Kezdet és vég

Hoztam egy újabb novellát.
Egy pályázatra írtam, melynek az volt a tartalmi kritériuma, hogy egy sötét varázsló szemszögéből íródjon, és mutassa meg, hogy az ő életük sem csak játék és szórakozás.
Egyébként már maga a pályázati kiírás is díjat érdemelne! Legalábbis nekem nagyon tetszett! :-)
"Célunk: próbáljuk meg megérteni a világot a sötét oldal szemével nézve! Hiszen a gonosz varázslók is érző lények, csak a PR-juk nem az igazi, így a fantasy írók mindig negatív szerepeket osztanak rájuk..."
A pályázatot egyébként a Lidércfény Online Kulturális Magazin hirdette meg. Érdemes benézni hozzájuk!

Az eredményhirdetés megtörtént, és mivel nem értem el helyezést, így végre megmutathatom nektek! :-)
Jó olvasást!

Ui.: Átlépte az 500-at a különböző látogatók száma!!!! :-D

 

***

Kezdet és vég

Minden tökéletes volt. Egyetlen tizenhat éves fiú sem kívánhatott volna annál többet, mint ami nekem megadatott. Édesanyám és édesapám szeme fénye voltam. Imádtak. És ez nem csak ajándékokban nyilvánult meg, mint más, hasonlóan jómódú családoknál, hanem tényleg törődtek is velem. Rengeteget jártunk például a tengerhez. Minden délutánt és hétvégét a parton töltöttünk, akár esett, akár fújt… Mert tudták, hogy ez nekem milyen fontos.

Reggeltől estig képes voltam a sós hullámok között játszani, vagy épp a titokzatos mélység élővilágát csodálni. Egészen addig a napig…

Nemrég értünk haza a fürdőzésből. Lezuhanyoztam és az ingemet rángatva lépdeltem le a lépcsőn.

– Nem húzhatjuk tovább. – Hallottam meg anyám dallamos hangját, mely ezúttal, tőle szokatlan módon, remegett az idegességtől. – Már így is túl sokáig halogattuk. Bármelyik pillanatban megtörténhet…

– Jó, jó, de hogy mondjuk meg Marvelnek? – szakította félbe apám dörmögése türelmetlenül. Nem akartam én hallgatózni. Tényleg nem. De meghallottam, hogy engem emlegetnek, így természetesen kíváncsi lettem. Odalopóztam az ajtóhoz, és hegyezni kezdtem a fülem, hogy egyetlen sóhajt se mulasszak el.

– Nem tudom, drágám, de muszáj lesz – hangzott anyám hasonlóan tanácstalan válasza. – Hidd el, meg fogja érteni. Nem kisfiú már.

– Igen, de olyan csalódott lesz… Tudod, hogy imádja a tengert… Ráadásul ott van az a lány is… – A mély hang egyre szomorúbb lett és ez megijesztett. Már éppen vissza akartam menni a szobámba, hogy inkább ne halljam, mi keserítette el őket ennyire, amikor folytatta. – Lehet, hogy nemsokára visszajöhetünk. Kicsit később, ha már jobban kezeli a dolgot… – mondta reménykedve, de valahogy kihallottam a hangjából, hogy valójában ő sem hiszi, hogy ez lehetséges.
Az utolsó szavait ugyan nem értettem, de nem is érdekelt, amint felfogtam, hogy miről beszélhetnek. Szinte sokkot kaptam.

– Nem! – Rontottam elő az ajtó mögül üvöltve. – Mondjátok, hogy nem igaz! Ugye nem költözünk el?

– Kisfiam… – kezdett bele anya megnyugtatónak szánt hanghordozással. Ismertem ezt a hangot. Mindig akkor beszélt így hozzám, ha valami rossz hírt kellett közölnie.

– Nem, nem, nem! – szakítottam félbe gyerekesen toporzékolva, meghazudtolva édesanyám előbbi véleményét. – Én nem megyek innen sehova!

Kirohantam a házból és a part felé szaladtam. Az emberek riadtan ugrottak el előlem, amikor lassítás nélkül elcsörtettem mellettük. Valami ünnepség lehetett, mert rengetegen tolongtak a homokos fövenyen. Elszórtan tábortüzek égtek, bár még nem sötétedett be teljesen. A lángok éppolyan narancsvörösen villództak, amilyenre a lemenő nap festette a horizontot. Ez a máskor megnyugtató, meseszép látvány ezúttal csak fokozta dühömet, mert átcikázott rajtam a gondolat, hogy valószínűleg utoljára látom ezt a csodát. Azt akarják, hogy hagyjak itt mindent és mindenkit, akit szeretek! Dühödten rugdostam az utamba kerülő nagyobb kagylókat, kavicsokat. Miért akarnak elmenni innen? És pont a születésnapomon? Miért teszik ezt velem? Őrjöngtem. Még soha nem éreztem ekkora dühöt. Én magam sem értettem, mi történik velem. Nem szoktam én így viselkedni. Mindig is jó fiú voltam. De most szinte forrt a vérem. Nem tudtam józanul gondolkozni. Egyre jobban belelovaltam magam. És hirtelen robbantam… Nem szó szerint, de majdnem. Forróság öntötte el a testem és a kezemen remegéshullám futott végig. Az ujjaim vége izzani kezdett. Időm sem volt megijedni, már jött is a következő sokk. Vörösen szikrázó csóvák csaptak ki az ujjaimból lyukat robbantva a közeli sziklába. Ordítani kezdtem. Magam sem tudtam, valójában miért üvöltöttem. Hogy vajon még mindig a dühömet próbáltam kiadni magamból, vagy már a félelem munkált bennem… De mindegy is. A hangomra és a robbanás zajára több tucat szempár meredt rám riadtan és hitetlenkedve. Néhány férfi, akik hamarabb magukhoz tértek, lángoló fahasábokat ragadtak magukhoz és a többiek elé álltak. A következő pillanatban elszabadult a pokol. Egy nő éles hangon sikoltozni kezdett, és felém mutogatott.

– A sátán fia! Ez gonosz varázslat! Nézzétek, hogy izzanak az ujjai!

– A sátán fia! Vesznie kell! – csattant fel egy másik hang is.

Többen is csatlakoztak a kiáltozókhoz és pár pillanaton belül mindenfelől ugyanazt skandálták:

– Vesszen a sátán fia!

Megkövülten álltam a kezeimre meredve. Nem értettem, mi történt. Lehet, hogy igazuk van?!
Ekkor értek oda a szüleim. Amint apámék mellém léptek, a tömeg felbolydult és felénk lódult. Duzzogva megpróbáltam lerázni apám kezét a vállamról, de megláttam anyám szemében a pánikot, ahogy az emberekre nézett és ez megállított. Késztetést éreztem, hogy eléjük álljak és szembeforduljak az emberáradattal. Kezeim önkéntelenül emelkedtek a levegőbe és újra éreztem ujjaimban a tűzforró energia áramlását.

– Ne, fiam! – üvöltött rám apám, de nem tudtam parancsolni a kitörni készülő erőnek. A tüzes energianyalábok ismét életre keltek és hangosan, ostorként csattanva ütöttek rést a felénk hullámzó emberfalban.

A fájdalmas üvöltés máig a fejemben visszhangzik. Anyám magához rántott és a kezeimet lefogva halk hangon nyugtatni próbált, apám pedig közénk és a dühödt embercsorda közé állt, két karját a magasba tartva, ahogy én is az imént. Dermedten néztem és próbáltam rájönni, mi történik, de ez túl sok volt nekem. Végigjártattam tekintetem az arcokon, és megpillantottam Őt. Ott állt, mindig mosolygó, gyönyörű, búzakék szemei most rémülettől kitágulva meredtek rám. Zúgni kezdett a fejem és forgott velem az egész világ. Nem hallottam semmit, minden egyéb hangot elnyomott a vad dörömbölés, ami a mellkasomból tört elő. A következő pillanatban éreztem, hogy az ölelő kezek lehullnak rólam és támaszomat vesztve megtántorodtam. Apám fájdalmas üvöltése térített valamelyest magamhoz. Lenéztem a lábam elé a földre és megpillantottam, amit ő is bámult könnyes szemekkel, teljes testében remegve. Édesanyám a homokban feküdt, melyet vére lassan vörösre festett, testéből egy nyílvessző állt ki. Édesapám mindenről megfeledkezve, artikulálatlan hangokat kiadva zuhant mellé a földre és fejét az ölébe vonva zokogni kezdett. A tömeget láthatóan meglepte ez az emberi reakció, mert hirtelen síri csend lett. Elbizonytalanodva figyeltek minket.

– Rohanj, Marvel – szólalt meg apám. Olyan halkan beszélt, hogy bár mellette álltam, alig értettem szavait. – Bújj el! Ha besötétedett, menj vissza a házba. A nyakadban lévő kulcs nyit egy ládát a padláson…

Újabb nyílvessző süvített el sziszegve az emberek feje fölött, félbeszakítva apámat. Hangja hörgésbe fulladt, szájából vér szivárgott.

– Menj – nyögte, mielőtt ő is a fehér homokba borult.

Ijedten néztem a tömeg felé, egyetlen arcot keresve, de Ő már nem volt ott. Helyét a gyilkos nyílvesszők tulajdonosa foglalta el. Az emberek között szobrozó lovas éppen akkor emelte fel újra az íját, amikor megállapodott rajta a tekintetem. Csak egy pillanatig láttam, mielőtt sarkon fordultam és rohanni kezdtem a sziklák irányába, de ez a pillanat elég volt, hogy örökre az emlékezetembe véssem az arcát. Nyílvessző fúródott mellettem a homokba, de én csak futottam tovább. Tudtam, ha elérem a barlangrendszert, megmenekültem. Jobban ismertem a terepet, mint bárki más. Ha akartam volna, napokra elbújhattam volna előlük. Esélyük sem volt, hogy megtaláljanak.

Sötét volt már, amikor előmerészkedtem és a hold sápadt fényénél, kerülő úton visszaosontam a házunkhoz. Volt egy rejtett ajtó ahol észrevétlenül be tudtam surranni. Még mindig az események hatása alatt álltam. Kába voltam és rettegtem. De követtem apám utasítását. Megkerestem az említett ládát és nagy levegőt véve beleillesztettem a rozsdás lakatba az apró kulcsot. És végre megértettem, mi is történt velem az este.

--- --- ---

Csendben ültem a hűvös szobában és vártam. Mindenkit hazaküldtem, még Magart, a személyes szolgámat is elszalajtottam a vásárra egy mondvacsinált ürüggyel. Senki nem lehetett tanúja annak, ami most következik.

Halál. Milyen érdekes. Az emberek rettegnek, ha csak meghallják ezt a szót, de én nem éreztem félelmet. Sőt! Izgatottan vártam, hogy Angelique megérkezzen.

Hihetetlen, hogy már huszonöt év eltelt azóta. Még mindig magam előtt láttam édesanyám rettegéstől elhomályosult tekintetét, majd apám fájdalomtól eltorzult arcát, ahogy az élettelen testet öleli. A csukott szemhéjam mögött váltakozó rettenetes képek olyan élesek voltak, akárha most történnének, ebben a pillanatban. Az elmúlt negyed évszázad alatt újra és újra átéltem a borzalmat. Az az egyetlen éjszaka mindent megváltoztatott. Amint kinyitottam a ládát, én már nem voltam önmagam többé. Bár, ha őszinte akarok lenni, és mikor máskor, mint a halál órájában, már a szüleim halálának pillanatában eldőlt a sorsom. Vagy még korábban, amikor ismeretlen erőmet az emberek ellen fordítottam, még ha akaratomon kívül is. De lehet, hogy mindez együtt hatott. De a lényegen nem változtat semmi. A sötét oldalt választottam. Mi mást tehettem volna, amikor fiatal, tizenhat éves lelkemben éjsötét fájdalom tombolt és elmémet a kegyetlen bosszú ezernyi módjának megtervezése kötötte le mindaddig, míg végre nem hajtottam az általam kiszabott ítéletet?

Megkerestem azt az embert, aki megölte a szüleimet. Nem volt könnyű, de sikerült. Hogy közben megöltem néhány „ártatlan” embert? Nos, igen. A cél szentesíti az eszközt, mondják. Persze ez rám nem vonatkozhat, hisz’ a gonoszt szolgálom. Álszent népség! Hogy mindez egy gyermek szülei elvesztése felett érzett fájdalmának eredménye, az senkit nem érdekel. Senki nem gondolt bele a helyzetembe egyetlen árva pillanat erejéig sem. Miért is tették volna? Az ő szemükben én nem voltam ember, így emberi érzésekkel sem bírhattam.

Haragom célpontját mindaddig csak szemmel tartottam, míg erőm ki nem teljesedett. Akkor azonban kíméletlenül lecsaptam. Agyamat, szívemet nem fájdította szánalom vagy lelkiismeret-furdalás, amikor a gondolataim által keltett energiahullámok szoros bilincsbe fogták Sir Garron testét, lelkét. Egyetlen pillanat volt csupán, míg megéreztem, mi az, amitől legjobban retteg és már készen is álltam, hogy valóra váltsam legszörnyűbb rémálmait. Ő se tett mást azon a régmúlt estén! Hála neki, azóta egyetlen éjszaka sem telt el számomra rémálmok nélkül! És mindig ugyanazok a szörnyű képek! A szüleim arca, az édesanyám vérétől vöröslő homok, szerelmem látványa a dühödt tömeg közepén… Ő sem érdemelt hát mást! Szenvedjen csak! És szenvedett! Sokat! Lassan és kínok között halt meg, ahogy a tűz felemésztette a ruháját, majd lángra kapott a haja, és a bőrét perzselte a forróság. Kéjes öröm töltött el fájdalomtól vonagló testét figyelve! Megtettem hát, megbosszultam szüleim halálát!

És most a sajátomra várok. A sors iróniája, hogy azzal, hogy megöltem az apját – szüleim gyilkosát–, egyetlen gyermekeként Ő lépett a helyére. Most már Ő látja el az Őrző feladatát. És első küldetéseként engem kell kivégeznie! Milyen költői! Súlyos évtizedek óta először újra láthatom életem szerelmét és az ajándék, amit hoz, a lehető legnagyobb: felejtés és szabadság. Ő lesz számomra a halál angyala! Nem is kívánhatnék ennél szebb halált, mint hogy az Ő keze által szűnjek meg létezni.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy meg se hallottam a súlyos ajtó vaszsanérjainak nyikorgását.

– Itt vagy hát, Marvel! – csendült a rég hallott angyali hang a terem másik végéből.

Üdvözült mosollyal fordultam felé.

– Angelique! Már nagyon vártalak! Szívből örülök, hogy látlak!

– Valóban? Azt hittem, a hozzád hasonlóknak nincsen szíve – hangzott a gúnyos felelet.

Az elevenembe talált! Még Ő is azt hiszi, hogy szívtelen, gonosz lény vagyok. De mit vártam? Megöltem az apját. Bár talán pont ezért kellene megértenie. Átélte ugyanazt, amit én. Elnéztem sudár alakját, porcelán fehérségű, makulátlan bőrét, derékig érő, hullámos, szőke hajzuhatagát és végül pillantásom megállapodott csillogó, világító kék szemein. De csak elszántságot láttam bennük. Vége. Valóban vége. Láttam a tekintetében, hogy elhatározta magát.

– Legyen hát – szóltam halkan. – Tedd, amit tenned kell. Egy kérdésem lenne csupán…

Nem szólt, várakozón nézett. Ezt beleegyezésnek vettem.

– Miért? Miért öltétek meg a szüleimet? – akaratlanul többes számot használtam. – Ha jól tudom, a sötét mágusok kivégzése a feladatotok. De ők jók voltak! Igazán jók! – hangomból nem tudtam eltüntetni a fájdalmat és a kétségbeesést, annak ellenére, hogy tudtam, varezserő ide vagy oda, már nem tudok változtatni a múlton. Ha módomban állna, már régen megtettem volna.

– Megszegték a legfőbb szabályt – felelte halkan, miközben levette az íját a hátáról és nyílvesszőt illesztett bele. – Felfedték magukat az emberek előtt.

Kitágult szemekkel meredtem rá, amint felfogtam szavai értelmét. Én vagyok a szüleim igazi gyilkosa! Miattam ölték meg őket!

Szinte csak a tudatom egy parányi szegletében érzékeltem, hogy megfeszíti az íjat. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Szeme nedvesen fénylett, amikor megpendült az íj húrja. Az első könnycsepp a nyílvesszővel egy időben indult útjára, lassan végigfolyva rezzenéstelen arcán.