2015. január 22., csütörtök

Sorsforduló – 22. (befejező) rész

Viktor –

Hosszú hónapokig nyugalom és béke honolt a családunkban.
Petra elfelejtette a nyilvános lánykérés okozta bosszússágát, amint az első falubeli odament hozzá gratulálni, és biztosította afelől, hogy az esküvőn egy percet sem fog pihenni. Megértette, hogy mindezt nem azért tettem, hogy ne mondhasson nemet, hanem azért, hogy megmutassam neki, most már ide tartozik, és nem csak egy kis családot kapott általunk, hanem egy nagyobbat is, akikre bármikor számíthat, és akik mind elfogadták őt, olyannak, amilyen.
Viki, bár látszott rajta, hogy igyekszik, továbbra sem tudott mindenkivel szóba állni, csak a közvetlen családtagokkal és néhány kiválasztott személlyel társalgott gond nélkül. Néha-néha kisebb akadályokat gördítettünk elé, például neki kellett fagyit kérnie, vagy megmondania a fodrásznál, milyen frizurát szeretne, ezeket általában, ha halkan is, de megtette, ugyanakkor minden más esetben azt a köztes megoldást választotta, hogy velünk mondatta ki a dolgokat. Nem erőltettem, elfogadtam, ahogy eddig, hiszen már ez is óriási előrelépésnek számított, ráadásul ott volt előttem a pozitív példa.
Azért persze gyakran szóba került a jövője, és én mindig Petrától vártam a biztos választ.
Ha szerinted Viki a kiabálástól félt és attól, hogy elhagyom, akkor miért nem jött még teljesen helyre?
Az egyik kulcsszó a szerintem. Kézenfekvő volt, ő maga mondta el, mitől fél, de ez nem jelenti azt, hogy valóban ez a fő gát. De ha mégis, akkor sem várhatjuk el tőle, hogy egyik napról a másikra elfelejtse. Idő kell, míg alkalmazkodik, amíg valóban elhiszi, hogy nincs mitől félnie. Különben is nehéz egy ilyen mértékű berögződéstől megszabadulni. Talán ha új környezetbe kerül, ő is változik majd, mint én.
És ha mégsem? Mi vár rá?
Őszintén? Fogalmam sincs. De nem lepődnék meg, ha szakács vagy cukrász válna belőle. Persze, csak ha nem veszik el tőle a kedvét. A jövőben, ha valamelyik fiúja kinevetné a főztjét, azt lődd le.
Bárki bármijét kineveti, azt lelövöm.
Rendben, mi meg majd viszünk neked cipóban sült reszelőt.
Az ehhez hasonló beszélgetések hetekig elűzték az aggodalmaimat.
Viki nem kérdezte, Józsi pedig nem erőltette az apaság tisztázásának kérdését.
Józsi valóban jó barátnak bizonyult, noha elég gyakran összetűztünk. Ezeket a nézeteltéréseket azonban már inkább dartsban tisztáztuk, mint ökölharcban.
Zsuzsa gyönyörű menyasszony volt, Viki pedig csodálatos koszorúslány. Nem mertük megemlíteni előtte, de úgy nézett ki a földig érő, könnyű, rózsaszín ruhácskában, akár egy tündér.
Viki szeptemberben elkezdte végre az óvodát. Féltettem, hogy boldogul majd, de az óvónők szerint minden helyzetben helytállt, és a kommunikációt is megoldotta, Tomit használva szócsőként, aki felettébb élvezte ezt a fontos szerepkört.
Petra újra iskolapadba ült. Sokat utazott és rengeteg időt töltött Debrecenben, volt, hogy napokat. Kicsit aggódtam, hogy visszacsábítja a nagyvárosi élet, de mindig örömmel jött haza hozzánk.
Az esküvőnket március közepén tartottuk, az első igazi tavaszi hétvégén, és valóban szinte a falu teljes lakossága jelen volt. A városháza vendégházaként működő kastélyban került megrendezésre, ami Vikit arra késztette, hogy állandóan királyfiként és királylányként beszéljen rólunk. Egészen addig, amíg el nem árultam neki, a királyfi lánya bizony hercegnő. Ekkor hirtelen megszűnt a mesebeli hasonlatok felvonultatása. Ez nem változott, még Petra sem tudott rájönni, miből gyökerezhetett ez az ellenérzés, amikor pedig magukat a meséket imádta.
Annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy végül rákérdeztem.
Felkértem táncolni, és míg az ölemben forgattam a parketten, nekiszegeztem a kérdést.
Kicsim, elárulnád nekem, miért nem szereted, ha hercegnőnek vagy tündérnek nevezlek? Hiszen ők szép és kedves meseszereplők.
Egy darabig hallgatott, mintha azt mérlegelné, beavasson-e. Talán jobban jártam volna, ha meg sem kérdezem.
Én nem akarok szép lenni, sem kedves. Anya nem szerette, hogy szép vagyok és aranyos, és tündéri. Amikor ilyeneket mondtál, mindig mérges és szomorú lett.
Megtorpantam a táncparkett közepén és úgy meredtem az arcába, mintha először látnám, majd kétségbeesetten keresni kezdtem Petra alakját a teremben. Amint összeakadt a pillantásunk, tudta, hogy baj van és felénk indult, de minduntalan megállították. Kénytelen voltam magam boldogulni.
Kire lett mérges anya?
Féltem a választól, bár sejtettem, mit fogok hallani.
Rám.
Olyan halkan mondta ki, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá.
Elmormoltam egy gyors fohászt. Tisztában voltam Melinda érzéseivel, a féltékenysége sem volt újdonság, de arról nem tudtam, hogy bántotta volna emiatt, most mégis egyre az a rettenetes kép zakatolt a fejemben, amikor megláttam, ahogy a folyosón rángatja. Vajon máskor is megtette?
Honnan tudod, hogy olyankor mérges lett rád?
Csúnyán nézett rám, és utána mindig elzavart és hallottam, hogy sírt.
Fellélegeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy ezzel a válasszal jobban jártam. Egy pofon gyakran kevésbé fáj, mint az elutasítás vagy a szavak.
Szorosan magamhoz öleltem és újra forogni kezdtem vele a zene ütemére. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék. Akaratlanul is azon kattogott az agyam, mi minden lehet még, amiről nem tudok, vajon rejtőzhet-e más sérülés is kis lelkének mélyén, amit eddig egyedül próbált feldolgozni…
Kicsim, anya csak a betegsége miatt volt mérges és szomorú. – Kínomban úgy döntöttem, nem kertelek. – Azt hiszem, nem tudta, hogyan kell szeretni. Azt akarta, hogy csak őt szeressem, őt találjam szépnek és kedvesnek, ne téged.
Nem vettem észre, hogy Petra mellénk ért, de bizonyára hallotta az utolsó mondataimat, mert amikor tanácstalanul elhallgattam, csatlakozott hozzánk és ő is átölelte Vikit.
Tudod, ha igazán szeretsz valakit és ő ugyanúgy szeret téged, akkor a szívetek egyre erősebb lesz és egyre több szeretet lesz benne, ezért még több embert tudtok szeretni.
Ahogy én szeretem apát?
És ő téged. Pontosan. Azért tudtok szeretni engem, mert a kettőtök szeretetéből nekem is jut, és hármunk szeretetéből még több embernek jut majd, és aztán még többnek.
Rövid ideig egyikünk sem szólt. Viki kis karjával mindkettőnket átölelt, megfogtuk egymás szabad kezét és immár hárman keringtünk tovább.
A hála és a szeretet gyenge szavak, nem tudják visszaadni azt, amit ott és akkor Petra iránt éreztem.
Amikor vége lett a keringőnek, Viki komoly ábrázattal bólintott.
Már tudom, mit kérek karácsonyra.
Felnevettem a képtelen időzítésen.
És mi lenne az?
Egy Mátét szeretnék vagy egy Zsuzsikát, hogy még többen legyünk.
Petrával összemosolyogtunk, és le merem fogadni, ugyanaz járt a fejébe, ami nekem: Józsi jóslata.
A lagzi minden szempontból felülmúlta a várakozásainkat. Az étel és a zene fantasztikus volt, a díszítés mesés, a hangulat felfokozott és Petrának valóban nem volt alkalma túl sokat ücsörögni. De mindez mit sem ért volna, ha nincsenek ott a számunkra fontos emberek.
Marika és Barna, anyámmal tökéletes összhangban és egyetértésben ajnározták Vikit, aki a nap hátralévő részében egyetlen hercegnős bóknál sem kezdett toporzékolni, sőt kinevezte a nagyszüleit királynak és királynőknek.
A többi jelenlévőnek azzal szolgáltatott izgalmas beszédtémát, hogy állandóan Zsuzsika és Máté közelében tartózkodott és büszkén hangoztatta, hogy gyakorolnia kell.
Amikor először elcsíptem egy ilyen jelenetet, a szemem is könnybe lábadt a nevetéstől. Akkor is könnyeztem, amikor elmeséltem Petrának, csak akkor a fájdalomtól, úgy belevágta a könyökét az oldalamba. Szerinte ez egyáltalán nem volt vicces.
Másnap, amikor a kisboltban megkérdezte az eladó, mikorra várjuk a kistestvért, be kellett látnom, hogy igaza volt. Egy megfelelő helyen elejtett mondattal néhány óra alatt elterjedt a cáfolat, de az emberek meggyőzéséhez ez kevés volt. Mire kezdtek volna hinni nekem, az élet közbeszólt.
Józsinak nem lett igaza, de nem is tévedett sokat. Májusban, találkozásunk első évfordulóján tudtam meg, hogy hamarosan gyarapszik a család, ráadásul nem is egy, de rögtön két fővel, így augusztusban már elég szépen gömbölyödött Petra hasa, ami újabb löketet adott a pletykáknak. Ekkor azonban már egyáltalán nem foglalkoztunk vele.
Viki nem győzött beszélni Petra egyre csak növekvő pocakjának, és velem is madarat lehetett volna fogatni, úgy a nyolcadik hónapig. A szülés közeledtével egyre nyugtalanabb lettem, de az okára csak a kicsik megérkezését követően döbbentem rá.
A kórház felé száguldva nyugodtnak kellett volna maradnom, de tekintve, hogy ikerszülésre készültünk, erőt vett rajtam a harctéri idegesség. Petra ellenben teljesen ura volt a helyzetnek. Vikivel hátul ültek és együtt lélegeztek. Más körülmények között nevettem volna azon, ahogy az öt és fél éves lányom lihegett, de adott pillanatban nem voltam képes viccesen felfogni a helyzetet.
A kórházban, a felvételen ért utol minket anya, Zsuzsa, és Marika. Apósomat otthon hagyták, bár állítólag erősen ágált ez ellen. Nem lepődtem volna meg, ha hirtelen megjelent volna a folyosón. Vikit kint hagytam velük, én pedig beöltöztem műtős ruhába.
A szülés rendben zajlott, két imádnivaló kiskrapek bújt elő, mindketten a helyzetnek megfelelő súllyal és állapotban. Petra is jól viselte, noha a végletekig kimerült, boldog mosollyal az arcán aludt el.
Mindenki örült és lelkendezett, Viki pedig egyenesen imádta a karácsonyi ajándékait. Épphogy hazajöttek a kórházból, máris azzal nyúzott minket, mutassuk meg, hogy kell pelenkázni és etetni. Szerencsére hamar megértette, hogy ezeket egyelőre inkább mi csinálnánk, de amikor csak tehette, lelkesen asszisztált a feladathoz.
Amikor épp nem volt oviban és Tomi sem vonta el a figyelmét, új kedvenc időtöltésének hódolt: nézte, ahogy Norbi és Andris alszik. Gyakran hallottam, ahogy halkan altatót énekelt nekik.
Egyedül én nem tudtam felhőtlenül örülni vagy akár megnyugodni. Szabályosan rettegtem minden új naptól. Az okára is rájöttem, amikor először kaptam magam azon, hogy a depresszió tüneteit keresem Petra viselkedésében.
Állandóan figyeltem, hogyan bánik a kicsikkel, miként viszonyul Vikihez, és általában, milyen a hangulata. Ha kicsit is elkenődött, azonnal kihoztam tőle a fiúkat. Minden második éjjel én keltem hozzájuk, és az előre lefejt tejjel etettem őket, és kitiltottam a látogatókat, hogy Petra pihenhessen, de így is egyre fáradtabbnak és elkeseredettebbnek tűnt. Én pedig egyre gyakrabban vettem igénybe a karácsonyra kapott bokszzsákot.
Norbi és András már majdnem három hónaposak voltak, amikor, két nappal a házassági évfordulónk előtt, Petra kifakadt.
Viktor, beszélnünk kell!
Félve ültem le az ágy szélére.
Miről?
Rólad, rólunk, az ikrekről. Melindáról.
Ledöbbentem.
Hogy jön ide Melinda?!
Pont ezt akartam én is megtudni. Ugyanis itt van, mert te itt tartod. Miért? Én nem ő vagyok…
Persze, hogy nem. Hogy jut ilyesmi eszedbe? Soha nem hasonlítottalak hozzá.
Egészen addig, míg meg nem születtek a fiúk. Eddig megálltam, vártam, hogy megnyugodj, de most már nem bírom tovább. Nagyon hálás vagyok a sok segítségért, tényleg, de hidd el, nem fogok összeroppanni. Nem vagyok depressziós. Ellátom a fiúkat, szeretem őket, ahogy Vikit és téged is. Abból viszont elegem van, hogy úgy kezelj, mint egy időzített bombát, ami bármikor robbanhat! Ki akarok mozdulni, élvezni akarom a tavaszt, sétálni akarok a faluban, játszani a gyerekekkel, beszélgetni a barátnőimmel és anyámékkal, és szexelni a férjemmel. Nem vagyok beteg, és nem zárhatsz be. Ebben már volt részem, köszönöm, elég volt.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Aggódtam, igen, de az ő szájából ez úgy hangzott, mintha egy szigorított börtön fegyőre lennék, ő meg a rab. Így összefoglalva inkább én tűntem mániákusnak.
De én… én nem…
De, pontosan ezt tetted. Tisztában vagyok az okával, aggódsz értem, attól félsz, ugyanaz történhet velem, mint Melindával. Igen, megtörténhetett volna, de szerencsére nem így lett. Jól vagyok, még fáradtan is táncra perdülnék a boldogságtól. Kérlek, ne rontsd el!
A szeme győzött meg végleg, hogy változtatnom kell. Szinte könyörgött, ahogy rám nézett és mindaz, amit elmondott, ott vibrált a tekintetében: riadt keserűség eltökéltséggel, elégedettséggel és szeretettel vegyítve.
A rendelő csengője hallgatott, a fiúk éppen aludtak, Viki pedig óvodában volt – soha jobbkor nem téríthetett volna észhez.
Igazad van, elnézést kérek.
Mellé bújtam, átöleltem és szorosan magamhoz húztam, hogy érezze, mi jár a fejemben Az elmúlt majd' három hónapban egyszer sem közeledtem hozzá, jócskán túllépve az orvos által ajánlott türelmi időt. Nem akartam ráerőltetni magam, úgy gondoltam, majd jelzi, ha készen áll rá. Érzelmi kitörését elég egyértelmű jelzésnek találtam.
Amikor megérezte a testének feszülő merevedésemet, felcsillant a szeme, de a vágy mellett huncutság is volt benne bőven, ahogy felcsendülő hangjában is.
Á, szóval azért még nőnek tekintesz. Ez hízelgő.
Egyfolytában, szinte minden percben. Éjjelente rólad álmodom, nappal ábrándozom és terveket szövök, mit csinálhatnánk, ha a gyerekek elalszanak.
És mindezt megtartottad magadnak. Nem vagy te egy kicsit önző?
Nem, egy cseppet sem, különben már eltiltottam volna tőled a srácokat.
Megsimogattam a mellét és belecsókoltam a nyakába, mire a világ legédesebb hangja hagyta el az ajkát. Éreztem, hogy egyre szaporább a pulzusa.
Na, ahhoz nekik is lenne néhány szavuk. De most csak a tiéd vagyok. – Az órára nézett és nevetve felrántotta a pólómat. – Még úgy fél óráig, úgyhogy használjuk ki.
Nem kellett kétszer mondania. Úgy csókoltam végig a testét, olyan áhítattal, hogy kétsége se legyen az érzéseim, vágyaim felől. Alig bírtam visszafogni magam, minden erőmre szükségem volt, hogy lassan haladjak. Az sem segített, hogy tudtam, a fiúk bármelyik pillanatban félbeszakíthatják a játszadozásunkat.
Viktor, valami baj van?
Kérdése váratlanul ért, nem tudtam hova tenni, az agyam már nem volt képes visszakapcsolni társalgási üzemmódba; azt mondtam, ami éppen kijött a számon, miközben egy pillanatra sem hagytam abba bőrének becézgetését.
Már miért lenne? Mmm, isteni finom vagy, már nagyon hiányoztál. Olyan a bőröd, mint a bársony, és imádom, hogy végre felszedtél néhány kilót. Ha vissza mersz fogyni, megbízom Vikit, hogy minden nap sütivel etessen.
Óh, igen, minden nő arra vágyik, hogy szülés utána a súlyát emlegessék. Pláne szeretkezés közben.
Márpedig emlegetni fogom. Valahogy meg kell győzzelek, hogy ne akarj újra csontsovány lenni.
Közben a kezem és a szám tovább kalandozott a testén és nem csak a társalgás fonalát, de lassan a fejemet is kezdtem elveszíteni torokhangú nyögéseit hallva. Amikor végigkarmolta az oldalamat és lábával átkulcsolta a derekamat, a mámoros köd végképp magába szippantott. Már éppen azon voltam, feladom a józanságomért folytatott küzdelmet és leteperem, amikor a bébicsősz sisteregni kezdett és felharsant az előbb egy, majd kétszólamú üvöltés.
Azonnal elhúzódott és igazgatni kezdte a ruháját.
Na tessék, ez is miattad van – sóhajtotta.
Nem is voltam hangos – ellenkeztem még mindig kábán.
Nem, csak kicsit lassú, de majd legközelebb az én kezemben lesz a gyeplő.
Egy pillanat alatt kijózanodtam. Nem tudtam eldönteni, sértőnek vagy inkább izgatónak ítéljem-e ezt a kijelentést.
Lassú?! Én csak követtem az orvosi utasításokat.
Megtorpant az ajtó felé félúton és visszafordult.
Miféle utasításokat?
Bár az imént éppen intim közelségből csodáltam a teste legrejtettebb zugait, erre az egyszerű kérdésre mégis zavarba jöttem. Az arckifejezéséből ítélve, sajnos, sem a torokköszörülést, sem a köhécselést nem tartotta volna elégséges válasznak.
A kedves nőgyógyászod azzal búcsúzott tőlem a szülés után, hogy hat hétig fogjam vissza magam, és első alkalommal tekintselek szűznek.
Szó szerint kirobbant belőle a röhögés.
Hú, de szívesen lettem volna légy a falon, amikor ez a párbeszéd elhangzott. Látod, mindig is mondtam, hogy az orvosi utasításokat fenntartással kell kezelni.
Nem is tudom, én szeretem betartani őket. Majd este lemeccseljük, melyikünknek van igaza.
Búgón felkacagott és sokat ígérő pillantást küldött felém.
Alig várom. De addig is, két másik úriember tart igényt rám.
Imádtam, hogy visszakaptam a vidám, kirobbanó Petrát. Ennek örömére gyorsan magamhoz húztam még egy forró csókra, mielőtt átengedtem volna az egyre hangosabban zajongó konkurenciának.




VÉGE!

2015. január 15., csütörtök

Sorsforduló – 21. rész

Petra –

Három héttel később Zsuzsát járőrautó vitte kórházba. Józsi engem hívott idegességében, így aztán ismét mind a négyen a kórházban várakoztunk. De ezúttal legalább örömteli okból.
Ne járkálj már fel alá, elszédül tőled az ember – förmedt rá Viktor Józsira, mikor az már vagy huszadszor sétált el előtte.
Majd meglátjuk, te hogyan viseled. Nem adok nektek többet egy évnél, és te fogsz itt ösvényt taposni a padlóba.
Tévedsz, én bent leszek majd és fogom a feleségem kezét.
Milyen feleségről beszélsz? Még arra sem tudod rávenni, hogy igent mondjon.
Úgy álltak egymással szemben, mint két acsargó vadállat. Deja vu érzésem támadt. Kezdtem megijedni, hogy egymás torkának ugranak, amikor megjelent a csecsemős nővér.
Melyikük a Soltész apuka?
Én, én vagyok!
A kislány és az anyuka jól vannak. Most öltözzön be, bejöhet hozzájuk.
Józsi boldog izgatottsággal indult meg a nővér által mutatott helyiség felé, kezében a műtősruhához hasonló öltözetet tartalmazó csomaggal.
Ebéd után feltétlenül gyertek vissza, akkor lesz látogatás.
Viki nyughatatlan volt, így már a látogatási idő kezdete előtt negyed órával ott toporogtunk a bejáratnál. Amikor beléptünk a kórterembe, Zsuzsa aludt, Józsi pedig a karjában tartott kislánynak gügyögött.
Ó, de gyönyörű vagy! Te vagy a legszebb pöttöm kislány a világon.
Az első, akinek megmutatta, Viki volt. Leguggolt hozzá a picivel, hogy láthassa.
Viki óvatosan megsimogatta a baba karját, aztán mindannyiunk döbbenetére halkan rákezdett a Cini cini muzsika kezdetű gyerekdalra, amit idefelé a kocsiban énekeltem el neki. Nem gondoltam volna, hogy éppen a félelmet keltő rendőr bácsi lesz az első „idegen”, aki előtt hangosan beszélni kezd. Azon töprengtem, van-e ennek valami különösebb jelentősége. Vajon Viki sejt valamit, vagy csak a felnőttek megváltozott kapcsolatát érzékeli?
Józsi felegyenesedett és rám meredt.
Tudod, az olyanokat, mint te, régen máglyára vetették.
Megsértődhettem volna, de olyan áhítattal a hangjában mondta, hogy képtelen voltam sértésként felfogni. Viktor nem volt ilyen elnéző.
Legközelebb ezért beverem a képed. Szerencséd, hogy itt van a kicsi és Viki. – A fenyegetésre Józsi bárgyú vigyorral felelt, mire Viktor is megenyhült. – Inkább megyünk, mielőtt meggondolom magam. Amúgy sem hiányzunk most ide.
Csak még egy kérdés – nézett rám hirtelen Józsi. – Lennétek a keresztszülei?
Szóhoz sem jutottunk.
Minden gyereknek kell egy tündér keresztanya.
Viki halk kijelentése végszónak is megfelelt.
Hazafelé az autóban be sem állt a szája. Ez volt az első eset, hogy a közvetlen környezetében kisbaba született és ő odáig volt a gyönyörtől. Alig tudtuk ágyba dugni, olyan izgatott volt.
Este, filmnézésnek álcázott mélázásom közepette Viktor mellém telepedett.
Hallottad, egy év, és nekünk is lesz egy ilyen pici csomagunk. A rendőrségnek nem mondhatunk ellent.
Azt is mondta, nem tudsz rávenni, hogy hozzád menjek.
Ezen elgondolkodott.
Oké, mégis ellentmondunk. A feleségem leszel.
Ilyen biztos vagy magadban?
Bennünk vagyok biztos. Petra…
Korai.
Miért?
Mert alig három hónapja ismerjük egymást.
Mi az elég?
Nem tudom.
Felnyögött.
Ne feszítsd túl a húrt, te nőszemély!
Mert, mi lesz?
Majd csak kitalálok valamit.
A következő fél órában inkább arról próbált meggyőzni, hogy hagyjam a fenébe a mozizást. Egy perc alatt sikerült neki, de nem akartam, hogy elbízza magát.
Két hétig vigyorogva járt-kelt, még Vikinek is feltűnt, Józsi meg egyenesen sportot űzött a cukkolásából. Még az sem tudta elvenni a fene nagy jókedvét, amikor épp üvöltöztem vele.
Kaptam tőle ugyanis egy mobilt. Ez még nem lett volna baj, sőt, értékeltem a gesztust, főleg, miután megláttam, hogy Márta barátnőm száma már bele is van mentve, Annáé, Barbié, Zsuzsáé és a sajátja mellé. Csakhogy volt ott még egy szám, amit nagyon is jól ismertem, Viktor viszont nem, legalábbis úgy tudtam: anyámék száma.
Te beszéltél velük?!
Igen. Nagyon kedvesek voltak, örültek, hogy jól vagy. Azt mondták…
Nem érdekel, mit mondtak!
Azt hittem, meg akarod látogatni őket.
Igen, amikor felkészültem rá, nem akkor, amikor te úgy akarod. Nem volt jo…
Elhallgattam, mikor rájöttem, mit akartam mondani.
Nem volt jogom a tudtod nélkül megkeresni őket. Ezt akartad mondani? Igaz, valóban nem volt, de akár hiszed, akár nem, éppúgy törődöm veled, mint te velem és Vikivel. Szeretlek, de van egy nagy hibád. Nagyon tisztán látsz mindent, ha másokról van szó, de a saját dolgaidban vak vagy, akár egy denevér. – Sápítoztam a felháborodástól, de kíméletlenül folytatta. – A szüleid szeretnek téged és aggódtak. Csak azért nem kerestek, mert azt hitték, mindent elrontottak, és nem akartak újra fájdalmat okozni neked. Abban reménykedtek, te magad fogod megkeresni őket, hogy megbocsátod az újabb tévedésüket. Csakhogy te nem vagy képes megbocsátani nekik, mert ezúttal nem tévedtek.
Elég, hagyd abba! Hagyd már abba! Nem értesz semmit!
Nem tudtam elfojtani az érzéseimet. Nem akartam sírni, de kitört belőlem a zokogás. Igaza volt, ahogy Annának is, de ettől még nem tudtam legyőzni a félelmeimet.
Igen, a fene egye meg, haragszom. Haragszom, mert nem tudtam olyan lányuk lenni, akire büszkék lehettek, akit szeretni tudtak volna. Nem akarom megint látni a szemükben, hogy csalódtak bennem. Nem hallgattam rájuk, nem tettem, amit kértek és igazuk lett. Csalódást okoztam. Megint. Mit gondolsz, miért nem hozzájuk menekültem?! Mert nem akartam, hogy tudják, újabb dologban mondtam csődöt!
Istenem, Petra, butaságokat beszélsz. – Átölelt és az ölébe húzott a kanapéra. – Nem mondtál csődöt. Én személy szerint nagyon büszke vagyok rád. Erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek. Teljesen egyedül leküzdöttél egy betegséget, amin az orvosok sem mindig tudnak segíteni; elvégezted az iskolát, úgy, hogy senki nem hitt benned; megvalósítottad az álmod és gyógypedagógus lettél, és megszöktél egy kapcsolatból, ami sokakat megölt volna.
De nem… én nem… nem tudom, tudnék-e beszélni velük.
Nehezemre esett ezt kimondani, de ez volt az igazság. Már a gondolatra is, hogy előttük állok, összeszorult a torkom.
Én tudom, hogy képes vagy rá. Ott leszek melletted és fogom a kezed, ha az kell.
Tényleg ott volt, és a kezemet is fogta.
Anyám első szava az volt, sajnálom, apámé az, kislányom.
Én nem tudtam megszólalni, de csak azért, mert már itt elbőgtem magam.
Nem indult kellemesen a beszélgetés, sem nekem, sem anyáméknak, de felettébb hasznosnak bizonyult. Kiderült, mindannyian önmagunkat hibáztattuk, szinte bujkáltunk egymás elől, holott csak le kellett volna ülnünk beszélgetni.
Hallgattam a mentegetőzésüket, hogy nem voltak jó szüleim, nem értették, mire van szükségem, nem támogattak, és rájöttem, csupán egyetlen hibát követtünk el, de azt közösen: nem osztottuk meg egymással a gondolatainkat. Vikivel máris többet beszéltem, mint a szüleimmel valaha, ami sokat elárult a kapcsolatunkról.
Amint erre rádöbbentem, ömleni kezdett belőlem a szó. Mindent elmeséltem, beszéltem a gyerekkori bizonytalanságomról és kétségbeesettségemről, a Zolival töltött hónapokról, Viktorról, Vikiről és a terveimről. Teljesen elképedtek, soha nem hallottak még ennyit beszélni.
Amikor ahhoz a részhez értem, Zoli hogyan lőtte meg Vikit, apám felugrott és járkálni kezdett.
Az a mocsok szemétláda! Bántani merészelte a kislányomat és az unokámat! Örülhet, hogy lecsukták, mert különben…
Milyen unokáról beszélsz, te bolondos vénember?
Hogyhogy milyenről, hát a kislányról, a Vikiről.
De hát ő nem az unokánk!
Még nem. De össze fognak házasodni, nem igaz, kislányom? Úgyhogy nyugodj bele, Marcsi, most már nagymama vagy.
Felkacagtam ezen a képtelen párbeszéden.
Viktor elmondta?
Nem, angyalom, semmit nem mondott, csak annyit, hogy egy barátod, és hogy jól vagy.
Akkor honnan tudod?
A vak is láthatja, kislányom, a homlokotokra is tetoválhatnátok, akkor sem lenne nyilvánvalóbb, hogy szeretitek egymást. Mi is így voltunk anyáddal, körülöttünk már mindenki tudta, amikor mi még csak sejtettük. Négy hónap, ennyi kellett, hogy megkérjem anyád kezét és újabb kettő, hogy igent mondjon.
Akkor én leköröztem, először alig hat hét után jelentettem ki, hogy feleségül akarom venni a lányát. Igaz, a válasz még nem biztos, mert Petra makacskodik.
De hát mire vársz, édes lányom?
Én, konkrétan rá – böktem Viktorra, mire belőle kirobbant a nevetés, apám pedig értetlenül megállt előttünk.
Akkor most megkért vagy sem?
Mint a mesében, igen is meg nem is.
Jaj, hagyd már őket, Barna, ez az ő dolguk.
Dehogy hagyom! Látni akarom az unokámat, az összeset, nem csak a készen kapottat, úgyhogy nem árt, ha csipkedik magukat.
Ünnepélyesen megígérem, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – jelentette ki Viktor, mire kapott egy emberes hátba veregetést, hogy majd' kiköpte a tüdejét.
Erre inni kellett, méghozzá igazi hazait. A nagy örömködésnek és fogadkozásnak az lett a vége, hogy nekem kellett hazavezetnem, másnap pedig még azelőtt kiosontam a szobából, mielőtt Viki ránk ronthatott volna, nehogy meglássa, hogy ivott az apja.
A reggeli kávém mellett végigvettem a látogatás minden mozzanatát. Feltűnt, hogy anyám visszafogott volt és kissé merev, apám pedig duplán közvetlen. Nem emlékeztem, ez régen is így volt-e. Rájöttem, egyáltalán nem ismerem a szüleimet, de arra is, hogy ezt mindenképp orvosolni akarom.
Meghívtuk őket az augusztusi utcabálra, amin mindenki ott volt, aki élt és mozgott a faluban és környékén. Hatalmas ramazuri volt, nappal vurstlival, este pedig élőzenés, táncos mulatsággal.
Még javában zajlott a vásár, a körhinták szünet nélkül forogtak, amikor Viktor váratlanul felszívódott mellőlem.
Nem tudjátok, hova tűnt?
Józsi fütyörészni kezdett, Zsuzsa, kezében a kicsivel, hirtelen rájött, hogy a fű növése a legérdekesebb látnivaló, Anna és Barbi egyszerre szaladtak Viki és Tomi után, anyámék pedig csak összemosolyogtak.
Titkosügynöknek vagy pókerjátékosnak ne menjetek, mert felkopik az állatok. Mit tervez?
A választ nem tőlük kaptam, hanem magától Viktortól, aki a kis színpadon állt, kezében mikrofonnal és rám kacsintott.
Rosszat sejtettem. Nem akartam feltűnést, akármit is szeretett volna elmondani, az kizárólag kettőnkre tartozott, nem erre a pletykás népségre.
A következő pillanatban felcsendült egy számomra ismeretlen dallam. Azt hittem, rázendít és énekelni kezd, de ennél sokkal meglepőbbet tett. A mikrofont a zsebébe szúrta és amikor megszólalt az énekes, ő tolmácsolni kezdte a dalt, méghozzá jelbeszéddel. Alig tudtam figyelni a szavak jelentésére, a szemem szinte azonnal könnybe lábadt.
Mikor tanulta ezt meg, hogyan és miért? A végére megnyugodtam annyira, hogy értelmezni tudtam az utolsó sorokat:

Fel kell állj, veled vagyok
vár még ránk százezer év,
ne hátra nézz.

Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Jöhet a tűz vagy jöhet a jég, hisz valaki megvéd már,
csak ne menekülj, ne félj, szemünkben a vágy, a szív az mindent lát.

A szív az mindent lát.”

Még fel sem ocsúdtam, amikor kezében a mikrofonnal megállt előttem a színpad szélén.
Tudom, ebben sem volt kérdés, csak kérés, de ezúttal az sem marad el. Petra, eltöltenéd velem azt a százezer évet? Figyelmeztetlek, ha megint azt mondod, még korai, akkor idehívom Péter atyát és itt helyben elveszlek feleségül. Van nálam nyugtató, lónyi dózis.
Nevetés harsant, én pedig lefagytam. Nem, ezt nem tehette, nem kérhette meg ennyi ember előtt a kezemet.
De megtette, és nem kegyelmezett, leugrott a fűre és szorosan elém állt, hogy ezúttal csak én halljam.
Petra, ne nézz így rám. Muszáj volt. Így, ha megint nemet mondasz is, bizonyítottam, hogy a szándékaim tisztességesek. Különben is, ide tartozol, ezek az emberek már a családod, mind szeretnek és elfogadnak. Maradj velem, légy a feleségem, légy Viki anyukája. Kérlek. Tudom, hogy félsz, de hidd el, ennek így kell lennie.
Nagy nehezen megtaláltam a hangom.
Egy feltétellel.
Bármit, amit csak kérsz.
Soha, de soha ne hozz többet ilyen helyzetbe.
Felszabadultan felkacagott és magához húzott.
Ezt nem ígérhetem, a lagziban is mind ott lesznek.
Erre már nekem is nevetnem kellett.
Ez igent jelent?
Igen, ez igent jelent.
Felkapott és megforgatott a levegőben, mire minden irányból éljenzés és taps harsant, majd, azt hiszem Józsi hangján, elhangzott az első „Csókot!” felkiáltás, amit tömeges kántálás követett. Mit volt mit tenni, teljesítettük a kérést. 




Befejező rész következik! 

2015. január 8., csütörtök

Sorsforduló – 20. rész

Petra –

Nyugodtan beszélgessetek, kicsim, itt leszünk, de nem fogunk hallani – súgtam Viki fülébe, amikor kiértünk a tanyára.
Magára hagytuk a legelőnél, de nem mentünk túl messzire. Megálltunk a kerítésnél, hogy láthassuk, és ő is minket, de már ne halljuk egymást.
Szerinted mit mondhat nekik? – kérdezte Viktor a lányát és a köré gyűlő állatokat figyelve.
Nem tudom, de nem is az a lényeg. Megnyugszik tőle, majd meglátod. És te is megnyugodnál, ha letudnád végre azt a bizonyos beszélgetést.
Összerándult már a gondolatára is. Zsebre vágta a kezét és nekidőlt a kerítésnek, de nem fordult el Vikitől.
Nem tudom rászánni magam. Egy kis részem még mindig fél. Úgy érzem, ha kimondjuk, elszakad a minket összefűző szoros kötelék.
Tudom, hogy nehéz, de az érzelmeitek nem fognak elmúlni a szavaktól, ha maga a tény nem befolyásolta őket. Higgy nekem.
Más is van. Nem tudom eldönteni, hogy azt is eláruljam-e neki, ki az igazi édesapja.
Józsi örülne neki – Közbe akart szólni, de felemeltem a kezem, hogy várjon. –, de a lényeg most az, hogy Viki mit akar. Ha rákérdez, mondd el neki, ha nem, egyelőre ne hozd szóba.
Rendben. Gyűjtök egy kis erőt, aztán megteszem, ígérem.
Oké, de lehetőleg még a huszadik születésnapja előtt.
Viki odaszaladt hozzánk, megfogta a kezemet és a környező fák felé mutatott. Az elmúlt napok apátiája után szinte remegett az izgatottságtól, szemében makacs eltökéltség és egy kis félelem bujkált.
Sétálni szeretnél? – Bólintott és húzni kezdett. – Apa nem jöhet?
Ezen elgondolkodott, aztán őt is megragadta.
Amikor kiértünk a fák közé, elengedte a kezünket, előre szaladt, majd megállt és a lombok magasát figyelve körbefordult. Már tudtam, mit akar, és azt is, nem biztos, hogy meg tudja tenni. Odaléptem mellé.
Együtt, jó? Viktor, gyere te is. Üvölteni fogunk.
Viktor értetlenül, de engedelmeskedett és odaállt mellénk, mire az apró ujjak újra szorosan rámarkoltak a felnőtt kapaszkodókra.
Háromig számolok, utána kiáltsuk, hogy Á. Ne fogjátok vissza magatokat, rendben? Egy, kettő, három, áááááá!
Torkom szakadtából üvöltöttem, nem is gondoltam volna, hogy nekem is ekkora szükségem volt rá. Közben hallottam Viki vékonyka és Viktor mély hangját, és a visszhangot, ahogy kiáltásunk ide-oda verődött a magasban a sziklák között.
Amikor elhallgattam, felszabadult vigyorral néztem le Vikire.
Ez klassz volt, máskor is megismételhetnénk.
Ő is fültől-fülig mosolyt küldött felém, az elsőt, a Zolival történtek óta. Úgy éreztem, repülni tudnék.
Mi volt ez, lányok, kinek van erősebb hangja verseny?
Csak egy kis feszültséglevezetés. Azt ne mondd, hogy neked nem esett jól!
Körbenézett és megvonta a vállát.
Tőlem akár most azonnal megismételhetjük.
Viki felkuncogott és mutatta, hogy rendben, ő is benne van a ráadásban.
Megint számolni kezdtem, Viki tátogva csatlakozott, én pedig elmosolyodtam – apró lépések, de fontosak. Üvöltöttünk, ahogy bírtunk, az a néhány állat is felriadt, amik valahogy elsőre még bírták a gyűrődést. Amikor elhallgattunk, olyan csend lett, hogy a fák levelei között köröző szél susogásán kívül semmit nem hallottunk. Igaz, az én fülem csengett, szóval lehet, hogy csak azért nem hallottam mást.
Nevetgélve indultunk haza. Hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy Viki újra a régi volt. Bár Viktort végig azzal nyugtattam a kórházban, hogy biztosan csak az idegen környezet teszi, aggódtam, hogy Zoli túl nagy kárt okozott, és nem csak a karjában. De szerencsére Viki erősebb, mint gondoltam.
A következő hetek újra boldog eseménytelenségben teltek, vagyis majdnem.
Viki vidám volt, a szokásos módon társalgott, és a konyhai sütögetések közben meg is szólalt. Gyanítottam, hogy a lovakkal is minden maradt a régiben. Sajnos a rémálmok is megmaradtak, bár egyre ritkultak az éjjeli ébredések.
Én, Viktor kérésére és hathatós meggyőzési módszerének köszönhetően, átköltöztem az ő szobájába. Viki nem tett rá megjegyzést, de reggelente továbbra is ő ébresztett, ami okozott némi kellemetlenséget.
Anna sokszor átjött, többször, mint szokott. Azt mondta, ráébredt, hogy túl kevés időt töltött a családjával, annak ellenére, hogy egy faluban éltek, és ezen mindenképpen változtatni akart.
Józsi is meglátogatott minket. Viktor nem örült, folyton Vikit leste, mit szól a dologhoz, én egyszerűen barátként kezeltem. Meghívtam a következő grillpartira és javasoltam, hogy hozzon magával valakit. Elfogadta a meghívást, hálás mosolya megérintett. Persze aztán meg is fizettem érte, mert jól összekaptunk Viktorral.
Hogy gondoltad, hogy csak úgy meghívod?!
Ezer bocsánat, elfelejtettem, hogy nincs döntési jogom. Legközelebb a menüt is veled állíttatom össze.
Tudod nagyon jól, hogy nem erre gondoltam. Ha rajtam múlna, már a feleségem lennél, és éppen annyi jogod van vendéget hívni, mint nekem. Nem a hatáskörödet kérdőjeleztem meg, hanem az ítélőképességedet.
Az más, máris jobban érzem magam. Nem vagyok elmeroggyant, csak meghívtam egy barátot a másik három mellé.
Persze tudtam, mi piszkálta Viktor csőrét, de azt akartam, ő mondja ki.
Ne forgasd ki a szavaimat! Ismered az érzéseimet, talán jobban, mint én magam, nem tudom, hogyan viszonyuljak Józsihoz, még nem emésztettem meg, hogy ő a lányom apja. Az Istenért, hiszen még azt sem dolgoztam fel, hogy nem én vagyok az, pedig azt évek óta tudom!
Tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy félsz, ugyanakkor tudom, hogy Józsi meg szeretné ismerni Vikit és a közelében akar lenni. Neked kellene a legjobban megértened őt. Szeretné a lányát, de nem lehet vele, nem lehet az apja, és nap, mint nap látja, hogy Viki téged tekint annak, téged szeret helyette. Nem vagyok én ellened, eszemben sincs olyat tenni, ami veszélyeztetné Viki velünk maradását. Józsi nem akarja elvenni tőled Vikit.
Honnan tudod?! Mi lesz, ha perre viszi, ha ragaszkodik a szülői jogaihoz?
Megtehetné, de nem fogja. Egyrészt, mert ahhoz túl tisztességes, másrészt, nem akar fájdalmat okozni Vikinek. És nem utolsó sorban azért, mert Melinda aláíratott vele egy nyilatkozatot, hogy nem formál jogot Vikire, kivéve, ha vele, mármint Melindával és veled is történne valami. Bár, nem tudom, ez mennyire hivatalos.
Viktor ledöbbent. Állt és csak tátogott.
Melinda… Miről beszélsz?
Józsi mesélte. Még előtted ismerték egymást, de szakítottak. Később összefutottak, akkor foganhatott Viki, de Melinda eltűnt. Mire megtalálta és felkereste, már négy hónapos terhes volt és a feleséged.
Akkor már több mint egy éve – számolt utána.
Sajnálom, de erről igazán nem Józsi tehet.
Úgy nézett rám, hogy inkább hátráltam egy lépést. Elszörnyedt magától, arcát a kezébe temette és megdörzsölte, majd a hajába túrt.
Ne haragudj. Mondd csak tovább.
Kérdőre vonta Melindát, aki elárulta neki, valóban lehetséges, hogy ő az apa, ugyanakkor azt is kijelentette, hogy nem akar elválni tőled, és ha Józsi elárulja neked, soha nem láthatja a lányát. Később, Viki születése előtt Melinda kereste meg őt, és aláíratta vele azt a nyilatkozatot. Az állt benne, hogy Józsi semmilyen körülmények között nem tart igényt Vikire, még akkor sem, ha vele történik valami. Az egyetlen kivétel az volt, ha Vikinek senkije nem marad.
Ha történne vele valami?!
Ez engem is érdekelne… Józsi azt mondta, nem tudja, mire gondolhatott, de emiatt sokáig azt hitte, te ölted meg Melindát.
Hát ezért volt ennyire ellenséges! Jézusom, azt hitte, én öltem meg a lánya anyját. Hogyhogy mégis nálam hagyta Vikit?
Ha jól tudom, egyszer megpróbálta elvenni.
Megdörzsölte az állát és bűntudatosan lerogyott a kanapéra.
Igaz. Közvetlenül Melinda halála után hullámvölgybe kerültem. Nem tudtam segíteni Melindán, gyötört a bűntudat, ráadásul Viki nem beszélt. Attól féltem, örökölte az anyja gyenge idegzetét és őt is elveszítem. Inni kezdtem, szinte minden este ájultra ittam magam, miután letettem Vikit. Józsi árgus szemmel figyelt, most már azt is tudom, miért, és amikor látta rajtam a jeleket, felkeresett. Közölte velem, ha nem állok le, kihívja a gyámügyeseket. Kiütöttem és elzavartam. Egy héttel később megjelent egy kosztümös nővel, aki azt mondta, környezettanulmányt kell készítenie. Megrémültem. Leálltam az ivással és bebizonyítottam, hogy képes vagyok ellátni Vikit és biztosítani tudok számára mindent, amire szüksége lehet. Utána minden haragomat Józsira zúdítottam, ő lett az italpótlék, rajta vezettem le a feszültséget. – Keserűen elvigyorodott. – Szinte minden találkozásunkkor összevesztünk, bármin, ami épp az eszembe jutott, és mivel ő sem rajongott értem, készséggel benne volt a játékban, egyáltalán nem törekedett a kapcsolatunk rendezésére.
Vagyis mindent megtett, hogy Viki boldog legyen és biztonságban éljen, anélkül, hogy felfedte volna magát. Nem gondolod, hogy megérdemli, hogy szerepet kapjon Viki életében, mondjuk a család barátjaként?
Percekig csak ült, arcát eltakarva. Amikor végül felnézett, láttam a szemében a gyötrődést és a félelmet, ami szíven ütött, de tudtam, hogy helyesen cselekedtem.
Szeretnék előtte beszélni Vikivel.
Ebben maradtunk, de nem tűztünk ki időpontot. A péntek azonban egyre közeledett.
Csütörtökön hamarabb jött haza a rendelőből, már a tartásán láttam, hogy rászánta magát. Felálltam Viki mellől a homokozóból és a verandára telepedtem.
Figyeltem, ahogy közeledik Vikihez. A szívem majd megszakadt értük, tudtam, ez most mindkettejüknek nagyon nehéz és fájdalmas lesz. Meglepődtem, amikor Viktor intett, hogy menjek oda.
Viki azt szeretné, ha te is itt lennél.
Ennek örülök, köszönöm, Viktória.
Viki odajött és amikor leguggoltam, az ölembe ült, így Viktor is kénytelen volt leereszkedni hozzánk. Rekedten kezdett bele.
Kicsim, tudom, hogy sok mindenen mentünk keresztül, de van valami, amit még feltétlenül meg kell beszélnünk. Emlékszel, amikor a múltkor arról beszéltem neked, történjék bármi, én mindig téged foglak a legjobban szeretni? Ez mindig így volt, és mindig is így lesz. Nem számít, hogy csak ketten vagyunk-e vagy hárman, esetleg még többen.
Megfogta a kezem, a másikat pedig Viki felé nyújtotta.
Vikinek elkerekedett a szeme, de nem szólt. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy rossz felé tapogatózott. Erről persze nem ő tehetett, hanem Viktor, amit egy szemforgatással jeleztem is neki. Válaszként vágott egy grimaszt, vett egy nagy levegőt és tovább szorította a kezünket – reméltem, Vikiét kevésbé, mert az enyém már fájt.
És az sem befolyásolja, hogy én vagyok-e az édesapád vagy sem, mert a szívemben én vagyok az, és ez számít.
Amint ezt kimondta, Viki megdermedt az ölemben. Simogattam a hátát, de nem hiszem, hogy egyáltalán észrevette. Kis teste átforrósodott és pillanatok alatt átizzadta a pólóját, amiből már tudtam, meg akar szólalni. Bíztam benne, hogy Viktor nem rontja el.
Tudod?
Olyan halkan kérdezte, hogy alig hallottam meg. Viktor szeme felcsillant, de témánál maradt.
Régóta tudom, kicsim, még nagyon pici voltál, amikor anyu elmondta nekem. De már akkor sem érdekelt. Szeretlek és itt vagyok, hiába tudom az igazat. Bárki bármit mond, én vagyok az apukád és az is maradok, amíg csak szükséged van rám, sőt még utána is, rendben?
Viki bólintott, kis teste ellazult, de még nem nyugodott meg.
Nem adsz oda az igazi apukámnak, hogy neked is lehessen saját családod?
Szerintem ez volt a leghosszabb mondat, amit Viktor hallott tőle, mióta meghalt Melinda, de becsületére legyen mondva, ez sem térítette el.
Te vagy az én igazi családom, meg a nagyi, és most már Petra is. És, ha lesznek kistestvéreid, ők is a családunkhoz tartoznak majd. És ők is imádni fognak téged, akárcsak én. Te leszel a nagy és okos nővérük, tőled fogják megtanulni, hogyan kell járni és játszani, hogyan lehet egyenesen felhúzni a zoknit és a harisnyát, és tőled lesik majd el azt is, hogyan kell beszélni.
Viki elgondolkodott és komolyan bólintott.
Rendben. De akkor sokat kell beszélnem. Cserfes leszek, mint Kriszta néni kislánya és be sem áll majd a szám, és mindenki idegeire fogok menni.
Viktor felengedett és nevetve megölelt minket.
Sose bánd, napsugár, az egyik legszebb hang a világon a tiéd, és én mindig örülök, ha hallom. Mercédeszről is csak viccből mondott ilyet az anyukája.
De kiabálnom nem kell, ugye? – Bizonytalan volt a hangja és kicsit kétségbeesett.
Viktor tanácstalanul nézett rám, így én feleltem.
Nem, ha nem akarsz, sőt én egyenesen megköszönöm, ha nem teszed, de csak azért, mert a hangos kiabálástól mindig megfájdul a fejem. Brrr, azt nem szeretem. De azért néha lehet, például örömünkben, vagy mondjuk a hullámvasúton. Ott én mindig kiabálok. És néha dühömben is szoktam, képzeld, apukáddal is kiabáltam már. – Direkt nem vettem róla tudomást, hogy ijedten elkerekedik a szeme. – Bizony, alaposan leordítottam a haját. De azért megpróbálom visszafogni magam, ha tudom, mert a mérges kiabálás nagyon nem szép dolog. Ráadásul, most már szeretem apukádat, szóval nem is akarok vele kiabálni. De persze még előfordulhat, ha valami olyat tesz, amivel…
Nem tudtam folytatni, mert Viktor ott, abban a pillanatban megcsókolt, nem törődve sem Viki jelenlétével, sem a kíváncsi szomszédokkal.
Én pedig akkor is így fogom majd be a szád – mondta, mikor elhúzódott.
Viki felkuncogott és mindkettőnket átölelt.
Petra, ha apa nem is igazából az apukám, de mégis az, akkor te is lehetsz az anyukám?
A döbbenettől szólni sem tudtam, de Viktor nagyon élvezte a helyzetet.
Ezt már én is mondtam neki. És képzeld, nem adott választ, pedig az nagyon illetlen dolog ám.
Mindketten engem néztek, én meg zavaromban azt sem tudtam, hova bújjak. Ez aljas dolog volt Viktortól, a lánya előtt nem mondhattam nemet. Igaz, nem is akartam, de akkor is korainak tartottam még.
Már most is úgy szeretlek, mintha a kislányom volnál, Viktória. Abban a pillanatban megszerettelek, amikor bemutatkoztál nekem. És apukádat is nagyon szeretem.
Ez most azt jelenti, hogy leszel az anyukám?
Majdnem elnevettem magam. Tisztára, mint az apja, nem hagyta magát.
Igen, azt jelenti. Nagyon szívesen lennék az anyukád.
Két akkora puszit kaptam, egyiket Vikitől, másikat Viktortól, hogy mindkét fülem csengeni kezdett.
Viktor elhúzódott és a szemembe nézett.
Ez azt is jelenti, hogy az én kérdésemre is igen a válasz?
Milyen kérdésedre?
Elnevette magát és megint megölelt.
Rendben, akkor csak várj.
Ígéret volt a javából. Szó szerint beleborzongtam.
Másnap összegyűlt a kis csapat, hogy kellemes ételek és italok mellett, még kellemesebb társaságban töltsük a délutánt, estét. Viki eleinte úgy viselkedett, mint mindig, csupán mutogatással kommunikált, de egyikünk sem tett rá megjegyzést. Aztán szépen lassan felengedett és elkezdett minket, engem és az apját szócsőnek használni, megsúgta nekünk, hogy mit mondjunk. Már ez is akkora előrelépésnek számított, hogy mindenki meg volt rökönyödve.
Anna hol engem, hol Vikit kémlelte hitetlenkedve, Barbi egyszerűen sokkot kapott, Tomi pedig egyfolytában kérdezgette Vikit, mert tetszett neki az új játék.
Kicsit féltem, mi lesz, ha megjönnek Józsiék, mert tudtam, hogy Viki nem igazán szimpatizál vele a fél évvel ezelőtti incidens miatt. A félelmem bizonyos szintig be is igazolódott, Viki eleinte semmilyen módon nem reagált rá. De Józsit ez egyáltalán nem érte váratlanul, vele eddig is így viselkedett.
Annál kínosabb volt, hogy amikor beengedtem őket, egy pillanatra az egész társaság megfagyott, a levegő legalább tíz fokot hűlt.
Józsi egy feltűnően állapotos, visszahúzódó, fiatal nőt hozott magával, akit egyikünk sem ismert, tehát biztosan nem helybéli volt. A bemutatásokat celebrálva úgy érzetem magam, mint egy műsorvezető, akinek az a dolga, hogy életben tartsa a társalgást. Már izzadtam az erőfeszítéstől, amikor Viktor megkegyelmezett és megkérdezte, honnan ismerik egymást Zsuzsával.
Józsi a lányra nézett, mire az vállat vont.
Zsuzsát még a városban ismertem meg, amikor járőrként egyszer a házukhoz riasztottak betörés miatt. Hét hónapja segítségért fordult hozzám, én segítettem, most pedig itt vagyunk. A kicsi születése utánra tervezzük az esküvőt.
Anna jelentőségteljesen a mindenórás pocakra nézett, mire Zsuzsa elpirult, Józsi pedig elnevette magát.
Nem, a gyerek nem az enyém, legalábbis biológiailag. Igazán stílszerű, nem?
Esküszöm, nem az enyém! – nyögte be Viktor, mire mindketten harsány hahotában törtek ki.
Szegény Zsuzsa végképp nem tudta hova tenni a dolgot, kicsit meg is sértődött, de én örültem. Ha már nevetni is tudtak a dolgon, az azt jelentette, hogy kezdték elfogadni a helyzetet, és egymást.
Zsuzsát gyorsan bevontam a társalgásba, és Józsi is sugdosott valamit a fülébe, amitől láthatóan megnyugodott, így a hangulat újra normalizálódott. Látva apja jókedvét és a Józsival cserélt vállveregetéseket, lassan Viki is felengedett.
Tisztában voltam vele, hogy Józsira és Viktorra vár még egy nehéz beszélgetés, de azt is tudtam, hogy most már megoldják. Valószínűleg tettlegesség nélkül.




Folytatása következik!