2014. november 27., csütörtök

Sorsforduló – 14. rész

Viktor –

Egy sürgős és komplikált műtét miatt, ami meghiúsította a szabadnapomat, Petrának egy teljes héttel el kellett halasztania fővárosi látogatását, amit én egyáltalán nem bántam.
Valószínűleg ő sem, mert ahelyett, hogy Barbira vagy anyámra bízta volna Vikit, várt. Azt hiszem, szüksége volt némi időre, hogy megeméssze a fejleményeket.
A következő napokban meggyőződhetett róla, hogy igazam volt: a nagy vallomás nem okozott problémát kis hármasunk életében. Viki viselkedésében az volt az egyetlen változás, hogy a csipetnyi féltékenység, ami eddig néha-néha felütötte a fejét, varázsütésre szertefoszlott, ennek köszönhetően pedig Petra kétségei is tovatűntek.
Ez alatt az idő alatt arról is sikerül meggyőznöm, hogy mi is vele tarthassunk Pestre. Megértettem és teljes mértékben támogattam, hogy le akarja zárni a múltját, azt is sejtettem, hogy önállóan szerette volna megtenni az ehhez szükséges első lépéseket, de féltettem. Végül kompromisszumot kötöttünk: vele tartottunk ugyan, de moziba mentünk, amíg ő felkereste egy középiskolai osztálytársnőjét, aki történetesen ügyvédként praktizált, de még így is idegesített, hogy magára hagytuk. Amint véget ért a mesefilm, amire jegyet váltottunk, száguldottunk is a megbeszélt címre.
Az ajtót egy magas, kerekded nő nyitotta ki, barna haja a szemébe lógott. Kissé fáradt, de szívélyes mosollyal fogadott minket.
Ön bizonyára Viktor, te pedig biztosan Viki vagy, jól mondom?
Viki a lábam mögé bújt és olyan erővel markolta a farmeromat, hogy félő volt, lerántja rólam.
Jó napot. Igen, Selmeczy Viktor vagyok, ő pedig a lányom, Viktória. Petrát keressük.
Jöjjenek csak beljebb, Petra épp babázik. El sem hiszik, milyen pihentető már ez a másfél óra is, mióta itt van.
Ó, nekünk aztán nem kell bemutatnia, mennyit képes Petra segíteni már a jelenlétével is. Igaz, kicsim?
Beléptünk a nappaliba, és a szívem hatalmasat dobban a látványtól. Petra a kandalló előtt állt, haját lófarokba kötötte, kezében egy pici emberkét tartott és mosolyogva, grimaszolva beszélt hozzá.
Viki elengedte a lábamat, odarohant hozzájuk.
Szia, kicsim, jó volt a mozi?
Viki a babát bámulta és meg sem próbált válaszolni. Nem kapaszkodott ugyan Petrába, de szorosan mellette állt. Összerándult a gyomrom a gondolatra, mennyivel hamarabb észrevettük volna a betegségét, ha gyakrabban viszem idegenek közé. Lehet, hogy hiba volt elhalasztani az ovikezdést, bár a falusi gyerekekkel és óvónőkkel lehet, hogy nem is így viselkedett volna. Ahogy néztem őt, hirtelen elém kúszott egy hasonló kép, ahol Petra bújik ugyanígy az édesanyja lábához, aki erre rászól, hogy nem lesz este mese, ha nem köszön szépen. Petra ezzel szemben leguggolt és megmutatta Vikinek a kisfiút.
Viki, ez a kis vasgyúró itt Máté, Márta néni kisfia. Máté, ez az általában nagyon huncut és vidám kislány Viktória. Azt hiszem, később nagyon jó barátok lesztek, főleg, ha nagyobb korodban nem vágod le a babái fejét. Viki, szeretnéd megsimogatni? Ha igen, apa elvisz kezet mosni, nehogy valami bacit ráragasszunk szegény Mátéra, aztán, ha Márta néni megengedi, akár meg is foghatod picit.
Viki visszajött hozzám, intett a vendéglátónknak, amolyan utólagos köszönésképpen, de nem nézett rá. Megfogta a kezem és húzni kezdett abba az irányba, ahol a fürdőt sejtette.
Szívem, nem indulhatunk csak úgy felfedező útra egy idegen házban. Meg kell kérdeznünk, hol van a mosdó.
Azt vártam, azonnal el is hangzik a válasz, de a nő hallgatott és várt. Tudtam, hogy Petra keze van a dologban, így én sem szóltam. Végül, úgy egy perc elteltével Viki felemelte a fejét és a nő szemébe nézett. Petra jelzett, mire a barátnője kedvesen útbaigazította Vikit. Egy bátortalan mosolykezdeményt kapott köszönetként.
Amikor végeztünk, Viki azonnal visszaszaladt Petrához és a picihez, de nem nyúlt hozzá.
Itt, a karját nyugodtan megsimizheted. Óvatosan, ahogy a tejszínhabot simítod a sütire.
Viki tétován végigsimított a baba karján, véletlenül még a kezén is, mire a kis krapek elkapta az ujját és nem eresztette. Viki arcán üdvözült mosoly áradt szét, amit Máté azonnal leutánzott.
Igazi nőcsábász lesz belőle, ha már most így ért a nők nyelvén.
Az már szent igaz – bólogatott büszkén Márta, majd hirtelen észbe kapott. – Elnézést, én meg még be sem mutatkoztam. Kovács Márta vagyok, Petra barátja, még fiatal csitri korunkból.
Meglepetten néztem fel Petrára, de ő el volt foglalva a két gyerekkel.
Az arcából ítélve, tudja, hogy ez nem teljesen igaz, ennek örülök. Petra hajlamos azt hinni, ha valaki megtudja róla az igazat, azonnal elhúz, mint a vadlibák délre. Jó látni, hogy végre valakivel maradéktalanul őszinte.
Ön nagyon jól ismeri.
Talán a legjobban… Legalábbis eddig. – Arcán széles mosollyal a kanapé felé intett. – Kérem, foglaljon helyet. Ne haragudj, de nem tegeződhetnénk? Tudod, a munkám során állandóan udvariaskodnom és alakoskodnom kell, ezért a magánéletben előnyben részesítem a kötetlenséget.
Persze, nagyon szívesen. Megértem. Ha nem egy faluban praktizálnék, ahol mindenki mindenkit ismer, nekem is herótom lenne a sok bájolgástól. Valójában mióta vagytok barátnők Petrával?
A férjem matematikatanár. Petrával úgy öt éve találkoztunk újra, teljesen véletlenül, egy pedagógus bálon. Jóformán elválaszthatatlanok lettünk, amíg meg nem ismerkedett Zolival. Az esküvő óta egyáltalán nem találkoztunk.
Ezek szerint ismered a férjét.
Sajnos. Zoli igazán elragadó tud lenni, ha el akar érni valamit, de utána már átsejlik az álarcán az igazi énje. Tudta, hogy Petrának számít a véleményem, így amíg sok múlt azon, mit mondok, rettentő kedves és megnyerő volt. Mindenki irigyelte Petrát, amikor megkérte a kezét. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyesmire képes. Aztán az esküvő után már egy senki voltam, aki ráakaszkodik Petrára. A rohadék! Még azt is megpróbálta elhitetni velem, hogy ezt Petra mondta. Persze nem hittem neki, de sajnos akkorra már valahogy elérte Petránál, hogy ne keresse velem a kapcsolatot. Ha tudtam volna…
A legfontosabb, amit megtanultam Petrától az az, hogy ne hibáztassam magam olyasmiért, amire nincsen ráhatásom. Nem tehetsz arról, ami történt. Bárhogy próbáltál volna segíteni, az a gennyláda valószínűleg úgyis megakadályozta volna.
Ó, próbáltam. Kerestem telefonon, írtam levelet és emailt, de egyik sem ért célt. A telefonszáma, az emailfiókja és a facebook profilja megszűnt, a postát meg gondolom Zoli ellenőrizte. Egyszer még oda is mentem a lakásukhoz, direkt délelőtt, amikor tudtam, hogy Zoli dolgozik, de csak egy „eladó” táblát találtam. Abban reménykedtem, hogy csupán rémeket látok.
Elgondolkodva figyeltem Petrát. Hogy a fenébe tudott ilyen nyílt maradni, hogy nem roppant össze és vesztette el a bizalmát végleg az emberekben, a gyermekkorát megkeserítő felnőttek és Zoltán után? És még arra is maradt ereje, hogy másoknak segítsen.
Örülök, hogy végre olyan valaki van mellette, aki valóban őt látja és nem a formálásra váró alapanyagot.
Én pedig örülök, hogy ilyen barátnője van. Remélem, még sokszor találkozunk. Apropó találkozás. Le tudod vezényelni Petra válását vagy most inkább babázol?
Nem hagynám másra. Sima ügynek néz ki, se gyerek, se vagyonmegosztási hercehurca, de attól tartok, Zoli még okozhat meglepetéseket. Petra azt mondta, kizárólag a személyes tárgyaira tart igényt, és ha Zoli kezelteti magát, nem jelenti fel, de ő már csak ilyen. Ha rajtam múlna, nem úszná meg ennyivel, bár sajnos így utólag nem nagyon tudnánk mit tenni.
Később, hazafelé tartva folyton a visszapillantó tükröt lestem. Rossz érzésem volt. Persze semmi gyanúsat nem fedeztem fel, a szőrszálak mégis glédába álltak a karomon.
Amikor hazaértünk, Viki át akart menni Barbiékhoz, elújságolni fővárosi kalandjait, így Petra átsétált vele, én pedig nekiálltam a vacsora előkészítésének. Amikor csengettek, azt hittem, ők jöttek vissza és csak tréfálnak, de az ajtóban egy idegen férfi állt. Ruházata és egész megjelenése városi ficsúrra vallott. Azonnal tudtam, ki ő.
Tűnjön innen, vagy hívom a rendőrséget. Petra nincs itthon.
Itthon, milyen aranyos. Ejnye, doktor úr, be sem hív, hol marad a vendégszeretet?
Valószínűleg ott, ahol a maga embersége. Hagyja el a portámat.
Beszélnünk kell, doki. Fontos, Petráról van szó.
Semmi olyat nem tud mondani, ami érdekelne.
Ez érdekelni fogja, higgyen nekem. Petra beteg.
Ledermedtem. Mindez csak egy pillanatig tartott, de mire rájöttem, mit akar, már be is csusszant mellettem az ajtón.
Ha nem tágít innen azonnal, feljelentem magánlaksértésért, zaklatásért és testi sértésért.
Szóval Petra már beetette magát is. Egy szó sem igaz abból, amit mond. Petra tévképzetekkel küzd. Az esküvőnk után kezdődött és azóta csak romlott a helyzet. Először azt találta ki, hogy valaki kémkedik utána, lehallgatják a telefonját, meg hasonlók, így minden elérhetőségét megszüntette, később azzal jött, hogy a szomszédok állandóan figyelik, ezért elköltöztünk.
Kísérteties volt, ahogy előadta. Minden mozzanat a helyén volt, mindenre volt magyarázat. Ha nem tudom a teljes igazságot, talán még el is hittem volna.
Figyeljen, lassan mondom, tagoltan, hogy maga is megértse: tűnjön el a házamból, a faluból, de még a környékről is. Ha csak megtudom, hogy erre ólálkodott vagy megpróbálta felvenni a kapcsolatot Petrával, lecsukatom.
Én csak segíteni akarok neki, nem érti? Attól félek, kárt tesz magában.
Nagyobbat, mint maga?! Kötve hiszem.
Most mondom, hogy ez mind nem igaz. Tudom, hogy azt állítja, bántottam, de…
Nem csak állítja, én láttam el a sérüléseit, maga vadbarom!
Honnan tudja, hogy nem a balesetben sérült meg?!
Két dolog villant be egyszerre: honnan tudja, hogy Petrának balesete volt, és hogy nyilvánvalóan kezd ideges lenni, ha ilyen hülyeséget kérdez.
Nos, fogas kérdés, de tudja, eléggé ritka, hogy a sebek a sérülést követően bekötözik magukat.
Te mit keresel itt?!
Egyszerre pördültünk az éles hang felé. Petra, kezét ökölbe szorítva állt a nyitott teraszajtóban, háta mögött a sötétedő udvar árnyaival. Arca kipirult, szeme tüzes csóvákat lövellt.
Petra, szívem, azért jöttem, hogy hazavigyelek. Orvosi segítségre van szükséged, te is tudod. Gyere haza és megkeressük a legjobb orvosokat.
Kösz, de van orvosom, tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Még azt is helyrehozta, amit te elcsesztél.
A mézes-mázas álarc repedezni kezdett, Petra szemtelen válasza rést ütött rajta: arca egy pillanatra féloldalas, dühös grimaszba rándult.
Ne beszélj így velem! Nem én hagytalak el téged! De megbocsátom, csak gyere vissza. Hiányzol. Olyan boldogok voltunk.
Lehet, csakhogy a hangsúly mára nem a boldogon van, hanem a múlt időn.
Petra…
Zoli, nincs itt semmi keresnivalód. Azt ajánlom, ülj be szépen az autódba, gurulj haza, és inkább magadnak keress orvost. Elindítottam a válást, kérlek, ne akadályozd.
Végleg leolvadt róla a szívélyesség látszata, arcvonásai szinte az ismeretlenségig eltorzultak, úgy üvöltött, de Petra nyugodt maradt. Az iránta érzett tiszteletem percről-percre nőtt.
Mit képzelsz magadról, te hülye ribanc?! Engem nem lehet elhagyni!
Csak figyelj. Jól gondold meg, mit teszel. Ha kezelteted magad és békén hagysz minket, elállok a feljelentéstől, de ha csak egyszer is a közelünkbe jössz…
Zoli horkantásszerű hangot hallatott és Petra felé vetette magát. Olyan hirtelen mozdult, hogy kis híján elkéstem, épphogy közéjük tudtam vetődni, de a keze még így is elérte Petrát. Hallottam, ahogy reccsen a póló szövete és Petra felszisszen, de nem mertem levenni a szemem Zoliról. Sikerült lefognom hadonászó karját és akkorát taszítanom rajta az ajtó irányába, hogy kimozdítsam az egyensúlyából. Elesett volna, ha nem kapom el a grabancánál fogva. Kipenderítettem az ajtón és elé álltam.
Alig láttam a dühtől, a fülemben dobolt a vér, csak sziszegésre futotta.
Jól figyelj, mert többször nem mondom el: ha még egyszer, akár csak egy ujjal is, megpróbálsz Petrához nyúlni, nem a rendőrséget hívom, én magam kereslek meg és az összes csontodat ripityára töröm. A családom tabu, és ebbe Petra is beletartozik. És most húzz a picsába, amíg szépen mondom!
Rácsaptam az ajtót, elfordítottam a zárban a kulcsot és mit sem törődve az ordenáré válasszal, Petrához siettem.
Jól vagy, nem sérültél meg?
Petra csak állt ott, mereven összefogva a nyakánál a szétszakadt pólót. Arca hófehér volt, keze remegett, száján vércseppek ültek.
Petra, nyugodj meg, nem engedem, hogy bántson, hallod? Már elment, minden rendben.
Lassan kifújta a levegőt és valamelyest oldódott görcsös tartása, de tovább rágcsálta a száját, amit már nézni is fájt.
Ezt hagyd abba!
Erélyesebben szóltam, mint akartam, de bevált. Megrebbent a szempillája és végre rám nézett. Úgy tűnt, meg sem ismer. A következő pillanatban elszállt a lábából az erő, megroggyant a térde, de amikor meg akartam támasztani, elhátrált. Elbotorkált a kanapéig, lerogyott rá, és a csukott bejárati ajtót bámulta.
Kétségbeesve törtem a fejem, hogyan segíthetnék, de nem akartam még jobban felzaklatni. Türelmetlenül vártam, hogy megeméssze a történteket és közel engedjen magához.
Behunyt szemmel koncentrált. Láttam az ajka fölött gyűlő izzadtságcseppekből, hogy igen nagy erőfeszítésébe került, bármit is csinált, és rájöttem, azért küzd, hogy meg tudjon szólalni. Nekem is összeszorult a torkom, ahogy megpróbáltam elképzeli, mi zajlik le benne.
Végül felnézett, szemében keserűség, arcán lemondás tükröződött.
Nem fogja feladni – suttogta. – Soha.
A vér megdermedt az ereimben, jobban féltem a következő mondatoktól, mint az előbb attól, hogy nem bírom visszafogni magam és beverem annak a görénynek a pofáját. És kimondta.
Nem maradhatok itt. El kell mennem.



Folytatása következik!

2014. november 20., csütörtök

Sorsforduló – 13. rész

Petra –

Itt lett volna az alkalom, hogy elmondjam, Viki nem az ő lánya, de nem vitt rá a lélek. Azzal nyugtattam magam, úgysem érdekelné: akár a vér szerinti lánya, akár nem, mindennél jobban imádja. Arra viszont nem találtam mentséget, hogy miért nem árulom el, Viki mitől retteg, hacsak nem azt, hogy megígértem, hallgatok.
Inkább tereltem.
Jut eszembe, holnap szeretnék kimenőt kérni.
Persze, itthon leszek. Megkérdezhetem, mit tervezel? Csak nem megejted a nagy bevásárlást?
Akkor magammal vinném Vikit, elvégre ő a stylistom. Nem, vissza kell mennem a fővárosba.
Éreztem, hogy megdermed a karomban.
Veled megyek.
Nem Zolihoz megyek, eszemben sincs találkozni vele. Épp ellenkezőleg, azt akarom biztosítani, hogy soha többet ne kelljen. Ideje lezárnom az életemnek azt a szakaszát.
Beadod a válókeresetet?
Ez a terv.
Örülök.
El akartam húzódni, hogy leüljünk, de visszahúzott. Megint a nevetés kerülgetett.
Fogságban vagyok?
Te kérted, hogy ne engedjelek el. A szerződésben nem voltak feltüntetve kivételek.
Erre már végképp nem tudtam megállni, hangosan felkacagtam.
Nem is kötöttünk szerződést.
Na, pláne.
Úgy csókolt, mintha valóban soha nem akart volna elereszteni. Szinte mindenemet birtokba vette, a szája a számat, a keze a kezemet, teste a testemet, szíve a szívemet. Bizsergető érzés volt.
Először meg sem hallottam, hogy csörög a telefon, csak amikor Viktor elhúzódott.
Morgott valami olyasmit, hogy bárki is az, kénytelen lesz maga meggyógyítani a kedvencét vagy várni reggelig, de aztán fogadta a hívást, nehogy Viki felébredjen rá.
Tessék, dr. Selmeczi. Halló. … Anyukád tudja, hogy telefonbetyárkodsz, mert ha nem, nagyon meg fogja lepni a telefonszámla. Én a helyedben gyorsan elkezdeném félretenni a zsebpénzemet.
Fejét csóválva, de vigyorogva tette le a telefont.
Ki volt az?
Nem tudom, nem szólt bele. Biztos az egyik suhanc szórakozik. Kérsz valamit inni?
Köszönöm, egy kis bor most jól esne.
Azonnal hozom, asszonyom, foglaljon helyet.
Kezet csókolt és a konyhába ment, ahonnan két pohár roséval tért vissza.
Viktor, egyet még kérdezhetek?
Igen?
Hogy tört el az ujjad? Mi történt pontosan aznap?
Tudni akartam, mit élt át, és hogy mit látott pontosan Viki.
Leült mellém a kanapéra és kortyolt egyet a borából, mielőtt belekezdett.
Tényleg meg akartam ütni Melindát. Amikor megláttam, hogy kezet emel Vikire, vörösben láttam mindent, de helyette a falnak húztam be párat. Ő csak kacagott, és azt mondta, mindig is jobban szerettem Vikit, mint őt, de nála vannak a nyertes lapok. Azt ordította, elhagy és magával viszi Vikit, és esélyem sem lesz visszaszerezni, közben pedig egyre hátrált. Hiába kiabáltam, hogy vigyázzon, meg sem hallotta. A lépcső tetején elveszítette az egyensúlyát és legurult. Alig sérült meg, úgy értem, nem tört el semmije, de nagyon bevágta a fejét. Próbáltam újraéleszteni, de hiába. Az orvosok később azt mondták, semmit nem tehettem, halott volt, amint földet ért. Azt csak utána vettük észre, hogy két ujjam is eltört. Még hátba is veregettek, hogy a törött ujjaim ellenére is megpróbáltam, úgy ünnepeltek, mintha sikerrel jártam volna.
A hangja megint önvádtól és keserűségtől csöpögött.
Egyszerűen felnéztek rád, mert mindent megtettél, ami emberileg lehetséges, egy kicsit talán még többet is.
Magához húzott, fejem a mellkasára vonta és átkarolt. A karomat simogatta, arca a hajamhoz simult.
Ehhez hozzá tudnék szokni.
Semmi akadálya.
Éreztem, hogy elnehezedik a szemhéjam, pedig nem akartam még aludni. Jó lett volna elnyújtani a pillanatot, megállítani az időt, hogy alaposan kiélvezhessem. A nap eseményei azonban jobban elfáraszthattak, mint gondoltam, mert egyszerűen nem bírtam megmozdulni, gondolkodni, vagy akár csak nyitva tartani a szemem. Suttogása alig jutott el hozzám.
Petra.
Hm?
Nem itt kellene elaludnunk.
Hm, igaz, nem lenne jó, ha Viki meglátna minket.
Már miért ne láthatna meg?
A váratlan hangerő kiszakított a féléber állapotból, de az agyam alig akart újraindulni. Miért is? Azt csak nem mondhattam, hogy azért, mert már így is attól retteg, hogy elveszíti őt.
Te mondtad, hogy nem tervezel hosszú távú kapcsolatot, csak megzavarnánk vele.
Viktor elhúzódott és mérgesen az arcomba bámult.
Akkor szerinted mit kellene csinálnunk? Titokban néha összebújunk?!
Nem értettem, mi rosszat mondtam vagy tettem, de nyilvánvaló volt, hogy a boldog idillnek vége.
Miért húztad ennyire fel magad?
Nem tudom, én csak azt hittem… nem tudom, mit hittem. Sokat jelentesz nekem, és Vikinek is.
Ahogy ti is nekem. Soha nem volt senki, aki elfogadott volna olyannak, amilyen vagyok, aki előtt nem kellett szégyellnem magam és titkolóznom. Többet jelentetek nekem, mint gondolnád.
De…
Nincs itt semmi de. Mi lenne, ha elnapolnánk ezt a kérdést és nem aggatnánk most rögtön címkét a kapcsolatunkra? Holnap beszélek az ügyvédemmel, szépen kipuhatoljuk, mit szólna Viki kettőnkhöz és utána eldöntjük, hogyan tovább.
Hallgatott. Nem tudtam eldönteni, ez most az egyetértés vagy a harag jele.
Egy dologban biztos vagyok. Én szeretném, ha megpróbálnánk. Boldog vagyok itt, veled és Vikivel, mint talán még soha, és hosszú idő óta először úgy érzem, érdemes várnom a holnapot. De ez nem azt jelenti, hogy siettetnünk kellene a dolgokat. Mit gondolsz?
Rádöbbentem, hogy minden szavam igaz volt, valóban nem éreztem még ilyen bensőséges boldogságot, mint kettejükkel. Még Zoli udvarlása idején sem. Az az időszak úgy élt bennem, mint egy tündérmese, ahol a királyfi lesi választottja minden kívánságát és még azokat is megvalósítja, amiről maga a királylány sem tudott. Most azonban megéltem minden percet, a vitáinkat, a vicces versengéseinket éppúgy, mint a teraszon eltöltött csendes délutánokat, apát és lányát figyelve és azokat a meghitt pillanatokat, amikor a tekintetünk véletlenül összeakadt Viki feje fölött. Nem voltak nagy ajándékok, sem hatásos, de üres gesztusok, csak az együtt eltöltött hétköznapok, Viki, Viktor és én.
Felállt, a kezét nyújtotta és felhúzott. Kéz a kézben felsétáltunk a lépcsőn, megállt a szobám előtt, de még mindig hallgatott. Lehajolt, ajkával épphogy érintette a számat, majd suttogva szólt: – Máris várom a holnapot.
Reggel azt is megtudtam, miért.
Ő már a konyhában volt, vidáman sütögette a szalonnás rántottát, a levegőben keveredett a reggeli és a frissen főtt kávé illata.
Jó reggelt. – Mosolyogva hozzám hajolt és adott egy puszit. – Hát a biovekkered hol marad?
Ó, biztos mindjárt jön. Most le van kötve.
Kuncogva leültem az asztalhoz és kitöltöttem magamnak egy csésze kávét.
Lekötve?
A szemtelen kis csitri azt gondolta, jó móka, ha a fejemen ugrálva ébreszt. Most valószínűleg éppen azon töri a fejét, hogyan került egy paplanhuzatba.
Viktor felkacagott és a következő puszit a számra kaptam.
Helyes, neveld csak meg, különben teljesen a fejünkre nő.
Végszóra megjelent az emlegetett, kipirult arccal, csupa kóc hajjal, de fültől fülig vigyorral az arcán. Puszit küldött az apjának, leült mellém és falatozni kezdte a müzlijét.
Jó reggelt, napsugár. Mitől vagy így kimelegedve?
Viki csak rám mutatott és tovább evett.
Ez szép, mindig én vagyok a hibás. Ki ugrált hajnalok-hajnalán a hátamon?
Szemtelenül újra elvigyorodott, mire tejcsík indult lefelé az állán, és ezúttal magára bökött.
Ti aztán szép kis páros vagytok. – Kenyeret tett a pirítóba, rám kacsintott és mintegy mellékesen, tovább beszélt. – Apropó, páros. Kicsim, mit szólnál, ha Petra és én egy pár lennénk, ha azt mondanám, szeretem őt?
Kiköptem a kávét és fuldoklani kezdtem, de Viki még csak rám sem nézett, ahogy Viktor sem. Viki a tányérját bámulta, az apja pedig őt. Amikor végül felnézett Viktorra, könnyben úszott a szeme. Istenem, csak ezt ne! Fel tudtam volna pofozni Viktort.
Láttam rajta, hogy ő is megrendült, de nyugodt maradt. Kifordította Viki székét, elé guggolt, és most már minden figyelmét neki szentelte. A nagy kéz körbezárta a kicsit, majd a mellkasára vonta, pontosan a szíve fölé.
Viktória, ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? Érzed, ugye?
Viki bólintott, kis arcán legördült az első könnycsepp. Továbbra sem nézett rám.
És te is szeretsz engem, igaz?
Egy bólintás, egy szipogás.
Lassan az én könnyeim is kicsordultak. El tudtam képzelni, mit érez most szegény, de nem akartam közbeavatkozni. Ez kettejük dolga volt. Beleharaptam a számba, nehogy megszólaljak. Féltem, ha Viki most ellenem szavaz, végleg elveszítem őt, a szeretetét, a bizalmát, amivel magajándékozott. Viktort is megértettem, hogy tisztázni akarta a dolgokat, de haragudtam rá, hogy a tegnap este után ilyen hirtelen belevágott ebbe a beszélgetésbe.
És a nagyit is szereted, ugye? És Tomit, meg Barbit. És Bubbát is, igazam van?
Viki ezúttal sokkal lassabban és megfontoltabban, de ismét igent jelzett.
Sok mindenkit szeretsz, de még mindig volt hely a szívedben, hiszen most már Ferkót is szereted. Ettől kevésbé szeretsz engem?
Ezúttal ijedt fejrázás volt a válasz, kis ujjai begörbültek apja ingét markolva.
Az én szívemben te foglalod a legnagyobb helyet, de ott van nagyi és Barbi is, meg persze Tomi, és most már Petra is. De a szívem még mindig bírja. Érzed? Ugyanúgy dobog, mint eddig. Attól, hogy most már Petrát is szeretem, téged nem szeretlek kevésbé. Érted ezt kicsim?
Viktória csendben emésztgette a hallottakat, kezét apja mellkasán tartva, majd végre rám nézett.
Kínomban vágtam egy bocsánatkérő grimaszt és rámosolyogtam. Eszembe jutott, mit tanítottam neki első nap, és jelbeszéddel mutattam, mennyire szeretem.
Felderült az arca, elengedte az apja ingét és a nyakamba vetette magát. Záporoztak a könnyei, miközben a pólómba nevetett, én pedig csak szorítottam, hogy érezze is, amit mondtam.
Viktor falfehéren, de boldog mosollyal az arcán nézett minket, majd csatlakozott az ölelkezésünkhöz. A tojás kihűlt, a müzli szétázott, de mi csak öleltük egymást és sírva nevettünk.
Bár kétségtelenül megdobogtatta a szívemet a határozottsága és a tény, hogy ennyire bízik kettőnkben, ugyanakkor elhamarkodottnak és felelőtlennek tartottam Viki beavatását.
Ő is észrevette, hogy a boldogságom korántsem felhőtlen, és szóba is hozta, amikor pár percre kettesben maradtunk.
Mi a gond?
Szerinted?! Mégis, hogy képzelted ezt? Tegnap megbeszéltük, hogy várunk.
Nem, semmi ilyesmiben nem egyeztünk meg.
De nem tiltakoztál, amikor mondtam.
Azt is mondtad, hogy fontosak vagyunk neked. Mint láthattad, ez kölcsönös. Nem akartam én ennek ekkora feneket keríteni, csak így alakult. De nem értem, mitől lettél ilyen ideges. Nem az új anyukájaként mutattalak be, csak tudattam vele, hogy szeretjük egymást.
Szerinted ő érzi a különbséget?! Csak négy éves, az ég áldjon meg!
Túldramatizálod. Ki be járnak az emberek az életünkben, egészen kicsi korunk óta. Az egyiket kedveljük, a másikat nem. Mi csak azt közöltük vele, hogy most az előbbiről van szó.
Valamit nem vettél számításba. Ő egy kislány, tehát nőből van, ráadásul imádja a meséket. A szeretem őt, egy pár vagyunk duma nála egyet jelent a királylánnyal és a királyfival. Már csak az aranyhintó hiányzik és az üvegcipellő.
Elgondolkodott a hallottakon, de nem igazán látszott, hogy megrázták volna. Én ellenben egyre idegesebb lettem, ami neki is azonnal feltűnt. Megfogta a kezem, és mint az imént Vikiét, most az enyémet vonta a mellkasára.
Mi dúlt fel ennyire? Az igazat szeretném hallani.
Korai volt ez a nagy kinyilatkoztatás. Mi van, ha nem jön össze, ha elválnak útjaink? Mit fog érezni Viki?
Ugyanúgy fájlalni fogja, mint ha fogalma sem lenne a kettőnk kapcsolatáról. Ő tőlem függetlenül szeret. De téged valójában nem ez aggaszt, ugye? Vagyis nem miatta.
Félig-meddig igaza volt. Utáltam érte.
Zoli is szinte az első perctől azt hangoztatta, hogy szeret, tulajdonképpen az egymást érő vallomásokkal kábított el. Nem akarom még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Az embert akarom szeretni, nem a szerelmet.
Már tegnap tisztáztuk az érzéseinket, szóval nem értem, ez most min változtatott. Hacsak… – Éreztem, ahogy az izmai megmerevedtek a tenyerem alatt. – Rendben, hadd kérdezzek valamit. Megváltoztak az érzéseid?
Természetesen nem.
Nem egészen voltam őszinte. Sajnos túl nagy gyakorlata volt a nonverbális jelek olvasásában.
Ne hazudj! Elijesztettelek, ugye?
Már nem csak a teste, de a hangja is feszültségről árulkodott. Kénytelen voltam vallomást tenni.
Épp ellenkezőleg – nyögtem ki az inge mintáját tanulmányozva.
Olyan hirtelen lépett hátra, hogy támaszomat vesztve előre estem. Az arca zavarodott maszkba dermedt, tekintetében döbbenet ült.
Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Leharapod valamiért a fejem, ami valójában tetszik?!
Nem mondtam, hogy logikus vagyok.
Hápogott egy sort, majd tanácstalanul fújt egyet.
Mára elég volt a lelkizésből és a női logikából. A vitát ezennel berekesztem.
A következő pillanatban a karjában találtam magam, a szája a számra tapadt, és csak Viki betoppanásának köszönhettem, hogy maradt néhány ép gondolatom. 



Folytatása következik! 

2014. november 13., csütörtök

Sorsforduló – 12. rész

Petra –

Jól éreztem magam, nyugodtnak és felszabadultnak. Nincs több titok, végre van valaki, egy barát, aki elfogad az összes hibámmal együtt, és aki előtt semmit nem kell szégyellnem. Megerősödött bennem az elhatározás, hogy végleg lerázom, lezárom a múltamat, hivatalosan is. Újra akartam kezdeni, tervezgetni és felépíteni egy új jövőt – talán akkor a rémálmok is elmúlnak végre.
Viktor a tanya idősödő tulajdonosát hallgatta, aki lelkes fejtegetésbe kezdett az augusztus huszadikán tartandó utcabálról. Melegen rámosolyogtam, majd az egyik istálló bejáratánál épp eltűnő Viki után sétáltam. Lehet, hogy Viktor bízott a lovarda dolgozóiban és az állatokban, de én azért rajta akartam tartani a szememet.
A tágas épületben melegebb volt, de nem kellemetlen, a lovak és az alomszalma édeskés kipárolgása keveredett a kintről bekacsintó akácillattal, és bár soha nem éltem vidéken, mégis otthonos érzés volt belépni. Odasétáltam az egyik bokszhoz, óvatosan megsimogattam a barátságosan odalépő almásderes orrát, majd hozzáérintettem a homlokomat. Így állhattunk már néhány perce, a ló meg én, amikor eszembe jutott, miért is vagyok ott.
Végigsétáltam az állások közötti folyosón és az istálló szemközti ajtaján át újra kiléptem a szabadba. Kicsit távolabb körülkerített legelő kezdődött, ahol jelenleg is több ló szabadon volt, köztük a pej kanca és kiscsikója. Viki előttük állt, a kerítés első keresztgerendáján, egyik keze a kanca orrán pihent, másikkal a csikó homlokán végigfutó hókát simogatta.
Már majdnem elértem az utat szegélyező akácos szélét, amikor meghallottam: Viki a lovakhoz beszélt, méghozzá folyékonyan. Éppen mesét mondott a csikónak, miközben keze egy pillanatra sem pihent.
Megtorpantam az utolsó bokrok tövében. Nem akartam megijeszteni és egyben elárulni, hogy tudom a titkát. Tisztában voltam vele, hogy még a négyéveseknek is szükségük van magánéletre, különösképp azoknak, akik olyan szorongásokkal küzdenek, mint ő. Bizonyára nem volt véletlen, hogy csak a lovakkal beszélgetett.
Levegőt is alig mertem venni, nehogy észrevegye a jelenlétemet, úgy hallgattam lágy, dallamos hangját. Az átlagos négy évesekét meghaladó beszédkészsége már meg sem lepett, azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül, máris folyékonyan olvas.
Miközben akác illata csiklandozta az orromat és lágy szellő borzolt a hajamba, teljesen belefeledkeztem a szavaiba, a hangsúlyába, és felidéztem, mennyire szerettem én is a meséket. Zoli mellett leszoktam róluk.
Merengésemet Viki nevetése zavarta meg. Azon kacarászott, ahogy Ferkó tejért furakodott az anyjához. Manó nyugodtan tűrte a csikó heves rohamát és szeretettel megbökdöste az orrával, mire Viki elkomorodott.
Jó, hogy te vagy Ferkó mamája. Nekem nincs mamám, tudod? Meghalt. – Bennem rekedt a levegő. Most először beszélt az édesanyjáról. – Leesett a lépcsőn, mert apuval kiabált, pedig azt nem szabad, apa mondta. Apa nagyon sírt, azt mondta anyának, ne haragudjon rá, pedig nem is volt rossz. Nekem mindig akkor kellett bocsánatot kérnem, ha valami rosszat csináltam. Anya velem is kiabált, de ő nem kért bocsánatot. Én nem kiabálok senkivel, nem akarok meghalni.
Lehorgasztotta a fejét, én pedig már akkor sem tudtam volna megszólalni, ha tehetem. Manó, mintha értette volna, őt is megböködte.
Ettől kezdve naponta kisétáltunk a tanyára. Néha hármasban mentünk, de leggyakrabban csak Viki és én, én pedig minden egyes alkalommal követtem őt a lovakhoz. A lelkiismeretem háborgott ugyan a hallgatózás és a titkolózás miatt, de hallanom kellett, mi az, amit csak az állatok előtt mer kimondani.
Viki minden nap új mesét mondott és beszélt nekik Tomiról, a süteményekről és rólam.
Egyik nap annyira elmerültem a csodatévő lóról szőtt meséjében, hogy szó szerint megrémültem, amikor Viki felzokogott. Nem tudtam, mi történt, mit tegyek. Láttam, hogy nincs baj, legalábbis fizikai, mégis az ölembe akartam kapni és megnyugtatni, akkor azonban fel kellett volna fednem magam. Addig tipródtam, míg végül Manó, a kanca oldotta meg a helyzetet: orrával végigsimította Viki arcát, mire ő, szipogva bár, de felnevetett. Fellélegeztem. Megkönnyebbült, halk sóhajomra Manó felnézett, pont rám és nyihogott egyet. Szerencsére Viki neki szóló vigasztalásként értelmezte.
Köszönöm, Manó, okos ló vagy. Bárcsak varázserőd lenne, mint az előbb a mesében. Elvarázsolhatnád aput, hogy tényleg ő legyen az apukám.
Azt hittem, nem értettem jól a szipogásától, de a folytatás minden kétséget kizárt.
Anyu azt mondta valakinek a telefonba, hogy nem ő az édesapám, de ez titok, nem mondhatom el senkinek, csak neked és Ferkónak. Nem tudhatja meg senki, főleg apa nem. Akkor nem szeretne többé, pedig én nem akarok másik apukát. Ha tényleg ő lenne az apukám, még beszélnék is vele, mint veled, hogy boldog legyen. Az jó lenne, mert nem jó nem beszélni, de kiabálni akkor sem kiabálnék. És megengedném neki, hogy hercegnőnek hívjon, mert annyira szereti. Meg a nagyival is beszélnék, meg Petrával. Őket szeretem, de aput a legjobban.
Ő már nem sírt, én befelé zokogtam. Könnyektől vakon botorkáltam vissza az istálló jótékony rejtekébe. Nehezen sikerült összeszednem magam, de muszáj volt. Minden tartalékomat mozgósítottam, így, amikor Viki megjelent mellettem, még mosolyogni is képes voltam.
Jól érzi magát a kis Ferkó?
Bólintott, megfogta a kezem és elvezetett egy karámhoz, amelyben egy gyönyörű fekete-fehér póni éppen a bendőjét tömte. Viki régi ismerősként köszöntötte, és adott neki egy kockacukrot a zsebéből.
Szia, Bubba.
A mai a meglepetések napja volt. Viki megszólalt előttem a konyhán kívül. Tennem kellett egy próbát, még ha nemrég ugyanezért Viktort letoltam is.
Szereted a lovakat?
Nagyon. Te is?
Ó, de még mennyire. Mindig beszélgetsz a lovakkal? Én nem szoktam, de lehet, hogy kellene. Szeretik, ha beszélsz hozzájuk? Más állatokkal is szoktál?
Direkt zúdítottam rá ennyi kérdést, reméltem, így elsikkad számára a lényeg és kíváncsi voltam, mindenre válaszol-e.
Igen, mindig. Az állatok szeretik, ha beszélek hozzájuk.
Le voltam döbbenve. Nem bírtam leállni, itt volt a tökéletes alkalom, hogy kipuhatoljam a határait és bátorítsam.
Szerintem apukád is nagyon szereti, ha beszélsz hozzá, és nekem is tetszik a hangod, örülök, hogy mostanában egyre többet hallom. Hidd el, én megértelek, tudom, hogy nehéz, de te nagyon ügyes vagy, büszke vagyok rád. Persze akkor is szeretünk, ha nem beszélsz, apukád különösen. Irigyellek, hogy ilyen fantasztikus apukád van, aki ennyire szeret téged.
Hallgatott, de tudtam, minden szavam célhoz ért. Szinte láttam, ahogy forgatja őket a fejében és igyekszik minden információt a helyére illeszteni. Szája felett apró izzadtságcseppek jelentek meg, majd újra megszólalt, ezúttal suttogva:
Apának ne mondd el, hogy beszéltem veled. Szomorú lenne.
Nem hiszem, hogy emiatt szomorú lenne, azt hiszem, inkább örülne, de ha ezt szeretnéd, nem mondom el neki.
Kicsit megnyugodott, de még mindig remegett.
Bubba a te lovad?
Igen, de még nem tudok lovagolni.
Én sem, majd együtt megtanulunk, jó?
Olyan hálásan nézett fel rám, hogy képtelen voltam megállni, meg kellett ölelnem. Ha már megöleltem, fel is kaptam és addig forgattam körbe-körbe, míg mindketten el nem szédültünk.
Mi ez a ribillió, lányok?
Egyáltalán nem hallottam, hogy jön, így Viktor hangja hideg zuhanyként ért. Évek óta nem éreztem ezt hétköznapi szituációban, de most gombóc gyűlt a torkomba és éppúgy ledermedtem, mint régen. Láttam, hogy Viki is, ez kilökött a sokkból, mert tudtam, nekem kell erősnek lennem, hogy segíthessek neki.
Csak megnéztük a kiscsikót és Bubbát.
Honnan tudod a nevét?
Már Viktor döbbent tekintete láttán tudtam, hogy hibáztam. Vikire pillantottam, mire ő határozottan a reteszes ajtón lévő kis fémlapra mutatott és megforgatta a szemét. Tipikus „Apa, még ezt sem tudod?” üzenete volt. Sokadszor okozott meglepetést.
Én meg már azt hittem, ilyen jók vagytok Activityben. A Bubba nem éppen könnyű feladvány.
Kifújtam a levegőt, de szükségem volt egy kis levezetésre.
Versenyezzünk hazáig.
Amíg futottunk, végig zakatolt az agyam, újra és újra végigvettem magamban az elmúlt napokban hallottakat.
Három dolgot biztosan tudtam.
Viktor semmilyen módon nem bántotta Melindát. Nem tudom, hogy hihettem akár egy percig is, hogy képes lett volna megölni. Kifakadása csupán a gyász és az önvád megnyilvánulása volt. Veszekedtek, amikor Melinda meghalt, így ez érthető, de azon sem csodálkoztam volna, ha Melinda betegsége miatt is magát okolja.
Viktória valószínűleg valóban szelektív némaságban szenved, ugyanakkor ennél jóval többről lehet szó. Azok alapján, amit megtudtam, nyilvánvaló, hogy végignézte az édesanyja halálát, ami már önmagában elég lenne bármilyen pszichés zavar kialakulásához, akár kötődött hozzá, akár nem. Az egyik ok, amiért elutasítja a beszédet, az az irreális félelem lehet, ha kiabál, meghal, noha, abban nem vagyok biztos, hogy pontosan tisztában van a halál fogalmával. A másik dolog, amitől még a halálnál is jobban retteg, az az apukája elvesztése.
El is jutottam ahhoz az információhoz, ami engem is szó szerint sokkolt. Viktor nem Viki édesapja. Viki láthatóan azt hiszi, ezt csak ő tudja, és ha kitudódik, ha Viktor megtudja, akkor nem fogja szeretni. Ez is elég frusztráló lehet neki ahhoz, hogy a szóbeli kommunikációját teljesen blokkolja, illetve leszűkítse kizárólag állatokra.
Viki, tudtán kívül, a legfontosabb információkat adta meg nekem, mintha egyenesen a kérdéseimre válaszolt volna, a baj csak az volt, hogy nem igazán tudtam velük mit kezdeni. Ráadásul, ismét titkolóznom kellett, ha nem akartam elveszíteni Viki bizalmát – márpedig az törékeny dolog. Másrészt, bár ez elég önző hozzáállás, Viktor annak valóban nem örült volna, hogy a lánya engem avatott be és nem őt. Nem akartam pont most újabb éket verni kettőnk közé. De ha később kiderül, hogy én tudtam dolgokat, amiket nem mondtam el neki… Elég!
Teljesen bepörögtem a lehetséges variációk taglalásától. Az a sok mi lenne ha és de. Bárhogy döntök, valaki biztosan sérül.
Breko, breko, Föld hívja Petrát, vége.
Tessék, szóltál?
Annyira elmerültél a gondolataidban, csodálkozom, hogy egyáltalán hazataláltál. Örülök, hogy a lábaid már maguktól is idevezetnek.
Ennek a kijelentésnek viszont én örültem, annak ellenére, hogy láttam Viktoron, megint olyat mondott, amit nem gondolt át. Azonnal elszálltak iménti zavaros gondolataim. Majd foglalkozom velük később. Gyorsan felágaskodtam és adtam egy puszit a szájára.
Elkerekedő szeme megmosolyogtatott.
Megyek, lezuhanyozom.
Szinte repültem felfelé a lépcsőn, a zuhany alatt pedig azon kaptam magam, hogy dúdolok.
Azt hiszem, ilyet még soha nem csináltam. Még soha nem kezdeményeztem, sem szóban, sem tettel. Jó érzés volt, noha a gyomrom remegett az izgalomtól. A labda immár Viktor térfelén, vajon mit lép? Úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, távolságot tart vagy közeledni fog?
A vacsora oldott hangulatban telt, olyannyira, hogy már-már azt hittem, Viktor az első eshetőség mellett döntött. Miután azonban Vikit letettük aludni, megtörtént, amire már három hete vágytam, vártam.
Éppen a virágokat locsoltam a nappaliban, az egyik olyan magasan volt, hogy székre kellett állnom, amikor hirtelen felkapott és megforgatott, mint én Vikit délután. Nem tehettem róla, de nevetnem kellett. Nem rajta, csak úgy, mert abban a pillanatban, a karjában, boldog voltam.
Köszönöm.
Nem értettem.
Mit?
Nem tudom, mindent. Hogy bízol bennem, hogy Viki bízhat benned, hogy segítesz nekünk, hogy Viki sokkal felszabadultabb, mióta itt vagy, hogy felébresztettél.
Végre letett, de el nem engedett, karját a derekam köré fonta és szorosan magához húzott, míg már csak centikre volt az arcom az övétől. Csak suttogni tudtam.
Ennyi mindent tettem volna?
Ennél sokkal többet.
Még közelebb hajolt, a szánk összeért, és végre otthonra találtam. Szinte éreztem, hogy a szívemből láthatatlan indák százai nyúlnak ki és át- meg átszövik őt, a házat, a falut, ide kötve engem. Míg a szívem azzal volt elfoglalva, hogy érzelmek tömkelegét zúdítsa rám, addig a testem bizsergett, lángra gyúlt és mind többet akart abból a hőből és energiából, amit Viktor adott, majd a kapott meleget megduplázva küldte vissza. Mintha eggyé váltunk volna, úgy áramlott bennünk oda-vissza, még azután is, hogy ajkaink elváltak.
Petra, muszáj elmondanom valamit – lihegte kifulladva, szinte a számba.
Hallgatlak, csak kérlek, ne engedj el.
Felnyögött, mintha a szavaim fájdalmat okoztak volna neki.
Akkor is elmondom… Soha, semmilyen módon nem bántottam Melindát, ahogy mást sem. Legalábbis nem akarattal. Na, jó, sráckoromban állítólag behúztam egyet a szomszéd kölyöknek, mert megkarcolta a bringámat. – Közbe akartam vágni, de nem hagyta. – Tudom, hogy a múltkor megijesztettelek. Magam sem értem, miért szakadt ki belőlem, amit mondtam. Azt sem csodáltam volna, ha fogod magad és hajnalban megszöksz. Köszönöm, hogy maradtál. Köszönöm a bizalmadat. Igyekszem nem elveszíteni.
Én értem és megértem. Ki akartad adni magadból. Veszekedtetek, amikor meghalt, teljesen természetes reakció, hogy hibásnak érzed magad.
Nem csak ez volt az oka. Nem tudtam segíteni neki, hogy leküzdje a betegségét.
Senki nem tudott volna többet tenni, ha ő nem akarja.
Rettegek, hogy Viki örökölte és őt sem tudom megmenteni.
Erre nem tudtam mit mondani, így csak még szorosabban öleltem. 



Folytatása következik!