– Petra –
Azt sem tudtam
hirtelen, sírjak vagy nevessek. Behúzott nyakát látva
valószínűleg az előbbi reakciót várta tőlem, belőlem mégis
az utóbbi robbant ki. Nem tudtam visszatartani, meggyőződésem, ha
megpróbálom, megfulladok. Ez az egész valahogy frappáns
csattanója volt az elmúlt pár napnak. Már a könnyeim csorogtak,
amikor Viktor végre meg mert mozdulni és fejét ingatva a kezembe
nyomott egy darab papírtörlőt.
– Furcsa egy nő
maga.
– Mert nem kaptam
hisztériás rohamot? Nézze, Dr. Doolittle, nem tudom, mihez
szokott, nincs tapasztalatom az állati páciensekkel, de én
általában puszival szoktam megköszönni a gondoskodást, nem
harapással.
– Akkor, hol van?
Értetlenül
pislogtam.
– Micsoda?
– A hálapuszi.
Vigyorából ítélve
csak viccelt, valószínűleg önnön feszültségét oldandó, de
rájöttem, hogy szeretem meglepni. Közelebb léptem hát,
felágaskodtam és óvatos puszit nyomtam az arcára. A vigyor
szélesedett, és találkozásunk óta először, a szemét is
elérte. Jó volt látni a zöldesbarna szemek felcsillanását, még
ha csak egy pillanatig tartott is.
Mindketten egyszerre
pördültünk az ajtó felé, amikor az becsapódott. Viki durcás
képpel állt a konyhát az ebédlőtől elválasztó boltív alatt,
keze ökölbe szorítva, mereven préselődött a combjához.
Nem akartam, hogy ez
a reakció a puszinak szóljon, ezért felvetettem a második
legvalószínűbb lehetőséget.
– Jaj, ne
haragudj, elfelejtkeztem az italokról. De már végeztünk, épp
megköszöntem apukádnak az orvosi segítséget, úgyhogy, ha
gondolod, készíthetnénk egy kis limonádét.
– Egy pillanat –
szólt közbe Viktor –, még lenne néhány apróság, de nyugodtan
maradhatsz, Viki, sőt, megint lehetsz az asszisztensem. Mit szólsz?
A kislány arca
kisimult, és már röppent is az apja felé. Szóval félig-meddig
mégis a puszi volt a durci oka. Ez a kis tünemény féltékeny az
apjára, ezt jó lesz megjegyeznem.
Míg ők ketten
körülöttem tüsténkedtek – újra megmérték a lázamat és
lecserélték a karomon a jeges borogatást –, Viktor folyamatosan
sorolta az információkat.
– Szóval, a falu
orvosa holnap délelőtt rendel, a legközelebbi kórház pedig
egyórányira van. Tulajdonképpen annyi van hátra, hogy meg kell
várni, míg a gyulladás megszűnik, utána le lehet zárnia a
sebet. Ez, mint már mondtam, ha minden rendben zajlik, körülbelül
öt nap. Ez idő alatt melegnek, duzzadtnak érezheti, ha erős
fájdalmai lennének, kérjen fájdalomcsillapítót. Ha a gyulladás
megszűnik, az orvos eldönti, kell-e még kimetszést végezni, és
ennek megfelelően zárja a sebet. A hegesedés körülbelül három
hét alatt lezajlik. Majd írok egy listát az orvosnak, hogy eddig
milyen kezelést alkalmaztam.
Nem akartam másik
orvoshoz menni, ahol óhatatlanul magyarázkodnom kellene. Azt
akartam, hogy fejezze be, amit elkezdett. Nála biztonságban éreztem
magam, valószínűleg pont azért, mert nem tett fel kínos
kérdéseket. Legalábbis eddig. Sajnálatos módon, ennek a
biztonságnak hamarabb vége szakad, mint szeretném, de ameddig
lehet, húzni fogom.
– Tudom, hogy ön
nem igazi orvos, úgy értem… áh, tudja, hogy értem. Azt is
sejtem, hogy csak nyűg vagyok a nyakán, de nagyon nagy kérés
lenne, hogy ön fejezze be a kezelést?
Megtorpant a
mozdulat közepén, mintha épp szobrocska-szobrocskát játszottunk
volna. Ahogy visszavándorolt rám a tekintete, derűs csillogást
fedeztem fel benne.
– Éppenséggel
megoldható, de nem kell félnie a dokitól sem, tapasztalt
szakember, és roppant diszkrét.
Mielőtt
elgondolkozhattam volna az utolsó megjegyzésen, Viki vágott közbe,
vigyorogva feltartott kezében egy kártyalapot lengetett. A kép egy
idős, Kalánka nénire hasonlító asszonyt ábrázolt, aki
gyermeket tartott az ölében, őszes haja gombolyag-kontyban trónolt
a feje tetején. Gyanakodva néztem Viktorra.
– Csak nem Viki
nagymamája a háziorvos?
– De igen,
édesanyám, személyesen. Örülök, hogy valamivel én is meg
tudtam lepni. Maga azóta ezt teszi, amióta felszedtem az út
mellől.
Mindezt olyan
pimaszul adta elő, hogy képtelen voltam haragudni rá.
– Az maga szerint
nem elég, hogy rajtam végzett emberi kísérleteket?
– Ugyan már, hova
gondol, soha nem tennék ilyet. Világéletemben emberbarát hírében
álltam.
– Akkor vegye úgy,
hogy emberbaráti szeretetből ellát egy sebesültet. Kérem.
Viktóriára nézett,
aki még mindig a nagymama-kártyát szorongatva állt mellettünk,
tányérnyira kerekedett szemmel, óvatos mosollyal. Nem sokszor
láthatta az apját évődni, ha ennyire meglepte a viselkedése.
– Miért ne, eddig
is ezt tettem, akár folytathatom is.
A következő négy
napban többet aludtam, mint eddig bármikor. Viktor szerint a
vérveszteség, a fertőzés és a láz volt az oka, és még valami,
amit nem akart kimondani, de én tudtam, hogy tudja. Az
idegkimerültség minden tünetét produkáltam, és nem kételkedtem
benne, hogy ezt ő is észrevette.
Vikit bízta meg a
felügyeletemmel, aki lelkesen fogadta a komoly, felelősségteljes
feladatot. Sokszor arra ébredtem, hogy az ágyam mellett ül és
képeskönyvet nézeget, vagy rajzol, sőt, egyszer egy Lego darabra
is ráléptem, ami azelőtt biztos nem volt ott. Egyre több játék
vándorolt át hozzám, mert, számomra ismeretlen okból, Viki
szeretett a közelemben lenni, és amikor éppen nem aludtam, mindig
rávett valami közös mókára.
Nem számoltam a
napokat, jól éreztem magam náluk, kába állapotomban éppúgy,
mint éberen. Viktor igazán gondoskodó volt, Viki pedig egyszerűen
tüneményes. Nyugodt voltam és kipihent, nem akartam, hogy ez véget
érjen.
Azt magamnak is csak
félve vallottam be, hogy nem kizárólag orvosként gondoltam
Viktorra. Minden egyes találkozásunknál egyre erősebben vonzódtam
hozzá, ahol a kötözések során hozzám ért, a bőröm szinte
felparázslott. Nem értettem, mire föl ez a heves reakció. Végül
úgy döntöttem, nem foglalkozom vele, nem dőlök be a testemnek.
Semmiképp nem akartam bonyodalmakat, főként egy újabb érzelmi
köteléket, amikor még az előző béklyóból sem szabadultam
teljesen. Azt gondoltam, mindez csupán azért van, mert a házasságom
kudarca és az átéltek után biztonságra vágytam, és ösztönösen
vonzódtam ahhoz, aki ezt megadhatná.
– Most már ébren
is álmodik?
Felpillantottam a
látványról, amit már vagy fél órája bámultam – egy kismadár
ugrált az ablak elé nyúló faágon.
– Csak madárlesen
vagyok – suttogtam.
Odahajolt hozzám,
hogy lássa, amit én, és ő is kikémlelt. Arcszeszének friss
illata váratlan erővel hatott rám, lehelete lágyan, melegen
cirógatta nyakam érzékeny bőrét.
– Miért suttog? –
súgta ő is, továbbra is a cinegét figyelve.
Igaza volt, az ablak
épp zárva volt.
– Nem tudom –
nevettem el magam.
Visszavigyorgott, a
fejét ingatta, de nem húzódott el. A tekintetünk találkozott, a
pulzusom megugrott. Az sem segített, amikor a pillantása lentebb
vándorolt a számra. Korábbi elhatározásom dacára azt kívántam,
bár megcsókolna, hogy megtudjam végre, milyen érzés. Valami
elemi erővel vonzott felé, számomra megmagyarázhatatlan módon
vágytam az érintését, a hangját, a pillantását. A gondolat
megijesztett, de ez cseppet sem hűtött le, már szinte az ölében
pihegtem. Még közelebb hajoltunk, csupán milliméterek
választottak el minket egymástól, amikor a kismadár felröppent,
és az ablakpárkánynak csapódó gally megzavarta a pillanatot.
Megköszörülte a
torkát és zavartan felegyenesedett.
– Jöjjön,
megnézem a karját, talán már összevarrhatom a sebet.
Ez nála lehet, hogy
elégséges figyelemelterelés volt, de nálam sajnos nem vált be.
Míg átsétáltunk az udvaron, végig az járt a fejemben, mi
lett volna, ha.
Ráadásul mást sem láttam, ahogy előttem lépdelt, csak a
nadrágban feszülő combot és feneket. Lefogadtam volna, hogy vörös
vagyok, akár szaunázás után, és hasonlóan felhevült. Fel
tudtam volna pofozni magam.
Most először
mentem át a rendelő épületébe. Olyan volt, mint egy igazi orvosi
rendelő, a falak világoszöldre voltak meszelve, a váróban
műanyag székek sorakoztak, az orvosi szoba nagy részét az
állítható magasságú vizsgálóasztal foglalta el.
– Mit keresünk
itt?
– Szükségünk
lesz néhány dologra, gondoltam addig szívesen kimozdulna végre a
négy fal közül.
Komoly
koncentrálással vizsgálgatta a gyógyszeres szekrény legfelső
polcát, felemelve egy-egy ampullát, én ugyanolyan figyelmesen
mustráltam őt magát.
– Jó gondolat,
már kezdtem klausztrofóbiás lenni.
A hangom túl
rekedtre sikeredett. Rám kapta a pillantását, majd visszafordult
az üvegcsék felé, én pedig igyekeztem lehiggadni. Ekkor
tudatosult, mik között is keresgél.
– Kezdek
megijedni.
Lazán
nekitámaszkodott a vizsgálóasztalnak és most már teljesen rám
figyelt. Szemében vidám szikrák lobbantak.
– Ugyan miért?
– Miféle szerek
ezek? Eddig is állatoknak való gyógyszerekkel kezelt?
Hangosan
felröhögött.
– Ezt hitte és
mégis rám bízta magát?
– Dehogy, csak ez
a sok gyógyszer itt…
– Viki miatt itt
tartok minden komolyabb szert, a felső, külön zárható polc a
saját kis patikám.
Mikor visszaértünk
a házba, feltűnt, hogy túl nagy a nyugi, Viki nem ugrott
nekifutásból az apja nyakába.
– Hol van Viki?
– Édesanyámnál.
Az utóbbi napokban lemondtuk néhány meghívását, így most
fogta, és egyszerűen elvitte magával. Tökéletes időzítés.
A műtőnek
kinevezett konyhában telepedtünk le, és miután lefertőtlenítette
az asztalt, majd a kezét is, elkezdte lefejteni a karomról a
kötést.
– Tudja, kicsit
azért izgulok.
– Tudja, nem pont
ezt akartam hallani az orvostól, aki éppen operálni készül.
Rám vigyorgott, de
nem szólt többet, csendben dolgozott.
Nem néztem oda, nem
voltam felkészülve a karom látványára. Éppen elég volt aznap…
Az arcát néztem, hogy eltereljem a gondolataimat, ez egészen addig
működött is, amíg meg nem láttam a kezében az injekciós tűt.
– A karja rendben
van, a gyulladás megszűnt, így végre bezárhatom a sebet. Beadok
egy injekciót, hogy össze tudjam varrni.
– Nem lehetne
inkább egy jó erős házipálinka?
– Belsőleg vagy
külsőleg gondolja?
– Akár mindkettő
– sóhajtottam, majd összeszorítottam a fogam és becsuktam a
szemem. – Na, jó, kezdheti.
Tovább tartott,
mint gondoltam, viszont kevésbé volt fájdalmas, konkrétan
semennyire. Éppen csak egy kis húzó érzés volt, amikor
megfeszítette a cérnát. Közben mindenre gondoltam, csak arra nem,
amit éppen csinált. Elképzeltem például, ahogy elmerülök egy
hatalmas kádnyi habos, meleg vízben. Az elmúlt napokban csak
cicamosdásra korlátoztam a tisztálkodást, mert túl gyenge
voltam, őt pedig mégsem kérhettem meg, hogy ugyan, fürdessen már
le, de kezdett rettentően hiányozni egy jó kis lazító fürdő.
Ahogy a ruhatáram is. Nem volt más ruhadarabom, csak a nadrág,
amiben voltam, egy tőle kölcsönzött póló, ami akár ruhának is
beillett volna, valamint a fehérnemű, amit minden este ki kellett
mosnom. Már nagyon, de nagyon rám fért volna egy csajos nap.
Csak akkor mertem
felnézni, amikor megéreztem a hűvös kenőcs érintését. Még
kaptam egy könnyű kis kötést, majd elégedetten kihúzta magát.
– Készen is
vagyunk.
– Matrica nincs?
– Hát puszi?
Mindketten
elnevettük magunkat.
– Matrica valóban
nincs, Viki a világ összes levonóját elhasználta már, de mit
szólna valami máshoz?
Csak képzelődtem,
vagy valóban rekedtebb lett a hangja?
– Mire gondol?
– Mi lenne, ha
ünneplésként elmennénk sétálni és megmutatnám magának a
környéket?
Magam sem tudtam,
hogy a csalódottságom volt-e nagyobb, vagy az örömöm, hogy végre
valóban kimozdulhatok.
– Azt, hogy
fantasztikus ötlet, de szeretnék előbb lezuhanyozni, ha nem gond.
– Dehogy, csak
tessék.
– De a karom…
Jelentőségteljesen
mutattam felé a sérült végtagot, de csak állt ledöbbenve. Az
arckifejezéséből ítélve azt hihette, a fürdéshez szeretnék
segítséget kérni. Ezen mosolyognom kellett.
– Most már érheti
víz?
Azt az ábrázatot
érdemes lett volna megörökíteni.
– Óh, ne
haragudjon, máris megoldjuk.
Hozott egy
nejlonzsákot, szétvágta, rátekerte a karomra és mindkét végét
rögzítette egy-egy gumival.
– Azért a hosszú
ülőfürdőket egy darabig jó lenne mellőzni, azt nem hiszem, hogy
kibírná.
– Rendben. Ö,
lenne még valami. A kocsiban, a hátsó ülésen van egy váltás
ruhám, behozná? Eddig nem igazán kellett, de az utcára nem
mehetek így ki.
Végignézett
viseltes ruházatomon, de szerencsére volt benne annyi tapintat,
hogy nem tett megjegyzést.
– Beteszem a
szobába, csak fürödjön nyugodtan.
Nem volt egyszerű,
de valahogy sikerült megoldanom, még egy gyors, félkezes hajmosást
is megkockáztattam. Hihetetlenül jólesett és felfrissített.
Mint kiderült, a
települést alig több mint egy tucatnyi utca alkotta, ezek azonban
labirintust meghazudtoló összevisszaságban, keresztül-kasul
szabdalták a falut. Az ő házuk egy félreeső zsákutcában állt,
amit bizonyára nagyra értékeltek a helyiek, Viktor ugyanis nem
szimplán állatorvosként praktizált, hanem egy kisebb
állatkórházat üzemeltetett, kennelekkel, kifutókkal, ahogy az
egyes állatok megkívánták. Ez bizonyára nem lett volna
kivitelezhető a falu szívében.
Hiába volt kicsi a
település, láthatóan mindennel rendelkezett, ami a kényelmes
mindennapokhoz kellett. A fő utcán egymás mellett sorakozott az
élelmiszerbolt, az orvosi rendelő, a patika, a községháza, az
óvoda, valamint a posta épülete, távolabb egy söröző és egy
virágüzlet cégérét láttam. Az általános iskola és az azonos
nevet viselő művelődési ház egy utcával arrébb kapott helyet.
A település határában temető terült el, rendezett sorokban
szürkéllő sírkövekkel, a közeli domboldalon kastély magasodott
ódon pompával. Viktor elmondása szerint a falu ezen kívül még
két kisebb vegyesbolttal és egy benzinkúttal is büszkélkedhetett.
A főváros után
furcsa volt a harsogó csend, a kocsisorok állandó zúgásának, a
türelmetlenebb sofőrök kiabálásának és tülkölésének
hiánya, a tiszta, szmogmentes levegő, melyben frissen vágott fű
és akác illata szállt. A falut két oldalról egy-egy patak
határolta, a harmadikon hegyek magasodtak, némelyik szürke, zordon
sziklákkal szabdaltan, a legtöbb azonban életteli zöld színekben
játszott.
Úgy éreztem magam,
mintha egy idegen országba csöppentem volna, ahol átutazóban
megpihentem kis időre. De nem akartam a távozásra gondolni. Az
isteni útmutatás, a sors fonala, vagy a véletlen – nekem mindegy
– ide vezetett, ebbe a nyugodt kis falvacskába, ahol az első
ember, akibe belebotlottam, nem kevesebbet tett, mint megmentette az
életemet. Még ha ő ennek nem is volt teljesen tudatában. Muszáj
volt maradnom, ameddig csak lehetséges. Még akkor is, ha életem
legnehezebb próbatétele volt ellenállni Viktornak.
Folytatása következik!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése