Sorsforduló – 4. rész

– Petra –

Azt sem tudtam hirtelen, sírjak vagy nevessek. Behúzott nyakát látva valószínűleg az előbbi reakciót várta tőlem, belőlem mégis az utóbbi robbant ki. Nem tudtam visszatartani, meggyőződésem, ha megpróbálom, megfulladok. Ez az egész valahogy frappáns csattanója volt az elmúlt pár napnak. Már a könnyeim csorogtak, amikor Viktor végre meg mert mozdulni és fejét ingatva a kezembe nyomott egy darab papírtörlőt.

– Furcsa egy nő maga.

– Mert nem kaptam hisztériás rohamot? Nézze, Dr. Doolittle, nem tudom, mihez szokott, nincs tapasztalatom az állati páciensekkel, de én általában puszival szoktam megköszönni a gondoskodást, nem harapással.

– Akkor, hol van?

Értetlenül pislogtam.

– Micsoda?

– A hálapuszi.

Vigyorából ítélve csak viccelt, valószínűleg önnön feszültségét oldandó, de rájöttem, hogy szeretem meglepni. Közelebb léptem hát, felágaskodtam és óvatos puszit nyomtam az arcára. A vigyor szélesedett, és találkozásunk óta először, a szemét is elérte. Jó volt látni a zöldesbarna szemek felcsillanását, még ha csak egy pillanatig tartott is.

Mindketten egyszerre pördültünk az ajtó felé, amikor az becsapódott. Viki durcás képpel állt a konyhát az ebédlőtől elválasztó boltív alatt, keze ökölbe szorítva, mereven préselődött a combjához.

Nem akartam, hogy ez a reakció a puszinak szóljon, ezért felvetettem a második legvalószínűbb lehetőséget.

– Jaj, ne haragudj, elfelejtkeztem az italokról. De már végeztünk, épp megköszöntem apukádnak az orvosi segítséget, úgyhogy, ha gondolod, készíthetnénk egy kis limonádét.

– Egy pillanat – szólt közbe Viktor –, még lenne néhány apróság, de nyugodtan maradhatsz, Viki, sőt, megint lehetsz az asszisztensem. Mit szólsz?

A kislány arca kisimult, és már röppent is az apja felé. Szóval félig-meddig mégis a puszi volt a durci oka. Ez a kis tünemény féltékeny az apjára, ezt jó lesz megjegyeznem.

Míg ők ketten körülöttem tüsténkedtek – újra megmérték a lázamat és lecserélték a karomon a jeges borogatást –, Viktor folyamatosan sorolta az információkat.

– Szóval, a falu orvosa holnap délelőtt rendel, a legközelebbi kórház pedig egyórányira van. Tulajdonképpen annyi van hátra, hogy meg kell várni, míg a gyulladás megszűnik, utána le lehet zárnia a sebet. Ez, mint már mondtam, ha minden rendben zajlik, körülbelül öt nap. Ez idő alatt melegnek, duzzadtnak érezheti, ha erős fájdalmai lennének, kérjen fájdalomcsillapítót. Ha a gyulladás megszűnik, az orvos eldönti, kell-e még kimetszést végezni, és ennek megfelelően zárja a sebet. A hegesedés körülbelül három hét alatt lezajlik. Majd írok egy listát az orvosnak, hogy eddig milyen kezelést alkalmaztam.

Nem akartam másik orvoshoz menni, ahol óhatatlanul magyarázkodnom kellene. Azt akartam, hogy fejezze be, amit elkezdett. Nála biztonságban éreztem magam, valószínűleg pont azért, mert nem tett fel kínos kérdéseket. Legalábbis eddig. Sajnálatos módon, ennek a biztonságnak hamarabb vége szakad, mint szeretném, de ameddig lehet, húzni fogom.

– Tudom, hogy ön nem igazi orvos, úgy értem… áh, tudja, hogy értem. Azt is sejtem, hogy csak nyűg vagyok a nyakán, de nagyon nagy kérés lenne, hogy ön fejezze be a kezelést?

Megtorpant a mozdulat közepén, mintha épp szobrocska-szobrocskát játszottunk volna. Ahogy visszavándorolt rám a tekintete, derűs csillogást fedeztem fel benne.

– Éppenséggel megoldható, de nem kell félnie a dokitól sem, tapasztalt szakember, és roppant diszkrét.

Mielőtt elgondolkozhattam volna az utolsó megjegyzésen, Viki vágott közbe, vigyorogva feltartott kezében egy kártyalapot lengetett. A kép egy idős, Kalánka nénire hasonlító asszonyt ábrázolt, aki gyermeket tartott az ölében, őszes haja gombolyag-kontyban trónolt a feje tetején. Gyanakodva néztem Viktorra.

– Csak nem Viki nagymamája a háziorvos?

– De igen, édesanyám, személyesen. Örülök, hogy valamivel én is meg tudtam lepni. Maga azóta ezt teszi, amióta felszedtem az út mellől.

Mindezt olyan pimaszul adta elő, hogy képtelen voltam haragudni rá.

– Az maga szerint nem elég, hogy rajtam végzett emberi kísérleteket?

– Ugyan már, hova gondol, soha nem tennék ilyet. Világéletemben emberbarát hírében álltam.

– Akkor vegye úgy, hogy emberbaráti szeretetből ellát egy sebesültet. Kérem.

Viktóriára nézett, aki még mindig a nagymama-kártyát szorongatva állt mellettünk, tányérnyira kerekedett szemmel, óvatos mosollyal. Nem sokszor láthatta az apját évődni, ha ennyire meglepte a viselkedése.

– Miért ne, eddig is ezt tettem, akár folytathatom is.

A következő négy napban többet aludtam, mint eddig bármikor. Viktor szerint a vérveszteség, a fertőzés és a láz volt az oka, és még valami, amit nem akart kimondani, de én tudtam, hogy tudja. Az idegkimerültség minden tünetét produkáltam, és nem kételkedtem benne, hogy ezt ő is észrevette.

Vikit bízta meg a felügyeletemmel, aki lelkesen fogadta a komoly, felelősségteljes feladatot. Sokszor arra ébredtem, hogy az ágyam mellett ül és képeskönyvet nézeget, vagy rajzol, sőt, egyszer egy Lego darabra is ráléptem, ami azelőtt biztos nem volt ott. Egyre több játék vándorolt át hozzám, mert, számomra ismeretlen okból, Viki szeretett a közelemben lenni, és amikor éppen nem aludtam, mindig rávett valami közös mókára.

Nem számoltam a napokat, jól éreztem magam náluk, kába állapotomban éppúgy, mint éberen. Viktor igazán gondoskodó volt, Viki pedig egyszerűen tüneményes. Nyugodt voltam és kipihent, nem akartam, hogy ez véget érjen.

Azt magamnak is csak félve vallottam be, hogy nem kizárólag orvosként gondoltam Viktorra. Minden egyes találkozásunknál egyre erősebben vonzódtam hozzá, ahol a kötözések során hozzám ért, a bőröm szinte felparázslott. Nem értettem, mire föl ez a heves reakció. Végül úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, nem dőlök be a testemnek. Semmiképp nem akartam bonyodalmakat, főként egy újabb érzelmi köteléket, amikor még az előző béklyóból sem szabadultam teljesen. Azt gondoltam, mindez csupán azért van, mert a házasságom kudarca és az átéltek után biztonságra vágytam, és ösztönösen vonzódtam ahhoz, aki ezt megadhatná.

– Most már ébren is álmodik?

Felpillantottam a látványról, amit már vagy fél órája bámultam – egy kismadár ugrált az ablak elé nyúló faágon.

– Csak madárlesen vagyok – suttogtam.

Odahajolt hozzám, hogy lássa, amit én, és ő is kikémlelt. Arcszeszének friss illata váratlan erővel hatott rám, lehelete lágyan, melegen cirógatta nyakam érzékeny bőrét.

– Miért suttog? – súgta ő is, továbbra is a cinegét figyelve.

Igaza volt, az ablak épp zárva volt.

– Nem tudom – nevettem el magam.

Visszavigyorgott, a fejét ingatta, de nem húzódott el. A tekintetünk találkozott, a pulzusom megugrott. Az sem segített, amikor a pillantása lentebb vándorolt a számra. Korábbi elhatározásom dacára azt kívántam, bár megcsókolna, hogy megtudjam végre, milyen érzés. Valami elemi erővel vonzott felé, számomra megmagyarázhatatlan módon vágytam az érintését, a hangját, a pillantását. A gondolat megijesztett, de ez cseppet sem hűtött le, már szinte az ölében pihegtem. Még közelebb hajoltunk, csupán milliméterek választottak el minket egymástól, amikor a kismadár felröppent, és az ablakpárkánynak csapódó gally megzavarta a pillanatot.

Megköszörülte a torkát és zavartan felegyenesedett.

– Jöjjön, megnézem a karját, talán már összevarrhatom a sebet.

Ez nála lehet, hogy elégséges figyelemelterelés volt, de nálam sajnos nem vált be. Míg átsétáltunk az udvaron, végig az járt a fejemben, mi lett volna, ha. Ráadásul mást sem láttam, ahogy előttem lépdelt, csak a nadrágban feszülő combot és feneket. Lefogadtam volna, hogy vörös vagyok, akár szaunázás után, és hasonlóan felhevült. Fel tudtam volna pofozni magam.

Most először mentem át a rendelő épületébe. Olyan volt, mint egy igazi orvosi rendelő, a falak világoszöldre voltak meszelve, a váróban műanyag székek sorakoztak, az orvosi szoba nagy részét az állítható magasságú vizsgálóasztal foglalta el.

– Mit keresünk itt?

– Szükségünk lesz néhány dologra, gondoltam addig szívesen kimozdulna végre a négy fal közül.

Komoly koncentrálással vizsgálgatta a gyógyszeres szekrény legfelső polcát, felemelve egy-egy ampullát, én ugyanolyan figyelmesen mustráltam őt magát.

– Jó gondolat, már kezdtem klausztrofóbiás lenni.

A hangom túl rekedtre sikeredett. Rám kapta a pillantását, majd visszafordult az üvegcsék felé, én pedig igyekeztem lehiggadni. Ekkor tudatosult, mik között is keresgél.

– Kezdek megijedni.

Lazán nekitámaszkodott a vizsgálóasztalnak és most már teljesen rám figyelt. Szemében vidám szikrák lobbantak.

– Ugyan miért?

– Miféle szerek ezek? Eddig is állatoknak való gyógyszerekkel kezelt?

Hangosan felröhögött.

– Ezt hitte és mégis rám bízta magát?

– Dehogy, csak ez a sok gyógyszer itt…

– Viki miatt itt tartok minden komolyabb szert, a felső, külön zárható polc a saját kis patikám.

Mikor visszaértünk a házba, feltűnt, hogy túl nagy a nyugi, Viki nem ugrott nekifutásból az apja nyakába.

– Hol van Viki?

– Édesanyámnál. Az utóbbi napokban lemondtuk néhány meghívását, így most fogta, és egyszerűen elvitte magával. Tökéletes időzítés.

A műtőnek kinevezett konyhában telepedtünk le, és miután lefertőtlenítette az asztalt, majd a kezét is, elkezdte lefejteni a karomról a kötést.

– Tudja, kicsit azért izgulok.

– Tudja, nem pont ezt akartam hallani az orvostól, aki éppen operálni készül.

Rám vigyorgott, de nem szólt többet, csendben dolgozott.

Nem néztem oda, nem voltam felkészülve a karom látványára. Éppen elég volt aznap… Az arcát néztem, hogy eltereljem a gondolataimat, ez egészen addig működött is, amíg meg nem láttam a kezében az injekciós tűt.

– A karja rendben van, a gyulladás megszűnt, így végre bezárhatom a sebet. Beadok egy injekciót, hogy össze tudjam varrni.

– Nem lehetne inkább egy jó erős házipálinka?

– Belsőleg vagy külsőleg gondolja?

– Akár mindkettő – sóhajtottam, majd összeszorítottam a fogam és becsuktam a szemem. – Na, jó, kezdheti.

Tovább tartott, mint gondoltam, viszont kevésbé volt fájdalmas, konkrétan semennyire. Éppen csak egy kis húzó érzés volt, amikor megfeszítette a cérnát. Közben mindenre gondoltam, csak arra nem, amit éppen csinált. Elképzeltem például, ahogy elmerülök egy hatalmas kádnyi habos, meleg vízben. Az elmúlt napokban csak cicamosdásra korlátoztam a tisztálkodást, mert túl gyenge voltam, őt pedig mégsem kérhettem meg, hogy ugyan, fürdessen már le, de kezdett rettentően hiányozni egy jó kis lazító fürdő. Ahogy a ruhatáram is. Nem volt más ruhadarabom, csak a nadrág, amiben voltam, egy tőle kölcsönzött póló, ami akár ruhának is beillett volna, valamint a fehérnemű, amit minden este ki kellett mosnom. Már nagyon, de nagyon rám fért volna egy csajos nap.

Csak akkor mertem felnézni, amikor megéreztem a hűvös kenőcs érintését. Még kaptam egy könnyű kis kötést, majd elégedetten kihúzta magát.

– Készen is vagyunk.

– Matrica nincs?

– Hát puszi?

Mindketten elnevettük magunkat.

– Matrica valóban nincs, Viki a világ összes levonóját elhasználta már, de mit szólna valami máshoz?

Csak képzelődtem, vagy valóban rekedtebb lett a hangja?

– Mire gondol?

– Mi lenne, ha ünneplésként elmennénk sétálni és megmutatnám magának a környéket?

Magam sem tudtam, hogy a csalódottságom volt-e nagyobb, vagy az örömöm, hogy végre valóban kimozdulhatok.

– Azt, hogy fantasztikus ötlet, de szeretnék előbb lezuhanyozni, ha nem gond.

– Dehogy, csak tessék.

– De a karom…

Jelentőségteljesen mutattam felé a sérült végtagot, de csak állt ledöbbenve. Az arckifejezéséből ítélve azt hihette, a fürdéshez szeretnék segítséget kérni. Ezen mosolyognom kellett.

– Most már érheti víz?

Azt az ábrázatot érdemes lett volna megörökíteni.

– Óh, ne haragudjon, máris megoldjuk.

Hozott egy nejlonzsákot, szétvágta, rátekerte a karomra és mindkét végét rögzítette egy-egy gumival.

– Azért a hosszú ülőfürdőket egy darabig jó lenne mellőzni, azt nem hiszem, hogy kibírná.

– Rendben. Ö, lenne még valami. A kocsiban, a hátsó ülésen van egy váltás ruhám, behozná? Eddig nem igazán kellett, de az utcára nem mehetek így ki.

Végignézett viseltes ruházatomon, de szerencsére volt benne annyi tapintat, hogy nem tett megjegyzést.

– Beteszem a szobába, csak fürödjön nyugodtan.

Nem volt egyszerű, de valahogy sikerült megoldanom, még egy gyors, félkezes hajmosást is megkockáztattam. Hihetetlenül jólesett és felfrissített.

Mint kiderült, a települést alig több mint egy tucatnyi utca alkotta, ezek azonban labirintust meghazudtoló összevisszaságban, keresztül-kasul szabdalták a falut. Az ő házuk egy félreeső zsákutcában állt, amit bizonyára nagyra értékeltek a helyiek, Viktor ugyanis nem szimplán állatorvosként praktizált, hanem egy kisebb állatkórházat üzemeltetett, kennelekkel, kifutókkal, ahogy az egyes állatok megkívánták. Ez bizonyára nem lett volna kivitelezhető a falu szívében.

Hiába volt kicsi a település, láthatóan mindennel rendelkezett, ami a kényelmes mindennapokhoz kellett. A fő utcán egymás mellett sorakozott az élelmiszerbolt, az orvosi rendelő, a patika, a községháza, az óvoda, valamint a posta épülete, távolabb egy söröző és egy virágüzlet cégérét láttam. Az általános iskola és az azonos nevet viselő művelődési ház egy utcával arrébb kapott helyet. A település határában temető terült el, rendezett sorokban szürkéllő sírkövekkel, a közeli domboldalon kastély magasodott ódon pompával. Viktor elmondása szerint a falu ezen kívül még két kisebb vegyesbolttal és egy benzinkúttal is büszkélkedhetett.

A főváros után furcsa volt a harsogó csend, a kocsisorok állandó zúgásának, a türelmetlenebb sofőrök kiabálásának és tülkölésének hiánya, a tiszta, szmogmentes levegő, melyben frissen vágott fű és akác illata szállt. A falut két oldalról egy-egy patak határolta, a harmadikon hegyek magasodtak, némelyik szürke, zordon sziklákkal szabdaltan, a legtöbb azonban életteli zöld színekben játszott.

Úgy éreztem magam, mintha egy idegen országba csöppentem volna, ahol átutazóban megpihentem kis időre. De nem akartam a távozásra gondolni. Az isteni útmutatás, a sors fonala, vagy a véletlen – nekem mindegy – ide vezetett, ebbe a nyugodt kis falvacskába, ahol az első ember, akibe belebotlottam, nem kevesebbet tett, mint megmentette az életemet. Még ha ő ennek nem is volt teljesen tudatában. Muszáj volt maradnom, ameddig csak lehetséges. Még akkor is, ha életem legnehezebb próbatétele volt ellenállni Viktornak.

Folytatása következik!