2015. március 17., kedd

És íme...

Későbbre vártam, de már fel is került Bells oldalára a versem, amit Elfeledve című páylázatára írtam, a tőle kapott kép alapján.

Remélem, tetszeni fog... 
Nekem sokat jelent, noha eredetileg nem terveztem "papírra vetni". 


Feledés 

Egy kis ház,
melyet benőtt a gaz;
egy tisztás,
mely tán sosem volt igaz.
Befedte az erdő homálya,
nem maradt senki,
ki még odatalálna.

Egy arc,
melybe az idő belemart;
egy mondat,
amit hevesen elhadart.
egy pillanat,
mit a szív nem feledne,
de gátat szab neki az elme.

Egy mosoly,
mi mosolyt fakasztott;
egy kérdés,
ami tán elhangzott.
Emlék mindez,
vagy csupán álom,
s én az ébredést várom?

Egy gondolat,
csak egy foszlány;
egy könnycsepp,
egy száraz orcán.
Még hogy az idő orvos!
Nem...
sokkal inkább emlékgyilkos.

Egy érzés,
ami sebként lüktet;
egy halk sóhaj,
mi bensőmben reszket.
Ennél több kell,
mert a feledés fáj;
emlékezni kell, emlékezni muszáj.



A zsűri véleménye:


Isabella Reed: Kedves Diara! Nagyon szép verset írtál, köszönöm, hogy olvashattam. Volt hangulata, passzolt a képhez is. Formailag is rendben van. Lendületes, nincsenek kirívó sorok. Gratulálok!

Szatti: Szépen fűzted össze a rímeket és szép volt a tartalom is. Tetszett a hangulat, amit megteremtettél és az érzések is, amelyeket megragadtál. Gratulálok a munkádhoz! :)

Victoria: Maga a vers tetszett, és az, ahogy a képhez kapcsolódott, de tartalomban és hosszban kicsit többet is elviseltem volna.

Halihó, Tavasz! :-)

Üdv Mindenkinek!

Tudom, hogy még hűvös van, de valami azt súgja, hamarosan igazi tavaszi időjárást kapunk a nyakunkba. :-) Bevallom, én már nagyon várom... el is kezdtem megtervezni a blog tavaszi arculatát. :-)

Valamint, lehet, ezt is a kikelet hozta ki belőlem, újra indultam egy pályázaton, ráadásul nem is akármivel: egy verssel.
Nem is emlkészem, mikor írtam utoljára verset, vagy mikor érztem rá ilyen határoztt késztetést.
Nem kifejezetten verses pályázat volt – bár lehetett azt is írni –, és én, szokásomhoz híven, ezúttal is novellával szándékoztam részt venni, de valahogy mégsem az lett belőle. Sem időm, sem energiám, sem ihletem nem volt egy hosszabb lélegzetű prózai műhöz, valami mégis kikívánkozott belőlem, amit aztán rövid töprengés után be is küldtem.
Huh.
Majd meglátjuk... :-D
Most valahogy úgy érzem magam, mint aki évtizedes kihagyás után újra kerékpárra pattant. :-)

Szóval, hozom, amint felkerül a pályázat oldalára. :-)

Szép napot Mindenkinek!

2015. február 22., vasárnap

A Szürke, ahogy én látom – Rendhagyó bejegyzés

Üdv Mindenkinek!

Tudom, ez a blog nem kritika blog, és nem is az olvasmányaimról szoktam írni, de ez, az utóbbi idők nagy vitáit (vagy inkább ellenkampányait) olvasva, nagyon kikívánkozott belőlem. A végső lökést egy olyan hozzászóló adta meg, aki nem a könyvet, hanem annak olvasóit, urambocsá, kedvelőit véleményezte, számomra elfogadhatatlan módon...


Íme tehát, a Szürke, ahogy én látom...

Mióta beindult a hatalmas gépezet amely hihetetlen magasságokba emelte A szürke ötven árnyalatát és folytatásait, elözönlötték az internetet a pro és kontra vélemények. Bármerre nézek, bármit keresek, bármilyen fórumon olvasgatok, csupán percek kérdése, hogy belecsöppenjek egy eszmecserébe, ami a regények (és most már a film) erényeit, hibáit, bűneit taglalja (főleg az utóbbiakat), legtöbbször nem éppen barátságos hangnemben.
Ez az egész felettébb emlékeztet a hajdani Twilight-lázra... Gondolom, nem csak engem.
Már akkor sem értettem ezt az egész mizériát, ahogy ezt a mostanit sem értem.

Amikor anno a kíváncsiságom, mind az olvasói, mind a „szakmai”, rávett, hogy beálljak az olvasók hosszú sorába, én egy könyvet vettem a kezembe. Egy könyvet a sok a közül. Nem a Szent Grált, nem a Szentírást, de még csak nem is egy útmutatót. Egy regényt.
Tény, hogy az irodalmi értéke a nulla felé közelít, de az a sanda gyanúm, a szerző nem is szépirodalmi műnek szánta. Igen, azt is be kell vallanom, zavart a gyakran infantilis megfogalmazás, a gyenge mondatok sokasága, az állandó ismételgetés, mégis képes volt arra, amire sok mai regény nem – beszippantott a története.
Igen, a története! Az a történet, amit sokan észre sem vesznek. Mert igenis van neki.
Nem a szex fogott meg, nem a számomra teljesen újdonságként ható BDSM – akár ilyen a valóságban, akár nem –, hanem az emberi sors, ami köré a regényt fűzték. Képes voltam meglátni benne a DRÁMÁT. Ez volt az, ami magával ragadott, ami rávett arra, hogy elolvassam az összes részt.
Miután immunissá váltam nyelvi silányságára, megláttam benne a mélységet, vagy netán éppen fordítva, az, hogy a történet beszippantott, elfeledtette velem a gyatra kivitelezést – igazából a mai napig nem tudom, mi volt a sorrend.
A lényeg, hogy megtörtént.
Persze, mint minden történetbe, ebbe is mindenki mást lát bele. Amit én megláttam benne, nekem elég volt ahhoz, hogy végigolvassam, sőt, megszeressem. Nem mondom, hogy rajongó vagyok. Szerintem életemben nem rajongtam még... Nem vagyok az a típus. Vannak dolgok, amik megtetszenek, megérintenek, és vannak, amik nem, ennyi.
Most sem azért ragadtam klaviatúrát, hogy megvédjem rajongásom tárgyát, ahogy sokan gondolnák – és valószínűleg rám is sütik ezt a „bélyeget”. Egyszerűen csak túl sok volt már, hogy mindenhol ócsároló cikkekbe botlottam, alatta pedig a még rosszabb eszmecserékbe, ahol hovatovább őrültnek, retardáltnak, könnyű nőcskének bélyegeztek mindenkit, aki valamilyen szinten kedveli a trilógiát. Ez verte ki nálam a biztosítékot és késztetett arra, hogy elmondjam, mi az, ami miatt én magam az ily módon lealacsonyított és leírt emberek táborát gyarapítom.
Mint írtam, nem a szexualitás vonzott benne, nem az erotikus leírások, mert számomra ez a könyv nem arról szólt.
Nálam az érzelmi háttér került a fókuszba, ami sokak szerint nincs is benne. Talán azért, mert én magam is olyan regényeket írok, amik érzelmileg, lelkileg sérült emberekről szólnak, arról, hogyan néznek szembe és küzdenek meg a problémáikkal, és igen, arról is, hogyan segít a gyógyulásban a szerelem, de ezzel kapcsolatban az egyetlen „vád”, ami érhet, és amit jogosnak tartok, hogy nem férfi olvasók kezébe szánom a műveimet. (Mily meglepő, ha jól tudom, a szürke sem nekik íródott.)
Tudom, a reklámok nem erre fektették a hangsúlyt, hanem az erotikára, de ez már legyen az ő bajuk (vagy nem, ha azt nézzük, milyen sikereket ért el a mű).
De térjünk vissza a tartalomra, az általam felfedezett tartalomra...

SPOILER!!!

Amit én olvastam, az egy drámai szerelem története, amelyben mindkét fél áldozatokat hozott a szeretett személyért. Mindketten változtak, kompromisszumokat kötöttek. Erről szól egy kapcsolat, nem?
És akkor jöjjön néhány felhánytorgatott dolog, ahogy én látom...
Igen, Christian sérült személyiség, ezt ő maga tudja a legjobban, ő az, aki ki is mondja: „elcseszett, mind az ötven árnyalatban”.
Igen, Ana kezdő, minden téren, és bizonyos szinten tudatlan is. Ezzel ő maga is tisztában van.
Mindketten felnőttek. Mindkettőjüknek van szája és meg van a „magukhoz való eszük”. Ennek megfelelően kommunikálnak is, hol kevesebb, hol több sikerrel. Ergo, Ana már nem teljesen tudatlanul megy bele a sokak által kifogásolt kapcsolatba.
Több helyen felmerült, hogy az igazi BDSM csak a hálószoba falain belül kaphat szerepet, azon kívül a felek közötti egyenlő kapcsolat az egészséges. Igen, valóban így lenne az egészséges, de azt már leszögeztük, hogy Christian lelkileg nem az, tehát nincs jogunk elvárni tőle egy egészséges párkapcsolatot. Legalábbis nem varázsütésre. A „játszószobán” kívüli viselkedése elnyomó, hatalmaskodó, uralkodó. Valóban. De aki egyszer is végigolvasta figyelmesen a könyvet, annak fel kellett, hogy tűnjön a változás, amin keresztülmegy, hogy mennyi mindent hajlandó feladni Anáért, mennyi mindenről lemond, ugyanakkor sok mindent ad Anának, amit másnak addig soha. Csak néhány példa: szeretkeznek (itt most a vaníliára gondolok, és arra a tényre, hogy a vörös szobán kívül is aktívak), egy ágyban alszanak, megjelenik vele a nyilvánosság előtt, bemutatja a családjának, elviszi repülni, ajándékokkal halmozza el, köztük néhány elhibázottal (mint pl. az „alávetett special”), és néhány igazán személyre szabottal (mint pl. a regény). És, mivel vannak, akik jutalomként értelmezték, itt hozom szóba a randizást is. Egyesek azt vetették „főhősünk” szemére, hogy mintegy jutalomként ajánlja fel Anának a hétköznapi randevúk lehetőségét. Igen, a filmben. A regényben erről szó sincs. Christian minden hátsó szándék nélkül hozza fel, ő maga szeretné megpróbálni a „normális” kapcsolatot, amiben eddig nem volt része, és amit Ana előtt lehetetlennek tartott.
Mindhárom részt végigolvasva, véleményem szerint Christian az, aki többet változik, ha úgy tetszik, nagyobb áldozatot hoz a kapcsolatukért. (Önként – még mielőtt most meg az lesz a baj, hogy Ana meg akarta változtatni, miért nem úgy szerette, ahogy van.) Ana mindössze felfedezi a saját szexualitását, feszegeti a határait, de valójában semmi olyat nem tesz, amit nem élvez. Az első elfenekelés, ami a filmben igen ukmukfukk le lett tudva, a könyvben egy fontos momentum – egyrészt szeretkezéssel végződik (ezt csak azért, mert volt, aki azt kifogásolta, hogy hol volt ott a szexualitás, mert ugye csak akkor „verhetné” a nőt), másrészt Christian az éjszaka közepén visszamegy utána Anához, mert az azt írja neki, haragszik, mert nem maradt vele, és amikor sírógörcsök közepette találja a lányt, egész éjjel vele marad és a karjában tartja, megint (pedig ugye, ő nem alszik senkivel). És miért is sírt Ana? Mert ez sem elhanyagolható... Nem azért, mert megverték, mert fájt neki, hanem azért mert élvezte, és ez összezavarta, szégyellte magát a reakciója miatt!!! Ez bennem inkább azt erősíti, hogy a közvélemény nyomása, a prűd hozzáállás, mások elítélése sokkal károsabb, mint egy ilyen regény.
Az egyetlen, amit végül nem élvezett, az első rész (és film) végét jelentő verés, de az nem is azért történt, hogy élvezze, hanem mert ő kérte, hogy Christian mutassa meg neki a legrosszabbat. De ezt követően szakított is, ha tehát itt véget érne a történet, azt mondhatnánk, Ana kipróbált valamit, nem jött be neki, és mint önálló akarattal rendelkező egyén, nemet mondott a kapcsolatra.
Más kérdés, hogy a történet nem ér véget... Megint más, hogy Ana nem használta a biztonsági szavakat... Aki olvasta a második részt, tudhatja, miért írom ezt.
Christian valóban uralkodni próbál Anán a szexen túl is, de szerintem ez nem sikerül neki túl jól, és az én szememben Ana nem egy megalkuvó, behódoló szereplő a történetbe. Éppen az állandó dacolása az, ami változásra készteti Christiant. Folyton harcol a basáskodása ellen, visszavág, és legtöbbször jól választja meg a csatáit. Vegyük például a sok ruhát, újabb ajándék, igen, de ugyan minek harcolna ilyen csekélység miatt...
És ezzel el is érkeztünk egy másik nagyon kifogásolt tényezőhöz, tudniillik, hogy Ana elfogadja a drága ajándékokat, sőt ezek miatt marad Christiannel. Őszintén, melyik nő ne szeretné, ha ajándékot kap? Én magam ugyan mindig azt mondom a férjemnek, egyetlen szál virágnak jobban örülök, mint egy nagy, díszes csokornak, és egy reggeli puszi jobban feldob, mint egy ajándékdoboz a párnámon, de azért na... Ha már gazdag a pasi, amiről Ana igazán nem tehet, miért ne vehetne drága ajándékokat? Egyébként ez Gray érve is, azt mondja, „mert megtehetem”. Ana pedig elfogadja? Nos, nem igazán. Aki ismeri a regényt, és nem csak a film alapján ítél, az tudja, hogy ez nem egészen így van. A regényben a laptop és telefon a kommunikációt szolgálja és Ana információszerzését (hoppá, két ellenérv máris összeütközik: szegény Ana tudatlan, befolyásolt szűz leányzó, ugyanakkor könnyű nőcske, aki elfogad egy laptopot, hogy tájékozódni tudjon, mibe is ugrik bele... hmm). Nem mellesleg, nem fogadja el ajándékként, csupán kölcsönbe, és ennek megfelelően vissza is adja, amikor szakít Christiannel. Az autó, mint diplomaajándék – Ana ezt is csak kölcsönbe hajlandó elfogadni, és nem is olyan egyszerűen, mint a filmben, és Christian sem Ana tudta nélkül adja el a régi kocsit (megegyeznek, hogy Taylor eladja, aminek az árát Ana végül jótékonysági célokra adományozza, mert Christian nem hajlandó megtartani). A könyvet is vissza akarja adni – nagyon stílszerűen, ha már itt tartunk –, de Christian elmondja neki, hogy ajándéknak szánta, amiről úgy gondolta, sokat jelent majd a lánynak – ez az egyetlen igazi ajándék, és ez az egyetlen, amit végül Ana valóban elfogad (az első részben).

Ha jól sejtem, az a néhány ellendrukker, aki hajlandó volt eddig elolvasni ezt a fejtegetést, most felhördül: ugyan már, ezzel a regénnyel nem ez a legnagyobb gond, ezek csak apróságok.
Akkor nézzük a leggyakoribb és legsúlyosabb vádat, vagyis, hogy a regény a betegesen egyenlőtlen kapcsolatot népszerűsíti, elhiteti az olvasóval, hogy ez így természetes, elfogadható, sőt ideális.
Erre csak azt tudom mondani: hol olvasott bárki ilyet?!
Nagyon sok más regény szól gazdag férfi és szegény nő kapcsolatáról, rossz fiú – jó kislány szerelemről, a tudatlan szüzike és a szoknyapecér gigoló románcáról... Akkor most mind betiltandó szemét, ami az egyenlőtlenséget, a nők alárendeltségét reklámozza?! Ja, és ráadásul azt is elhiteti a szegény tapasztalatlan, szerelemre áhítozó csitrikkel, hogy a szerelem ereje megváltoztatja a rossz fiúkat. Juj! Soha többet semmilyen romantikus könyvet, filmet a kezembe nem veszek, hisz a nagy többség erről szól. Hogy ez nem valóságos?! Na, ne mondd, pedig én azt hittem, a történelem tankönyv egyik fejezetét olvastam! Naná, hogy nem valóságos, hisz csak egy mese!!! Egy felnőtteknek szánt mese.
Maradjunk is ennél... Felnőtteknek szól, tehát az, hogy megrontja szegény tudatlan lánykákat, csak akkor igaz, ha olyan olvassa, akinek még nem kellene, de erről nem a szerző tehet. De ne feledkezzünk meg arról a tényről se, hogy a mai fiatalok gyakran tapasztaltabbak, mint az idősebb korosztály, nem nagyon hiszem, hogy van olyan tizenhat-tizennyolc éves, aki ne tudná, mi az a szadomazo, és legtöbbjük már túl van legalább egy romantikus kapcsolaton (nagy százalékban már az első szexuális élményen is). Másrészt, ha egy szülő tudja, hogy a lánya (fia) elolvasta a regényt, le lehet ülni és megbeszélni, mint minden más olvasmányélményt. (Kíváncsi lennék, vajon hány szülő teszi ezt meg...)
A legtöbb vitából, főleg az ellenzők hozzászólásaiból nekem az jött le, hogy a „szürke” valami hihetetlen befolyásoló tényező, ami, akár egy pestis, végigpusztít a világon és megfertőz mindenkit.
Érdekes, a trilógia haragosai önmagukról megfeledkeznek... Hiszen őket nem húzta be a métely, nem váltak rajongóvá, nem cseppfolyósodtak el Graytől. Márpedig, ha ők képesek voltak „tiszták” maradni, miből gondolják, hogy más nem képes rá? Netán azt képzelik, ők felette állnak mindennek, de bárki más, aki elolvassa, megnézi, az kivédhetetlenül a hatása alá kerül és romlottá válik?! Huh, nem tudom, mi van rám rosszabb hatással, a sokat emlegetett történet, vagy az a tény, hogy ilyen gyengének tartanak.
Miért nem lehet annak látni a „szürkét”, ami?
Ez „csak” egy regény, se több, se kevesebb.

2015. január 22., csütörtök

Sorsforduló – 22. (befejező) rész

Viktor –

Hosszú hónapokig nyugalom és béke honolt a családunkban.
Petra elfelejtette a nyilvános lánykérés okozta bosszússágát, amint az első falubeli odament hozzá gratulálni, és biztosította afelől, hogy az esküvőn egy percet sem fog pihenni. Megértette, hogy mindezt nem azért tettem, hogy ne mondhasson nemet, hanem azért, hogy megmutassam neki, most már ide tartozik, és nem csak egy kis családot kapott általunk, hanem egy nagyobbat is, akikre bármikor számíthat, és akik mind elfogadták őt, olyannak, amilyen.
Viki, bár látszott rajta, hogy igyekszik, továbbra sem tudott mindenkivel szóba állni, csak a közvetlen családtagokkal és néhány kiválasztott személlyel társalgott gond nélkül. Néha-néha kisebb akadályokat gördítettünk elé, például neki kellett fagyit kérnie, vagy megmondania a fodrásznál, milyen frizurát szeretne, ezeket általában, ha halkan is, de megtette, ugyanakkor minden más esetben azt a köztes megoldást választotta, hogy velünk mondatta ki a dolgokat. Nem erőltettem, elfogadtam, ahogy eddig, hiszen már ez is óriási előrelépésnek számított, ráadásul ott volt előttem a pozitív példa.
Azért persze gyakran szóba került a jövője, és én mindig Petrától vártam a biztos választ.
Ha szerinted Viki a kiabálástól félt és attól, hogy elhagyom, akkor miért nem jött még teljesen helyre?
Az egyik kulcsszó a szerintem. Kézenfekvő volt, ő maga mondta el, mitől fél, de ez nem jelenti azt, hogy valóban ez a fő gát. De ha mégis, akkor sem várhatjuk el tőle, hogy egyik napról a másikra elfelejtse. Idő kell, míg alkalmazkodik, amíg valóban elhiszi, hogy nincs mitől félnie. Különben is nehéz egy ilyen mértékű berögződéstől megszabadulni. Talán ha új környezetbe kerül, ő is változik majd, mint én.
És ha mégsem? Mi vár rá?
Őszintén? Fogalmam sincs. De nem lepődnék meg, ha szakács vagy cukrász válna belőle. Persze, csak ha nem veszik el tőle a kedvét. A jövőben, ha valamelyik fiúja kinevetné a főztjét, azt lődd le.
Bárki bármijét kineveti, azt lelövöm.
Rendben, mi meg majd viszünk neked cipóban sült reszelőt.
Az ehhez hasonló beszélgetések hetekig elűzték az aggodalmaimat.
Viki nem kérdezte, Józsi pedig nem erőltette az apaság tisztázásának kérdését.
Józsi valóban jó barátnak bizonyult, noha elég gyakran összetűztünk. Ezeket a nézeteltéréseket azonban már inkább dartsban tisztáztuk, mint ökölharcban.
Zsuzsa gyönyörű menyasszony volt, Viki pedig csodálatos koszorúslány. Nem mertük megemlíteni előtte, de úgy nézett ki a földig érő, könnyű, rózsaszín ruhácskában, akár egy tündér.
Viki szeptemberben elkezdte végre az óvodát. Féltettem, hogy boldogul majd, de az óvónők szerint minden helyzetben helytállt, és a kommunikációt is megoldotta, Tomit használva szócsőként, aki felettébb élvezte ezt a fontos szerepkört.
Petra újra iskolapadba ült. Sokat utazott és rengeteg időt töltött Debrecenben, volt, hogy napokat. Kicsit aggódtam, hogy visszacsábítja a nagyvárosi élet, de mindig örömmel jött haza hozzánk.
Az esküvőnket március közepén tartottuk, az első igazi tavaszi hétvégén, és valóban szinte a falu teljes lakossága jelen volt. A városháza vendégházaként működő kastélyban került megrendezésre, ami Vikit arra késztette, hogy állandóan királyfiként és királylányként beszéljen rólunk. Egészen addig, amíg el nem árultam neki, a királyfi lánya bizony hercegnő. Ekkor hirtelen megszűnt a mesebeli hasonlatok felvonultatása. Ez nem változott, még Petra sem tudott rájönni, miből gyökerezhetett ez az ellenérzés, amikor pedig magukat a meséket imádta.
Annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy végül rákérdeztem.
Felkértem táncolni, és míg az ölemben forgattam a parketten, nekiszegeztem a kérdést.
Kicsim, elárulnád nekem, miért nem szereted, ha hercegnőnek vagy tündérnek nevezlek? Hiszen ők szép és kedves meseszereplők.
Egy darabig hallgatott, mintha azt mérlegelné, beavasson-e. Talán jobban jártam volna, ha meg sem kérdezem.
Én nem akarok szép lenni, sem kedves. Anya nem szerette, hogy szép vagyok és aranyos, és tündéri. Amikor ilyeneket mondtál, mindig mérges és szomorú lett.
Megtorpantam a táncparkett közepén és úgy meredtem az arcába, mintha először látnám, majd kétségbeesetten keresni kezdtem Petra alakját a teremben. Amint összeakadt a pillantásunk, tudta, hogy baj van és felénk indult, de minduntalan megállították. Kénytelen voltam magam boldogulni.
Kire lett mérges anya?
Féltem a választól, bár sejtettem, mit fogok hallani.
Rám.
Olyan halkan mondta ki, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá.
Elmormoltam egy gyors fohászt. Tisztában voltam Melinda érzéseivel, a féltékenysége sem volt újdonság, de arról nem tudtam, hogy bántotta volna emiatt, most mégis egyre az a rettenetes kép zakatolt a fejemben, amikor megláttam, ahogy a folyosón rángatja. Vajon máskor is megtette?
Honnan tudod, hogy olyankor mérges lett rád?
Csúnyán nézett rám, és utána mindig elzavart és hallottam, hogy sírt.
Fellélegeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy ezzel a válasszal jobban jártam. Egy pofon gyakran kevésbé fáj, mint az elutasítás vagy a szavak.
Szorosan magamhoz öleltem és újra forogni kezdtem vele a zene ütemére. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék. Akaratlanul is azon kattogott az agyam, mi minden lehet még, amiről nem tudok, vajon rejtőzhet-e más sérülés is kis lelkének mélyén, amit eddig egyedül próbált feldolgozni…
Kicsim, anya csak a betegsége miatt volt mérges és szomorú. – Kínomban úgy döntöttem, nem kertelek. – Azt hiszem, nem tudta, hogyan kell szeretni. Azt akarta, hogy csak őt szeressem, őt találjam szépnek és kedvesnek, ne téged.
Nem vettem észre, hogy Petra mellénk ért, de bizonyára hallotta az utolsó mondataimat, mert amikor tanácstalanul elhallgattam, csatlakozott hozzánk és ő is átölelte Vikit.
Tudod, ha igazán szeretsz valakit és ő ugyanúgy szeret téged, akkor a szívetek egyre erősebb lesz és egyre több szeretet lesz benne, ezért még több embert tudtok szeretni.
Ahogy én szeretem apát?
És ő téged. Pontosan. Azért tudtok szeretni engem, mert a kettőtök szeretetéből nekem is jut, és hármunk szeretetéből még több embernek jut majd, és aztán még többnek.
Rövid ideig egyikünk sem szólt. Viki kis karjával mindkettőnket átölelt, megfogtuk egymás szabad kezét és immár hárman keringtünk tovább.
A hála és a szeretet gyenge szavak, nem tudják visszaadni azt, amit ott és akkor Petra iránt éreztem.
Amikor vége lett a keringőnek, Viki komoly ábrázattal bólintott.
Már tudom, mit kérek karácsonyra.
Felnevettem a képtelen időzítésen.
És mi lenne az?
Egy Mátét szeretnék vagy egy Zsuzsikát, hogy még többen legyünk.
Petrával összemosolyogtunk, és le merem fogadni, ugyanaz járt a fejébe, ami nekem: Józsi jóslata.
A lagzi minden szempontból felülmúlta a várakozásainkat. Az étel és a zene fantasztikus volt, a díszítés mesés, a hangulat felfokozott és Petrának valóban nem volt alkalma túl sokat ücsörögni. De mindez mit sem ért volna, ha nincsenek ott a számunkra fontos emberek.
Marika és Barna, anyámmal tökéletes összhangban és egyetértésben ajnározták Vikit, aki a nap hátralévő részében egyetlen hercegnős bóknál sem kezdett toporzékolni, sőt kinevezte a nagyszüleit királynak és királynőknek.
A többi jelenlévőnek azzal szolgáltatott izgalmas beszédtémát, hogy állandóan Zsuzsika és Máté közelében tartózkodott és büszkén hangoztatta, hogy gyakorolnia kell.
Amikor először elcsíptem egy ilyen jelenetet, a szemem is könnybe lábadt a nevetéstől. Akkor is könnyeztem, amikor elmeséltem Petrának, csak akkor a fájdalomtól, úgy belevágta a könyökét az oldalamba. Szerinte ez egyáltalán nem volt vicces.
Másnap, amikor a kisboltban megkérdezte az eladó, mikorra várjuk a kistestvért, be kellett látnom, hogy igaza volt. Egy megfelelő helyen elejtett mondattal néhány óra alatt elterjedt a cáfolat, de az emberek meggyőzéséhez ez kevés volt. Mire kezdtek volna hinni nekem, az élet közbeszólt.
Józsinak nem lett igaza, de nem is tévedett sokat. Májusban, találkozásunk első évfordulóján tudtam meg, hogy hamarosan gyarapszik a család, ráadásul nem is egy, de rögtön két fővel, így augusztusban már elég szépen gömbölyödött Petra hasa, ami újabb löketet adott a pletykáknak. Ekkor azonban már egyáltalán nem foglalkoztunk vele.
Viki nem győzött beszélni Petra egyre csak növekvő pocakjának, és velem is madarat lehetett volna fogatni, úgy a nyolcadik hónapig. A szülés közeledtével egyre nyugtalanabb lettem, de az okára csak a kicsik megérkezését követően döbbentem rá.
A kórház felé száguldva nyugodtnak kellett volna maradnom, de tekintve, hogy ikerszülésre készültünk, erőt vett rajtam a harctéri idegesség. Petra ellenben teljesen ura volt a helyzetnek. Vikivel hátul ültek és együtt lélegeztek. Más körülmények között nevettem volna azon, ahogy az öt és fél éves lányom lihegett, de adott pillanatban nem voltam képes viccesen felfogni a helyzetet.
A kórházban, a felvételen ért utol minket anya, Zsuzsa, és Marika. Apósomat otthon hagyták, bár állítólag erősen ágált ez ellen. Nem lepődtem volna meg, ha hirtelen megjelent volna a folyosón. Vikit kint hagytam velük, én pedig beöltöztem műtős ruhába.
A szülés rendben zajlott, két imádnivaló kiskrapek bújt elő, mindketten a helyzetnek megfelelő súllyal és állapotban. Petra is jól viselte, noha a végletekig kimerült, boldog mosollyal az arcán aludt el.
Mindenki örült és lelkendezett, Viki pedig egyenesen imádta a karácsonyi ajándékait. Épphogy hazajöttek a kórházból, máris azzal nyúzott minket, mutassuk meg, hogy kell pelenkázni és etetni. Szerencsére hamar megértette, hogy ezeket egyelőre inkább mi csinálnánk, de amikor csak tehette, lelkesen asszisztált a feladathoz.
Amikor épp nem volt oviban és Tomi sem vonta el a figyelmét, új kedvenc időtöltésének hódolt: nézte, ahogy Norbi és Andris alszik. Gyakran hallottam, ahogy halkan altatót énekelt nekik.
Egyedül én nem tudtam felhőtlenül örülni vagy akár megnyugodni. Szabályosan rettegtem minden új naptól. Az okára is rájöttem, amikor először kaptam magam azon, hogy a depresszió tüneteit keresem Petra viselkedésében.
Állandóan figyeltem, hogyan bánik a kicsikkel, miként viszonyul Vikihez, és általában, milyen a hangulata. Ha kicsit is elkenődött, azonnal kihoztam tőle a fiúkat. Minden második éjjel én keltem hozzájuk, és az előre lefejt tejjel etettem őket, és kitiltottam a látogatókat, hogy Petra pihenhessen, de így is egyre fáradtabbnak és elkeseredettebbnek tűnt. Én pedig egyre gyakrabban vettem igénybe a karácsonyra kapott bokszzsákot.
Norbi és András már majdnem három hónaposak voltak, amikor, két nappal a házassági évfordulónk előtt, Petra kifakadt.
Viktor, beszélnünk kell!
Félve ültem le az ágy szélére.
Miről?
Rólad, rólunk, az ikrekről. Melindáról.
Ledöbbentem.
Hogy jön ide Melinda?!
Pont ezt akartam én is megtudni. Ugyanis itt van, mert te itt tartod. Miért? Én nem ő vagyok…
Persze, hogy nem. Hogy jut ilyesmi eszedbe? Soha nem hasonlítottalak hozzá.
Egészen addig, míg meg nem születtek a fiúk. Eddig megálltam, vártam, hogy megnyugodj, de most már nem bírom tovább. Nagyon hálás vagyok a sok segítségért, tényleg, de hidd el, nem fogok összeroppanni. Nem vagyok depressziós. Ellátom a fiúkat, szeretem őket, ahogy Vikit és téged is. Abból viszont elegem van, hogy úgy kezelj, mint egy időzített bombát, ami bármikor robbanhat! Ki akarok mozdulni, élvezni akarom a tavaszt, sétálni akarok a faluban, játszani a gyerekekkel, beszélgetni a barátnőimmel és anyámékkal, és szexelni a férjemmel. Nem vagyok beteg, és nem zárhatsz be. Ebben már volt részem, köszönöm, elég volt.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Aggódtam, igen, de az ő szájából ez úgy hangzott, mintha egy szigorított börtön fegyőre lennék, ő meg a rab. Így összefoglalva inkább én tűntem mániákusnak.
De én… én nem…
De, pontosan ezt tetted. Tisztában vagyok az okával, aggódsz értem, attól félsz, ugyanaz történhet velem, mint Melindával. Igen, megtörténhetett volna, de szerencsére nem így lett. Jól vagyok, még fáradtan is táncra perdülnék a boldogságtól. Kérlek, ne rontsd el!
A szeme győzött meg végleg, hogy változtatnom kell. Szinte könyörgött, ahogy rám nézett és mindaz, amit elmondott, ott vibrált a tekintetében: riadt keserűség eltökéltséggel, elégedettséggel és szeretettel vegyítve.
A rendelő csengője hallgatott, a fiúk éppen aludtak, Viki pedig óvodában volt – soha jobbkor nem téríthetett volna észhez.
Igazad van, elnézést kérek.
Mellé bújtam, átöleltem és szorosan magamhoz húztam, hogy érezze, mi jár a fejemben Az elmúlt majd' három hónapban egyszer sem közeledtem hozzá, jócskán túllépve az orvos által ajánlott türelmi időt. Nem akartam ráerőltetni magam, úgy gondoltam, majd jelzi, ha készen áll rá. Érzelmi kitörését elég egyértelmű jelzésnek találtam.
Amikor megérezte a testének feszülő merevedésemet, felcsillant a szeme, de a vágy mellett huncutság is volt benne bőven, ahogy felcsendülő hangjában is.
Á, szóval azért még nőnek tekintesz. Ez hízelgő.
Egyfolytában, szinte minden percben. Éjjelente rólad álmodom, nappal ábrándozom és terveket szövök, mit csinálhatnánk, ha a gyerekek elalszanak.
És mindezt megtartottad magadnak. Nem vagy te egy kicsit önző?
Nem, egy cseppet sem, különben már eltiltottam volna tőled a srácokat.
Megsimogattam a mellét és belecsókoltam a nyakába, mire a világ legédesebb hangja hagyta el az ajkát. Éreztem, hogy egyre szaporább a pulzusa.
Na, ahhoz nekik is lenne néhány szavuk. De most csak a tiéd vagyok. – Az órára nézett és nevetve felrántotta a pólómat. – Még úgy fél óráig, úgyhogy használjuk ki.
Nem kellett kétszer mondania. Úgy csókoltam végig a testét, olyan áhítattal, hogy kétsége se legyen az érzéseim, vágyaim felől. Alig bírtam visszafogni magam, minden erőmre szükségem volt, hogy lassan haladjak. Az sem segített, hogy tudtam, a fiúk bármelyik pillanatban félbeszakíthatják a játszadozásunkat.
Viktor, valami baj van?
Kérdése váratlanul ért, nem tudtam hova tenni, az agyam már nem volt képes visszakapcsolni társalgási üzemmódba; azt mondtam, ami éppen kijött a számon, miközben egy pillanatra sem hagytam abba bőrének becézgetését.
Már miért lenne? Mmm, isteni finom vagy, már nagyon hiányoztál. Olyan a bőröd, mint a bársony, és imádom, hogy végre felszedtél néhány kilót. Ha vissza mersz fogyni, megbízom Vikit, hogy minden nap sütivel etessen.
Óh, igen, minden nő arra vágyik, hogy szülés utána a súlyát emlegessék. Pláne szeretkezés közben.
Márpedig emlegetni fogom. Valahogy meg kell győzzelek, hogy ne akarj újra csontsovány lenni.
Közben a kezem és a szám tovább kalandozott a testén és nem csak a társalgás fonalát, de lassan a fejemet is kezdtem elveszíteni torokhangú nyögéseit hallva. Amikor végigkarmolta az oldalamat és lábával átkulcsolta a derekamat, a mámoros köd végképp magába szippantott. Már éppen azon voltam, feladom a józanságomért folytatott küzdelmet és leteperem, amikor a bébicsősz sisteregni kezdett és felharsant az előbb egy, majd kétszólamú üvöltés.
Azonnal elhúzódott és igazgatni kezdte a ruháját.
Na tessék, ez is miattad van – sóhajtotta.
Nem is voltam hangos – ellenkeztem még mindig kábán.
Nem, csak kicsit lassú, de majd legközelebb az én kezemben lesz a gyeplő.
Egy pillanat alatt kijózanodtam. Nem tudtam eldönteni, sértőnek vagy inkább izgatónak ítéljem-e ezt a kijelentést.
Lassú?! Én csak követtem az orvosi utasításokat.
Megtorpant az ajtó felé félúton és visszafordult.
Miféle utasításokat?
Bár az imént éppen intim közelségből csodáltam a teste legrejtettebb zugait, erre az egyszerű kérdésre mégis zavarba jöttem. Az arckifejezéséből ítélve, sajnos, sem a torokköszörülést, sem a köhécselést nem tartotta volna elégséges válasznak.
A kedves nőgyógyászod azzal búcsúzott tőlem a szülés után, hogy hat hétig fogjam vissza magam, és első alkalommal tekintselek szűznek.
Szó szerint kirobbant belőle a röhögés.
Hú, de szívesen lettem volna légy a falon, amikor ez a párbeszéd elhangzott. Látod, mindig is mondtam, hogy az orvosi utasításokat fenntartással kell kezelni.
Nem is tudom, én szeretem betartani őket. Majd este lemeccseljük, melyikünknek van igaza.
Búgón felkacagott és sokat ígérő pillantást küldött felém.
Alig várom. De addig is, két másik úriember tart igényt rám.
Imádtam, hogy visszakaptam a vidám, kirobbanó Petrát. Ennek örömére gyorsan magamhoz húztam még egy forró csókra, mielőtt átengedtem volna az egyre hangosabban zajongó konkurenciának.




VÉGE!

2015. január 15., csütörtök

Sorsforduló – 21. rész

Petra –

Három héttel később Zsuzsát járőrautó vitte kórházba. Józsi engem hívott idegességében, így aztán ismét mind a négyen a kórházban várakoztunk. De ezúttal legalább örömteli okból.
Ne járkálj már fel alá, elszédül tőled az ember – förmedt rá Viktor Józsira, mikor az már vagy huszadszor sétált el előtte.
Majd meglátjuk, te hogyan viseled. Nem adok nektek többet egy évnél, és te fogsz itt ösvényt taposni a padlóba.
Tévedsz, én bent leszek majd és fogom a feleségem kezét.
Milyen feleségről beszélsz? Még arra sem tudod rávenni, hogy igent mondjon.
Úgy álltak egymással szemben, mint két acsargó vadállat. Deja vu érzésem támadt. Kezdtem megijedni, hogy egymás torkának ugranak, amikor megjelent a csecsemős nővér.
Melyikük a Soltész apuka?
Én, én vagyok!
A kislány és az anyuka jól vannak. Most öltözzön be, bejöhet hozzájuk.
Józsi boldog izgatottsággal indult meg a nővér által mutatott helyiség felé, kezében a műtősruhához hasonló öltözetet tartalmazó csomaggal.
Ebéd után feltétlenül gyertek vissza, akkor lesz látogatás.
Viki nyughatatlan volt, így már a látogatási idő kezdete előtt negyed órával ott toporogtunk a bejáratnál. Amikor beléptünk a kórterembe, Zsuzsa aludt, Józsi pedig a karjában tartott kislánynak gügyögött.
Ó, de gyönyörű vagy! Te vagy a legszebb pöttöm kislány a világon.
Az első, akinek megmutatta, Viki volt. Leguggolt hozzá a picivel, hogy láthassa.
Viki óvatosan megsimogatta a baba karját, aztán mindannyiunk döbbenetére halkan rákezdett a Cini cini muzsika kezdetű gyerekdalra, amit idefelé a kocsiban énekeltem el neki. Nem gondoltam volna, hogy éppen a félelmet keltő rendőr bácsi lesz az első „idegen”, aki előtt hangosan beszélni kezd. Azon töprengtem, van-e ennek valami különösebb jelentősége. Vajon Viki sejt valamit, vagy csak a felnőttek megváltozott kapcsolatát érzékeli?
Józsi felegyenesedett és rám meredt.
Tudod, az olyanokat, mint te, régen máglyára vetették.
Megsértődhettem volna, de olyan áhítattal a hangjában mondta, hogy képtelen voltam sértésként felfogni. Viktor nem volt ilyen elnéző.
Legközelebb ezért beverem a képed. Szerencséd, hogy itt van a kicsi és Viki. – A fenyegetésre Józsi bárgyú vigyorral felelt, mire Viktor is megenyhült. – Inkább megyünk, mielőtt meggondolom magam. Amúgy sem hiányzunk most ide.
Csak még egy kérdés – nézett rám hirtelen Józsi. – Lennétek a keresztszülei?
Szóhoz sem jutottunk.
Minden gyereknek kell egy tündér keresztanya.
Viki halk kijelentése végszónak is megfelelt.
Hazafelé az autóban be sem állt a szája. Ez volt az első eset, hogy a közvetlen környezetében kisbaba született és ő odáig volt a gyönyörtől. Alig tudtuk ágyba dugni, olyan izgatott volt.
Este, filmnézésnek álcázott mélázásom közepette Viktor mellém telepedett.
Hallottad, egy év, és nekünk is lesz egy ilyen pici csomagunk. A rendőrségnek nem mondhatunk ellent.
Azt is mondta, nem tudsz rávenni, hogy hozzád menjek.
Ezen elgondolkodott.
Oké, mégis ellentmondunk. A feleségem leszel.
Ilyen biztos vagy magadban?
Bennünk vagyok biztos. Petra…
Korai.
Miért?
Mert alig három hónapja ismerjük egymást.
Mi az elég?
Nem tudom.
Felnyögött.
Ne feszítsd túl a húrt, te nőszemély!
Mert, mi lesz?
Majd csak kitalálok valamit.
A következő fél órában inkább arról próbált meggyőzni, hogy hagyjam a fenébe a mozizást. Egy perc alatt sikerült neki, de nem akartam, hogy elbízza magát.
Két hétig vigyorogva járt-kelt, még Vikinek is feltűnt, Józsi meg egyenesen sportot űzött a cukkolásából. Még az sem tudta elvenni a fene nagy jókedvét, amikor épp üvöltöztem vele.
Kaptam tőle ugyanis egy mobilt. Ez még nem lett volna baj, sőt, értékeltem a gesztust, főleg, miután megláttam, hogy Márta barátnőm száma már bele is van mentve, Annáé, Barbié, Zsuzsáé és a sajátja mellé. Csakhogy volt ott még egy szám, amit nagyon is jól ismertem, Viktor viszont nem, legalábbis úgy tudtam: anyámék száma.
Te beszéltél velük?!
Igen. Nagyon kedvesek voltak, örültek, hogy jól vagy. Azt mondták…
Nem érdekel, mit mondtak!
Azt hittem, meg akarod látogatni őket.
Igen, amikor felkészültem rá, nem akkor, amikor te úgy akarod. Nem volt jo…
Elhallgattam, mikor rájöttem, mit akartam mondani.
Nem volt jogom a tudtod nélkül megkeresni őket. Ezt akartad mondani? Igaz, valóban nem volt, de akár hiszed, akár nem, éppúgy törődöm veled, mint te velem és Vikivel. Szeretlek, de van egy nagy hibád. Nagyon tisztán látsz mindent, ha másokról van szó, de a saját dolgaidban vak vagy, akár egy denevér. – Sápítoztam a felháborodástól, de kíméletlenül folytatta. – A szüleid szeretnek téged és aggódtak. Csak azért nem kerestek, mert azt hitték, mindent elrontottak, és nem akartak újra fájdalmat okozni neked. Abban reménykedtek, te magad fogod megkeresni őket, hogy megbocsátod az újabb tévedésüket. Csakhogy te nem vagy képes megbocsátani nekik, mert ezúttal nem tévedtek.
Elég, hagyd abba! Hagyd már abba! Nem értesz semmit!
Nem tudtam elfojtani az érzéseimet. Nem akartam sírni, de kitört belőlem a zokogás. Igaza volt, ahogy Annának is, de ettől még nem tudtam legyőzni a félelmeimet.
Igen, a fene egye meg, haragszom. Haragszom, mert nem tudtam olyan lányuk lenni, akire büszkék lehettek, akit szeretni tudtak volna. Nem akarom megint látni a szemükben, hogy csalódtak bennem. Nem hallgattam rájuk, nem tettem, amit kértek és igazuk lett. Csalódást okoztam. Megint. Mit gondolsz, miért nem hozzájuk menekültem?! Mert nem akartam, hogy tudják, újabb dologban mondtam csődöt!
Istenem, Petra, butaságokat beszélsz. – Átölelt és az ölébe húzott a kanapéra. – Nem mondtál csődöt. Én személy szerint nagyon büszke vagyok rád. Erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek. Teljesen egyedül leküzdöttél egy betegséget, amin az orvosok sem mindig tudnak segíteni; elvégezted az iskolát, úgy, hogy senki nem hitt benned; megvalósítottad az álmod és gyógypedagógus lettél, és megszöktél egy kapcsolatból, ami sokakat megölt volna.
De nem… én nem… nem tudom, tudnék-e beszélni velük.
Nehezemre esett ezt kimondani, de ez volt az igazság. Már a gondolatra is, hogy előttük állok, összeszorult a torkom.
Én tudom, hogy képes vagy rá. Ott leszek melletted és fogom a kezed, ha az kell.
Tényleg ott volt, és a kezemet is fogta.
Anyám első szava az volt, sajnálom, apámé az, kislányom.
Én nem tudtam megszólalni, de csak azért, mert már itt elbőgtem magam.
Nem indult kellemesen a beszélgetés, sem nekem, sem anyáméknak, de felettébb hasznosnak bizonyult. Kiderült, mindannyian önmagunkat hibáztattuk, szinte bujkáltunk egymás elől, holott csak le kellett volna ülnünk beszélgetni.
Hallgattam a mentegetőzésüket, hogy nem voltak jó szüleim, nem értették, mire van szükségem, nem támogattak, és rájöttem, csupán egyetlen hibát követtünk el, de azt közösen: nem osztottuk meg egymással a gondolatainkat. Vikivel máris többet beszéltem, mint a szüleimmel valaha, ami sokat elárult a kapcsolatunkról.
Amint erre rádöbbentem, ömleni kezdett belőlem a szó. Mindent elmeséltem, beszéltem a gyerekkori bizonytalanságomról és kétségbeesettségemről, a Zolival töltött hónapokról, Viktorról, Vikiről és a terveimről. Teljesen elképedtek, soha nem hallottak még ennyit beszélni.
Amikor ahhoz a részhez értem, Zoli hogyan lőtte meg Vikit, apám felugrott és járkálni kezdett.
Az a mocsok szemétláda! Bántani merészelte a kislányomat és az unokámat! Örülhet, hogy lecsukták, mert különben…
Milyen unokáról beszélsz, te bolondos vénember?
Hogyhogy milyenről, hát a kislányról, a Vikiről.
De hát ő nem az unokánk!
Még nem. De össze fognak házasodni, nem igaz, kislányom? Úgyhogy nyugodj bele, Marcsi, most már nagymama vagy.
Felkacagtam ezen a képtelen párbeszéden.
Viktor elmondta?
Nem, angyalom, semmit nem mondott, csak annyit, hogy egy barátod, és hogy jól vagy.
Akkor honnan tudod?
A vak is láthatja, kislányom, a homlokotokra is tetoválhatnátok, akkor sem lenne nyilvánvalóbb, hogy szeretitek egymást. Mi is így voltunk anyáddal, körülöttünk már mindenki tudta, amikor mi még csak sejtettük. Négy hónap, ennyi kellett, hogy megkérjem anyád kezét és újabb kettő, hogy igent mondjon.
Akkor én leköröztem, először alig hat hét után jelentettem ki, hogy feleségül akarom venni a lányát. Igaz, a válasz még nem biztos, mert Petra makacskodik.
De hát mire vársz, édes lányom?
Én, konkrétan rá – böktem Viktorra, mire belőle kirobbant a nevetés, apám pedig értetlenül megállt előttünk.
Akkor most megkért vagy sem?
Mint a mesében, igen is meg nem is.
Jaj, hagyd már őket, Barna, ez az ő dolguk.
Dehogy hagyom! Látni akarom az unokámat, az összeset, nem csak a készen kapottat, úgyhogy nem árt, ha csipkedik magukat.
Ünnepélyesen megígérem, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – jelentette ki Viktor, mire kapott egy emberes hátba veregetést, hogy majd' kiköpte a tüdejét.
Erre inni kellett, méghozzá igazi hazait. A nagy örömködésnek és fogadkozásnak az lett a vége, hogy nekem kellett hazavezetnem, másnap pedig még azelőtt kiosontam a szobából, mielőtt Viki ránk ronthatott volna, nehogy meglássa, hogy ivott az apja.
A reggeli kávém mellett végigvettem a látogatás minden mozzanatát. Feltűnt, hogy anyám visszafogott volt és kissé merev, apám pedig duplán közvetlen. Nem emlékeztem, ez régen is így volt-e. Rájöttem, egyáltalán nem ismerem a szüleimet, de arra is, hogy ezt mindenképp orvosolni akarom.
Meghívtuk őket az augusztusi utcabálra, amin mindenki ott volt, aki élt és mozgott a faluban és környékén. Hatalmas ramazuri volt, nappal vurstlival, este pedig élőzenés, táncos mulatsággal.
Még javában zajlott a vásár, a körhinták szünet nélkül forogtak, amikor Viktor váratlanul felszívódott mellőlem.
Nem tudjátok, hova tűnt?
Józsi fütyörészni kezdett, Zsuzsa, kezében a kicsivel, hirtelen rájött, hogy a fű növése a legérdekesebb látnivaló, Anna és Barbi egyszerre szaladtak Viki és Tomi után, anyámék pedig csak összemosolyogtak.
Titkosügynöknek vagy pókerjátékosnak ne menjetek, mert felkopik az állatok. Mit tervez?
A választ nem tőlük kaptam, hanem magától Viktortól, aki a kis színpadon állt, kezében mikrofonnal és rám kacsintott.
Rosszat sejtettem. Nem akartam feltűnést, akármit is szeretett volna elmondani, az kizárólag kettőnkre tartozott, nem erre a pletykás népségre.
A következő pillanatban felcsendült egy számomra ismeretlen dallam. Azt hittem, rázendít és énekelni kezd, de ennél sokkal meglepőbbet tett. A mikrofont a zsebébe szúrta és amikor megszólalt az énekes, ő tolmácsolni kezdte a dalt, méghozzá jelbeszéddel. Alig tudtam figyelni a szavak jelentésére, a szemem szinte azonnal könnybe lábadt.
Mikor tanulta ezt meg, hogyan és miért? A végére megnyugodtam annyira, hogy értelmezni tudtam az utolsó sorokat:

Fel kell állj, veled vagyok
vár még ránk százezer év,
ne hátra nézz.

Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Jöhet a tűz vagy jöhet a jég, hisz valaki megvéd már,
csak ne menekülj, ne félj, szemünkben a vágy, a szív az mindent lát.

A szív az mindent lát.”

Még fel sem ocsúdtam, amikor kezében a mikrofonnal megállt előttem a színpad szélén.
Tudom, ebben sem volt kérdés, csak kérés, de ezúttal az sem marad el. Petra, eltöltenéd velem azt a százezer évet? Figyelmeztetlek, ha megint azt mondod, még korai, akkor idehívom Péter atyát és itt helyben elveszlek feleségül. Van nálam nyugtató, lónyi dózis.
Nevetés harsant, én pedig lefagytam. Nem, ezt nem tehette, nem kérhette meg ennyi ember előtt a kezemet.
De megtette, és nem kegyelmezett, leugrott a fűre és szorosan elém állt, hogy ezúttal csak én halljam.
Petra, ne nézz így rám. Muszáj volt. Így, ha megint nemet mondasz is, bizonyítottam, hogy a szándékaim tisztességesek. Különben is, ide tartozol, ezek az emberek már a családod, mind szeretnek és elfogadnak. Maradj velem, légy a feleségem, légy Viki anyukája. Kérlek. Tudom, hogy félsz, de hidd el, ennek így kell lennie.
Nagy nehezen megtaláltam a hangom.
Egy feltétellel.
Bármit, amit csak kérsz.
Soha, de soha ne hozz többet ilyen helyzetbe.
Felszabadultan felkacagott és magához húzott.
Ezt nem ígérhetem, a lagziban is mind ott lesznek.
Erre már nekem is nevetnem kellett.
Ez igent jelent?
Igen, ez igent jelent.
Felkapott és megforgatott a levegőben, mire minden irányból éljenzés és taps harsant, majd, azt hiszem Józsi hangján, elhangzott az első „Csókot!” felkiáltás, amit tömeges kántálás követett. Mit volt mit tenni, teljesítettük a kérést. 




Befejező rész következik!