Hihetetlen, de nyertem...
Diana indított nemrég egy pályázatot, Piros lámpa címmel, amire én is bátorkodtam beküldeni egy novellát, és képzeljétek, 1. helyezést értem el!!!! Alig tudom elhinni, hogy 18 alkotás közül az enyémet ítélték a legjobbnak!
Majd holnap (vagyis ma :-S) felülbírálom a döntésüket, amikor rávetem magam a sok olvasnivalóra! :-)
Addig is, itt az én "Piros lámpám"!
Jó szórakozást! :-D
Piros lámpa
Majdnem elsírtam magam, amikor felébredtem. Igazságtalanság, hogy egy ilyen fantasztikus álom, csak úgy, egyszerűen véget ér.
– Rohadt vekker! – olyan dühösen csaptam rá az ébresztőórára, hogy végre elhallgattassam, mintha az tehetne arról, hogy fel kellett ébrednem.
Az elmúlt fél évben, körülbelül húsz órát tettem tönkre hasonlóképpen. De mostanában ez már nem olyan nagy probléma, inkább a napi rutin része. Ahogy kikászálódtam az ágyból, fogtam a kissé gyengélkedő ketyegőt, kimentettem belőle a még tökéletes erőnlétnek örvendő elemeket, és a fürdőbe menet kidobtam a szerkezetet a kukába. A húgom, és egyben a legjobb barátnőm, aki jó kapcsolatunkban bízva nem átallja kifigurázni általa felfedezett hibáimat, huszonnyolcadik születésnapomra, a családdal összefogva, egy kamionnyi ócska ébresztőórát vett nekem ajándékba. Na, jó, annyit talán mégse, de majdnem. Nálam nem is fértek el, így anyuék kertvárosi házának egyik, lomosnak használt garázsában tárolom őket, amiből hétvégi látogatásaim során hozok mindig egy hétre való mennyiséget. Minőségüket tekintve se bírnák sokkal tovább, de nálam kifejezetten egyszer használatosak.
Mire ezt végiggondoltam, és ezzel valamelyest fel is vidítottam magam, már lezuhanyoztam felöltöztem és a reggeli kávémat kortyolgatva szobroztam a konyhaszekrény előtt.
– Kukoricapehely, vagy pirítós? – mormoltam magam elé, majd döntésre jutva lekaptam az előbbi dobozát a polcról.
Kiporcióztam magamnak egy adagot a gyagyás képpel vigyorgó hatalmas bögrébe, nyakon öntöttem egy kis tejjel és betettem a mikróba. Igen, a mikróba. Én melegen szeretem. Így még éppen roppanós marad a pehely, de nem annyira, hogy az ember úgy érezze, a saját fogait ropogtatja. Ráadásul, állítólag így megemészteni is könnyebb. Igaz, erről tudományos értekezést még nem olvastam. Könnyű kis reggelim végeztével gyorsan elöblítettem a tálkát és már rohantam is le a lépcsőn. A nyolcadikról. A lift, mint oly sokszor, ma is egy „Üzemen kívül!” feliratú táblával adta hírül, hogy ő bizony sztrájkol. Nem hibáztattam érte. Láttam én már abban a fülkében cigi csikktől kezdve, használt kondomon át, kutyaszarig mindent. Ezek után a hihetetlen gyorsasággal gyarapodó obszcén feliratok, amik a falát borították, már szóra sem érdemesek. Nem is szívesen használtam, még akkor sem, ha valami csoda folytán épp működött. Így jár az ember, ha a gettóban lakik. Ok, nem szó szerint a gettóban. Mondjuk úgy, hogy a gettó külvárosában, ha lehet így fogalmazni egy városrész esetében. Ez egy néhány utcából álló terület a tényleges gettó és a kertváros között. Anyámék állandóan fel is hánytorgatják, hogy a családi fészket elhagyva, miért éppen ide költöztem. Egyre azt szorgalmazzák, hogy menjek hozzá apám főnökének a fiához és akkor a legdrágább környéken lakhatnék, a legdrágább villában, és a legdrágább autó lenne a fenekem alatt… De őszintén szólva, én itt sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint a puccos milliomos negyedben. Ezt példázza a múltkori eset is. Hazafelé tartottam a stúdióból, amikor a sötétből hirtelen egy tucat suhanc termett előttem és nem éppen udvarias hangnemben, felemlegetve már rég halott fel- és még meg sem született lemenőimet, valamint az összes szenteket, arra kértek, adjam át az értékeimet. Némi csoportterápiát is kilátásba helyeztek, arra az esetre, ha nem tetszene az ötletük. Ekkor jelent meg az egyik házbéli lakó, öccsével, sógorával és hűséges sleppjével együtt. Azonnal felmérték a helyzetet, és teljes mellszélességgel felsorakoztak mögöttem. Egyetlen további hangos szó nélkül elkergették a támadóimat. Igaz, utána ők vették el a táskámat, de a veszteséget betudtam a közös költségbe. És ők legalább nem akartak bántani. Ráadásul ellenszolgáltatás gyanánt egészen hazáig kísértek, némelyikük még udvarolni is próbált. Ha villanegyedben sétálva találkoztam volna össze velük (ami könnyen megeshetett volna, mert oda járnak „dolgozni”), valószínűleg nem csak a Prada utánzatom bánta volna a randevút. De ezt anya semmiképp se tudhatta meg, mert ő biztos, hogy a saját elméletét látta volna beigazolódni a történtek által. Nem is értem. Na, mindegy.
Az utcán sétálva már az járt a fejemben, hogy mint mindig, ma is Ő lesz az első, akit megpillantok az épületbe lépve, ahogy a kávégép előtt vár rám. Mikor először egymásba botlottunk, elaludtam (akkor még nem volt azonnali vekker utánpótlásom), és nem volt időm otthon kávézni. Azóta ugyan minden áldott reggel elfogyasztottam kis konyhámban a napi adag élénkítőmet, mert anélkül teljesen hasznavehetetlen vagyok, de azért menetrendszerűen megjelentem az automatánál, csak, hogy lássam, és válthassak vele néhány szót. Ennek az volt az ára, hogy egész nap pörögtem, mint a búgócsiga, este viszont félholtan zuhantam be az ágyba. Mivel azonban Ő semmi jelét nem adta, hogy érdeklődne irántam, a reggeli közös kávézás volt az egyetlen lehetőségem, hogy együtt legyek vele.
Beléptem a forgóajtón és földbegyökerezett a lábam. Senki nem állt a kávégépnél. Még Ő sem! Ez hogy lehet? Talán csak nem beteg? Vagy baleset érte? Rémesebbnél rémesebb képsorok játszódtak le a fejemben, mire felértem a stúdióba. Azért nem csak rossz dolgok jutottak eszembe. Az például kifejezetten pozitív, hogy ma nem kellett túladagolnom a koffeint. És az se rossz, hogy kezdésig maradt tíz fölös percem, ami pont elég lesz arra, hogy felhívjam a húgomat. Belevetettem magam a keverőpult előtti forgószékbe, előkaptam a mobilom, tárcsáztam, és kihangosítva letettem az asztalra, hogy közben átnyálazhassam a postámat. Első csengetésre felvette, pletykára éhesen, mint mindig. Hallottam, hogy a háttérben szól nála a rádió. A híradó szignáljából ítélve, a mi sávunkat hallgatta.
– Szia, Hugi! El se tudod képzelni, milyen fantasztikus álmom volt! – vágtam bele rögtön a közepébe.
– Fogadjunk, hogy el tudom – válaszolta flegmán. – Megint Róla álmodtál, igaz?
– Úgy csinálsz, mintha mindennapos lenne – háborogtam.
– Nem, Nővérkém, nem mindennapos, csak úgy öt napból négyszer fordul elő – nevetett fel. – De elárulom, még fantasztikusabb lenne, ha elmozdulnátok végre a kávégép mellől.
– Lehet, hogy már el is mozdultunk. Csak épp más-más irányba – sóhajtottam bánatosan. – Ma nem volt ott…
– Jaj, de pesszimista vagy! Ennek ezer és egy oka lehet. Valószínűleg egyszerűen elaludt.
– Fél év alatt egyszer se aludt még el…
– Egyszer mindent el kell kezdeni – bölcselkedett. – Meséld el inkább az álmodat.
– Nem publikus – kuncogtam bele a telefonba.
– Na, ne! Már megint? Most már tényleg szívesen megismerném azt a férfit, aki így beindította a fantáziádat… Te, a stúdióból beszélsz? – váltott hirtelen témát.
– Persze. Miért kérded?
– Rohadt vekker! – olyan dühösen csaptam rá az ébresztőórára, hogy végre elhallgattassam, mintha az tehetne arról, hogy fel kellett ébrednem.
Az elmúlt fél évben, körülbelül húsz órát tettem tönkre hasonlóképpen. De mostanában ez már nem olyan nagy probléma, inkább a napi rutin része. Ahogy kikászálódtam az ágyból, fogtam a kissé gyengélkedő ketyegőt, kimentettem belőle a még tökéletes erőnlétnek örvendő elemeket, és a fürdőbe menet kidobtam a szerkezetet a kukába. A húgom, és egyben a legjobb barátnőm, aki jó kapcsolatunkban bízva nem átallja kifigurázni általa felfedezett hibáimat, huszonnyolcadik születésnapomra, a családdal összefogva, egy kamionnyi ócska ébresztőórát vett nekem ajándékba. Na, jó, annyit talán mégse, de majdnem. Nálam nem is fértek el, így anyuék kertvárosi házának egyik, lomosnak használt garázsában tárolom őket, amiből hétvégi látogatásaim során hozok mindig egy hétre való mennyiséget. Minőségüket tekintve se bírnák sokkal tovább, de nálam kifejezetten egyszer használatosak.
Mire ezt végiggondoltam, és ezzel valamelyest fel is vidítottam magam, már lezuhanyoztam felöltöztem és a reggeli kávémat kortyolgatva szobroztam a konyhaszekrény előtt.
– Kukoricapehely, vagy pirítós? – mormoltam magam elé, majd döntésre jutva lekaptam az előbbi dobozát a polcról.
Kiporcióztam magamnak egy adagot a gyagyás képpel vigyorgó hatalmas bögrébe, nyakon öntöttem egy kis tejjel és betettem a mikróba. Igen, a mikróba. Én melegen szeretem. Így még éppen roppanós marad a pehely, de nem annyira, hogy az ember úgy érezze, a saját fogait ropogtatja. Ráadásul, állítólag így megemészteni is könnyebb. Igaz, erről tudományos értekezést még nem olvastam. Könnyű kis reggelim végeztével gyorsan elöblítettem a tálkát és már rohantam is le a lépcsőn. A nyolcadikról. A lift, mint oly sokszor, ma is egy „Üzemen kívül!” feliratú táblával adta hírül, hogy ő bizony sztrájkol. Nem hibáztattam érte. Láttam én már abban a fülkében cigi csikktől kezdve, használt kondomon át, kutyaszarig mindent. Ezek után a hihetetlen gyorsasággal gyarapodó obszcén feliratok, amik a falát borították, már szóra sem érdemesek. Nem is szívesen használtam, még akkor sem, ha valami csoda folytán épp működött. Így jár az ember, ha a gettóban lakik. Ok, nem szó szerint a gettóban. Mondjuk úgy, hogy a gettó külvárosában, ha lehet így fogalmazni egy városrész esetében. Ez egy néhány utcából álló terület a tényleges gettó és a kertváros között. Anyámék állandóan fel is hánytorgatják, hogy a családi fészket elhagyva, miért éppen ide költöztem. Egyre azt szorgalmazzák, hogy menjek hozzá apám főnökének a fiához és akkor a legdrágább környéken lakhatnék, a legdrágább villában, és a legdrágább autó lenne a fenekem alatt… De őszintén szólva, én itt sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint a puccos milliomos negyedben. Ezt példázza a múltkori eset is. Hazafelé tartottam a stúdióból, amikor a sötétből hirtelen egy tucat suhanc termett előttem és nem éppen udvarias hangnemben, felemlegetve már rég halott fel- és még meg sem született lemenőimet, valamint az összes szenteket, arra kértek, adjam át az értékeimet. Némi csoportterápiát is kilátásba helyeztek, arra az esetre, ha nem tetszene az ötletük. Ekkor jelent meg az egyik házbéli lakó, öccsével, sógorával és hűséges sleppjével együtt. Azonnal felmérték a helyzetet, és teljes mellszélességgel felsorakoztak mögöttem. Egyetlen további hangos szó nélkül elkergették a támadóimat. Igaz, utána ők vették el a táskámat, de a veszteséget betudtam a közös költségbe. És ők legalább nem akartak bántani. Ráadásul ellenszolgáltatás gyanánt egészen hazáig kísértek, némelyikük még udvarolni is próbált. Ha villanegyedben sétálva találkoztam volna össze velük (ami könnyen megeshetett volna, mert oda járnak „dolgozni”), valószínűleg nem csak a Prada utánzatom bánta volna a randevút. De ezt anya semmiképp se tudhatta meg, mert ő biztos, hogy a saját elméletét látta volna beigazolódni a történtek által. Nem is értem. Na, mindegy.
Az utcán sétálva már az járt a fejemben, hogy mint mindig, ma is Ő lesz az első, akit megpillantok az épületbe lépve, ahogy a kávégép előtt vár rám. Mikor először egymásba botlottunk, elaludtam (akkor még nem volt azonnali vekker utánpótlásom), és nem volt időm otthon kávézni. Azóta ugyan minden áldott reggel elfogyasztottam kis konyhámban a napi adag élénkítőmet, mert anélkül teljesen hasznavehetetlen vagyok, de azért menetrendszerűen megjelentem az automatánál, csak, hogy lássam, és válthassak vele néhány szót. Ennek az volt az ára, hogy egész nap pörögtem, mint a búgócsiga, este viszont félholtan zuhantam be az ágyba. Mivel azonban Ő semmi jelét nem adta, hogy érdeklődne irántam, a reggeli közös kávézás volt az egyetlen lehetőségem, hogy együtt legyek vele.
Beléptem a forgóajtón és földbegyökerezett a lábam. Senki nem állt a kávégépnél. Még Ő sem! Ez hogy lehet? Talán csak nem beteg? Vagy baleset érte? Rémesebbnél rémesebb képsorok játszódtak le a fejemben, mire felértem a stúdióba. Azért nem csak rossz dolgok jutottak eszembe. Az például kifejezetten pozitív, hogy ma nem kellett túladagolnom a koffeint. És az se rossz, hogy kezdésig maradt tíz fölös percem, ami pont elég lesz arra, hogy felhívjam a húgomat. Belevetettem magam a keverőpult előtti forgószékbe, előkaptam a mobilom, tárcsáztam, és kihangosítva letettem az asztalra, hogy közben átnyálazhassam a postámat. Első csengetésre felvette, pletykára éhesen, mint mindig. Hallottam, hogy a háttérben szól nála a rádió. A híradó szignáljából ítélve, a mi sávunkat hallgatta.
– Szia, Hugi! El se tudod képzelni, milyen fantasztikus álmom volt! – vágtam bele rögtön a közepébe.
– Fogadjunk, hogy el tudom – válaszolta flegmán. – Megint Róla álmodtál, igaz?
– Úgy csinálsz, mintha mindennapos lenne – háborogtam.
– Nem, Nővérkém, nem mindennapos, csak úgy öt napból négyszer fordul elő – nevetett fel. – De elárulom, még fantasztikusabb lenne, ha elmozdulnátok végre a kávégép mellől.
– Lehet, hogy már el is mozdultunk. Csak épp más-más irányba – sóhajtottam bánatosan. – Ma nem volt ott…
– Jaj, de pesszimista vagy! Ennek ezer és egy oka lehet. Valószínűleg egyszerűen elaludt.
– Fél év alatt egyszer se aludt még el…
– Egyszer mindent el kell kezdeni – bölcselkedett. – Meséld el inkább az álmodat.
– Nem publikus – kuncogtam bele a telefonba.
– Na, ne! Már megint? Most már tényleg szívesen megismerném azt a férfit, aki így beindította a fantáziádat… Te, a stúdióból beszélsz? – váltott hirtelen témát.
– Persze. Miért kérded?
– Mert adásban vagy, drága Nővérkém.
– Már hogy lennék adásban! Azt jelezné nekem a… Ég a piros lámpa! – nyögtem döbbenten.
– Akkor jó – sóhajtott fel a húgom a vonal másik végén. – Már kezdtem azt hinni, valami baj van a fülemmel, hogy sztereoban hallak. Szóval mi…
– Bocs, de le kell tennem – szakítottam félbe jéghideg hangon. – Vérengzésre készülök, és nem lenne jó, ha azt is élőben közvetítenénk.
Felpattantam a székből és kirontottam a folyosóra, közben a szemem sarkából érzékeltem, hogy az üvegfal túloldalán a kollégák ugyanezt teszik, menekülési célzattal.
– Mindenki, állj! – kiáltottam rájuk, mire megtorpantak és bűnbánó arccal felém fordultak.
– Mellőzhetitek a hatalmas boci szemeket, nem hat meg! Mégis, hogy képzeltétek ezt?! – támadtam rájuk.
– Mi csak szerettünk volna segíteni nektek, hogy…
– Jézusom! – kaptam a szám elé a kezem, ahogy rájöttem, mit is hallott pár perce a fél város. – Szerencsétek, hogy Ő nem hallhatta, különben kite…
– De, ami azt illeti, hallottam – szólalt meg az ismerős, bizsergető hang a hátam mögül.
Megpördültem, és ott állt Ő, zavartan mosolyogva az ajtóban, két kávés pohárral a kezében.
– A srácok szóltak, hogy elromlott a kávégép. Ezt neked hoztam – nyújtotta felém az egyiket.
– Neee!
Mindketten meglepetten fordultunk a többiek felé az össznépi tiltakozás hallatán.
– Haver, oda ne add neki – szólalt meg egyikük.
– Ki vele, mi ez az egész?! – vontam kérdőre őket.
– Már nagyon untuk a felturbózott változatodat. Egy perc nyugtunk nem volt. Gondoltuk, ha végre összejönnétek, akkor rendeződnek a dolgok és leállsz a dupla kávéval.
– Szóval direkt küldtetek a kávézóba, mert tudtátok, hogy ott ezt a rádiót hallgatják? – nevetett fel mellettem álmaim pasija, mire a kollégák buzgón bólogatni kezdtek, és megkönnyebbülten vigyorogtak, hogy a jelek szerint mégse lesznek feltrancsírozva.
– De honnan a túróból tudtátok, hogy Róla fogok beszélni a húgommal? – kérdeztem döbbenten.
– Sehonnan. Eredetileg úgy terveztük, hogy valamelyikünk jól kifaggat, de ez így még jobb volt! Szóval perverz álmaid vannak Róla, mi? – ugráltatta a szemöldökét halni vágyó informatikusunk.
Már éleztem a körmeimet, amikor hirtelen meleg kezek siklottak a derekamra és megforgattak a tengelyem körül. Felnéztem azokba a gyönyörű tengerzöld szemekbe és azonnal elfelejtettem, mit is akartam egy másodperccel korábban.
– Ez engem is érdekelne. Szóval, hogy is volt az az álom?
De válaszra már nem jutott időm, mert a szám mással volt elfoglalva.
Néhány nappal később…
– Ezt hallgasd – fordult felém a kolléganőm, néhány kinyomtatott papírlappal a kezében. – „Hé, folytassátok má’ azt a szappanoperát, vagy mit! Az nem járja, hogy felcsigázzátok az embert, aztán meg síri csend! Mi lett a csaj álmaival?” Itt egy másik. „Tisztelt Cím! Tudom, hogy nem a mi füleinknek szánták azt a beszélgetést, és teljesen megértem, ha nem válaszol, hiszen ez valóban magánügy, de ha mégis megszánna egy romantikára vágyó hallgatót, megírná nekem, hogyan végződött a történet? Ugye Happy lett az End?” És még ezrével olvashatnám neked a hasonló leveleket, kéréseket. Tudod, hogy aznap volt a legmagasabb a hallgatottságunk?
– Olvasd a számról! N E M É R D E K E L! Nem fogtok az életemből rádiójátékot csinálni! Téma lezárva!
Néhány hónappal később…
– …tehát, akinek ébresztőórára van szüksége, az forduljon hozzánk bizalommal! Notórius késők számára ajándéknak is tökéletes! Most egy kis reklám következik, de utána visszajövök, az Önök kedvenc zenéivel!
A rádió főnöksége beleegyezett, hogy az éteren keresztül felajánlhassam feleslegessé vált vekker arzenálomat. Nekem ugyanis nem volt többé szükségem rájuk. Mostanában egyáltalán nem bántam, ha fel kellett ébrednem. Sőt!
Résnyire nyílt az ajtó és kedvesem kedvesen mosolyogva bekukkantott.
– Bejöhetek?
– Persze! Épp reklám blokk megy – invitáltam beljebb. – Mi járatban? – leheltem apró csókot a szájára.
– Szeretnék kérdezni valamit – kezdte bizonytalan hangon.
– Csak rajta! Nem harapok! Annál nem lehet nehezebb, mint amikor azt akartad, hogy költözzek hozzád! Apropó! Anyám azóta is hálaimákat rebeg! Azt mondta, szentté avattat!
– Azt inkább ne! Nekem más ötletem van! Cserébe befogadhatna a családba!
– Nem vagy te már kicsit túlkoros az örökbefogadáshoz? – kerekedtek el a szemeim.
– Nem éppen így értettem, de úgy látom, nem áll szándékodban megkönnyíteni a dolgomat.
Összehúzott szemekkel méregettem, és próbáltam kitalálni, hova akar kilyukadni. A következő mozdulata nagy segítségemre volt, hogy leessen végre a húsz fillér. Tátott szájjal bámultam, ahogy féltérdre ereszkedett és felém nyújtotta a kezét, melyben egy apró, vörös bársonydobozkát tartott.
– Hozzám jössz feleségül?
Vigyorgó fejek jelentek meg az üveg túloldalán, ami azonnali válaszadásra ösztönzött.
– Csak, ha most rögtön felállsz onnan – feleltem.
– Hé, épp most kértem meg a kezedet, és te csak ennyit tudsz mondani? – méltatlankodott.
– Mindenki minket bámul – hívtam fel a figyelmét a nyilvánvalóra.
– Kit érdekel Mindenki? Engem csak Te érdekelsz! Ha nem adsz most azonnal konkrét választ, kénytelen leszel visszavásárolni az óráidat – húzott magához megjátszott felháborodással.
– Semmiképp! Azok nem tudnak olyan finom kávét főzni – bújtam hozzá közelebb.
– Szóval?
– Szóval és tettel – nyújtottam csókra a számat.
A következő pillanatban rezegni kezdett a farzsebem.
– Most ne, Hugi! Fontosabb dolgom van! – fogadtam a hívást morcosan.
– Jó, jó, csak azt akartam mondani, hogy gratulálok! – rikkantott a telefonba.
– Honnan a fe…?
De nem volt szükség rá, hogy befejezzem a kérdést, mert megláttam az ajtó fölött világító piros lámpát. Mielőtt azonban támadásba lendülhettem volna, szívszerelmem befejezte a megkezdett mozdulatot, így már csak az villant át az agyamon, milyen szerencse, hogy nem a televíziónak dolgozom.
– Már hogy lennék adásban! Azt jelezné nekem a… Ég a piros lámpa! – nyögtem döbbenten.
– Akkor jó – sóhajtott fel a húgom a vonal másik végén. – Már kezdtem azt hinni, valami baj van a fülemmel, hogy sztereoban hallak. Szóval mi…
– Bocs, de le kell tennem – szakítottam félbe jéghideg hangon. – Vérengzésre készülök, és nem lenne jó, ha azt is élőben közvetítenénk.
Felpattantam a székből és kirontottam a folyosóra, közben a szemem sarkából érzékeltem, hogy az üvegfal túloldalán a kollégák ugyanezt teszik, menekülési célzattal.
– Mindenki, állj! – kiáltottam rájuk, mire megtorpantak és bűnbánó arccal felém fordultak.
– Mellőzhetitek a hatalmas boci szemeket, nem hat meg! Mégis, hogy képzeltétek ezt?! – támadtam rájuk.
– Mi csak szerettünk volna segíteni nektek, hogy…
– Jézusom! – kaptam a szám elé a kezem, ahogy rájöttem, mit is hallott pár perce a fél város. – Szerencsétek, hogy Ő nem hallhatta, különben kite…
– De, ami azt illeti, hallottam – szólalt meg az ismerős, bizsergető hang a hátam mögül.
Megpördültem, és ott állt Ő, zavartan mosolyogva az ajtóban, két kávés pohárral a kezében.
– A srácok szóltak, hogy elromlott a kávégép. Ezt neked hoztam – nyújtotta felém az egyiket.
– Neee!
Mindketten meglepetten fordultunk a többiek felé az össznépi tiltakozás hallatán.
– Haver, oda ne add neki – szólalt meg egyikük.
– Ki vele, mi ez az egész?! – vontam kérdőre őket.
– Már nagyon untuk a felturbózott változatodat. Egy perc nyugtunk nem volt. Gondoltuk, ha végre összejönnétek, akkor rendeződnek a dolgok és leállsz a dupla kávéval.
– Szóval direkt küldtetek a kávézóba, mert tudtátok, hogy ott ezt a rádiót hallgatják? – nevetett fel mellettem álmaim pasija, mire a kollégák buzgón bólogatni kezdtek, és megkönnyebbülten vigyorogtak, hogy a jelek szerint mégse lesznek feltrancsírozva.
– De honnan a túróból tudtátok, hogy Róla fogok beszélni a húgommal? – kérdeztem döbbenten.
– Sehonnan. Eredetileg úgy terveztük, hogy valamelyikünk jól kifaggat, de ez így még jobb volt! Szóval perverz álmaid vannak Róla, mi? – ugráltatta a szemöldökét halni vágyó informatikusunk.
Már éleztem a körmeimet, amikor hirtelen meleg kezek siklottak a derekamra és megforgattak a tengelyem körül. Felnéztem azokba a gyönyörű tengerzöld szemekbe és azonnal elfelejtettem, mit is akartam egy másodperccel korábban.
– Ez engem is érdekelne. Szóval, hogy is volt az az álom?
De válaszra már nem jutott időm, mert a szám mással volt elfoglalva.
Néhány nappal később…
– Ezt hallgasd – fordult felém a kolléganőm, néhány kinyomtatott papírlappal a kezében. – „Hé, folytassátok má’ azt a szappanoperát, vagy mit! Az nem járja, hogy felcsigázzátok az embert, aztán meg síri csend! Mi lett a csaj álmaival?” Itt egy másik. „Tisztelt Cím! Tudom, hogy nem a mi füleinknek szánták azt a beszélgetést, és teljesen megértem, ha nem válaszol, hiszen ez valóban magánügy, de ha mégis megszánna egy romantikára vágyó hallgatót, megírná nekem, hogyan végződött a történet? Ugye Happy lett az End?” És még ezrével olvashatnám neked a hasonló leveleket, kéréseket. Tudod, hogy aznap volt a legmagasabb a hallgatottságunk?
– Olvasd a számról! N E M É R D E K E L! Nem fogtok az életemből rádiójátékot csinálni! Téma lezárva!
Néhány hónappal később…
– …tehát, akinek ébresztőórára van szüksége, az forduljon hozzánk bizalommal! Notórius késők számára ajándéknak is tökéletes! Most egy kis reklám következik, de utána visszajövök, az Önök kedvenc zenéivel!
A rádió főnöksége beleegyezett, hogy az éteren keresztül felajánlhassam feleslegessé vált vekker arzenálomat. Nekem ugyanis nem volt többé szükségem rájuk. Mostanában egyáltalán nem bántam, ha fel kellett ébrednem. Sőt!
Résnyire nyílt az ajtó és kedvesem kedvesen mosolyogva bekukkantott.
– Bejöhetek?
– Persze! Épp reklám blokk megy – invitáltam beljebb. – Mi járatban? – leheltem apró csókot a szájára.
– Szeretnék kérdezni valamit – kezdte bizonytalan hangon.
– Csak rajta! Nem harapok! Annál nem lehet nehezebb, mint amikor azt akartad, hogy költözzek hozzád! Apropó! Anyám azóta is hálaimákat rebeg! Azt mondta, szentté avattat!
– Azt inkább ne! Nekem más ötletem van! Cserébe befogadhatna a családba!
– Nem vagy te már kicsit túlkoros az örökbefogadáshoz? – kerekedtek el a szemeim.
– Nem éppen így értettem, de úgy látom, nem áll szándékodban megkönnyíteni a dolgomat.
Összehúzott szemekkel méregettem, és próbáltam kitalálni, hova akar kilyukadni. A következő mozdulata nagy segítségemre volt, hogy leessen végre a húsz fillér. Tátott szájjal bámultam, ahogy féltérdre ereszkedett és felém nyújtotta a kezét, melyben egy apró, vörös bársonydobozkát tartott.
– Hozzám jössz feleségül?
Vigyorgó fejek jelentek meg az üveg túloldalán, ami azonnali válaszadásra ösztönzött.
– Csak, ha most rögtön felállsz onnan – feleltem.
– Hé, épp most kértem meg a kezedet, és te csak ennyit tudsz mondani? – méltatlankodott.
– Mindenki minket bámul – hívtam fel a figyelmét a nyilvánvalóra.
– Kit érdekel Mindenki? Engem csak Te érdekelsz! Ha nem adsz most azonnal konkrét választ, kénytelen leszel visszavásárolni az óráidat – húzott magához megjátszott felháborodással.
– Semmiképp! Azok nem tudnak olyan finom kávét főzni – bújtam hozzá közelebb.
– Szóval?
– Szóval és tettel – nyújtottam csókra a számat.
A következő pillanatban rezegni kezdett a farzsebem.
– Most ne, Hugi! Fontosabb dolgom van! – fogadtam a hívást morcosan.
– Jó, jó, csak azt akartam mondani, hogy gratulálok! – rikkantott a telefonba.
– Honnan a fe…?
De nem volt szükség rá, hogy befejezzem a kérdést, mert megláttam az ajtó fölött világító piros lámpát. Mielőtt azonban támadásba lendülhettem volna, szívszerelmem befejezte a megkezdett mozdulatot, így már csak az villant át az agyamon, milyen szerencse, hogy nem a televíziónak dolgozom.
Szia!
VálaszTörlésHát még nem néztem meg a versenytársakat, de szerintem jogosan érdemelted meg az első helyezést. XD
Újat hoztál, azt tudod, ugye? Mintha nem is az a Diara írta volna ezt a novellát, mint a korábbiakat.
Vicces a stílus, lendületesek a párbeszédek, kereke a történet. Nagyon jól sikerült.
Gratula! :-)
:-D Megint egy újabb Diara? A végén még kiderül, hogy skizofrén vagyok... :-S :-D Ez van, ha megszáll az ihlet! :-)
VálaszTörlésViccet félretéve, örülök, hogy sikerült visszaadnom, amit szerettem volna!
Köszönöm a dicsérő szavakat! Nagyon jól esik! :-)
Elolvastam és mondhatom nagyon jól sikerült:) Szeretem az ilyen könnyed kis szerelmi románcokat és ezt te nagyon jól visszaadtad. Aranyos volt a történet, ha lehet ilyet mondani, már reggel megmosolyogtattál:D
VálaszTörlésÖrülök, hogy mosolyt csaltam az arcodra! Ez volt a célom! :-D
VálaszTörlésErről beszéltem Grapesnek... Szerintem ez a "könnyű kis semmiség" :-)
Na most írásban az a kifejezés, hogy újat adtál, többféle vagy, jót jelent. Ez olyan, mint a jó fotómodell, többféle arca van. Aki mindig ugyanazt adja, unalmas. Tehát ez dícséret volt.
VálaszTörlésTudom,hogy értetted, csak a pontosítás kedvéért.
Édes kis semmiség? Nem.
Szerintem a dél-amerikai szappanoperák azok.
Elkezdődnek valahol, és évekig lehet folytatni, mindaddig, amíg van nézettségük. Nem azért kicsik, mert rövidek, hanem mert jelentéktelenek.
A Te írásod nem az.
Igen, valóban értettem... Köszönöm! :-)
VálaszTörlésOk, ezen nem fogunk összeveszni! ;-)
Szappanoperát nem tudnék, de nem is akarnék írni! :-P De egyébként igyekszem, hogy ne laposodjon el, amit csinálok... :-)
Örülök, ha sikerül újra és újra meglepnem titeket! :-D
Gratula! :-D
VálaszTörlésKöszönöm! :-)
VálaszTörlésEz kellett most nekem. Vigyorogtam, mint a tejbetök. :)
VálaszTörlésImádom a párbeszédeidet, és azt is szeretem, hogy nem kell gondolkodni, mert minden olyan természetesen jön. Életszerűek, jól formáltak a karakterek, és a férfi főhőseidbe néhány mondat kell csak, hogy belezúgjak, mint vak szamár a szakadékba.
Köszönöm, hogy felhívtad rá a figyelmem!
Örülök, hogy megtaláltad, amire vágytál. :-D
VálaszTörlésNekem a mai napi ez az egyik kedvencem. :-D
És persze köszönöm a dicsérő szavakat... Nekem meg erre volt szükségem. :-D