– Viktor –
Egy sürgős és
komplikált műtét miatt, ami meghiúsította a szabadnapomat,
Petrának egy teljes héttel el kellett halasztania fővárosi
látogatását, amit én egyáltalán nem bántam.
Valószínűleg ő
sem, mert ahelyett, hogy Barbira vagy anyámra bízta volna Vikit,
várt. Azt hiszem, szüksége volt némi időre, hogy megeméssze a
fejleményeket.
A következő
napokban meggyőződhetett róla, hogy igazam volt: a nagy vallomás
nem okozott problémát kis hármasunk életében. Viki
viselkedésében az volt az egyetlen változás, hogy a csipetnyi
féltékenység, ami eddig néha-néha felütötte a fejét,
varázsütésre szertefoszlott, ennek köszönhetően pedig Petra
kétségei is tovatűntek.
Ez alatt az idő
alatt arról is sikerül meggyőznöm, hogy mi is vele tarthassunk
Pestre. Megértettem és teljes mértékben támogattam, hogy le
akarja zárni a múltját, azt is sejtettem, hogy önállóan
szerette volna megtenni az ehhez szükséges első lépéseket, de
féltettem. Végül kompromisszumot kötöttünk: vele tartottunk
ugyan, de moziba mentünk, amíg ő felkereste egy középiskolai
osztálytársnőjét, aki történetesen ügyvédként praktizált,
de még így is idegesített, hogy magára hagytuk. Amint véget ért
a mesefilm, amire jegyet váltottunk, száguldottunk is a megbeszélt
címre.
Az ajtót egy magas,
kerekded nő nyitotta ki, barna haja a szemébe lógott. Kissé
fáradt, de szívélyes mosollyal fogadott minket.
– Ön bizonyára
Viktor, te pedig biztosan Viki vagy, jól mondom?
Viki a lábam mögé
bújt és olyan erővel markolta a farmeromat, hogy félő volt,
lerántja rólam.
– Jó napot. Igen,
Selmeczy Viktor vagyok, ő pedig a lányom, Viktória. Petrát
keressük.
– Jöjjenek csak
beljebb, Petra épp babázik. El sem hiszik, milyen pihentető már
ez a másfél óra is, mióta itt van.
– Ó, nekünk
aztán nem kell bemutatnia, mennyit képes Petra segíteni már a
jelenlétével is. Igaz, kicsim?
Beléptünk a
nappaliba, és a szívem hatalmasat dobban a látványtól. Petra a
kandalló előtt állt, haját lófarokba kötötte, kezében egy
pici emberkét tartott és mosolyogva, grimaszolva beszélt hozzá.
Viki elengedte a
lábamat, odarohant hozzájuk.
– Szia, kicsim, jó
volt a mozi?
Viki a babát
bámulta és meg sem próbált válaszolni. Nem kapaszkodott ugyan
Petrába, de szorosan mellette állt. Összerándult a gyomrom a
gondolatra, mennyivel hamarabb észrevettük volna a betegségét, ha
gyakrabban viszem idegenek közé. Lehet, hogy hiba volt elhalasztani
az ovikezdést, bár a falusi gyerekekkel és óvónőkkel lehet,
hogy nem is így viselkedett volna. Ahogy néztem őt, hirtelen elém
kúszott egy hasonló kép, ahol Petra bújik ugyanígy az édesanyja
lábához, aki erre rászól, hogy nem lesz este mese, ha nem köszön
szépen. Petra ezzel szemben leguggolt és megmutatta Vikinek a
kisfiút.
– Viki, ez a kis
vasgyúró itt Máté, Márta néni kisfia. Máté, ez az általában
nagyon huncut és vidám kislány Viktória. Azt hiszem, később
nagyon jó barátok lesztek, főleg, ha nagyobb korodban nem vágod
le a babái fejét. Viki, szeretnéd megsimogatni? Ha igen, apa
elvisz kezet mosni, nehogy valami bacit ráragasszunk szegény
Mátéra, aztán, ha Márta néni megengedi, akár meg is foghatod
picit.
Viki visszajött
hozzám, intett a vendéglátónknak, amolyan utólagos
köszönésképpen, de nem nézett rá. Megfogta a kezem és húzni
kezdett abba az irányba, ahol a fürdőt sejtette.
– Szívem, nem
indulhatunk csak úgy felfedező útra egy idegen házban. Meg kell
kérdeznünk, hol van a mosdó.
Azt vártam, azonnal
el is hangzik a válasz, de a nő hallgatott és várt. Tudtam, hogy
Petra keze van a dologban, így én sem szóltam. Végül, úgy egy
perc elteltével Viki felemelte a fejét és a nő szemébe nézett.
Petra jelzett, mire a barátnője kedvesen útbaigazította Vikit.
Egy bátortalan mosolykezdeményt kapott köszönetként.
Amikor végeztünk,
Viki azonnal visszaszaladt Petrához és a picihez, de nem nyúlt
hozzá.
– Itt, a karját
nyugodtan megsimizheted. Óvatosan, ahogy a tejszínhabot simítod a
sütire.
Viki tétován
végigsimított a baba karján, véletlenül még a kezén is, mire a
kis krapek elkapta az ujját és nem eresztette. Viki arcán üdvözült
mosoly áradt szét, amit Máté azonnal leutánzott.
– Igazi nőcsábász
lesz belőle, ha már most így ért a nők nyelvén.
– Az már szent
igaz – bólogatott büszkén Márta, majd hirtelen észbe kapott. –
Elnézést, én meg még be sem mutatkoztam. Kovács Márta vagyok,
Petra barátja, még fiatal csitri korunkból.
Meglepetten néztem
fel Petrára, de ő el volt foglalva a két gyerekkel.
– Az arcából
ítélve, tudja, hogy ez nem teljesen igaz, ennek örülök. Petra
hajlamos azt hinni, ha valaki megtudja róla az igazat, azonnal
elhúz, mint a vadlibák délre. Jó látni, hogy végre valakivel
maradéktalanul őszinte.
– Ön nagyon jól
ismeri.
– Talán a
legjobban… Legalábbis eddig. – Arcán széles mosollyal a kanapé
felé intett. – Kérem, foglaljon helyet. Ne haragudj, de nem
tegeződhetnénk? Tudod, a munkám során állandóan udvariaskodnom
és alakoskodnom kell, ezért a magánéletben előnyben részesítem
a kötetlenséget.
– Persze, nagyon
szívesen. Megértem. Ha nem egy faluban praktizálnék, ahol
mindenki mindenkit ismer, nekem is herótom lenne a sok bájolgástól.
Valójában mióta vagytok barátnők Petrával?
– A férjem
matematikatanár. Petrával úgy öt éve találkoztunk újra,
teljesen véletlenül, egy pedagógus bálon. Jóformán
elválaszthatatlanok lettünk, amíg meg nem ismerkedett Zolival. Az
esküvő óta egyáltalán nem találkoztunk.
– Ezek szerint
ismered a férjét.
– Sajnos. Zoli
igazán elragadó tud lenni, ha el akar érni valamit, de utána már
átsejlik az álarcán az igazi énje. Tudta, hogy Petrának számít
a véleményem, így amíg sok múlt azon, mit mondok, rettentő
kedves és megnyerő volt. Mindenki irigyelte Petrát, amikor
megkérte a kezét. Nem gondoltam volna róla, hogy ilyesmire képes.
Aztán az esküvő után már egy senki voltam, aki ráakaszkodik
Petrára. A rohadék! Még azt is megpróbálta elhitetni velem, hogy
ezt Petra mondta. Persze nem hittem neki, de sajnos akkorra már
valahogy elérte Petránál, hogy ne keresse velem a kapcsolatot. Ha
tudtam volna…
– A legfontosabb,
amit megtanultam Petrától az az, hogy ne hibáztassam magam
olyasmiért, amire nincsen ráhatásom. Nem tehetsz arról, ami
történt. Bárhogy próbáltál volna segíteni, az a gennyláda
valószínűleg úgyis megakadályozta volna.
– Ó, próbáltam.
Kerestem telefonon, írtam levelet és emailt, de egyik sem ért
célt. A telefonszáma, az emailfiókja és a facebook profilja
megszűnt, a postát meg gondolom Zoli ellenőrizte. Egyszer még oda
is mentem a lakásukhoz, direkt délelőtt, amikor tudtam, hogy Zoli
dolgozik, de csak egy „eladó” táblát találtam. Abban
reménykedtem, hogy csupán rémeket látok.
Elgondolkodva
figyeltem Petrát. Hogy a fenébe tudott ilyen nyílt maradni, hogy
nem roppant össze és vesztette el a bizalmát végleg az
emberekben, a gyermekkorát megkeserítő felnőttek és Zoltán
után? És még arra is maradt ereje, hogy másoknak segítsen.
– Örülök, hogy
végre olyan valaki van mellette, aki valóban őt látja és nem a
formálásra váró alapanyagot.
– Én pedig
örülök, hogy ilyen barátnője van. Remélem, még sokszor
találkozunk. Apropó találkozás. Le tudod vezényelni Petra
válását vagy most inkább babázol?
– Nem hagynám
másra. Sima ügynek néz ki, se gyerek, se vagyonmegosztási
hercehurca, de attól tartok, Zoli még okozhat meglepetéseket.
Petra azt mondta, kizárólag
a személyes tárgyaira tart igényt, és ha Zoli kezelteti magát,
nem jelenti fel, de ő már csak ilyen. Ha rajtam múlna, nem úszná
meg ennyivel, bár
sajnos így utólag nem nagyon tudnánk mit tenni.
Később, hazafelé
tartva folyton a visszapillantó tükröt lestem. Rossz érzésem
volt. Persze semmi gyanúsat nem fedeztem fel, a szőrszálak mégis
glédába álltak a karomon.
Amikor hazaértünk,
Viki át akart menni Barbiékhoz, elújságolni fővárosi
kalandjait, így Petra átsétált vele, én pedig nekiálltam a
vacsora előkészítésének. Amikor csengettek, azt hittem, ők
jöttek vissza és csak tréfálnak, de az ajtóban egy idegen férfi
állt. Ruházata és egész megjelenése városi ficsúrra vallott.
Azonnal tudtam, ki ő.
– Tűnjön innen,
vagy hívom a rendőrséget. Petra nincs itthon.
– Itthon, milyen
aranyos. Ejnye, doktor úr, be sem hív, hol marad a vendégszeretet?
– Valószínűleg
ott, ahol a maga embersége. Hagyja el a portámat.
– Beszélnünk
kell, doki. Fontos, Petráról van szó.
– Semmi olyat nem
tud mondani, ami érdekelne.
– Ez érdekelni
fogja, higgyen nekem. Petra beteg.
Ledermedtem. Mindez
csak egy pillanatig tartott, de mire rájöttem, mit akar, már be is
csusszant mellettem az ajtón.
– Ha nem tágít
innen azonnal, feljelentem magánlaksértésért, zaklatásért és
testi sértésért.
– Szóval Petra
már beetette magát is. Egy szó sem igaz abból, amit mond. Petra
tévképzetekkel küzd. Az esküvőnk után kezdődött és azóta
csak romlott a helyzet. Először azt találta ki, hogy valaki
kémkedik utána, lehallgatják a telefonját, meg hasonlók, így
minden elérhetőségét megszüntette, később azzal jött, hogy a
szomszédok állandóan figyelik, ezért elköltöztünk.
Kísérteties volt,
ahogy előadta. Minden mozzanat a helyén volt, mindenre volt
magyarázat. Ha nem tudom a teljes igazságot, talán még el is
hittem volna.
– Figyeljen,
lassan mondom, tagoltan, hogy maga is megértse: tűnjön el a
házamból, a faluból, de még a környékről is. Ha csak megtudom,
hogy erre ólálkodott vagy megpróbálta felvenni a kapcsolatot
Petrával, lecsukatom.
– Én csak
segíteni akarok neki, nem érti? Attól félek, kárt tesz magában.
– Nagyobbat, mint
maga?! Kötve hiszem.
– Most mondom,
hogy ez mind nem igaz. Tudom, hogy azt állítja, bántottam, de…
– Nem csak
állítja, én láttam el a sérüléseit, maga vadbarom!
– Honnan tudja,
hogy nem a balesetben sérült meg?!
Két dolog villant
be egyszerre: honnan tudja, hogy Petrának balesete volt, és hogy
nyilvánvalóan kezd ideges lenni, ha ilyen hülyeséget kérdez.
– Nos, fogas
kérdés, de tudja, eléggé ritka, hogy a sebek a sérülést
követően bekötözik magukat.
– Te mit keresel
itt?!
Egyszerre pördültünk
az éles hang felé. Petra, kezét ökölbe szorítva állt a nyitott
teraszajtóban, háta mögött a sötétedő udvar árnyaival. Arca
kipirult, szeme tüzes csóvákat lövellt.
– Petra, szívem,
azért jöttem, hogy hazavigyelek. Orvosi segítségre van szükséged,
te is tudod. Gyere haza és megkeressük a legjobb orvosokat.
– Kösz, de van
orvosom, tökéletesen meg vagyok vele elégedve. Még azt is
helyrehozta, amit te elcsesztél.
A mézes-mázas
álarc repedezni kezdett, Petra szemtelen válasza rést ütött
rajta: arca egy pillanatra féloldalas, dühös grimaszba rándult.
– Ne beszélj így
velem! Nem én hagytalak el téged! De megbocsátom, csak gyere
vissza. Hiányzol. Olyan boldogok voltunk.
– Lehet, csakhogy
a hangsúly mára nem a boldogon van, hanem a múlt időn.
– Petra…
– Zoli,
nincs
itt semmi keresnivalód. Azt ajánlom, ülj be szépen az autódba,
gurulj haza, és inkább magadnak keress orvost. Elindítottam
a válást, kérlek, ne akadályozd.
Végleg leolvadt
róla a szívélyesség látszata, arcvonásai szinte az
ismeretlenségig eltorzultak, úgy üvöltött, de Petra nyugodt
maradt. Az iránta érzett tiszteletem percről-percre nőtt.
– Mit képzelsz
magadról, te hülye ribanc?! Engem nem lehet elhagyni!
– Csak figyelj.
Jól gondold meg, mit teszel. Ha kezelteted magad és békén hagysz
minket, elállok a feljelentéstől, de ha csak egyszer is a
közelünkbe jössz…
Zoli horkantásszerű
hangot hallatott és Petra felé vetette magát. Olyan hirtelen
mozdult, hogy kis híján elkéstem, épphogy közéjük tudtam
vetődni, de a keze még így is elérte Petrát. Hallottam, ahogy
reccsen a póló szövete és Petra felszisszen, de nem mertem
levenni a szemem Zoliról. Sikerült lefognom hadonászó karját és
akkorát taszítanom rajta az ajtó irányába, hogy kimozdítsam az
egyensúlyából. Elesett volna, ha nem kapom el a grabancánál
fogva. Kipenderítettem az ajtón és elé álltam.
Alig láttam a
dühtől, a fülemben dobolt a vér, csak sziszegésre futotta.
– Jól figyelj,
mert többször nem mondom el: ha még egyszer, akár csak egy ujjal
is, megpróbálsz Petrához nyúlni, nem a rendőrséget hívom, én
magam kereslek meg és az összes csontodat ripityára töröm. A
családom tabu, és ebbe Petra is beletartozik. És most húzz a
picsába, amíg szépen mondom!
Rácsaptam az ajtót,
elfordítottam a zárban a kulcsot és mit sem törődve az ordenáré
válasszal, Petrához siettem.
– Jól vagy, nem
sérültél meg?
Petra csak állt
ott, mereven összefogva a nyakánál a szétszakadt pólót. Arca
hófehér volt, keze remegett, száján vércseppek ültek.
– Petra, nyugodj
meg, nem engedem, hogy bántson, hallod? Már elment, minden rendben.
Lassan kifújta a
levegőt és valamelyest oldódott görcsös tartása, de tovább
rágcsálta a száját, amit már nézni is fájt.
– Ezt hagyd abba!
Erélyesebben
szóltam, mint akartam, de bevált. Megrebbent a szempillája és
végre rám nézett. Úgy tűnt, meg sem ismer. A következő
pillanatban elszállt a lábából az erő, megroggyant a térde, de
amikor meg akartam támasztani, elhátrált. Elbotorkált a kanapéig,
lerogyott rá, és a csukott bejárati ajtót bámulta.
Kétségbeesve
törtem a fejem, hogyan segíthetnék, de nem akartam még jobban
felzaklatni. Türelmetlenül vártam, hogy megeméssze a történteket
és közel engedjen magához.
Behunyt szemmel
koncentrált. Láttam az ajka fölött gyűlő izzadtságcseppekből,
hogy igen nagy erőfeszítésébe került, bármit is csinált, és
rájöttem, azért küzd, hogy meg tudjon szólalni. Nekem is
összeszorult a torkom, ahogy megpróbáltam elképzeli, mi zajlik le
benne.
Végül felnézett,
szemében keserűség, arcán lemondás tükröződött.
– Nem fogja
feladni – suttogta. – Soha.
A vér megdermedt az
ereimben, jobban féltem a következő mondatoktól, mint az előbb
attól, hogy nem bírom visszafogni magam és beverem annak a
görénynek a pofáját. És kimondta.
– Nem maradhatok
itt. El kell mennem.
Folytatása következik!