– Viktor –
Majd szétvetett az
ideg, a lábam lüktetett. Utáltam várni, és ez itt még a
szokásosnál is rosszabb volt.
Eszembe jutott Viki
születése, amikor legutóbb itt jártam. Akkor ott lehettem a
történések sűrűjében; legszívesebben most is berontottam volna
a műtőbe.
Szinte semmit nem
fogtam fel a környezetemből, csak a műtő ajtajára fókuszáltam.
Viki esélyei jók voltak, én mégis majd felrobbantam a
tehetetlenségtől. Kezdtem megőrülni, amikor végre nyílt az ajtó
és kilépett az orvos.
– A műtét
sikerült, a beteg állapotát stabilizáltuk, túl
van az életveszélyen. A golyó roncsolta az egyik ütőeret, ez
okozta az erős vérzést, valamint súrolta a radiust, ami
megrepedt.
A
sérülés mértékéből ítélve valószínűleg egy eltévedt
golyó lehetett, vagy valami előtte lelassította, ellenkező
esetben sokkal nagyobb károkat okozott volna.
Legszívesebben a
nyakába ugrottam volna, de beértem egy meleg kézfogással is.
– Köszönjük,
doktor úr.
– Valószínűleg
az mentette meg az életét, hogy olyan gyorsan és szakszerűen
reagált.
Kezdett
visszaszivárogni a külvilág a tudatomba.
Petra.
Itt kellene lennie.
A következő
pillanatban a saját hangomat hallottam, amint ordítok vele.
– Anya, hol van
Petra? – Furcsán nézett rám, ez rossz előjel volt. – Anya?
– Nem tudom, fiam,
de nem csodálnám, ha már kilométerekre lenne innen.
A hajamba túrtam,
bár legszívesebben falba vertem volna a fejem. Nem tudom, mit
vágtam a fejéhez, de biztosan nem bókokat.
– Meg ne haragudj,
fiam, de most úgy nézel ki, mint egy elmeháborodott. Kezdesz
megijeszteni.
– Mit mondtam
neki?
– Ó, csak valami
olyasmit, hogy nincs joga Vikivel kapcsolatban döntéseket hozni, és
hogy ezúttal nem foghatja a hallgatását a betegségére. Persze,
te kicsit máshogy fogalmaztál.
Minden vér kifutott
az arcomból, ahogy felrémlett a beszélgetés Vikiről, lovakról,
apaságról.
– A szentségit!
– Én sem
mondhattam volna találóbbat.
– És hagytad
elmenni?! Miért?
– Nos, talán mert
igaza volt. És mert nem érzete jól magát. Elment, hogy megnézesse
a fejét.
Kifújtam a levegőt,
akkor talán még nincs veszve minden. Ugyanakkor újabb pánikroham
kerülgetett. Csak nem lett neki is komolyabb baja? Miután leszedtem
arról az egysejtűről, úgy tűnt, nem sérült meg. Nem mondta,
hogy bármi baja lenne, pedig beszélt, erre tisztán emlékszem,
megkérdezte, mit segíthet.
Jézusom, Petra
beszélt és küzdött Zolival, miután az megütötte. Nem fagyott
le, mint máskor, és mindezt Vikiért. Ha nem lökte volna fel
Zolit, Viki már halott lenne. Valójában ő mentette meg az életét,
én pedig elüldöztem. Lehet, hogy örökre.
Amint Vikit áttolták
az őrzőbe, lerohantam a földszintre és megcéloztam a
nővérpultot. Valószínűleg bolondnak hitt, aki csak látott. Fél
szárú nadrágban, bekötött lábbal szaladgálni nem éppen okos
dolog, ezt a folyton nyilalló combom is megerősítette, de ez akkor
cseppet sem érdekelt.
– Jó napot, Kiss
Petrát keresem, járt itt?
– Elnézést,
uram, de nem adhatok felvilágosítást a betegekről.
Lehunytam a szemem
és elszámoltam tízig.
– Nézze…
Józsi hangja
szakított félbe.
– Semmi baj,
Mariann, az úr a hölgy, khm, vőlegénye. Viktor, nálam van Petra
táskája, a házban találtam. Van rajta egy lyuk.
Felém mutatta a
kezében tartott műanyag zsákot, benne Petra barna retiküljével.
A nejlonon keresztül belefúrta a kisujját a táskán keletkezett
kerek nyílásba, majd megtette ugyanezt a másik oldalon is.
Hatalmasat nyeltem,
amikor rádöbbentem, mi történhetett.
– Mi… mi
lyukasztotta ki?
– Lelőtték
szegényt. Éppen ezért, még nálunk marad egy darabig. Amint
átvizsgáltuk, és már nem lesz rá szükségünk, Petra
visszakaphatja.
A megkönnyebbülés,
amit az imént, az orvossal beszélve éreztem, hálába és valami
sokkal forróbb, beazonosíthatatlan érzésbe csapott át. Képtelen
voltam megszólalni.
Józsi arcán
ezúttal barátságos kifejezés ült, semmi gúny vagy harag. Még
csak nem is utalt a Petrával szembeni viselkedésemre.
A nővér közben
újra felénk fordult és végre némi információval is szolgált.
– A hölgyet a
neurológiára irányítottuk. A huszonkettes kórteremben fekszik.
– Felvették az
osztályra?
– Igen, uram.
– Ez azt jelenti,
hogy megsérült?
– Ezt már tényleg
az orvossal kell megbeszélnie.
Nagy levegőt vettem
és próbáltam lenyugodni. Szinte éreztem, ahogy őszülnek a
hajszálaim.
– Rendben,
köszönöm.
Józsi még mindig
mellettem állt. Kissé sápadt volt.
– Te jól vagy?
– Ezt éppen nem
állítanám, de nálatok biztosan jobban. Amikor azt mondtam, máshol
beszéljetek meg találkát, nem éppen erre gondoltam.
Kiszakadt belőlem
egy rövid kacaj, mire a nővérke rám emelte megrovó tekintetét.
– Nos igen, úgy
tűnik, az extrém helyzeteket részesítjük előnyben, bár, ami
engem illet, most már nagyon szívesen nyugodtabb vizekre eveznék.
Apropó, az egysejtű hol van?
– Kiss Zoltán?
Jelenleg fogdában. Elég hosszú a lista, úgyhogy egyhamar nem lesz
rá gondotok. Sajnálom, azt hittem, csak egy kis családi perpatvar,
nem gondoltam, hogy ilyen komoly az ügy.
– Őszintén? Én
sem. Azt reméltem, legutóbb megértette, hogy nem szívesen látjuk
és eltakarodott végre.
– Ezúttal elég
érzékletesen a tudomására hoztad, most már biztosan felfogta.
– Én ugyan nem.
Egy ujjal sem értem hozzá.
– Csak azt ne
mondd, hogy Petra volt.
Érdemes lett volna
lefotózni az arckifejezését.
– Jó, akkor nem
mondom.
Közben megtaláltuk
a neurológián a megadott kórtermet. Megtorpantam az ajtóban, de
nem mertem benyitni.
– Magatokra
hagylak titeket, de később mindkettőtöknek fel kell tennem néhány
kérdést.
– Persze. Amúgy
sem ártana beszélnünk.
Ráhunyorítottam és
vártam a szokásos bunkó választ, de csak bólintott, homlokához
emelte az ujját és elballagott. Nehéz lesz megszoknom, ha ilyen
marad, kezdtem élvezni a szópárbajainkat.
Nem húztam tovább
az időt.
Petra az ajtóval
szemközti ágyon feküdt és aludt. Félrehúzódtam, hogy leülök
a sarokba, míg felébred, de amikor belépett a szobába egy fiatal
orvos és hangosan köszönt, kinyitotta a szemét és észrevett.
A doki is
hátrafordult.
– Jó napot,
doktor úr, dr.
Selmeczy Viktor vagyok. Minden rendben, ugye? Nincs komolyabb baja?
Viszonozta a
kézfogást és alaposan megnézett magának.
– Jó napot, dr.
Kovács Krisztián. Nos, az attól függ, mit nevezünk komolynak. Ön
hozzátartozó? – Azonnal rávágtam az igent, de hiába várta a
folytatást, nem pontosítottam. – A kis hölgy eléggé beverte a
fejét, agyrázkódása van, és noha azt állítja, maximum egy
pillanatra veszítette el az eszméletét, a látáskiesés, a
szédülés és az állandósult fejfájás nem gyerekjáték, ezért
bent tartjuk éjszakára. Ha jobban lesz és nem lépnek fel újabb
tünetek, holnap hazamehet, ellenkező esetben szükség lesz néhány
további vizsgálatra.
– Kezelés?
– Kolléga?
Láttam, hogy Petra
szeme felcsillan, ami jelen pillanatban a legszebb látvány volt.
– Nem, én egész
más területen praktizálok.
A háttérben Petra
felvakkantott, akár egy kiskutya és kidugott nyelvvel lihegett. A
doki elhűlve nézett rá és már attól tartottam, felülbírálja
a diagnózist és kényszerzubbonyt hozat, ezért gyorsan
megmagyaráztam.
– Csak ugrat.
Állatorvos vagyok.
Az orvos felnevetett
és tollával megvakarta a halántékát.
– Már kezdtem
megijedni.
Közben megfogta
Petra csuklóját és csendben várt, majd leemelte az ágy végébe
akasztott kórlapot és feljegyzett valamit.
– Ez rendben van.
Most is fáj a feje?
– Sajnos igen.
– A lényeg,
ágynyugalom, pihenés, jegelés és ha elaludna, óránként
ébreszteni kell.
– Nem erőssége
az orvosi utasítások betartása, de majd én teszek róla.
Petra dühös
pillantással jutalmazta a humoromat, míg a doki fejcsóválva a
szomszédos ágyhoz lépett.
– Viki hogy van?
Minden rendben, ugye? Vissza akartam menni hozzá, de itt tartottak.
Hozzá, nem
hozzátok, ez szíven ütött.
– Megműtötték,
stabilizálták az állapotát. Túl van az életveszélyen.
Az orvos elköszönt
és kiment, Petra ágyszomszédját pedig vizsgálatra vitték, így
kettesben maradtunk.
– Sajnálom –
súgta Petra.
– Nincs mit.
Tudom, mi történt, ha nem cselekszel olyan gyorsan, lelőtte volna.
Te és a táskád mentettétek meg az életét.
Láttam a szemében,
hogy felvértezte magát a haragom ellen, most zavartan meredt rám,
a retikülös rész valószínűleg már el sem jutott a tudatáig.
– Petra, nem
emlékszem pontosan, miket vágtam a fejedhez, de anyám szerint elég
csúnya dolgokat. Rettentően sajnálom. Nem voltam magamnál. Tudom,
ez nem mentség és megértem, ha haragszol, minden okod meg van rá,
de kérlek, emiatt ne gondold meg magad kettőnket, illetve hármunkat
illetően. Életem végéig vezeklek, ha kell, csak ne tűnj el az
életünkből.
Homlokát ráncolva
gondolkodott, én pedig csendben tovább őszültem.
– Egy feltétellel
– bökte ki. – Biztosítanod kell Vikit, hogy bár tudod, nem te
vagy az édesapja, ettől nem szereted kevésbé.
– Petra…
– Komolyan
gondolod a kapcsolatunkat?
– A zsarolás nem
méltó hozzád.
– Nem zsarollak,
ez csak egy egyszerű kérdés.
– Igen. Szeretlek.
Azt szeretném, ha velünk maradnál, ha a válás kimondása után
feleségül jönnél hozzám és te lenné Viki anyukája.
Figyeltem a
reakcióját, de egy halvány mosoly nem sok, annyit sem kaptam.
Kezdtem valóban megijedni.
– Mi a véleményed
a gyerek-kérdésről?
Nem tudtam, hová
akar kilyukadni. Mire való ez a sok kérdés? Életem legmegrázóbb
óráin vagyok túl, ő meg most akarja megtervezni az egész
jövőnket? De ha neki ez kell, ám legyen.
– Szeretem őket,
bármennyi jöhet.
Rávigyorogtam, de
nem viszonozta.
– Jó, akkor most
képzeld el, hogy Vikinek kistestvére születik. – Ez nagyon is
könnyen ment. – Ha most azt hiszi, nem fogod szeretni, ha
megtudod, hogy igazából nem a lányod, szerinted mit érez majd,
amikor nekünk saját, igazi
kisbabánk születik, akinek te vagy az édesapja és én az
édesanyja. Egy kistestvér normál esetben is megviseli a
gyerekeket, hát még Viki helyzetében. És mindez azért, mert
mindketten titokként akartok őrizgetni valamit, ami valójában már
rég nem az.
A vigyor leolvadt az
arcomról és végre megértettem, mire ment ki ez az egész
beszélgetés.
– Igazad van,
megint. Azt hiszem, Viki és én ugyanattól félünk. Azt gondoltam,
ha elmondom neki, később biztosan meg akarná tudni, ki az igazi
apja és… nem is tudom. Egyszerűen nem akarok osztozni rajta egy
másik apával. De így, hogy már tudja, valóban
felesleges
titkolóznunk, csak
fájdalmat okozunk egymásnak, és magunknak is.
– Ráadásul, ha
most eltitkolod, és később, idősebb fejjel jön rá, hogy végig
tudtad… nos, az sem lenne sétagalopp.
Ráhunyorítottam,
hátha látom az angyalszárnyait vagy egy kósza glóriát, de
semmi.
– Te mindent
tudsz?
– Ó, korántsem.
Sajnos a rák ellenszerét még nem sikerült megtalálnom, és a
Föld pusztulása is megállíthatatlannak tűnik, de igyekszem.
– Sajnálom, de
már most közlöm veled, hogy az időd nagy részét szándékunkban
áll kisajátítani. Azért néha hagyunk majd kicsit világmegmenteni
is, ha ragaszkodsz hozzá.
– Rendben, akkor
ezt megbeszéltük. – Hatalmasat ásított és elvackolódott a
párnán. – Kicsit ideülnél mellém, míg elalszom, aztán
visszaengedlek Vikihez. Már alig várom, hogy lássam. Mondd meg
neki, ha beszélhetsz vele, hogy nagyon-nagyon-nagyon szeretem, és
büszke vagyok rá.
Mire leültem az ágy
szélére, már aludt is. Elnéztem egy darabig, ahogy szuszogott.
Nem akaródzott ott hagyni, féltem, mire visszajönnék, eltűnik.
Megsimogattam az arcát, amin már megjelent egy sötét zúzódás,
ahol Zoli megütötte a fegyverrel. Bőre sápadt volt, de meleg,
kócos haja szétterült a halványzöld párnán, és még álmában
is a száját rágta. Lehajoltam és óvatosan megpusziltam, mire
felsóhajtott és elernyedt.
Szóltam a nővérnek,
hogy Petra elaludt, majd a legközelebbi automatából vettem egy
kávét, és indultam vissza Vikihez. Csak ekkor jutott ismét
eszembe, hogy a házassági ajánlatom süket fülekre talált.
Elgondolkodtam, vajon aggódnom kell-e emiatt, vagy netán azért,
hogy hat rövidke hét után egyáltalán felvetettem, de úgy
döntöttem, van éppen elég gondom, ezeket már nem veszem fel a
listára.
Nem sokkal azután,
hogy visszaértem, Viki felébredt. Tekintve, hogy senkivel nem volt
hajlandó kommunikálni, megengedték, hogy teljes harci díszbe
öltözve, pár percre bemenjek hozzá. Megnyugodott, amikor
meglátott, de bágyadt, sápadt arcán nem sok érzelmet tudtam
felfedezni. A nyakát nyújtogatta, mögém leskelődött.
– Petra most nincs
itt, kicsim, de jól van, nem történt komolyabb baja. Azt üzeni,
nagyon szeret és büszke rád. Mellesleg én is, hihetetlenül
okosan viselkedtél.
A karjából
mindenféle csövek lógtak, amúgy sem volt szabad mozgatnia és még
nagyon kába volt. Megpróbáltam kitalálni, mi az, amit hallani
szeretne.
– Képzeld,
mindenki szerzett néhány kisebb harci sérülést. Nézd, nekem
például a lábamat kellett múmiásítani. Petra a fejét fájlalja
és a táskáját, neked pedig a karodat műtötték. Micsoda egy
béna család vagyunk.
Gyenge mosoly futott
át az arcán. Akár a viccesnek szánt leltár, akár a család szó
váltotta ki, örültem neki.
– A nagyi
hazament, hoz neked néhány dolgot, de amint lehet, ő is
meglátogat, mindenképp látni akarja a vagány kötést a kezeden.
És Petra is biztosan benéz hozzád holnap, ha átvittek téged az
osztályra és ha elengedi az a szigorú doktor bácsi, aki azt
mondta, jegelni kell a pukliját.
Nem engedték, hogy
éjszakára mellette maradjak, így kint aludtam a váróban, már ha
azt alvásnak lehet nevezni. Kétszer riadt fel sírva, végül enyhe
nyugtatót kapott. Azt reméltem, lassan elmaradnak majd a rémálmok,
amik anyja halála óta kínozták, erre most kapott melléjük
újabbakat. Vajon mennyit bír még ki a kicsi lelke, anélkül, hogy
összeroppanna?
Másnap délelőtt
Petra is megjelent, kócosan, gyűrötten, napról napra változó,
extravagáns sminkjével és együtt kísértük át Vikit a
gyermekosztályra. Viki láthatóan megörült neki, de még vele sem
kommunikált semmilyen módon. A legtöbb, amit láthattunk tőle,
néhány grimasz volt. Sokat aludt, de jó volt ott ülni mellette,
fogni a kezét és látni a megnyugvást a tekintetében, ahányszor
kinyitotta a szemét és meglátott minket.
Vikire hosszabb
utókezelés várt, így, miután biztosítottam, hogy másnap
feltétlenül látjuk egymást és anyám felváltott, Petrával
hazaautóztunk, hogy kipihenhessük magunkat. Egy darabig
hallgattunk, de a gondolataim minduntalan visszatértek Viki enervált
viselkedésére, a tényre, hogy hány hosszú napot és éjszakát
kell még a kórházban töltenie, így inkább olyasmikre próbáltam
fókuszálni, amik hasonlóan fontosak voltak, de kevésbé
lehangolóak.
Eszembe jutott az
előző napi beszélgetésünk.
– Direkt nem
kaptam választ vagy az agyrázkódás okozta zavartságnak tudjam
be?
– Mire nem kaptál
választ?
– Lehet, hogy
tévedek, de ha valakinek megkérik a kezét, arra szokás valamit
válaszolni. Igen, nem, talán…
A szemem sarkából
rápillantottam, de ugyanúgy ült, fejét hátradöntve, csukott
szemmel.
– Kinek kérted
meg a kezét?
Kényszeredetten
felnevettem. Elfelejtette volna?
– Ha jól
emlékszem, a tiédet, de kezdenek kétségeim lenni.
– Legyenek is. Nem
kérted meg a kezemet. Azt mondtad, szeretnéd, ha a válás
kimondása után feleségül mennék hozzád. Hol itt a kérdés?
Ezúttal
felszabadultabbra sikerült a nevetésem.
– Jogos, ott a
pont. Ezek szerint alkalmasint kénytelen leszek megismételni.
– Nincs kifogásom,
de azért várjunk még vele. Alig hat hete ismerjük egymást,
ráadásul én még férjnél vagyok és momentán totál kripli.
– Ugyan már,
gyönyörű vagy.
– Neked
kötelességed ezt mondani, nem vagy hiteles forrás.
– Nem hazudnék
ilyesmiben. Kifejezetten jól áll neked ez a sötétlila szín. –
Behúztam a nyakam és felröhögtem, amikor megbökte az oldalamat.
– Kéretik a sofőrt nem zaklatni.
– Akkor a sofőr
ne legyen szemtelen.
– Igaz, egy
sofőrnél valóban nagy hátrány, ha nincs szeme.
Hazáig ugrattuk
egymást, de az ajtón belépve mindketten elhallgattunk. Hiányzott
Viki. Üres volt nélküle a ház.
– Nincsen valami
házi videód? Betehetnénk, hogy legalább az illúzió meg legyen.
Visszafordultam a
konyhaajtóból és csak néztem. Hogy lehet valaki ennyire
tökéletes? Azt teszi, érzi és mondja, amit kell, legalábbis
többnyire. Legszívesebben felkaptam volna és meg sem álltam volna
vele az ágyig.
Aztán a gondolatot
tett követte, miután rájöttem, van annak előnye is, ha éppen
nincs gyerek a háznál.
Folytatása következik!