Sorsforduló – 13. rész

– Petra –

Itt lett volna az alkalom, hogy elmondjam, Viki nem az ő lánya, de nem vitt rá a lélek. Azzal nyugtattam magam, úgysem érdekelné: akár a vér szerinti lánya, akár nem, mindennél jobban imádja. Arra viszont nem találtam mentséget, hogy miért nem árulom el, Viki mitől retteg, hacsak nem azt, hogy megígértem, hallgatok.

Inkább tereltem.

– Jut eszembe, holnap szeretnék kimenőt kérni.

– Persze, itthon leszek. Megkérdezhetem, mit tervezel? Csak nem megejted a nagy bevásárlást?

– Akkor magammal vinném Vikit, elvégre ő a stylistom. Nem, vissza kell mennem a fővárosba.

Éreztem, hogy megdermed a karomban.

– Veled megyek.

– Nem Zolihoz megyek, eszemben sincs találkozni vele. Épp ellenkezőleg, azt akarom biztosítani, hogy soha többet ne kelljen. Ideje lezárnom az életemnek azt a szakaszát.

– Beadod a válókeresetet?

– Ez a terv.

– Örülök.

El akartam húzódni, hogy leüljünk, de visszahúzott. Megint a nevetés kerülgetett.

– Fogságban vagyok?

– Te kérted, hogy ne engedjelek el. A szerződésben nem voltak feltüntetve kivételek.

Erre már végképp nem tudtam megállni, hangosan felkacagtam.

– Nem is kötöttünk szerződést.

– Na, pláne.

Úgy csókolt, mintha valóban soha nem akart volna elereszteni. Szinte mindenemet birtokba vette, a szája a számat, a keze a kezemet, teste a testemet, szíve a szívemet. Bizsergető érzés volt.

Először meg sem hallottam, hogy csörög a telefon, csak amikor Viktor elhúzódott.

Morgott valami olyasmit, hogy bárki is az, kénytelen lesz maga meggyógyítani a kedvencét vagy várni reggelig, de aztán fogadta a hívást, nehogy Viki felébredjen rá.

– Tessék, dr. Selmeczi. Halló. … Anyukád tudja, hogy telefonbetyárkodsz, mert ha nem, nagyon meg fogja lepni a telefonszámla. Én a helyedben gyorsan elkezdeném félretenni a zsebpénzemet.

Fejét csóválva, de vigyorogva tette le a telefont.

– Ki volt az?

– Nem tudom, nem szólt bele. Biztos az egyik suhanc szórakozik. Kérsz valamit inni?

– Köszönöm, egy kis bor most jól esne.

– Azonnal hozom, asszonyom, foglaljon helyet.

Kezet csókolt és a konyhába ment, ahonnan két pohár roséval tért vissza.

– Viktor, egyet még kérdezhetek?

– Igen?

– Hogy tört el az ujjad? Mi történt pontosan aznap?

Tudni akartam, mit élt át, és hogy mit látott pontosan Viki.

Leült mellém a kanapéra és kortyolt egyet a borából, mielőtt belekezdett.

– Tényleg meg akartam ütni Melindát. Amikor megláttam, hogy kezet emel Vikire, vörösben láttam mindent, de helyette a falnak húztam be párat. Ő csak kacagott, és azt mondta, mindig is jobban szerettem Vikit, mint őt, de nála vannak a nyertes lapok. Azt ordította, elhagy és magával viszi Vikit, és esélyem sem lesz visszaszerezni, közben pedig egyre hátrált. Hiába kiabáltam, hogy vigyázzon, meg sem hallotta. A lépcső tetején elveszítette az egyensúlyát és legurult. Alig sérült meg, úgy értem, nem tört el semmije, de nagyon bevágta a fejét. Próbáltam újraéleszteni, de hiába. Az orvosok később azt mondták, semmit nem tehettem, halott volt, amint földet ért. Azt csak utána vettük észre, hogy két ujjam is eltört. Még hátba is veregettek, hogy a törött ujjaim ellenére is megpróbáltam, úgy ünnepeltek, mintha sikerrel jártam volna.

A hangja megint önvádtól és keserűségtől csöpögött.

– Egyszerűen felnéztek rád, mert mindent megtettél, ami emberileg lehetséges, egy kicsit talán még többet is.

Magához húzott, fejem a mellkasára vonta és átkarolt. A karomat simogatta, arca a hajamhoz simult.

– Ehhez hozzá tudnék szokni.

– Semmi akadálya.

Éreztem, hogy elnehezedik a szemhéjam, pedig nem akartam még aludni. Jó lett volna elnyújtani a pillanatot, megállítani az időt, hogy alaposan kiélvezhessem. A nap eseményei azonban jobban elfáraszthattak, mint gondoltam, mert egyszerűen nem bírtam megmozdulni, gondolkodni, vagy akár csak nyitva tartani a szemem. Suttogása alig jutott el hozzám.

– Petra.

– Hm?

– Nem itt kellene elaludnunk.

– Hm, igaz, nem lenne jó, ha Viki meglátna minket.

– Már miért ne láthatna meg?

A váratlan hangerő kiszakított a féléber állapotból, de az agyam alig akart újraindulni. Miért is? Azt csak nem mondhattam, hogy azért, mert már így is attól retteg, hogy elveszíti őt.

– Te mondtad, hogy nem tervezel hosszú távú kapcsolatot, csak megzavarnánk vele.

Viktor elhúzódott és mérgesen az arcomba bámult.

– Akkor szerinted mit kellene csinálnunk? Titokban néha összebújunk?!

Nem értettem, mi rosszat mondtam vagy tettem, de nyilvánvaló volt, hogy a boldog idillnek vége.

– Miért húztad ennyire fel magad?

– Nem tudom, én csak azt hittem… nem tudom, mit hittem. Sokat jelentesz nekem, és Vikinek is.

– Ahogy ti is nekem. Soha nem volt senki, aki elfogadott volna olyannak, amilyen vagyok, aki előtt nem kellett szégyellnem magam és titkolóznom. Többet jelentetek nekem, mint gondolnád.

– De…

– Nincs itt semmi de. Mi lenne, ha elnapolnánk ezt a kérdést és nem aggatnánk most rögtön címkét a kapcsolatunkra? Holnap beszélek az ügyvédemmel, szépen kipuhatoljuk, mit szólna Viki kettőnkhöz és utána eldöntjük, hogyan tovább.

Hallgatott. Nem tudtam eldönteni, ez most az egyetértés vagy a harag jele.

– Egy dologban biztos vagyok. Én szeretném, ha megpróbálnánk. Boldog vagyok itt, veled és Vikivel, mint talán még soha, és hosszú idő óta először úgy érzem, érdemes várnom a holnapot. De ez nem azt jelenti, hogy siettetnünk kellene a dolgokat. Mit gondolsz?

Rádöbbentem, hogy minden szavam igaz volt, valóban nem éreztem még ilyen bensőséges boldogságot, mint kettejükkel. Még Zoli udvarlása idején sem. Az az időszak úgy élt bennem, mint egy tündérmese, ahol a királyfi lesi választottja minden kívánságát és még azokat is megvalósítja, amiről maga a királylány sem tudott. Most azonban megéltem minden percet, a vitáinkat, a vicces versengéseinket éppúgy, mint a teraszon eltöltött csendes délutánokat, apát és lányát figyelve és azokat a meghitt pillanatokat, amikor a tekintetünk véletlenül összeakadt Viki feje fölött. Nem voltak nagy ajándékok, sem hatásos, de üres gesztusok, csak az együtt eltöltött hétköznapok, Viki, Viktor és én.

Felállt, a kezét nyújtotta és felhúzott. Kéz a kézben felsétáltunk a lépcsőn, megállt a szobám előtt, de még mindig hallgatott. Lehajolt, ajkával épphogy érintette a számat, majd suttogva szólt: – Máris várom a holnapot.

Reggel azt is megtudtam, miért.

Ő már a konyhában volt, vidáman sütögette a szalonnás rántottát, a levegőben keveredett a reggeli és a frissen főtt kávé illata.

– Jó reggelt. – Mosolyogva hozzám hajolt és adott egy puszit. – Hát a biovekkered hol marad?

– Ó, biztos mindjárt jön. Most le van kötve.

Kuncogva leültem az asztalhoz és kitöltöttem magamnak egy csésze kávét.

– Lekötve?

– A szemtelen kis csitri azt gondolta, jó móka, ha a fejemen ugrálva ébreszt. Most valószínűleg éppen azon töri a fejét, hogyan került egy paplanhuzatba.

Viktor felkacagott és a következő puszit a számra kaptam.

– Helyes, neveld csak meg, különben teljesen a fejünkre nő.

Végszóra megjelent az emlegetett, kipirult arccal, csupa kóc hajjal, de fültől fülig vigyorral az arcán. Puszit küldött az apjának, leült mellém és falatozni kezdte a müzlijét.

– Jó reggelt, napsugár. Mitől vagy így kimelegedve?

Viki csak rám mutatott és tovább evett.

– Ez szép, mindig én vagyok a hibás. Ki ugrált hajnalok-hajnalán a hátamon?

Szemtelenül újra elvigyorodott, mire tejcsík indult lefelé az állán, és ezúttal magára bökött.

– Ti aztán szép kis páros vagytok. – Kenyeret tett a pirítóba, rám kacsintott és mintegy mellékesen, tovább beszélt. – Apropó, páros. Kicsim, mit szólnál, ha Petra és én egy pár lennénk, ha azt mondanám, szeretem őt?

Kiköptem a kávét és fuldoklani kezdtem, de Viki még csak rám sem nézett, ahogy Viktor sem. Viki a tányérját bámulta, az apja pedig őt. Amikor végül felnézett Viktorra, könnyben úszott a szeme. Istenem, csak ezt ne! Fel tudtam volna pofozni Viktort.

Láttam rajta, hogy ő is megrendült, de nyugodt maradt. Kifordította Viki székét, elé guggolt, és most már minden figyelmét neki szentelte. A nagy kéz körbezárta a kicsit, majd a mellkasára vonta, pontosan a szíve fölé.

– Viktória, ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? Érzed, ugye?

Viki bólintott, kis arcán legördült az első könnycsepp. Továbbra sem nézett rám.

– És te is szeretsz engem, igaz?

Egy bólintás, egy szipogás.

Lassan az én könnyeim is kicsordultak. El tudtam képzelni, mit érez most szegény, de nem akartam közbeavatkozni. Ez kettejük dolga volt. Beleharaptam a számba, nehogy megszólaljak. Féltem, ha Viki most ellenem szavaz, végleg elveszítem őt, a szeretetét, a bizalmát, amivel magajándékozott. Viktort is megértettem, hogy tisztázni akarta a dolgokat, de haragudtam rá, hogy a tegnap este után ilyen hirtelen belevágott ebbe a beszélgetésbe.

– És a nagyit is szereted, ugye? És Tomit, meg Barbit. És Bubbát is, igazam van?

Viki ezúttal sokkal lassabban és megfontoltabban, de ismét igent jelzett.

– Sok mindenkit szeretsz, de még mindig volt hely a szívedben, hiszen most már Ferkót is szereted. Ettől kevésbé szeretsz engem?

Ezúttal ijedt fejrázás volt a válasz, kis ujjai begörbültek apja ingét markolva.

– Az én szívemben te foglalod a legnagyobb helyet, de ott van nagyi és Barbi is, meg persze Tomi, és most már Petra is. De a szívem még mindig bírja. Érzed? Ugyanúgy dobog, mint eddig. Attól, hogy most már Petrát is szeretem, téged nem szeretlek kevésbé. Érted ezt kicsim?

Viktória csendben emésztgette a hallottakat, kezét apja mellkasán tartva, majd végre rám nézett.

Kínomban vágtam egy bocsánatkérő grimaszt és rámosolyogtam. Eszembe jutott, mit tanítottam neki első nap, és jelbeszéddel mutattam, mennyire szeretem.

Felderült az arca, elengedte az apja ingét és a nyakamba vetette magát. Záporoztak a könnyei, miközben a pólómba nevetett, én pedig csak szorítottam, hogy érezze is, amit mondtam.

Viktor falfehéren, de boldog mosollyal az arcán nézett minket, majd csatlakozott az ölelkezésünkhöz. A tojás kihűlt, a müzli szétázott, de mi csak öleltük egymást és sírva nevettünk.

Bár kétségtelenül megdobogtatta a szívemet a határozottsága és a tény, hogy ennyire bízik kettőnkben, ugyanakkor elhamarkodottnak és felelőtlennek tartottam Viki beavatását.

Ő is észrevette, hogy a boldogságom korántsem felhőtlen, és szóba is hozta, amikor pár percre kettesben maradtunk.

– Mi a gond?

– Szerinted?! Mégis, hogy képzelted ezt? Tegnap megbeszéltük, hogy várunk.

– Nem, semmi ilyesmiben nem egyeztünk meg.

– De nem tiltakoztál, amikor mondtam.

– Azt is mondtad, hogy fontosak vagyunk neked. Mint láthattad, ez kölcsönös. Nem akartam én ennek ekkora feneket keríteni, csak így alakult. De nem értem, mitől lettél ilyen ideges. Nem az új anyukájaként mutattalak be, csak tudattam vele, hogy szeretjük egymást.

– Szerinted ő érzi a különbséget?! Csak négy éves, az ég áldjon meg!

– Túldramatizálod. Ki be járnak az emberek az életünkben, egészen kicsi korunk óta. Az egyiket kedveljük, a másikat nem. Mi csak azt közöltük vele, hogy most az előbbiről van szó.

– Valamit nem vettél számításba. Ő egy kislány, tehát nőből van, ráadásul imádja a meséket. A szeretem őt, egy pár vagyunk duma nála egyet jelent a királylánnyal és a királyfival. Már csak az aranyhintó hiányzik és az üvegcipellő.

Elgondolkodott a hallottakon, de nem igazán látszott, hogy megrázták volna. Én ellenben egyre idegesebb lettem, ami neki is azonnal feltűnt. Megfogta a kezem, és mint az imént Vikiét, most az enyémet vonta a mellkasára.

– Mi dúlt fel ennyire? Az igazat szeretném hallani.

– Korai volt ez a nagy kinyilatkoztatás. Mi van, ha nem jön össze, ha elválnak útjaink? Mit fog érezni Viki?

– Ugyanúgy fájlalni fogja, mint ha fogalma sem lenne a kettőnk kapcsolatáról. Ő tőlem függetlenül szeret. De téged valójában nem ez aggaszt, ugye? Vagyis nem miatta.

Félig-meddig igaza volt. Utáltam érte.

– Zoli is szinte az első perctől azt hangoztatta, hogy szeret, tulajdonképpen az egymást érő vallomásokkal kábított el. Nem akarom még egyszer elkövetni ugyanazt a hibát. Az embert akarom szeretni, nem a szerelmet.

– Már tegnap tisztáztuk az érzéseinket, szóval nem értem, ez most min változtatott. Hacsak… – Éreztem, ahogy az izmai megmerevedtek a tenyerem alatt. – Rendben, hadd kérdezzek valamit. Megváltoztak az érzéseid?

– Természetesen nem.

Nem egészen voltam őszinte. Sajnos túl nagy gyakorlata volt a nonverbális jelek olvasásában.

– Ne hazudj! Elijesztettelek, ugye?

Már nem csak a teste, de a hangja is feszültségről árulkodott. Kénytelen voltam vallomást tenni.

– Épp ellenkezőleg – nyögtem ki az inge mintáját tanulmányozva.

Olyan hirtelen lépett hátra, hogy támaszomat vesztve előre estem. Az arca zavarodott maszkba dermedt, tekintetében döbbenet ült.

– Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Leharapod valamiért a fejem, ami valójában tetszik?!

– Nem mondtam, hogy logikus vagyok.

Hápogott egy sort, majd tanácstalanul fújt egyet.

– Mára elég volt a lelkizésből és a női logikából. A vitát ezennel berekesztem.

A következő pillanatban a karjában találtam magam, a szája a számra tapadt, és csak Viki betoppanásának köszönhettem, hogy maradt néhány ép gondolatom. 

Folytatása következik!