Sorsforduló – 2. rész

–Viktor –

Türelmetlenül hajtottam ki a lovarda területéről, elszáguldva a hosszan elnyúló kerítés mellett. Nem törődtem a nyomvályúk ugráltatta autó rázkódásával, sem az egyre sűrűsödő sötétséggel. Megígértem Vikinek, hogy otthon leszek, mire lefekszik, de annak már tíz perce. Mélyet szippantottam a kellemes, tavaszi este levegőjéből. A széna messzire szálló illata, a lovak búcsúzó nyihogása, mellyel jó éjt kívántak egymásnak és a környezetüknek, megnyugtattak, de ahogy távolodtam mindettől, úgy szivárgott vissza izmaimba a feszültség.

Nyolc hónapja, hogy Melinda meghalt és Viki nem beszélt. Azóta minden este ott ültem az ágya mellett, amikor elaludt. Nem ő kérte, én akartam. Jól elvolt ő Orsival, a szomszéd tizenéves lányával, még csak azt sem mondhattam, hogy veszettül hiányolt volna, mégis űzött a kényszer, hogy a szemébe nézve kívánhassak neki szép álmokat, megölelhessem apró, puha kis testét és puszit nyomhassak nyomokban még babaillatú arcocskájára.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy későn vettem észre a balról érkező autót, amely elfelejtett elsőbbséget adni a kereszteződésben. Megállni már nem tudtam, így inkább a gázra léptem. Láthatóan a másik sofőr is korrigálni próbált, mert hajszálnyival elkerülve az ütközést, letért az útról és a túloldalon sorfalat álló fák felé sodródott.

Fékezésem hatalmas porfelhőt kavart az út menti földsávon, a visszapillantó tükörben elhomályosult a piros Peugeot fényszórójának fénypászmája. Az első gondolatom az volt, bevégzem, amit a baleset nem tudott, és kinyírom a fickót, de másodjára a józan ész hangja jelentkezett, és az orvosé. Megrohamoztam az idegen járművet és feltéptem a vezető melletti ajtót. A kocsi orra centikre volt a fatörzstől, a sofőr mégis a kormányra borulva ült.

– Hölgyem, jól van? Hall engem?

– Mi történt?

Olyan gyenge volta a hangja, hogy alig hallottam meg, de legalább magánál volt. Kifújtam a bent tartott levegőt és megkönnyebbülten ellazítottam görcsösen merev izmaimat, míg ismét felül nem kerekedett rajtam a düh.

– Kis híján belém jött, az történt! Mit képzel, hol van, a dodzsem pályán?!

A nő felnézett rám. Homlokát vékony karcolás szelte át, ajkából vér szivárgott, esőszürke szemei kábák voltak, de dac lobbant bennük. Ennek megfelelően, védekező kifakadást vártam, de csalódnom kellett.

– Elnézést, nem láttam, én… természetesen minden kárát megtérítem. A biztosítóm…

Elhallgatott és a szájába harapott még jobban megnyitva a kis sebet az alsó ajkán. Ügyetlenül, remegő kézzel kikapcsolta az övét és kikászálódott. Kihúzta magát, állát felszegte és makacsul a szemembe nézett, mégis olyan érzésem volt, mintha egy rémült kisgyerekkel vitáznék, hogy legközelebb ne engedje el a kezemet a forgalmas főúton. Önkéntelenül elszállt a mérgem és nyugodtabb hangra váltottam.

– Jól érzi magát?

Válaszra nyitotta a száját, de még mielőtt egy szót is szólt volna, megingott és összecsuklott, akár egy colostok.

– Ó, a francba!

Fejben már soroltam a lehetséges súlyosabb sérüléseket, de azonnal felhagytam vele, amikor megéreztem kezemben a forró testet. Nyilvánvalóan beteg volt, szinte tüzelt, a bőrén izzadtságcseppek gyöngyöztek. Gyengéden lefektettem az út melletti füves talajra. A mellkasa ütemesen emelkedett és süllyedt, egyenletesen és önállóan lélegzett. A feje búbjától a talpáig végigtapogattam. A mellkasát és a fejét lehet, hogy fájlalni fogja, de sérülés nyomait nem észleltem rajta, kivéve a bal karját, ami meglepett. Nem azért, mert megsérült, hanem, mert a ruha alatt kötést tapintottam. Vajon mi történhetett ezzel a nővel?

– Ne, ez fáj.

Az elnyöszörgött szavak után még mélyebb lett a csend, csak a saját lélegzetemet hallottam és szívem őrült dobolását, mely most mennydörgésnek hatott.

– Nem bántom, segíteni akarok.

Épphogy ki tudtam térni a lendülő kar elől. Azt hittem, meg akar ütni, ehelyett az arca elé kapta a kezét, mintha védekezne.

– Ne! Kérlek!

Felpattanó szemhéja alól láztól csillogó szemmel nézett fel rám – hogy nem vettem ezt észre?! –, de nem hiszem, hogy látott is. Én azonban láttam. Ez a nő rettegett, és nem tőlem.

Nem vesztette el újra az eszméletét, de nem is igazán volt magánál. Lázas didergése nem volt túl jó jel. Ha még feljebb kúszik a láza, annak biztos nem lesz jó vége. Egy pillanat alatt döntöttem. Én alig ötpercnyire laktam, azonnal megkezdhettem a kezelését, míg a legközelebbi illetékes kórház egy órányi autókázást jelentett. Becsaptam a kocsija ajtaját, őt pedig gyorsan beültettem a dzsip anyósülésére, bekötöttem és hátradöntöttem a támlát, amennyire csak lehetett.

Tíz perc múlva a hátsó lépcsőn settenkedtem fel az emeletre, karomban egy ismeretlen, sérült nővel, azon imádkozva, nehogy Viki vagy Orsi meglássanak. Nem akartam titokban tartani, de a frászt hozni rájuk még kevésbé.

A vendégszoba ágyának kék lepedőjén még fehérebbnek tűnt a halovány bőr, csapzott szőke hajával úgy nézett ki, mint valami kísértet. Addig is, míg meggyőződtem róla, hogy a lányok rendben vannak, és egyikük sem most óhajtja felfedezni a ház ritkán látott szobáit, villámgyorsan fehérneműre vetkőztettem és vizes lepedőbe burkoltam.

Orsi éppen behúzta maga után a gyerekszoba ajtaját, amikor odaértem.

– Jó estét! Viki most aludt el, három mesét kellett neki elolvasnom – fogadott mosolyogva.

– Köszönöm, hogy beugrottál vigyázni rá.

– Igazán nincs mit. Imádom Vikit, tündéri kislány.

– Ezt neki is mondtad?

– Nem, már megtanultam, hogy nem szereti, ha becézgetik. Bár nem értem, miért.

Úgy ráncolta a homlokát, mintha valami világméretű, tudományos kérdésre keresné a választ. Igaza volt, ez engem is aggasztott, de most nem értem rá töprengeni rajta.

– Még egyszer köszönöm, Orsi. Gyere, kikísérlek.

Miután elköszöntünk, benéztem Vikihez, betakargattam, majd szaladtam, hogy ellássam a betegemet. A szoba felé sietve majdnem felnevettem, az utolsó pillanatban fogtam vissza magam. Remélhetőleg nem valami sznob nőcit fogtam ki, aki perelni kezd, ha megtudja, ki kezelte.

Először is le kellett vinnem a több mint harminckilenc fokos lázát. Rövid mérlegelés után lemondtam a hűtőfürdőről, és inkább egy injekció és a további borogatás mellett döntöttem. Lecseréltem a testét takaró vizes lepedőt, beadtam neki a lázcsillapítót és kitisztítottam a fejsebét, majd kíváncsian elkezdtem lefejteni a karjára tekert, hevenyészett kötést. Hátrahőköltem, amikor megláttam az alatta tátongó, lobvörös sebet. Ehhez már komolyan be kellett mosakodnom, és némi előkészület sem ártott.

A sérülés egészen frissnek látszott, és az is nyilvánvaló volt, hogy ő maga látta el, vagy legalábbis nem orvos. A hosszanti vágás nem volt túl mély, de egyenetlen szélei nehezítették a helyzetet, az ebből merőlegesen fakadó szakadás azonban jobban aggasztott. Itt szinte fodros volt a bőr, mintha megpróbálták volna lenyúzni. A felkar belső oldalának majd' a fele egyetlen hatalmas nyílt sebként lüktetett, melybe fehér szöszök tapadtak – valószínűleg frottír törülközőből –, de szerencsére durvábbnak látszott, mint amilyen valójában volt.

Sebfertőtlenítés közben azon gondolkodtam, hogyan tovább, és nem kizárólag a gyógykezelést illetően. Természetesen az a legfontosabb, de azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy ezt a nőt valószínűleg bántalmazták, majd balesetet szenvedett. Az autóját legkésőbb holnap reggel felfedezik, őt pedig keresni fogják.

Hirtelenjében egy kisebb műtétet rögtönöztem, lévén, el kellett távolítanom a roncsolt szövetszéleket. Miután helyi érzéstelenítés mellett elvégeztem a szükséges kimetszéseket, kimostam a sebet antibiotikumos oldattal és a biztonság kedvéért kapott egy adag gyulladáscsökkentőt is. A lezárását egyelőre el kellett halasztanom, míg a gyulladás visszahúzódik, így csak újrakötöztem és rögzítettem rajta egy jeges zselépárnát. Mire ismét lecseréltem a testét beburkoló, átmelegedett borogatást, eldöntöttem, mit teszek.

A körzeti megbízott nem volt éppen boldog, amikor kivertem az ágyából, de jobbnak láttam, ha első kézből tudja meg a történteket.

– Miért nem hívtál azonnal?!

– Most hívlak. El kellene vinni a kocsiját, mielőtt valaki megtalálja. A kulcs benne maradt.

– Ez nem ilyen egyszerű, a hivatalos eljárás…

– Tudom, a hivatalos eljárás szerint mentőt és rendőrt kellett volna hívnom és a helyszínen megvárni őket, de nem sérült meg komolyan, tulajdonképpen nem is történt ütközés, viszont beteg. Nem voltak nálam a szükséges eszközök, a mentőnek pedig tovább tartott volna kiérni, mint nekem haza. Orvos vagyok, nálam ez az első. – Figyelmen kívül hagytam szakterületemet érintő pikírt megjegyzést, ez most egyáltalán nem volt lényeges. – Azzal pedig, hogy értesítettelek, megtettem a hivatalos lépéseket is, innentől a te dolgod, mit kezdesz az üggyel. Egyelőre ennyi. Amint magához tér, hívlak, hogy beszélhess vele.

Hosszú hallgatás után Józsi belátta, hogy nem tehettem másként, de mielőtt elköszönt, biztosított másnap reggeli látogatásáról.

Lezuhanyoztam és lefeküdtem, de nem tudtam elaludni. Kavarogtak a gondolataim, hol Viki járt a fejemben, hol a szomszéd szobában alvó idegen nő.

Bántott, hogy nem tudtam Viki mellett lenni az esti lefekvésnél, és az sem hagyott nyugodni, amit Orsi mondott. Viktória valóban nem szerette, ha hercegnőnek, tündérnek, angyalnak vagy bármi hasonlónak hívtuk. Persze a nyilvánvaló problémákhoz képest ez csak porszem a sivatagban.

Ami a nőt illeti… Nem voltam biztos benne, hogy helyesen döntöttem. Talán nem volt okos dolog elhallgatni Józsi elől a baleset előttről származó sérüléseket, de a nő annyira félt. Lehet, hogy titokban akarja tartani a történteket, de ha mégsem, akkor még mindig elmondhat mindent, amikor felébred.

Csak forgolódtam, így inkább felkeltem, hogy meglátogassam álmatlanságom okozóit. Amúgy is le kellett vennem a borogatást.

Viki összekucorodva aludt a földön, az ágya mellett. Már nem rázott meg annyira, mint először. Melinda halálát követően nagyon gyakran bukkantam rá így. Egyszer maradtam, hogy lássam, mit csinál. Kiderült, hogy rémálmok kínozzák, azért mászik le az ágy tövébe. A kis virágmintás szőnyegen összekucorodva valahogy jobban érezte magát. Ezúttal fázhatott, mert a takaró csücskét megmarkolva, magára húzta azt. Visszatettem az ágyra, megpusziltam, betakargattam és már épp ki akartam menni, amikor ásítva rám nézett. Elmosolyodott, és már aludt is újra. A szívem az ilyen pillanatokban mindig hatalmasat dobbant és valahogy… átmelegedett.

A nő is nyugtalan volt. Mivel a vizes lepedővel múmiát csináltam belőle, forgolódni nem tudott, de ide-oda csapkodta a fejét és motyogott. Lefejtettem róla a priznicet, ezúttal az alá terített dupla törülközővel és az átnedvesedett fehérneműjével együtt, majd gyorsan hálóinget húztam rá. De akármennyire siettem is, nem tudtam nem észrevenni, hogy csont sovány, akárcsak Melinda. Erre a gondoltra kirázott a hideg. Ráterítettem egy vékony pamut takarót és az ágy mellé húzott székre rogytam.

Valami nagy és puha csapódott nekem, mire szó szerint a padló adta a másikat.

– Mi a…?

– Ki maga és hol vagyok?

Nem fárasztottam magam azzal, hogy felálljak, nem akartam megijeszteni, csak a kezemet emeltem fel magadóan.

– Nyugodjon meg, orvos vagyok, és a házamban van. Kis híján karamboloztunk az este. Emlékszik?

Megtorpant és leengedte a jobbjában tartott nagypárnát. Alig állt a lábán, mégis rám támadt.

– Ö, nem is tudom… Én… Maga kötözte be a karomat?

Lassan feltápászkodtam, de megálltam tisztes távolban.

– Nem csak bekötöztem. Elég csúnya seb.

Arra számítottam, kitalál valami mesét, hogyan szerezte, de csak még jobban elsápadt. Megtántorodott.

– Nem kellett volna még felkelnie. Magas láza volt, és a fejét is beütötte a balesetkor, ráadásul a karjának nyugalmi állapotban kellene maradnia. Feküdjön vissza és, ha lehet, inkább használjuk rendeltetésszerűen a párnát.

Visszahátrált az ágyig és leereszkedett a szélére, de nem úgy tűnt, mint aki le is akar feküdni rá. Óvatos volt.

– Nézze, köszönöm, hogy segített, de nem maradhatok.

– Ne is álmodjon róla, hogy ilyen állapotban elengedem. Különben is, a kocsija már valószínűleg a rendőrségen van, és bizonyára szeretnének önnek feltenni néhány kérdést is.

Ebben a pillanatban három dolog történt egyszerre. Kirobbant az ajtó és beszáguldott rajta Viki, megszólalt a csengő, az idegen pedig lefeküdt, sajnos nem önszántából.

Folytatása következik!