Sorsforduló – 16. rész

– Petra –

Enyhén még mindig remegtem, amikor Viktor tárcsázta az édesanyja számát. Hiába tudtam, hogy már biztonságban vagyok, a görcs nem akart enyhülni, a csomó állandósult a torkomban.

– Én vagyok. … Nem, minden rendben, majd elmondom. Viki? … Rendben, holnap, amint felébredt érte megyünk, addig is mondd meg neki, hogy sikerült. … Ő érteni fogja. Köszönöm, anya, jó éjszakát.

– Menj, fürödj meg és öltözz át nyugodtan, ma már nem megyünk Vikiért. Anya azt mondja, nem tudta ébren tartani magát, bár nagyon igyekezett. Végül elaludt a konyhaasztalnál a kirakóra borulva.

Szomorú mosollyal megsimogatta az arcomon az új keletű zúzódást. Láthatta rajtam, hogy nem szívesen maradnék egyedül.

– Mindjárt megyek én is, fent leszek, mire végzel.

A lépcsőnél jártam, amikor hallottam, hogy nyílik a hűtő ajtaja, majd szisszen a sör. A hangos dörrenésszerű robaj már a lépcső tetején ért utol. Vajon most hány ujja tört el? Furcsa mód nem rémített meg a kitörése, mert tudtam, bár miattam dühös, de nem rám.

Legszívesebben addig folyattam volna magamra a forró vizet, míg ki nem mossa belőlem az előző egy óra emlékét, sőt az elmúlt közel négy hónapét, de mivel ez nem volt lehetséges, és valóban nem akartam egyedül lenni, beértem annyival, hogy kicsit átmelegedtem tőle.

Mikor kiléptem a folyosóra, Viktor ott várt. Ő is lezuhanyozhatott a lenti tusolóban, mert a haja nedvesen fénylett a lámpafényben. Nem bírtam megállni és a kezére néztem – de jobbját a farmerje zsebébe rejtette.

– Mennyi?

– Mi mennyi?

– Ujj.

Leesett neki és elvigyorodott. Kihúzta a kezét a zsebéből és feltartotta. A bütykei vad vörösben pompáztak, de simám ökölbe szorított majd kinyújtotta az ujjait.

– Azóta megtanultam jól ütni. Jobban vagy?

– Azt hiszem.

– Gyere.

Kézen fogott és a szobájába vezetett. Most ugyan sötétbe borult, de jártam már itt nappal is, férfias, ugyanakkor melegséget sugárzó helyiség volt. A falaknak számomra furcsán sötét, kávébarna színe volt, mely tompította kissé a szoba hatalmas méreteit, a bútorok feketén fénylettek, mégse tették sötétté vagy rideggé az összhatást. Olyan volt, amilyen ő maga, erőteljes, férfias, sötét, mégis biztonságot nyújtó.

Magával húzott az ágyra, karja kényelmes ölelésébe vont, fejem a mellkasán pihent, szíve nyugtató ritmust dobolt a fülembe.

Megsimogattam, megpusziltam sajgó kézfejét, és elmosolyodtam. Kitaláltam számára a legjobb karácsonyi ajándékot. Karácsony?! Kezdtem megijedni magamtól, de nem bírtam levakarni az arcomról a vigyort. Isteni érzés volt végre tervezgetni, csak tudjam magam leállítani, mielőtt a gyerekeink nevét irkálnám papírfecnikre.

– Örülök, hogy itt vagy – suttogta a félhomályba.

– Köszönöm, hogy itt lehetek. – Éreztem, hogy megint összeszorul a torkom. – Azt hittem, meghalok.

– Egy pillanatra én is. Soha többet nem akarok hasonlót átélni. Majdnem elveszítettelek.

– Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy egyszerűen elbújhatok előle. Ne haragudj, hogy titeket is bajba sodortalak.

– Nem te vagy a hibás, nem tudhattad, hogy utánad jön. Megoldjuk, hidd el.

– Józsi miért engedte el?

– Régi ellentét. Ő csak örül, ha valaki beveri a képem. De most különösen haragszom rá. Ezúttal nem rólam volt szó, mégsem tett semmit, csak mert hozzám tartozol. Véget kell vetni ennek a haragszom rádnak, mert komolyan szükségünk lehet rá. – Még szorosabbra fonta az ölelést. – Most aludj. Vigyázok rád.

Reggelre a nyakamat körkörös véraláfutás díszítette, akár egy nyakörv, és a jobb csuklómon is meglátszott Zoli ujjainak nyoma. Viki és a falu lakói elől mindkettőt vékony kendővel takartam. Szerencsére az arcomon csak egy kisebb horzsolás maradt, ezt egy kis sminkkel megoldottam.

Újabb egy hét – ennyi telt el zavartalanul.

Vikivel madarat lehetett volna fogatni, de továbbra sem beszélt. Én nem is számítottam rá, de Viktor kicsit csalódott volt. Bár hatalmas előrelépést jelentett, ami történt, nem lehetett elvárni, hogy egyik napról a másikra minden megváltozzon. Vikinek is fel kellett dolgoznia az átélteket, és eldöntenie, mind tudatosan, mind a kicsi lelke mélyén, hogy valóban beszélni akar. Ehhez nem kevés elszántság szükséges, de mindenekelőtt egyfajta érettség – készen kell állnia rá.

Viktor megértette ezt, mégis láttam rajta, hogy szíve szerint igenis siettetné a dolgokat. De ez a többet akarok érzés szerencsére csak átmeneti volt nála, amint visszazökkentünk a normális kerékvágásba, el is felejtette és ugyanúgy viszonyult lánya állapotához, mint eddig, amiért hatalmas piros pont járt neki.

Viki is és én is úgy tettünk, mintha a búcsú meg sem történt volna; nem adta jelét, hogy megértette, tudom a titkát. Annyi változott csupán, hogy amikor a lovardában kettesben maradtunk a lovak mellett, gond nélkül megszólalt előttem. Néha csak a lovakkal beszélgetett – bár többé nem árult el titkokat – vagy mesélt Ferkónak, mint legutóbb, amit én önfeledten hallgattam, máskor velem is szóba elegyedett, de kizárólag az állatokról és a lovagló órákról beszélgettünk. Olyan lett a lovarda is, mint a konyha. Minden más helyen és helyzetben változatlanul non-verbálisan kommunikált.

Egyszer megkérdeztem, miért nem mondhatjuk meg az apukájának, hogy a lovardában is beszél, de csak annyit felelt, szeret a lovakkal beszélgetni. Elszégyelltem magam. Viki a lovaknak öntötte ki a szívét, nekik mondta el, ha valami bántotta, én pedig akaratomon kívül megfosztottam ettől a jelenlétemmel, így inkább elmaradtam ezekről a találkákról.

Józsi néhányszor tiszteletét tette nálunk, de nem tudtuk eldönteni, hogy kárörvendeni akart, vagy bűntudat gyötörte. A látogatásai mindig rövidek voltak, a céljuk sosem derült ki. Viktor azt mondta, hagyjuk, hadd főjön a saját levében, ne tegyük neki könnyebbé a dolgokat, én azonban hajlottam volna egy alapos beszélgetésre, főleg miután feltűnt, hogy Viki sokkal tartózkodóbb a jelenlétében. Aztán eszembe jutott, amit Viki mesélt, hogy Józsi és egy idegen nő el akarták vinni őt, és inkább mégis igazat adtam Viktornak.

Ami engem illet, egyetlen érzés volt bennem állandó, hogy ide tartozom. Minden más képlékeny volt és folyamatos körforgásban változott a felhőtlen boldogság és az ismeretlentől való félelem között. Biztos voltam benne, hogy Zoli nem adta fel, és megrémített, hogy nem ismertük a szándékait. A nap minden percében résen voltam, mindig a hátam mögé néztem, és ez a készenlét túl sok energiámat emésztette fel.

A faluban hamar elterjedt, hogy férjes asszony vagyok, így újult erővel kaptak szárnyra a pletykák. Némelyik túlságosan is közel járt az igazsághoz, de mi mindegyiket ugyanúgy kezeltük, mosolyogtunk és nem kommentáltuk a véleményeket.

Anna viszont meglepett. Miután mindent elmeséltünk neki, azt hittem, kezdődő rokonszenve irántam újra ellenségeskedésbe fordul, ehelyett teljes mellszélességgel mellénk, mellém állt és szeretettel fogadott a családban. Ennek egy hátránya volt, rám is kiterjesztette hobbi pszichológusi attitűdjét. Fixa ideája lett például, hogy újra kapcsoltba kellene lépnem a szüleimmel.

– Hívd fel őket, biztos örömmel megismernék a kis unokájukat!

Ezen nevetnem kellett. Ő már elkönyvelte, hogy mi egy család vagyunk, noha Viktor még csak célzást sem tett házasságra – ami azt illeti, korai is lett volna –, és én, ha kettesben voltunk, ráhagytam. Bevallom, tetszett a kép.

– Viki nem az unokájuk, legalábbis nem vér szerinti.

– Az mindegy, nekem elhiheted. – Kutatva néztem rá, és ugyanolyan tekintettel találtam szemben magam. – Vagy szerinted számít?

Tudta. Anna tudta, hogy Viki nem Viktor lánya. És azt akarta megtudni, nekem ez gondot jelentene-e.

– Nem, persze, hogy nem számít. Lányomként szeretem Vikit, noha nem én szültem, ez nálam nem a gének függvénye. De anyámék mások, engem sem tudtak elfogadni, félek, Vikivel sem tennének kivételt.

– Egyértelmű, hogy haragszol rájuk. Érthető. De most, hogy bepillantást nyertél egy a tiétekhez hasonló problémával küzdő család életébe, nem gondolod, hogy csak azt tették, ami szerintük helyes volt? Megpróbálták elérni, hogy normális légy, hogy könnyebb legyen az életed. Nem lehet, hogy nem benned csalódtak, hanem magukban, amiért ezt nem tudták elérni? Hidd el, nehéz elfogadni egy ilyen helyzetet és néha még nehezebb kezelni.

– Nektek, neked és Viktornak sikerült.

– Valóban, bár magamat én nem sorolnám ide. Elfogadom ugyan Viki állapotát, orvos vagyok, nagyjából tisztában vagyok vele, mit jelent, ennek ellenére sem mernék megesküdni rá, hogy mindig, minden helyzetben jól reagálok. A szüleidnek semmi segítsége, támasza nem volt, azt sem tudták, mivel állnak szemben.

– Pont ez az, szemben álltak, ahelyett, hogy mellettem álltak volna. Semmi mást nem vártam, csak elfogadást és szeretet.

– Mondtad nekik?

Nyitottam a szám, hogy rávágjam, számtalanszor, de rájöttem, ez nem igaz. Egyetlen egyszer sem kértem őket, hogy úgy szeressenek, ahogy vagyok, még akkor sem, amikor velük még gond nélkül beszéltem.

– Oké, most tekintsünk el a gyerekkorodtól – folytatta Anna, amikor látta, hogy a kérdése célt ért –, hiszen nem ezért szakítottad meg velük a kapcsolatot. Zoltán. Azért haragszol rájuk, mert nem fogadták el őt vagy azért, mert igazuk lett?

Ha az előbbi kérdése nyílvessző volt, ez dárda. És talált. Megint. Egyenesen a közepébe.

Persze nem rohantam felhívni anyámékat, de elgondolkodtam, és úgy tűnt, ez neki elég, mert nem forszírozta tovább a témát.

Egyik nap Viki átment Barbiékhoz. Viktor dolgozott én pedig Márta telefonját vártam. Sajnos, ez azzal járt, hogy nem mozdulhattam ki, lévén, még mindig nem volt mobilom.

Amikor végre megcsörrent a telefon, úgy kaptam a kagyló után, mint fuldokló a mentőövért. És még azt mondják, lehet mobil nélkül élni – dohogtam.

– Tessék, Selmeczy.

– Selmeczy, mi?! Ha jól tudom, te még Kiss vagy, a fene enne meg!

Megdermedtem a dühös hangra és kivert a víz. Alig tudtam megszólalni.

– Mit akarsz?

– A kérdés az, te mit akarsz? Éljen vagy meghaljon?

Hideg kúszott fel a hátamon egész a tarkómig, a fejem azonnal lüktetni kezdett.

– Mi a francról beszélsz?!

– Ó, inkább kiről, drágám. Van nálam valaki, aki nagyon szeretne látni téged.

Kinéztem az ablakon a rendelő felé, ahol Viktor épp visszaadott a gazdájának egy csaholó labradort. Csak egyvalakiről beszélhetett. A szívem kihagyott egy ütemet.

– Honnan tudjam, hogy igazat mondasz?

– Látod, ez egy rettentően jó kérdés, mert bármit mondtam vagy tettem, nem tudtam szóra bírni a kicsikét. Reménykedj, hogy neked sikerül.

Szipogás és szuszogás váltotta Zoli gúnyos hangját.

– Viki, te vagy az, kicsim? Tudom, hogy nehéz, de muszáj lenne válaszolnod. – Csak a szipogás erősödött. – Figyelj csak, játsszunk valamit, jó? Képzeld azt, hogy a melletted álló bácsi egy állat, mondjuk egy görény, én pedig nem vagyok ott, úgyhogy nyugodtan beszélhetsz. Csak annyit mondj, jól vagy-e.

Néhány másodperc múlva végre meghallottam, panaszos, halk hangját.

– Igen.

– Büszke vagyok rád, kicsim. Ne félj, hamarosan érted megyek.

– Éppen ezt akartam hallani, anyuci. A falu északi határán túl, a hegy aljában van egy üresen álló épület, valami cselédszállás vagy mi. Egyedül gyere, különben el találom felejteni, hogy ez csak egy kislány. Ha itt leszel, te szépen velem jössz, őt pedig kitesszük a falu szélén.

– Rendben, megyek, csak ne…

Viktor belépett az ajtón, mosolyogva intett és felszaladt a lépcsőn.

– Ott van valaki?

– Nem, nincs itt senki. Ne csinálj semmit, különben…

– Különben mi, drágám? Szólsz a dokidnak és ő majd jól a földbe döngöl? Ha a lánya meghal miattad, garantálom, hogy nem én leszek a fekete listája élén.

A vonal megszakadt, én pedig úgy meredtem a néma telefonra, mint ha mérges kígyót tartottam volna a kezemben.

Egyszerűen nem tudtam megmozdulni, pedig tudtam, minél később érek oda, annál nagyobb az esélye, hogy Vikinek baja esik. Úgy éreztem, a tüdőm összement, az izmaim tömör, merev vassá váltak, a fejem zsongott, akár a méhkas.

Viktor ismét megjelent mellettem, anélkül, hogy hallottam volna. Muszáj volt összeszednem magam. Letettem a kagylót és rámosolyogtam.

– Végeztél?

– Igen, mára nincs több bejelentett páciens.

Magához húzott és meg akart csókolni, de egy rövid puszi után kibújtam a karjából. Meglepődött. Valószínűleg azt találgatta, vajon éppen a rossz napok egyikét fogta-e ki.

– Viki üzent, hogy szaladjak át, mert valamit meg akar mutatni. Itt maradnál addig a telefon mellett, hátha pont most hív Márta? Csak néhány perc.

– Persze, menj csak nyugodtan.

Továbbra is furcsán méregetett, ezért hozzásimultam és adtam neki még egy puszit. Befurakodott a fejembe a gondolat, hogy talán az utolsót, de nem engedtem a félelemnek.

– Köszönöm.

Felkaptam a táskám az ajtó mellől és elindultam Barbiék háza irányába. Amikor úgy gondoltam, Viktor már biztosan nem láthat, elkanyarodtam a Zoli által említett ház felé. Elmondásból ismertem az épületet, a kastélyhoz tartozott, régen az uraság cselédei és napszámosai laktak benne, de azt nem újították fel a kastéllyal együtt, így az állapota leromlott. A helyi kamaszok egyik kedvenc találkahelye volt, reméltem, hogy senki nem téved oda éppen most.

Amint megláttam a kőfalakat, remegni kezdett a gyomrom, de mentem tovább. Az épület ablakai be voltak deszkázva, a tető pedig foghíjas volt. Hallottam a közelben folydogáló patak csobogását, a fák között egy kis testű állat motozását, a szél lehűlt és felerősödött. Együtt remegtem a falevelekkel.

Mikor odaértem, kivágódott a hatalmas ajtó, a vas zsanérok hangosan nyikorogtak, felverve a közeli fákról néhány madarat. Zoli elkapta a karomat és berántott a dohos félhomályba, majd felvonszolt a keskeny lépcsőn az első emeletre. A lépcsőfokok nyöszörögtek a talpunk alatt, minden léptünkre megreccsent valami. Kísérteties volt.

Az első, amit felérve megláttam, Viki volt: egy széken ült az egyik ablak alatt. Nem vérzett, csak piszkos volt és riadt, arcát szürkére festette a könnyeibe ragadt por.

– Viki, kicsim, jól vagy?

Remegő szájjal bólintott.

– Persze, hogy jól van, megmondtam, nem? Csak rajtad múlik, bántom-e.

– Már azzal bántottad, hogy idehoztad, te szerencsétlen!

– Ne beszélj így velem!

A csattanás visszhangzott az üres épület magas légterében. Viki könnyei újra eleredtek.

Éreztem, hogy a szokásos tehetetlenség kezd magába zárni, de most nem adhattam meg magam. Viki nem láthatott meg olyan állapotban, nem volt szüksége még egy traumára, rám viszont annál inkább. Ha én lemerevedek és megnémulok, nem tudom megvédeni.

Az arcom szinte lángolt és éreztem, hogy felszakadt ajkamból vérpatak indult meg az államon, de nem törődtem vele, Vikihez fordultam.

– Nyugodj meg, kicsim, nemsokára otthon leszel apuval.

– Rendben, induljunk, de a lányt én viszem.

Eszem ágában sem volt engedni, de Viktor, valahonnan mögülem érkező, váratlan kitörése megelőzött az ellenkezésben. Nem láttam, csak a hangját hallottam, de még így is éreztem a dühét.

– Abból ugyan nem eszel. Megmondtam, a családom számodra tabu!

Pánik kerülgetett. Fogalmam sem volt, hogy került oda, de tudtam, ez semmiképp sem jelenthet jót. Gyanúm azonnal be is igazolódott. Zoli kezében, mintegy varázsütésre, megjelent egy fegyver, és egyenesen Vikire célzott vele. Hallottam, hogy Viktorban benn reked a levegő, de Zoli róla tudomást sem vett, továbbra is hozzám beszélt.

– Megmondtam, mi lesz, ha nem egyedül jössz.

– Ne, Zoli, kérlek. Nem tudtam, hogy követ, esküszöm. Soha nem ellenkeztem, most sem fogok. Veled megyek, csak hagyd őket. Könyörgöm!

– Persze, értük könyörögsz, mi?! Még te is tudod, milyen értéktelen darab szar vagy, magadért soha nem könyörögtél. Miből gondolod, hogy érdekel, mit kér tőlem egy ilyen senki, mint te? Egy mozdulat és a kis kedvenced meghal, aztán jöhet apuci, te pedig végignézed, drágám, mint a moziban.

Egyszerűen lefagyott az agyam, nem láttam kiutat, csak húztam az időt, hátha történik valami.

– Igazad van, senki vagyok, de te nem szoktál gyerekeket bántani, ezt te mondtad, nem én…

– Kuss legyen, vagy most rögön lepuffantom, nem viccelek.

Még mindig túl közel álltam hozzá, a pisztoly hatalmasat ütött, biztos voltam benne, hogy nem úszom meg agyrázkódás nélkül. Térdre rogytam és egy pillanatra ismét elveszítettem a valóságot, beszippantott a nagy semmi, ami csak tompán engedte át a külvilág zajait, de valahogy sikerült megint a felszínre evickélnem.

– Zoli, legalább Vikit engedd el, neki semmi köze ehhez az egészhez – próbálkozott Viktor, még mindig valahonnan a hátam mögül. – Te nem rá haragszol, hanem ránk.

– Igazából rád sem, akkor téged is engedjelek el?

Röhögése visszhangot vert, a hangos dörrenés már vakolatesőt is hozott. Viktor felüvöltött, de nem mertem hátra nézni, vagy esetleg Vikire, mert elvesztem voltam.

Folytatása következik!