Sorsforduló – 15. rész

– Viktor –

Érzékletes ízelítőt kaptam Petra iménti kínlódásából, ezúttal én nem tudtam megszólalni. Mintegy ráadásként a gyomrom görcsbe rándult és bennem rekedt a levegő, mintha gyomorszájon vágtak volna. Meglepett a fájdalom intenzitása. Nem voltam tisztában az érzéseim mértékével. Az elmúlt hetekben ő lett a támaszom, a biztos pont, de amint kimondta, hogy el akar menni, rádöbbentem még valamire: nem csak vágyat éreztem, és nem is csak a Vikinek reggel ecsetelt szeretettel gondoltam rá – szerettem őt, igazán szerettem. Szükségem volt rá, akár a levegőre. Nem Viki miatt, magam miatt.

– Nem. Nem mehetsz el. Itt nagyobb biztonságban vagy, mint bárhol máshol.

– És Viki? Rá nem gondolsz? Zoli nem lesz tekintettel senkire és semmire, láttam a szemében. Már nem is az érdekli, hogy visszamegyek-e, csak bosszút akar állni, amiért elhagytam. Rajtam és bárkin, aki fontos nekem. Nem bírnám ki, ha valami történne veletek.

– Akkor utazzunk el! Hármasban elmegyünk valahová, ahol nem talál ránk. Azt mondtad, Vikinek jót tenne a változás…

– Viktor, nem bujkálhatunk örökké, ez nem megoldás.

– De te egyedül bujkálhatsz?!

Nem gondolkodtam logikusan, de ő sem. Egyikünk sem engedett, végül Petra egyszerűen rövidre zárta a beszélgetést.

– Nem fogsz tudni meggyőzni, hogy maradjak. Csak ártok nektek. Vikinek biztos háttérre, nyugodt környezetre van szüksége. Ha maradok, állandó feszültségben és félelemben élnénk, azt várva, mikor és hol bukkan fel Zoli.

Tudtam, hogy kétségbeesett a hangom, de nem érdekelt.

– Vikinek szeretetre van szüksége. Rád van szüksége… és nekem is.

– De nem ilyen áron, Viktor. Összecsomagolok, elköszönök Vikitől, és még ma éjjel elmegyek.

Határozottnak szánt kivonulásán némileg rontott a tény, hogy könnyezett, de úgy tűnt, nem vagyunk neki elég fontosak ahhoz, hogy küzdjön és maradjon. Megkeményítettem magam, a szívemet és a hangomat egyaránt. Nem akartam, hogy lássa, fájdalmat okoz. Utána sétáltam és megálltam a szobája ajtajában. Nem csomagolt, csak állt a nyitott ablaknál és meredten bámult a kinti sötétségbe.

– Ne várd meg Vikit, nem akarom, hogy őt is visszautasítsd, abból már éppen eleget kapott. Majd azt mondom neki, hogy családi okok miatt kellett elmenned. Talán idővel elfogadja, hogy nem jössz vissza.

Láttam, hogy megrázkódik a válla, de a következő pillanatban kihúzta magát és megfordult.

– Rendben. Akkor megyek is.

Felemelt egy szatyrot az ágyról, amiből kikandikált egy nadrág szára, azé a barna farmeré, amiben a balesetkor volt. Tétován a szekrény felé intettem.

– A ruháidat itt hagyod?

– Azok nem az én ruháim.

Szó nélkül elment mellettem, ám ekkor hirtelen megjelent Viki, tányérnyi szemekkel, könnytől maszatos arccal és belecsimpaszkodott a lábába. Könyörögve nézett rám, azt akarta, tartsam vissza, de nem tudtam, hogyan. Könnyek gyűltek a szemembe a tehetetlenségtől. Ismét végig kell néznem, ahogy Viki az anyai szeretetért könyörög, és megint hiába.

– Gyere ide kicsim, engedd, hadd menjen. Én itt vagyok.

Kitártam a karom, de hiába.

– Viki, ne haragudj – suttogta Petra. – Szeretlek.

Kiszabadította magát és a lépcsőhöz szaladt, de megtorpant, amikor Viki hangja utolérte. A síri csendben szinte kiáltásnak hatott a suttogás: – Ne menj el!

Petra ledobta a szatyrot, leguggolt Viki elé és olyan szorosan ölelte, hogy attól féltem, megfojtja. Hallottam, amit a fülébe sugdosott és legszívesebben a korláthoz bilincseltem volna, hogy maradásra bírjam.

– Viki, édesem, nagyon-nagyon szeretlek. Ezért kell elmennem. Tudom, hogy elég okos vagy, hogy megértsd, ezért nem hazudok neked. Van egy csúnya bácsi, aki bántani akar engem. És úgy tud a legjobban bántani, ha téged és az apukádat bántja, mert ti vagytok nekem a legfontosabbak. Ugye nem akarod, hogy apunak baja essen?

– Ne menj el!

– Muszáj, kicsim, sajnálom. Nem akarom, hogy bajotok essen. De tudnod kell, hogy mindig szeretni foglak. Mindig. És nagyon büszke vagyok rád. Hihetetlenül okos kislány vagy, és gyönyörű, és erős. Igaza van apukádnak, te akkor is hercegnő vagy, ha nem akarod.

Eltolta magától egy kicsit, de még nem engedte el. Viki a cipőjét bámulta meredten, miközben az arcán egyre gyarapodtak a maszatos könnycsíkok.

– Még valami… ezt jól jegyezd meg, mert nagyon-nagyon fontos, talán a világon a legfontosabb. Megígéred?

Viki bólintott. Petra felemelte az állát, letörölte a könnyeit a hüvelykujjával és mélyen a szemébe nézett.

– Apukád mindig melletted lesz, és mindig szeretni fog téged, történjék bármi, érted? Ezen semmilyen titok nem változtat. És ha kiabálni akarsz, hát tedd! Menj ki az erdőbe, állj meg a fák tövében és ereszd ki a hangod, mert csodálatos érzés, és ott senkitől nem kell bocsánatot kérned miatta. Szeretlek!

Az utolsó szóval megint megölelte, csupán egy pillanatra, majd felpattant, felkapta a szatyrot és leszaladt a lépcsőn. Az ajtóból még visszanézett rám, de cseppet sem vigasztalt a szemében ülő mélységes fájdalom.

Nem tudtam, miért mondta ezeket Vikinek, de biztos voltam benne, hogy minden egyes szónak külön jelentősége volt. És azzal, hogy elment, talán soha nem tudom meg, mi volt az üzenet lényege.

Viki hangtalanul zokogott. Szívszorító látvány volt. És túlságosan ismerős. Leültem a földre és az ölembe húztam. Kis karja átölelte a nyakamat, arcát a vállgödrömbe fúrta és egyre csak sírt. Azt hittem, soha nem hagyja abba.

– Hozd vissza! – zokogta.

Még néhány órája is repestem volna, ha Vikit beszélni hallom, most csak még jobban fájt, hogy nem tudom teljesíteni a kérését.

– Nem tudom, kicsim, próbáltam.

– Hozd vissza, hozd vissza, hozd vissza…

Azt mondta, amit én éreztem. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna!

De miért ne lehetne ilyen egyszerű? Petra ide tartozik. Egyszer már elkövettem ezt a hibát, hagytam, hogy Melinda elutasítsa a segítséget és végignéztem, hova vezetett mindez. Ezúttal nem hagyom lerázni magam, ha kell, ideláncolom, de maradni fog.

Felálltam, ölemben Vikivel lerohantam a földszintre, ki az ajtón és meg sem álltunk anyám házáig. Addig vertem az ajtót, míg álmosan, köntösben, meg nem jelent a küszöbön.

– Jézusom, mi történt? Beteg?

– Nincs semmi baja. Vigyázz rá, kérlek!

– Vigyázzak rá?! Tudod te mennyi az idő, édes fiam?

Elképedt kifakadásával mit sem törődve a kezébe nyomtam a még mindig szipogó, de már mosolygó Vikit. Odahajoltam, megpusziltam könnytől nedves arcát és a fülébe súgtam:

– Visszahozom!

Életemben először mindent kihajtottam a dzsipből.

Reméltem, hogy Petra abban az irányban hagyta el a falut, amerről anno érkezett, de arra álmomban sem gondoltam volna, hogy ugyanott és majdnem ugyanúgy botlom bele. A majdnem ütközés ezúttal elmaradt, de a piros kis Peugeot ott állt, orra hajszálnyira az út szélén szobrozó nyárfa törzsétől. Az ajtó tárva nyitva, de őt sehol nem láttam.

Úgy ötven méterrel arrébb szürke BMW parkolt az út melletti füves területen. Észre sem vettem volna, ha nem csillan meg a hátsó lámpáján a fényszóróm fénye.

A mérges üvöltés úgy száguldott végig az idegpályáimon, akár áram a vezetéken. Odakaptam a fejem, és azonnal elöntött a gyilkos düh. Petra az árok túloldalán burjánzó bokrok tövében feküdt, kívül az utcai lámpa fénykörén. Zoli fölötte térdelt, vagy inkább rajta ült, két keze a nyakát markolta. Kipattantam a kocsiból, de nem mertem ráordítani, féltem, mit tesz Petrával, ha észrevesz, az viszont némi időbe telt, míg viszonylag halkan átverekedtem magam az árkon és a túloldali buja aljnövényzeten.

– Megharaptál, te mocskos ribanc? Majd adok én neked harapni! Nem tanultad még meg, hogy erősebb vagyok nálad?

Petra még csak nem is nyöszörgött. Lábával és a kezével kapálózott, a testét dobálta, hogy levesse magáról. Akkor sem adott kis hangot, amikor Zoli elengedte a nyakát, csak hogy akkora pofont keverjen le neki, amitől a feje oldalra bicsaklott.

Bevillant a házban lejátszódó jelenet és az utóhatása, majd Petra egy régebbi mondata: „Ha hiszed, ha nem, a mai napig vannak helyzetek, amikor képtelen vagyok megszólalni, amikről nem tudok beszélni.”. Már tudtam, ez is egy olyan helyzet. Ez a rohadék hónapokon keresztül bánthatta őt büntetlenül, mert Petra képtelen volt segítségért kiáltani, vagy bárkinek elmondani, mi történt.

Mire odaértem, robbanásig feszültek az idegeim, az öklöm szinte könyörgött, hadd verjem pépesre azt a szarházit. Úgy rántottam le Petráról, mintha súlytalan lett volna, legalább egy méterrel arrébb ért földet. Utánavetettem magam és behúztam neki egyet, amitől hátraesett, éppen egy csalános kellős közepébe, és fel sem kelt onnan. Ennek ellenére biztos tovább ütöttem volna, ha Petra át nem karol hátulról.

Megdermedtem és lenéztem az előttem fekvő vérző alakra, majd a kezemre. Nem sok hiányzott, hogy nekiessek. Meg akartam ölni. Nagy levegőt vettem, hogy lecsillapodjak. Nem akartam megfordulni, míg nem rendeztem a vonásaimat.

Petra a hátamhoz bújt, éreztem a félelme szagát. Lassan megfordultam, szoros ölelésbe vontam és arrébb húztam a földön fekvő emberi féregtől. Ringattam, a haját simogattam, de ezúttal nekem éppen annyira szükségem volt a nyugtató mozdulatokra, mint neki.

– Sajnálom, annyira sajnálom. Nem lett volna szabad elengednem téged.

Nem válaszolt, de nem is vártam. Tudtam, szüksége van némi időre, míg újra képes lesz megszólalni, és reméltem, most utoljára kell ezt az utat végigjárnia. Addig is, én beszéltem.

– Istenem, Petra, ne tedd ezt többet, ne hagyj el minket, kérlek. Lehet, hogy te nem bírnád ki, ha velünk történne valami, de ez kölcsönös. Beleőrültem volna, ha nem értem volna ide időben. Miután elmentél, Viki azt zsolozsmázta, hogy hozzalak vissza. El tudod képzelni, mennyire akarhatja, hogy maradj, ha meg tudott szólalni miatta? … Persze, hogy el tudod… Hozzánk tartozol, egyszerűen nem mehetsz el. Szeretünk. – Vettem egy mély levegőt, és kimondtam, amit eddig nem. – Szeretlek. Nem Viki miatt, nem azért, mert úgy bánsz vele, ahogy. Persze azért is, de főleg azért, aki vagy. Soha nem ismertem még nálad erősebb nőt. Hihetetlen, hogy ennyi rongy ember után még mindig tudsz bízni, és így még értékesebb ajándék számomra. Elképesztő, de már a jelenléted is fényárban füröszti a világomat, te vagy az én napom. Szeretlek, Petra. Kérlek, mondd, hogy nem mész el!

Elhúzódott. Az első, amit megláttam, a szája volt. Már megint vérzett, és már megint harapdálta.

– Ezt ne csináld.

Kérdő tekintettel nézett, mire megfogtam az arcát és hüvelykujjammal óvatosan végigsimítottam az ajkain. Megmutattam neki a vért az ujjamon, mire csodálkozva a szájához kapott. Még csak észre sem vette, hogy véresre harapta.

– Petra.

Megvártam, míg felpillant, és ezúttal a szemébe nézve mondtam ki: – Szeretlek.

Öklét a szíve fölé helyezte, ökölbe szorított kézzel keresztbe tette a karjait a mellkasa előtt, majd rám mutatott.

Ha nem féltem volna, hogy fájdalmat okozok neki, felkapom és megforgatom, így azonban csak finoman a szájára hajoltam.

Egy autó húzódott mellénk az útról.

– Már csak ez hiányzott – nyögtem.

Petra kíváncsi pillantást vetett hátra a válla fölött. Láthatóan ő sem örült túlzottan az érkezőnek.

– Mi folyik itt?

Józsi hangja ködkürtként harsant az éjszakában, kis híján megtántorodtam tőle.

– Randevú? – kérdeztem reménykedve.

– Aha – hümmögött a rend éber őre. – Te mindig egy eszméletlen férfit használsz dekorációként a találkáidon?

– Csak, ha az a férfi előtte megtámadja a partneremet.

– Akkor miért ő van a földön?

– Hatásosabb volt a motivációm.

Szúrós tekintete a sértettről rám vándorolt, majd Petrára. Felmérte szakadt ruháját, vöröslő arcát és nyakát, vérző száját, de nem fűzött hozzá megjegyzést.

– Ismeri valamelyikőtök?

– Sajnos mindketten, de Petra kicsit jobban.

Józsi ismét Petrára nézett, tőle várt magyarázatot, de ő ijedten rázta a fejét.

– Nem tud beszélni – böktem ki kényszeredetten. – Sokkot kapott. Ez az alak a férje, hamarosan már csak ex.

Józsi hitetlenkedve felkapta a fejét és már nyitotta a száját, de belefojtottam a szót.

– Te csak ne mondj semmit, az öklöm még mindig bizsereg.

– Jól értettem, te most megfenyegettél egy hivatalos személyt?!

– Én? Csak megkértelek, hogy ne mondj semmit, aztán elpanaszoltam, hogy fáj az öklöm. Hol itt a fenyegetés?

– Viktor, ne felejtsd el, kivel beszélsz. Kezded túlfeszíteni a húrt. Nem leszünk így jóban.

– Akkor mázlim van, mert eddig sem voltunk, nincs mit elrontani.

Petra mellém húzódott, átkaroltam, hogy megnyugtassam, de ismét hátrált két lépést. A Zoli fiú épp feltápászkodni készült.

– Jó reggelt, Csipkejózsika.

Zoli rám vicsorgott, de amint felfedezte, hogy nem vagyunk egyedül, azonnal moderálta magát.

Józsi lendületbe jött és biztos vagyok benne, hogy gondolatban már dörzsölte a tenyerét.

– Jó estét, uram. Hogy érzi magát? Kíván feljelentést tenni?

Három dühös szempár meredt rá.

– Nem, uram – szűrte a fogai között Zoli –, inkább csak szeretnék hazamenni. Rettentően viszketek.

– Rendben, elmehet.

– Hé, és ha mi feljelentést kívánunk tenni?!

Józsi válaszra sem méltatott, csak kérdőn Petrára nézett, rá viszont hiába, mert még az eddiginél is rosszabb állapotban volt. Alig mert felnézni a cipőjéről, és lassan zsibbadni kezdett a karom, ahogy markolta.

– Helyes, akkor mindenki menjen szépen a dolgára.

Petrát az autóhoz támogattam és beültettem az anyósülésre, de közben végig szemmel tartottam Zolit. Szerencséjére nem sumákolt, vissza sem nézve szaladt a kocsija felé és valósággal repülőrajtot vett. Tényleg nagyon viszkethetett.

Józsi megint minket kezdett mustrálgatni. Még mielőtt megbírságolt volna valamiért, amit el sem követtem, gyorsan beültem és beindítottam a motort.

– Lehetne, hogy legközelebb ne itt adjatok egymásnak randit? Kezd unalmas lenni a hely.

– Persze, a kedvedért bármit. Megtennéd, hogy hazaviteted Petra kocsiját?

Még hallottam Józsi felháborodott hangját, ahogy valami csicskát emleget, majd felbőgettem a motort, kifaroltam, és végre elindultunk haza.

 

– – –

Ezúttal kurva nagy szerencséje volt. Az az idióta doki úgy védi, mint valami testőr. De majd én megmutatom nekik! Engem nem lehet csak úgy elhagyni, megütni meg pláne nem. Nem tudják még, kivel kezdtek. Elkapom a kis ribancot és megtanítom neki, hogyan kellett volna viselkednie a feleségemként, aztán máglyára vele, hagy égjen, mint a boszorkányok! A doki meg végignézheti…

– – – 

Folytatása következik!