– Viktor –
Hosszú hónapokig
nyugalom és béke honolt a családunkban.
Petra elfelejtette a
nyilvános lánykérés okozta bosszússágát, amint az első
falubeli odament hozzá gratulálni, és biztosította afelől, hogy
az esküvőn egy percet sem fog pihenni. Megértette, hogy mindezt
nem azért tettem, hogy ne mondhasson nemet, hanem azért, hogy
megmutassam neki, most már ide tartozik, és nem csak egy kis
családot kapott általunk, hanem egy nagyobbat is, akikre bármikor
számíthat, és akik mind elfogadták őt, olyannak, amilyen.
Viki, bár látszott
rajta, hogy igyekszik, továbbra sem tudott mindenkivel szóba állni,
csak a közvetlen családtagokkal és néhány kiválasztott
személlyel társalgott gond nélkül. Néha-néha kisebb akadályokat
gördítettünk elé, például neki kellett fagyit kérnie, vagy
megmondania a fodrásznál, milyen frizurát szeretne, ezeket
általában, ha halkan is, de megtette, ugyanakkor minden más
esetben azt a köztes megoldást választotta, hogy velünk mondatta
ki a dolgokat. Nem erőltettem, elfogadtam, ahogy eddig, hiszen már
ez is óriási előrelépésnek számított, ráadásul ott volt
előttem a pozitív példa.
Azért persze
gyakran szóba került a jövője, és én mindig Petrától vártam
a biztos választ.
– Ha szerinted
Viki a kiabálástól félt és attól, hogy elhagyom, akkor miért
nem jött még teljesen helyre?
– Az egyik
kulcsszó a szerintem.
Kézenfekvő volt, ő maga mondta el, mitől fél, de ez nem jelenti
azt, hogy valóban ez a fő gát. De ha mégis, akkor sem várhatjuk
el tőle, hogy egyik napról a másikra elfelejtse. Idő kell, míg
alkalmazkodik, amíg valóban elhiszi, hogy nincs mitől félnie.
Különben is nehéz egy ilyen mértékű berögződéstől
megszabadulni. Talán ha új környezetbe kerül, ő is változik
majd, mint én.
– És ha mégsem?
Mi vár rá?
– Őszintén?
Fogalmam sincs. De nem lepődnék meg, ha szakács vagy cukrász
válna belőle. Persze, csak ha nem veszik el tőle a kedvét. A
jövőben, ha valamelyik fiúja kinevetné a főztjét, azt lődd le.
– Bárki bármijét
kineveti, azt lelövöm.
– Rendben, mi meg
majd viszünk neked cipóban sült reszelőt.
Az ehhez hasonló
beszélgetések hetekig elűzték az aggodalmaimat.
Viki nem kérdezte,
Józsi pedig nem erőltette az apaság tisztázásának kérdését.
Józsi valóban jó
barátnak bizonyult, noha elég gyakran összetűztünk. Ezeket a
nézeteltéréseket azonban már inkább dartsban tisztáztuk, mint
ökölharcban.
Zsuzsa gyönyörű
menyasszony volt, Viki pedig csodálatos koszorúslány. Nem mertük
megemlíteni előtte, de úgy nézett ki a földig érő, könnyű,
rózsaszín ruhácskában, akár egy tündér.
Viki szeptemberben
elkezdte végre az óvodát. Féltettem, hogy boldogul majd, de az
óvónők szerint minden helyzetben helytállt, és a kommunikációt
is megoldotta, Tomit használva szócsőként, aki felettébb élvezte
ezt a fontos szerepkört.
Petra újra
iskolapadba ült. Sokat utazott és rengeteg időt töltött
Debrecenben, volt, hogy napokat. Kicsit aggódtam, hogy
visszacsábítja a nagyvárosi élet, de mindig örömmel jött haza
hozzánk.
Az esküvőnket
március közepén tartottuk, az első igazi tavaszi hétvégén, és
valóban szinte a falu teljes lakossága jelen volt. A városháza
vendégházaként működő kastélyban került megrendezésre, ami
Vikit arra késztette, hogy állandóan királyfiként és
királylányként beszéljen rólunk. Egészen addig, amíg el nem
árultam neki, a királyfi lánya bizony hercegnő. Ekkor hirtelen
megszűnt a mesebeli hasonlatok felvonultatása. Ez nem változott,
még Petra sem tudott rájönni, miből gyökerezhetett ez az
ellenérzés, amikor pedig magukat a meséket imádta.
Annyira nem hagyott
nyugodni a dolog, hogy végül rákérdeztem.
Felkértem táncolni,
és míg az ölemben forgattam a parketten, nekiszegeztem a kérdést.
– Kicsim,
elárulnád nekem, miért nem szereted, ha hercegnőnek vagy
tündérnek nevezlek? Hiszen ők szép és kedves meseszereplők.
Egy darabig
hallgatott, mintha azt mérlegelné, beavasson-e. Talán jobban
jártam volna, ha meg sem kérdezem.
– Én nem akarok
szép lenni, sem kedves. Anya nem szerette, hogy szép vagyok és
aranyos, és tündéri. Amikor ilyeneket mondtál, mindig mérges és
szomorú lett.
Megtorpantam a
táncparkett közepén és úgy meredtem az arcába, mintha először
látnám, majd kétségbeesetten keresni kezdtem Petra alakját a
teremben. Amint összeakadt a pillantásunk, tudta, hogy baj van és
felénk indult, de minduntalan megállították. Kénytelen voltam
magam boldogulni.
– Kire lett mérges
anya?
Féltem a választól,
bár sejtettem, mit fogok hallani.
– Rám.
Olyan halkan mondta
ki, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá.
Elmormoltam egy
gyors fohászt. Tisztában voltam Melinda érzéseivel, a
féltékenysége sem volt újdonság, de arról nem tudtam, hogy
bántotta volna emiatt, most mégis egyre az a rettenetes kép
zakatolt a fejemben, amikor megláttam, ahogy a folyosón rángatja.
Vajon máskor is megtette?
– Honnan tudod,
hogy olyankor mérges lett rád?
– Csúnyán nézett
rám, és utána mindig elzavart és hallottam, hogy sírt.
Fellélegeztem, bár
nem voltam benne biztos, hogy ezzel a válasszal jobban jártam. Egy
pofon gyakran kevésbé fáj, mint az elutasítás vagy a szavak.
Szorosan magamhoz
öleltem és újra forogni kezdtem vele a zene ütemére. Nem igazán
tudtam, mit mondhatnék. Akaratlanul is azon kattogott az agyam, mi
minden lehet még, amiről nem tudok, vajon rejtőzhet-e más sérülés
is kis lelkének mélyén, amit eddig egyedül próbált feldolgozni…
– Kicsim, anya
csak a betegsége miatt volt mérges és szomorú. – Kínomban úgy
döntöttem, nem kertelek. – Azt hiszem, nem tudta, hogyan kell
szeretni. Azt akarta, hogy csak őt szeressem, őt találjam szépnek
és kedvesnek, ne téged.
Nem vettem észre,
hogy Petra mellénk ért, de bizonyára hallotta az utolsó
mondataimat, mert amikor tanácstalanul elhallgattam, csatlakozott
hozzánk és ő is átölelte Vikit.
– Tudod, ha igazán
szeretsz valakit és ő ugyanúgy szeret téged, akkor a szívetek
egyre erősebb lesz és egyre több szeretet lesz benne, ezért még
több embert tudtok szeretni.
– Ahogy én
szeretem apát?
– És ő téged.
Pontosan. Azért tudtok szeretni engem, mert a kettőtök
szeretetéből nekem is jut, és hármunk szeretetéből még több
embernek jut majd, és aztán még többnek.
Rövid ideig
egyikünk sem szólt. Viki kis karjával mindkettőnket átölelt,
megfogtuk egymás szabad kezét és immár hárman keringtünk
tovább.
A hála és a
szeretet gyenge szavak, nem tudják visszaadni azt, amit ott és
akkor Petra iránt éreztem.
Amikor vége lett a
keringőnek, Viki komoly ábrázattal bólintott.
– Már tudom, mit
kérek karácsonyra.
Felnevettem a
képtelen időzítésen.
– És mi lenne az?
– Egy Mátét
szeretnék vagy egy Zsuzsikát, hogy
még többen legyünk.
Petrával
összemosolyogtunk, és le merem fogadni, ugyanaz járt a fejébe,
ami nekem: Józsi jóslata.
A lagzi minden
szempontból felülmúlta a várakozásainkat. Az étel és a zene
fantasztikus volt, a díszítés mesés, a hangulat felfokozott és
Petrának valóban nem volt alkalma túl sokat ücsörögni. De
mindez mit sem ért volna, ha nincsenek ott a számunkra fontos
emberek.
Marika és Barna,
anyámmal tökéletes összhangban és egyetértésben ajnározták
Vikit, aki a nap hátralévő részében egyetlen hercegnős bóknál
sem kezdett toporzékolni, sőt kinevezte a nagyszüleit királynak
és királynőknek.
A többi
jelenlévőnek azzal szolgáltatott izgalmas beszédtémát, hogy
állandóan Zsuzsika és Máté közelében tartózkodott és büszkén
hangoztatta, hogy gyakorolnia kell.
Amikor először
elcsíptem egy ilyen jelenetet, a szemem is könnybe lábadt a
nevetéstől. Akkor is könnyeztem, amikor elmeséltem Petrának,
csak akkor a fájdalomtól, úgy belevágta a könyökét az
oldalamba. Szerinte ez egyáltalán nem volt vicces.
Másnap, amikor a
kisboltban megkérdezte az eladó, mikorra várjuk a kistestvért, be
kellett látnom, hogy igaza volt. Egy megfelelő helyen elejtett
mondattal néhány óra alatt elterjedt a cáfolat, de az emberek
meggyőzéséhez ez kevés volt. Mire kezdtek volna hinni nekem, az
élet közbeszólt.
Józsinak nem lett
igaza, de nem is tévedett sokat. Májusban, találkozásunk első
évfordulóján tudtam meg, hogy hamarosan gyarapszik a család,
ráadásul nem is egy, de rögtön két fővel, így augusztusban már
elég szépen gömbölyödött Petra hasa, ami újabb löketet adott
a pletykáknak. Ekkor azonban már egyáltalán nem foglalkoztunk
vele.
Viki nem győzött
beszélni Petra egyre csak növekvő pocakjának, és velem is
madarat lehetett volna fogatni, úgy a nyolcadik hónapig. A szülés
közeledtével egyre nyugtalanabb lettem, de az okára csak a kicsik
megérkezését követően döbbentem rá.
A kórház felé
száguldva nyugodtnak kellett volna maradnom, de tekintve, hogy
ikerszülésre készültünk, erőt vett rajtam a harctéri
idegesség. Petra ellenben teljesen ura volt a helyzetnek. Vikivel
hátul ültek és együtt lélegeztek. Más körülmények között
nevettem volna azon, ahogy az öt és fél éves lányom lihegett, de
adott pillanatban nem voltam képes viccesen felfogni a helyzetet.
A kórházban, a
felvételen ért utol minket anya, Zsuzsa, és Marika.
Apósomat otthon hagyták, bár állítólag erősen ágált ez
ellen. Nem lepődtem volna meg, ha hirtelen megjelent volna a
folyosón. Vikit kint hagytam velük, én pedig beöltöztem műtős
ruhába.
A szülés rendben
zajlott, két imádnivaló kiskrapek bújt elő, mindketten a
helyzetnek megfelelő súllyal és állapotban. Petra is jól
viselte, noha a végletekig kimerült, boldog mosollyal az arcán
aludt el.
Mindenki örült és
lelkendezett, Viki pedig egyenesen imádta a karácsonyi
ajándékait.
Épphogy hazajöttek a kórházból, máris azzal nyúzott minket,
mutassuk meg, hogy kell pelenkázni és etetni. Szerencsére hamar
megértette, hogy ezeket egyelőre inkább mi csinálnánk, de amikor
csak tehette, lelkesen asszisztált a feladathoz.
Amikor
épp nem volt oviban és Tomi sem vonta el a figyelmét, új kedvenc
időtöltésének hódolt: nézte, ahogy Norbi és Andris
alszik. Gyakran hallottam, ahogy halkan altatót énekelt nekik.
Egyedül én nem
tudtam felhőtlenül örülni vagy akár megnyugodni. Szabályosan
rettegtem minden új naptól. Az okára is rájöttem, amikor először
kaptam magam azon, hogy a depresszió tüneteit keresem Petra
viselkedésében.
Állandóan
figyeltem, hogyan bánik a kicsikkel, miként viszonyul Vikihez, és
általában, milyen a hangulata. Ha kicsit is elkenődött, azonnal
kihoztam tőle a fiúkat. Minden második éjjel én keltem hozzájuk,
és az előre lefejt tejjel etettem őket, és kitiltottam a
látogatókat, hogy Petra pihenhessen, de így is egyre fáradtabbnak
és elkeseredettebbnek tűnt. Én pedig egyre gyakrabban vettem
igénybe a karácsonyra kapott bokszzsákot.
Norbi és András
már majdnem három hónaposak voltak, amikor, két nappal a
házassági évfordulónk előtt, Petra kifakadt.
– Viktor,
beszélnünk kell!
Félve ültem le az
ágy szélére.
– Miről?
– Rólad, rólunk,
az ikrekről. Melindáról.
Ledöbbentem.
– Hogy jön ide
Melinda?!
– Pont ezt akartam
én is megtudni. Ugyanis itt van, mert te itt tartod. Miért? Én nem
ő vagyok…
– Persze, hogy
nem. Hogy jut ilyesmi eszedbe? Soha nem hasonlítottalak hozzá.
– Egészen addig,
míg meg nem születtek a fiúk. Eddig megálltam, vártam, hogy
megnyugodj, de most már nem bírom tovább. Nagyon hálás vagyok a
sok segítségért, tényleg, de hidd el, nem fogok összeroppanni.
Nem vagyok depressziós. Ellátom a fiúkat, szeretem őket, ahogy
Vikit és téged is. Abból viszont elegem van, hogy úgy kezelj,
mint egy időzített bombát, ami bármikor robbanhat! Ki akarok
mozdulni, élvezni akarom a tavaszt, sétálni akarok a faluban,
játszani a gyerekekkel, beszélgetni a barátnőimmel és
anyámékkal, és szexelni a férjemmel. Nem vagyok beteg, és nem
zárhatsz be. Ebben már volt részem, köszönöm, elég volt.
Hirtelen
köpni-nyelni nem tudtam. Aggódtam, igen, de az ő szájából ez
úgy hangzott, mintha egy szigorított börtön fegyőre lennék, ő
meg a rab. Így összefoglalva inkább én tűntem mániákusnak.
– De én… én
nem…
– De, pontosan ezt
tetted. Tisztában vagyok az okával, aggódsz értem, attól félsz,
ugyanaz történhet velem, mint Melindával. Igen, megtörténhetett
volna, de szerencsére nem így lett. Jól vagyok, még fáradtan is
táncra perdülnék a boldogságtól. Kérlek, ne rontsd el!
A szeme győzött
meg végleg, hogy változtatnom kell. Szinte könyörgött, ahogy rám
nézett és mindaz, amit elmondott, ott vibrált a tekintetében:
riadt keserűség eltökéltséggel, elégedettséggel és
szeretettel vegyítve.
A rendelő csengője
hallgatott, a fiúk éppen aludtak, Viki pedig óvodában volt –
soha jobbkor nem téríthetett volna észhez.
– Igazad van,
elnézést kérek.
Mellé bújtam,
átöleltem és szorosan magamhoz húztam, hogy érezze, mi jár a
fejemben Az elmúlt majd' három hónapban egyszer sem közeledtem
hozzá, jócskán túllépve az orvos által ajánlott türelmi időt.
Nem akartam ráerőltetni magam, úgy gondoltam, majd jelzi, ha
készen áll rá. Érzelmi kitörését elég egyértelmű jelzésnek
találtam.
Amikor megérezte a
testének feszülő merevedésemet, felcsillant a szeme, de a vágy
mellett huncutság is volt benne bőven, ahogy felcsendülő
hangjában is.
– Á, szóval
azért még nőnek tekintesz. Ez hízelgő.
– Egyfolytában,
szinte minden percben. Éjjelente rólad álmodom, nappal ábrándozom
és terveket szövök, mit csinálhatnánk, ha a gyerekek elalszanak.
– És mindezt
megtartottad magadnak. Nem vagy te egy kicsit önző?
– Nem, egy cseppet
sem, különben már eltiltottam volna tőled a srácokat.
Megsimogattam a
mellét és belecsókoltam a nyakába, mire a világ legédesebb
hangja hagyta el az ajkát. Éreztem, hogy egyre szaporább a
pulzusa.
– Na, ahhoz nekik
is lenne néhány szavuk. De most csak a tiéd vagyok. – Az órára
nézett és nevetve felrántotta a pólómat. – Még úgy fél
óráig, úgyhogy használjuk ki.
Nem kellett kétszer
mondania. Úgy csókoltam végig a testét, olyan áhítattal, hogy
kétsége se legyen az érzéseim, vágyaim felől. Alig bírtam
visszafogni magam, minden erőmre szükségem volt, hogy lassan
haladjak. Az sem segített, hogy tudtam, a fiúk bármelyik
pillanatban félbeszakíthatják a játszadozásunkat.
– Viktor, valami
baj van?
Kérdése váratlanul
ért, nem tudtam hova tenni, az agyam már nem volt képes
visszakapcsolni társalgási üzemmódba; azt mondtam, ami éppen
kijött a számon, miközben egy pillanatra sem hagytam abba bőrének
becézgetését.
– Már miért
lenne? Mmm, isteni finom vagy, már nagyon hiányoztál. Olyan a
bőröd, mint a bársony, és imádom, hogy végre felszedtél néhány
kilót. Ha vissza mersz fogyni, megbízom Vikit, hogy minden nap
sütivel etessen.
– Óh, igen,
minden nő arra vágyik, hogy szülés utána a súlyát emlegessék.
Pláne szeretkezés közben.
– Márpedig
emlegetni fogom. Valahogy meg kell győzzelek, hogy ne akarj újra
csontsovány lenni.
Közben a kezem és
a szám tovább kalandozott a testén és nem csak a társalgás
fonalát, de lassan a fejemet is kezdtem elveszíteni torokhangú
nyögéseit hallva. Amikor végigkarmolta az oldalamat és lábával
átkulcsolta a derekamat, a mámoros köd végképp magába
szippantott. Már éppen azon voltam, feladom a józanságomért
folytatott küzdelmet és leteperem, amikor a bébicsősz sisteregni
kezdett és felharsant az előbb egy, majd kétszólamú üvöltés.
Azonnal elhúzódott
és igazgatni kezdte a ruháját.
– Na tessék, ez
is miattad van – sóhajtotta.
– Nem is voltam
hangos – ellenkeztem még mindig kábán.
– Nem, csak kicsit
lassú, de majd legközelebb az én kezemben lesz a gyeplő.
Egy pillanat alatt
kijózanodtam. Nem tudtam eldönteni, sértőnek vagy inkább
izgatónak ítéljem-e ezt a kijelentést.
– Lassú?! Én
csak követtem az orvosi utasításokat.
Megtorpant az ajtó
felé félúton és visszafordult.
– Miféle
utasításokat?
Bár az imént éppen
intim közelségből csodáltam a teste legrejtettebb zugait, erre az
egyszerű kérdésre mégis zavarba jöttem. Az arckifejezéséből
ítélve, sajnos, sem a torokköszörülést, sem a köhécselést
nem tartotta volna elégséges válasznak.
– A kedves
nőgyógyászod azzal búcsúzott tőlem a szülés után, hogy hat
hétig fogjam vissza magam, és első alkalommal tekintselek szűznek.
Szó szerint
kirobbant belőle a röhögés.
– Hú, de szívesen
lettem volna légy a falon, amikor ez a párbeszéd elhangzott.
Látod, mindig is mondtam, hogy az orvosi utasításokat
fenntartással kell kezelni.
– Nem is tudom, én
szeretem betartani őket. Majd este lemeccseljük, melyikünknek van
igaza.
Búgón felkacagott
és sokat ígérő pillantást küldött felém.
– Alig várom. De
addig is, két másik úriember tart igényt rám.
Imádtam, hogy
visszakaptam a vidám, kirobbanó Petrát. Ennek örömére gyorsan
magamhoz húztam még egy forró csókra, mielőtt átengedtem volna
az egyre hangosabban zajongó konkurenciának.
VÉGE!