2015. január 22., csütörtök

Sorsforduló – 22. (befejező) rész

Viktor –

Hosszú hónapokig nyugalom és béke honolt a családunkban.
Petra elfelejtette a nyilvános lánykérés okozta bosszússágát, amint az első falubeli odament hozzá gratulálni, és biztosította afelől, hogy az esküvőn egy percet sem fog pihenni. Megértette, hogy mindezt nem azért tettem, hogy ne mondhasson nemet, hanem azért, hogy megmutassam neki, most már ide tartozik, és nem csak egy kis családot kapott általunk, hanem egy nagyobbat is, akikre bármikor számíthat, és akik mind elfogadták őt, olyannak, amilyen.
Viki, bár látszott rajta, hogy igyekszik, továbbra sem tudott mindenkivel szóba állni, csak a közvetlen családtagokkal és néhány kiválasztott személlyel társalgott gond nélkül. Néha-néha kisebb akadályokat gördítettünk elé, például neki kellett fagyit kérnie, vagy megmondania a fodrásznál, milyen frizurát szeretne, ezeket általában, ha halkan is, de megtette, ugyanakkor minden más esetben azt a köztes megoldást választotta, hogy velünk mondatta ki a dolgokat. Nem erőltettem, elfogadtam, ahogy eddig, hiszen már ez is óriási előrelépésnek számított, ráadásul ott volt előttem a pozitív példa.
Azért persze gyakran szóba került a jövője, és én mindig Petrától vártam a biztos választ.
Ha szerinted Viki a kiabálástól félt és attól, hogy elhagyom, akkor miért nem jött még teljesen helyre?
Az egyik kulcsszó a szerintem. Kézenfekvő volt, ő maga mondta el, mitől fél, de ez nem jelenti azt, hogy valóban ez a fő gát. De ha mégis, akkor sem várhatjuk el tőle, hogy egyik napról a másikra elfelejtse. Idő kell, míg alkalmazkodik, amíg valóban elhiszi, hogy nincs mitől félnie. Különben is nehéz egy ilyen mértékű berögződéstől megszabadulni. Talán ha új környezetbe kerül, ő is változik majd, mint én.
És ha mégsem? Mi vár rá?
Őszintén? Fogalmam sincs. De nem lepődnék meg, ha szakács vagy cukrász válna belőle. Persze, csak ha nem veszik el tőle a kedvét. A jövőben, ha valamelyik fiúja kinevetné a főztjét, azt lődd le.
Bárki bármijét kineveti, azt lelövöm.
Rendben, mi meg majd viszünk neked cipóban sült reszelőt.
Az ehhez hasonló beszélgetések hetekig elűzték az aggodalmaimat.
Viki nem kérdezte, Józsi pedig nem erőltette az apaság tisztázásának kérdését.
Józsi valóban jó barátnak bizonyult, noha elég gyakran összetűztünk. Ezeket a nézeteltéréseket azonban már inkább dartsban tisztáztuk, mint ökölharcban.
Zsuzsa gyönyörű menyasszony volt, Viki pedig csodálatos koszorúslány. Nem mertük megemlíteni előtte, de úgy nézett ki a földig érő, könnyű, rózsaszín ruhácskában, akár egy tündér.
Viki szeptemberben elkezdte végre az óvodát. Féltettem, hogy boldogul majd, de az óvónők szerint minden helyzetben helytállt, és a kommunikációt is megoldotta, Tomit használva szócsőként, aki felettébb élvezte ezt a fontos szerepkört.
Petra újra iskolapadba ült. Sokat utazott és rengeteg időt töltött Debrecenben, volt, hogy napokat. Kicsit aggódtam, hogy visszacsábítja a nagyvárosi élet, de mindig örömmel jött haza hozzánk.
Az esküvőnket március közepén tartottuk, az első igazi tavaszi hétvégén, és valóban szinte a falu teljes lakossága jelen volt. A városháza vendégházaként működő kastélyban került megrendezésre, ami Vikit arra késztette, hogy állandóan királyfiként és királylányként beszéljen rólunk. Egészen addig, amíg el nem árultam neki, a királyfi lánya bizony hercegnő. Ekkor hirtelen megszűnt a mesebeli hasonlatok felvonultatása. Ez nem változott, még Petra sem tudott rájönni, miből gyökerezhetett ez az ellenérzés, amikor pedig magukat a meséket imádta.
Annyira nem hagyott nyugodni a dolog, hogy végül rákérdeztem.
Felkértem táncolni, és míg az ölemben forgattam a parketten, nekiszegeztem a kérdést.
Kicsim, elárulnád nekem, miért nem szereted, ha hercegnőnek vagy tündérnek nevezlek? Hiszen ők szép és kedves meseszereplők.
Egy darabig hallgatott, mintha azt mérlegelné, beavasson-e. Talán jobban jártam volna, ha meg sem kérdezem.
Én nem akarok szép lenni, sem kedves. Anya nem szerette, hogy szép vagyok és aranyos, és tündéri. Amikor ilyeneket mondtál, mindig mérges és szomorú lett.
Megtorpantam a táncparkett közepén és úgy meredtem az arcába, mintha először látnám, majd kétségbeesetten keresni kezdtem Petra alakját a teremben. Amint összeakadt a pillantásunk, tudta, hogy baj van és felénk indult, de minduntalan megállították. Kénytelen voltam magam boldogulni.
Kire lett mérges anya?
Féltem a választól, bár sejtettem, mit fogok hallani.
Rám.
Olyan halkan mondta ki, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá.
Elmormoltam egy gyors fohászt. Tisztában voltam Melinda érzéseivel, a féltékenysége sem volt újdonság, de arról nem tudtam, hogy bántotta volna emiatt, most mégis egyre az a rettenetes kép zakatolt a fejemben, amikor megláttam, ahogy a folyosón rángatja. Vajon máskor is megtette?
Honnan tudod, hogy olyankor mérges lett rád?
Csúnyán nézett rám, és utána mindig elzavart és hallottam, hogy sírt.
Fellélegeztem, bár nem voltam benne biztos, hogy ezzel a válasszal jobban jártam. Egy pofon gyakran kevésbé fáj, mint az elutasítás vagy a szavak.
Szorosan magamhoz öleltem és újra forogni kezdtem vele a zene ütemére. Nem igazán tudtam, mit mondhatnék. Akaratlanul is azon kattogott az agyam, mi minden lehet még, amiről nem tudok, vajon rejtőzhet-e más sérülés is kis lelkének mélyén, amit eddig egyedül próbált feldolgozni…
Kicsim, anya csak a betegsége miatt volt mérges és szomorú. – Kínomban úgy döntöttem, nem kertelek. – Azt hiszem, nem tudta, hogyan kell szeretni. Azt akarta, hogy csak őt szeressem, őt találjam szépnek és kedvesnek, ne téged.
Nem vettem észre, hogy Petra mellénk ért, de bizonyára hallotta az utolsó mondataimat, mert amikor tanácstalanul elhallgattam, csatlakozott hozzánk és ő is átölelte Vikit.
Tudod, ha igazán szeretsz valakit és ő ugyanúgy szeret téged, akkor a szívetek egyre erősebb lesz és egyre több szeretet lesz benne, ezért még több embert tudtok szeretni.
Ahogy én szeretem apát?
És ő téged. Pontosan. Azért tudtok szeretni engem, mert a kettőtök szeretetéből nekem is jut, és hármunk szeretetéből még több embernek jut majd, és aztán még többnek.
Rövid ideig egyikünk sem szólt. Viki kis karjával mindkettőnket átölelt, megfogtuk egymás szabad kezét és immár hárman keringtünk tovább.
A hála és a szeretet gyenge szavak, nem tudják visszaadni azt, amit ott és akkor Petra iránt éreztem.
Amikor vége lett a keringőnek, Viki komoly ábrázattal bólintott.
Már tudom, mit kérek karácsonyra.
Felnevettem a képtelen időzítésen.
És mi lenne az?
Egy Mátét szeretnék vagy egy Zsuzsikát, hogy még többen legyünk.
Petrával összemosolyogtunk, és le merem fogadni, ugyanaz járt a fejébe, ami nekem: Józsi jóslata.
A lagzi minden szempontból felülmúlta a várakozásainkat. Az étel és a zene fantasztikus volt, a díszítés mesés, a hangulat felfokozott és Petrának valóban nem volt alkalma túl sokat ücsörögni. De mindez mit sem ért volna, ha nincsenek ott a számunkra fontos emberek.
Marika és Barna, anyámmal tökéletes összhangban és egyetértésben ajnározták Vikit, aki a nap hátralévő részében egyetlen hercegnős bóknál sem kezdett toporzékolni, sőt kinevezte a nagyszüleit királynak és királynőknek.
A többi jelenlévőnek azzal szolgáltatott izgalmas beszédtémát, hogy állandóan Zsuzsika és Máté közelében tartózkodott és büszkén hangoztatta, hogy gyakorolnia kell.
Amikor először elcsíptem egy ilyen jelenetet, a szemem is könnybe lábadt a nevetéstől. Akkor is könnyeztem, amikor elmeséltem Petrának, csak akkor a fájdalomtól, úgy belevágta a könyökét az oldalamba. Szerinte ez egyáltalán nem volt vicces.
Másnap, amikor a kisboltban megkérdezte az eladó, mikorra várjuk a kistestvért, be kellett látnom, hogy igaza volt. Egy megfelelő helyen elejtett mondattal néhány óra alatt elterjedt a cáfolat, de az emberek meggyőzéséhez ez kevés volt. Mire kezdtek volna hinni nekem, az élet közbeszólt.
Józsinak nem lett igaza, de nem is tévedett sokat. Májusban, találkozásunk első évfordulóján tudtam meg, hogy hamarosan gyarapszik a család, ráadásul nem is egy, de rögtön két fővel, így augusztusban már elég szépen gömbölyödött Petra hasa, ami újabb löketet adott a pletykáknak. Ekkor azonban már egyáltalán nem foglalkoztunk vele.
Viki nem győzött beszélni Petra egyre csak növekvő pocakjának, és velem is madarat lehetett volna fogatni, úgy a nyolcadik hónapig. A szülés közeledtével egyre nyugtalanabb lettem, de az okára csak a kicsik megérkezését követően döbbentem rá.
A kórház felé száguldva nyugodtnak kellett volna maradnom, de tekintve, hogy ikerszülésre készültünk, erőt vett rajtam a harctéri idegesség. Petra ellenben teljesen ura volt a helyzetnek. Vikivel hátul ültek és együtt lélegeztek. Más körülmények között nevettem volna azon, ahogy az öt és fél éves lányom lihegett, de adott pillanatban nem voltam képes viccesen felfogni a helyzetet.
A kórházban, a felvételen ért utol minket anya, Zsuzsa, és Marika. Apósomat otthon hagyták, bár állítólag erősen ágált ez ellen. Nem lepődtem volna meg, ha hirtelen megjelent volna a folyosón. Vikit kint hagytam velük, én pedig beöltöztem műtős ruhába.
A szülés rendben zajlott, két imádnivaló kiskrapek bújt elő, mindketten a helyzetnek megfelelő súllyal és állapotban. Petra is jól viselte, noha a végletekig kimerült, boldog mosollyal az arcán aludt el.
Mindenki örült és lelkendezett, Viki pedig egyenesen imádta a karácsonyi ajándékait. Épphogy hazajöttek a kórházból, máris azzal nyúzott minket, mutassuk meg, hogy kell pelenkázni és etetni. Szerencsére hamar megértette, hogy ezeket egyelőre inkább mi csinálnánk, de amikor csak tehette, lelkesen asszisztált a feladathoz.
Amikor épp nem volt oviban és Tomi sem vonta el a figyelmét, új kedvenc időtöltésének hódolt: nézte, ahogy Norbi és Andris alszik. Gyakran hallottam, ahogy halkan altatót énekelt nekik.
Egyedül én nem tudtam felhőtlenül örülni vagy akár megnyugodni. Szabályosan rettegtem minden új naptól. Az okára is rájöttem, amikor először kaptam magam azon, hogy a depresszió tüneteit keresem Petra viselkedésében.
Állandóan figyeltem, hogyan bánik a kicsikkel, miként viszonyul Vikihez, és általában, milyen a hangulata. Ha kicsit is elkenődött, azonnal kihoztam tőle a fiúkat. Minden második éjjel én keltem hozzájuk, és az előre lefejt tejjel etettem őket, és kitiltottam a látogatókat, hogy Petra pihenhessen, de így is egyre fáradtabbnak és elkeseredettebbnek tűnt. Én pedig egyre gyakrabban vettem igénybe a karácsonyra kapott bokszzsákot.
Norbi és András már majdnem három hónaposak voltak, amikor, két nappal a házassági évfordulónk előtt, Petra kifakadt.
Viktor, beszélnünk kell!
Félve ültem le az ágy szélére.
Miről?
Rólad, rólunk, az ikrekről. Melindáról.
Ledöbbentem.
Hogy jön ide Melinda?!
Pont ezt akartam én is megtudni. Ugyanis itt van, mert te itt tartod. Miért? Én nem ő vagyok…
Persze, hogy nem. Hogy jut ilyesmi eszedbe? Soha nem hasonlítottalak hozzá.
Egészen addig, míg meg nem születtek a fiúk. Eddig megálltam, vártam, hogy megnyugodj, de most már nem bírom tovább. Nagyon hálás vagyok a sok segítségért, tényleg, de hidd el, nem fogok összeroppanni. Nem vagyok depressziós. Ellátom a fiúkat, szeretem őket, ahogy Vikit és téged is. Abból viszont elegem van, hogy úgy kezelj, mint egy időzített bombát, ami bármikor robbanhat! Ki akarok mozdulni, élvezni akarom a tavaszt, sétálni akarok a faluban, játszani a gyerekekkel, beszélgetni a barátnőimmel és anyámékkal, és szexelni a férjemmel. Nem vagyok beteg, és nem zárhatsz be. Ebben már volt részem, köszönöm, elég volt.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Aggódtam, igen, de az ő szájából ez úgy hangzott, mintha egy szigorított börtön fegyőre lennék, ő meg a rab. Így összefoglalva inkább én tűntem mániákusnak.
De én… én nem…
De, pontosan ezt tetted. Tisztában vagyok az okával, aggódsz értem, attól félsz, ugyanaz történhet velem, mint Melindával. Igen, megtörténhetett volna, de szerencsére nem így lett. Jól vagyok, még fáradtan is táncra perdülnék a boldogságtól. Kérlek, ne rontsd el!
A szeme győzött meg végleg, hogy változtatnom kell. Szinte könyörgött, ahogy rám nézett és mindaz, amit elmondott, ott vibrált a tekintetében: riadt keserűség eltökéltséggel, elégedettséggel és szeretettel vegyítve.
A rendelő csengője hallgatott, a fiúk éppen aludtak, Viki pedig óvodában volt – soha jobbkor nem téríthetett volna észhez.
Igazad van, elnézést kérek.
Mellé bújtam, átöleltem és szorosan magamhoz húztam, hogy érezze, mi jár a fejemben Az elmúlt majd' három hónapban egyszer sem közeledtem hozzá, jócskán túllépve az orvos által ajánlott türelmi időt. Nem akartam ráerőltetni magam, úgy gondoltam, majd jelzi, ha készen áll rá. Érzelmi kitörését elég egyértelmű jelzésnek találtam.
Amikor megérezte a testének feszülő merevedésemet, felcsillant a szeme, de a vágy mellett huncutság is volt benne bőven, ahogy felcsendülő hangjában is.
Á, szóval azért még nőnek tekintesz. Ez hízelgő.
Egyfolytában, szinte minden percben. Éjjelente rólad álmodom, nappal ábrándozom és terveket szövök, mit csinálhatnánk, ha a gyerekek elalszanak.
És mindezt megtartottad magadnak. Nem vagy te egy kicsit önző?
Nem, egy cseppet sem, különben már eltiltottam volna tőled a srácokat.
Megsimogattam a mellét és belecsókoltam a nyakába, mire a világ legédesebb hangja hagyta el az ajkát. Éreztem, hogy egyre szaporább a pulzusa.
Na, ahhoz nekik is lenne néhány szavuk. De most csak a tiéd vagyok. – Az órára nézett és nevetve felrántotta a pólómat. – Még úgy fél óráig, úgyhogy használjuk ki.
Nem kellett kétszer mondania. Úgy csókoltam végig a testét, olyan áhítattal, hogy kétsége se legyen az érzéseim, vágyaim felől. Alig bírtam visszafogni magam, minden erőmre szükségem volt, hogy lassan haladjak. Az sem segített, hogy tudtam, a fiúk bármelyik pillanatban félbeszakíthatják a játszadozásunkat.
Viktor, valami baj van?
Kérdése váratlanul ért, nem tudtam hova tenni, az agyam már nem volt képes visszakapcsolni társalgási üzemmódba; azt mondtam, ami éppen kijött a számon, miközben egy pillanatra sem hagytam abba bőrének becézgetését.
Már miért lenne? Mmm, isteni finom vagy, már nagyon hiányoztál. Olyan a bőröd, mint a bársony, és imádom, hogy végre felszedtél néhány kilót. Ha vissza mersz fogyni, megbízom Vikit, hogy minden nap sütivel etessen.
Óh, igen, minden nő arra vágyik, hogy szülés utána a súlyát emlegessék. Pláne szeretkezés közben.
Márpedig emlegetni fogom. Valahogy meg kell győzzelek, hogy ne akarj újra csontsovány lenni.
Közben a kezem és a szám tovább kalandozott a testén és nem csak a társalgás fonalát, de lassan a fejemet is kezdtem elveszíteni torokhangú nyögéseit hallva. Amikor végigkarmolta az oldalamat és lábával átkulcsolta a derekamat, a mámoros köd végképp magába szippantott. Már éppen azon voltam, feladom a józanságomért folytatott küzdelmet és leteperem, amikor a bébicsősz sisteregni kezdett és felharsant az előbb egy, majd kétszólamú üvöltés.
Azonnal elhúzódott és igazgatni kezdte a ruháját.
Na tessék, ez is miattad van – sóhajtotta.
Nem is voltam hangos – ellenkeztem még mindig kábán.
Nem, csak kicsit lassú, de majd legközelebb az én kezemben lesz a gyeplő.
Egy pillanat alatt kijózanodtam. Nem tudtam eldönteni, sértőnek vagy inkább izgatónak ítéljem-e ezt a kijelentést.
Lassú?! Én csak követtem az orvosi utasításokat.
Megtorpant az ajtó felé félúton és visszafordult.
Miféle utasításokat?
Bár az imént éppen intim közelségből csodáltam a teste legrejtettebb zugait, erre az egyszerű kérdésre mégis zavarba jöttem. Az arckifejezéséből ítélve, sajnos, sem a torokköszörülést, sem a köhécselést nem tartotta volna elégséges válasznak.
A kedves nőgyógyászod azzal búcsúzott tőlem a szülés után, hogy hat hétig fogjam vissza magam, és első alkalommal tekintselek szűznek.
Szó szerint kirobbant belőle a röhögés.
Hú, de szívesen lettem volna légy a falon, amikor ez a párbeszéd elhangzott. Látod, mindig is mondtam, hogy az orvosi utasításokat fenntartással kell kezelni.
Nem is tudom, én szeretem betartani őket. Majd este lemeccseljük, melyikünknek van igaza.
Búgón felkacagott és sokat ígérő pillantást küldött felém.
Alig várom. De addig is, két másik úriember tart igényt rám.
Imádtam, hogy visszakaptam a vidám, kirobbanó Petrát. Ennek örömére gyorsan magamhoz húztam még egy forró csókra, mielőtt átengedtem volna az egyre hangosabban zajongó konkurenciának.




VÉGE!

2 megjegyzés:

  1. Drága Diara! Így részenként ugyanolyan jó (volt), mint egyben elovasva. Nem tudtam kihagyni, így is el kellett olvasnom, és a véleményem sem változott.
    Remélem nem kell sokat várni egy újabb történetre, mert nagyon szeretem az írásaidat! Van esetleg tervben, vagy készülőben már valami?
    Szia, Kata

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia,

      örülök, hogy maradtál, hogy a történet ennyire megfogott, ez igazán hízelgő és megtisztelő. :-)
      Sajnos nem tudom megígérni, hogy hamar hozom a következő folytatásost, mert az nálam tovább tart, de természetesen van tervem, ötletem (két, az előzőekhez hasonló stílusú, az egyikben újra feltűnnek a Zoe szereplői; három fantasy, egy angyalos, egy boszorkányos és egy mitológiás + egy ráadás, ami évek óta arra vár, hogy megírjam, egy Twilight fanfic :-P).
      De igyekszem addig is novellákkal ellátni az oldalt, ihlettől függően. :-)
      Remélem, a későbbiekben is találsz majd kedvedre valót.
      Még1x köszönöm. :-)
      Jó éjt!
      D.

      Törlés