogy nem szabad őket
kettesben hagyni, mert rettentően szétszórt volt. Egyszer például
a játszótéren felejtette Vikit, Barbiék hozták haza. Szexuálisan
is aktívvá vált, túlságosan is.
Ezt
nem feltétlenül akartam hallani, de már sejtettem, mi következik.
– Ekkor
másik orvoshoz fordultunk, aki bipoláris zavart állapított meg
nála. Állítólag az enyhébb fajtából, de ez engem nem
vigasztalt. Melinda hol elbújt a világ elől és szinte katatón
állapotba került, hol tornádóként söpört végig a körülötte
élők mindennapjain. Egyre gyakrabban váltották egymást ezek az
úgy nevezett epizódok. Egy újabb hipomán periódusban arra
riadtam reggel, hogy Vikivel üvöltözik a folyosón. Valamin nagyon
felkapta a vizet, mert úgy kellett lefejtenem a kezét Vikiről.
Majdnem
megfojtotta. Soha
nem ütöttem meg nőt, de akkor elborult az agyam.
Újra
elhallgatott. A létezésemről is megfeledkezett, csak bámult maga
elé, majd megmozgatta az ujjait, mintha azt próbálgatná, ökölbe
tudja-e szorítani őket. Az járt a fejemben, akarom-e tudni, ami
következik, de gyorsan elhessegettem a fejemben előtérbe furakodó
véres képet.
– Két
ujjam eltört… – motyogta, szinte magának.
Erre
már felpattantam.
– Elég!
Nem
is figyelt rám, láthatóan valahol egész máshol járt, nyilván
újraélte a pillanatot. Úgy kapkodott levegő után, mint aki
menten hiperventillál. Amikor felnézett, a szeme könnyben úszott.
Fájt ilyennek látnom.
– Én
öltem meg.
Csak
rekedt suttogás volt, nem is biztos, hogy nekem szánta, az sem,
hogy egyáltalán látta, hogy előtte állok. A fejemben kavarogtak
a gondolatok, hányinger kerülgetett, legszívesebben elrohantam
volna, de nem hagyhattam itt ilyen állapotban.
– Gyere,
lefekszünk, hosszú nap volt a mai. – Megfogtam a kezét, és mint
egy gyereket, felvezettem a lépcsőn, be a szobájába. Lerogyott az
ágyra, hátradőlt és a plafont bámulta. Az ajtóból
visszafordultam, megint őt utánozva, mintha egy morbid időhurokba
kerültem volna. Azt kellett volna mondanom: nem
vagy gyilkos –
de képtelen voltam rá. Mi van, ha mégis?!
Aznap
éjjel nem aludtam. Ezerszer végigjátszottam a fejemben, ahogy
Viktor és Melinda a folyosón veszekszik, talán épp ez én szobám
előtt. Mindannyiszor más volt a forgatókönyv, de ugyanaz a
végkifejlet: Viktor megüti Melindát. Nem volt hiteles. A végére
minden alkalommal elhomályosult a kép, mintha az agyam így akarta
volna megüzenni: ez nem lehet igaz. Vagy épp azért blokkolta a
tudatalattim, mert azt akartam, hogy ne legyen az.
Háromszor
pakoltam össze azt a néhány holmit, amit a magaménak mondhattam,
de mindannyiszor vissza is raktam mindent. Végül arra a döntésre
jutottam, Viki miatt, egyelőre kivárok. Magam miatt pedig kiderítem
a teljes igazságot. Csak előbb bátorságot kellett gyűjtenem
hozzá.
Másnap
már javában a konyhában dolgoztam, amikor Viki lejött. Nem csak a
reggeli és az ebéd nagy része volt kész, de már előkészítettem
a desszert hozzávalóit is. Viki elkerekedett szemmel meredt rám és
kérdőn az órára bökött.
– Igen,
tudom, szívem, még nagyon korán van, de nem tudtam tovább aludni.
Ekkor
belépett Viktor, fáradtan, nyúzottan, véreres szemekkel és enyhe
whisky szagot hozott magával.
Viki
teljesen kikelt magából, teljes erőből meglökte az apját, majd
kirohant a konyhából.
– Ez
a nap is jól indul – morogta az inzultált.
Öntött
magának egy hatalmas adag kávét, azonmód, feketén lenyelte a
felét, majd kezében a bögrével távozott. Kisvártatva hallottam
a bejárati ajtó csapódását, én meg törhettem a fejem, vajon mi
a fene zajlott az orrom előtt.
Viktor
ivott, miután magára hagytam, ez nyilvánvaló, méghozzá nem is
keveset, de Viki reakcióját nem értettem. Felsiettem a
gyerekszobába, hogy megnézzem, jól van-e, de nem volt ott.
Végigjártam az összes helyiséget az emeleten és a földszinten
is, még az apró kamrába is bekukkantottam, de sehol nem találtam.
Már éppen kezdtem megijedni, amikor eszembe jutott a faházikó.
Ott
kuporgott szegény a kis kunyhó padlóján, átkarolta felhúzott
térdét, fejét ráhajtotta és keservesen zokogott.
– Kicsim,
mi a baj?
Felnézett,
kézfejével megtörölte az orrát, majd a nyakamba vetette magát.
– Mi
zaklatott fel ennyire, hm? Apukád?
Belebólintott
a nyakamba.
– Haragszol
rá valamiért?
Újabb
bólintás.
Mi
a túró lehet a háttérben? Tettem egy próbát.
– Azért,
mert ivott?
Bólintás,
szipogás.
A
gyerek csak akkor tudhatta, hogy milyen az apja, miután leissza
magát, ha már látta ilyennek. Újra próbálkoztam.
– Édesanyád
halálakor sokszor ivott?
Felemelte
az arcát, könnyes szemével rám nézett és újra bólintott.
Majd’ megszakadt a szívem. Érte is, és azért is, mert fel
kellett tennem a következő kérdést.
– Ilyenkor
bántott?
Elkerekedő
szem és heves fejrázás – oké, jó válasz. Csak épp megint nem
tudtam, hogy akkor minek szólt a benti heves kirohanás.
– Jaj,
kicsim, ez így nagyon nehezen fog menni – sóhajtottam. – Le
tudnád rajzolni, miért haragszol apura?
Nemet
intett, de elővette a kártyákat, amikről én már meg is
feledkeztem. Addig lapozott közöttük, míg meg nem találta a
megfelelőt, majd átnyújtotta egy rendőr rajzát. Még hasonlított
is a helyi körzeti megbízottra, bár csak egy pillanatra láttam
egyik nap a közértben.
– Kijött
Józsi bácsi?
Igent
jelzett, és elővett egy újabb kártyát, ami egy üzletasszonyt
ábrázolt, legalábbis nekem annak tűnt – aktatáska, fekete
kosztüm, szigorú konty és szemüveg. Egymás mellé helyezte a két
lapot, majd a saját névkártyáját.
– El
akartak vinni apukádtól?
Ismét
bólintott és arany pöttyös barna szemét újra elfutotta a könny.
Nem minden volt világos, de azt tökéletesen értettem, mi Viki
legfőbb motivációja.
– Nyugodj
meg, szívem, apukád nem hagyná, hogy bárki elvegyen tőle.
Meg
akartam nyugtatni, de éppen az ellenkező hatást értem el vele.
Életemben először teljesen tanácstalan voltam egy gyerekkel. Más
ötletem nem lévén, hagytam, hogy szorosan belém kapaszkodjon és
kisírja magát. A lábam elzsibbadt, a karom sajgott, de én csak
simogattam a hátát, szépen, csendben.
Később
mesét olvastunk és rajzoltunk, majd miután úgy ítéltem, kellően
megnyugodott, hogy magára hagyjam egy rövid időre, átkísértem
Barbiékhoz.
Fúriaként
robbantam be Viktorhoz a rendelőbe. Azt hittem, vasárnap lévén,
nem lesz ott senki, de sajnos tévedtem. Egy ősz nénike állt a
vizsgálóban, kezében egy tacskóféle szerzettel. Viktor
szerencsére gyorsan kapcsolt.
– Jól
van, Juci néni, most kint tessék megvárni, míg hat a gyógyszer.
Lassabban
nem is csoszoghatott volna a hölgy, alig bírtam kivárni, míg
tiszta lesz a terep.
– Te
érzéketlen, eszement barom!
– Szia,
Petra, fáj a karod talán?
Fel
tudtam volna pofozni. Még volt képe vigyorogni.
– Hogy
lehetsz ekkora faszfej?!
– Csendesebben,
ha kérhetem, szétmegy a fejem és nem vagyunk egyedül.
– Leszarom,
a fejedet is, meg a hallgatózókat is. Viki attól retteg, hogy
elveszik tőled, te mégis képes vagy megjelenni előtte másnaposan.
A
vigyor eltűnt. Bezáródott, akár a kagylóhéj.
– Semmi
közöd hozzá, mit teszek.
– De
igenis van.
– Mégis
mióta?!
– Amióta
felvettél, hogy vigyázzak Vikire. A szerződésben nem voltak
feltüntetve kivételek.
– Nem
is kötöttünk szerződést!
– Na,
pláne!
Farkasszemet
néztünk egymással, mint két felbőszült szarvas. Talán az
agancsharcig is eljutottunk volna, ha valaki be nem kopog.
– Igen
– vakkantotta Viktor, mire az ajtóban megjelent Juci néni
hajkoronája, majd ráncos arca.
– Elnézést,
Viktor, de Puszedli nagyon rosszul van.
– Máris,
asszonyom, csak egy pillanat türelmet kérnénk még – vágtam rá,
mielőtt Viktor behívhatta volna, majd amikor a néni visszahúzódott
és az ajtó ismét becsukódott, elővettem a leghidegebb hangomat.
– Lásd el a betegedet, aztán gyere haza és ajánlom, hogy olyan
magyarázattal állj elő a lányodnak, amivel száz százalékig
megnyugtatod, különben hegyes orrú cipőben foglak végigrugdosni
a falu főutcáján.
A
düh eltűnt az arcáról, először döbbenet váltotta, majd
hangosan felröhögött.
– Nocsak,
mik ki nem derülnek.
Fogcsikorgatva
hagytam el a kezelőt és nagy megelégedéssel láttam, hogy szegény
Puszedli valóban rosszul lett. Úgy kell neki, most takaríthat!
Viktor
két órán belül otthon volt, tisztán, borostamentesen, igazi
doktor úrhoz illő kinézettel. Hozzám ugyan nem szólt, de
letelepedett a kis házikó előtt a fűbe, kért Vikitől egy csésze
teát és elfogadta a kínált süteményt.
– Kicsim,
szeretnék veled beszélgetni egy kicsit, ha ráérsz.
Viki
az apja ölébe telepedett és olyan bizalommal nézett fel rá, hogy
a szemem könnybe lábadt.
– Ne
haragudj rám, kérlek, nem akartalak megijeszteni reggel. – Viki
lehorgasztotta a fejét, de Viktor folytatta. – Téged szeretlek a
világon a legjobban, és ezen semmi nem változtathat, érted,
kicsim? – Amikor Viki mérgesen apja mellére bökött, Viktor mély
levegőt vett és rám nézett. Tudtam, a következő mondat
mindkettőnknek szól. – Sajnálom, többet nem fordul elő.
Szomorú voltam, dühös és csalódott, és azt hittem, a felnőtt
ital, amit megittam, segíteni fog, de tévedtem. Soha nem tennék
olyat, ami miatt elveszíthetnélek, annál te sokkal fontosabb vagy
nekem.
Viki
apja nyakába borult én meg azon igyekeztem, hogy a pólóm ujjával
minél gyorsabban felszárítsam a könnyeimet.
– Mit
szólnátok, ha a nagy ijedtségre jönne egy kis móka? Elmehetnénk
lovagolni és megnézni a kiscsikót.
A
terelés bevált, a jókedv visszatért. A tanya felé sétálva
Viktor hálásan megszorította a kezem, és utána sem engedte el,
dacára a várható következményeknek. Kéz a kézben sétáltunk
végig az utcákon, míg Viki hol az apja mellé szegődött, hol
mellém, végül mosolyogva befogadtuk magunk közé.
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése