2010. szeptember 27., hétfő

Levéltár :-D

Kívánság



Utálom ezt a latyakos, hideg időt! Miért nincsen nálunk is csillogó, tiszta, fehér hó, mint annyi helyen? Nekünk miért csak a sár és az eső jut?! Legalábbis tízből kilencszer... Tíz karácsonyból csak egyetlen egy az igazi, fehér karácsony. El akarok költözni innen! Ha lehet, most azonnal, hogy az ünnepeket már ne ebben a sárfészekben kelljen eltöltenem. Idén igenis boldog akarok lenni szenteste! Pet meg fogja ezt érteni! Sőt! Biztos vagyok benne, hogy ő is ezt szeretné!

Most, hogy ezt így eldöntöttem, felkaptam a borítékot az asztalról, és leakasztottam a kabátomat a fogasról. A liftben bőven volt időm belebújni, míg leértem a hetedikről, és mire kiléptem a nedves, barátságtalan szürkeségbe, már rajtam is volt a kedvenc fehér szövetkabátom. Tudom, ilyen latyakban szinte megkísértem vele a sorsot, de muszáj valaminek fehérnek lennie, ha már a táj nem lehet az. Egyszerűen muszáj! Minden gyalogosra és autóra figyelve kerülgettem a pocsolyákat, ahogy a legközelebbi postaláda felé igyekeztem. Egy teherautó majdnem lefröcskölt, de résen voltam Haha! Korábban kell felkelnie, ha velem akar kibabrálni! Nem hiába koptatom huszonnégy éve az itteni utcák kövét. Csak átugrom az útpadka mentén felgyűlt sártengert, és meg is érkezem az uticélomhoz. Halk reccsenés kíséretében értem földet. Hoppá, ez a cipőm sarka volt.

– Hogy az a kínkeserves, sárban ázó, fagyban fázó, hétszűnyű makanyányi monyók...

– Hogy mondtad? – érdeklődött egy rekedtes férfihang a hátam mögül.

Mivel az előbb még egy teremtett lelket se láttam közel, s távol, ijedtemben majdnem fejest ugrottam az előttem világító díszes kirakatba. Szerencsére még időben visszafogtam magam és a megszerzett lendületet arra használtam fel, hogy szembeforduljak a hang tulajdonosával.

– Én... nem mondtam semmit – makogtam zavaromban.

Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, hogy pont álmaim pasija kap rajta, ahogy éppen jóízűen káromkodom. Ráadásul, egy elég bizarr levéllel a kezemben. Amint ez a gondolat átsuhant az agyamon, a kezemet, a benne virító levéllel együtt, a hátam mögé rejtettem.

– Bocsánat, úgy hallottam, hogy mondtál valamit. De bizonyára csak képzelődtem – jött az udvarias válasz.

– Nem, semmit. – Még szerencse, hogy a hidegtől már így is vörös volt az arcom, mert éreztem, ahogy fülig vörösödöm, amint a nyilvánvaló hazugság elhagyta a számat.

Az engem fürkésző zöld szemekben vidám szikra lobbant, amitől csak még dühösebb lettem. Kinevet! Dölyfösen kihúztam magam és távolságtartóan hátra léptem egyet. Eddig fel se tűnt, hogy milyen közel állt. Neki is ugyanaz járhatott a fejében, mert ugyanakkor tett ő is egy lépést hátrafelé.

– Ne! Vigyázz! – kiáltottam rá, de már későn.

Beletoccsant a bokáig érő trutymóba és a váratlan szintkülönbségtől elvesztve egyensúlyát, karjaival kapálózva dőlni kezdett. Gondolkodás nélkül utána kaptam, és megragadtam a zakóját. Bár inkább gondolkoztam volna! Ez a mozdulat ugyanis csak arra volt elég, hogy én is vele tartsak. Mindketten a mocskos, latyakos úttesten kötöttünk ki, ő háton, én négykézláb. Felette.

– Hogy az a... – mielőtt azonban még elismételhettem volna az iménti cifra mondatot, ő hangos hahotára fakadt alattam. Komolyan már csak az hiányzott volna, hogy a kezével csapkodni kezdje körülöttünk a vizet, virágos jó kedvében.

– Te kinevetsz engem?! – fakadtam ki dühösen, és amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam a kínos helyzetből.

– Téged? Nézz már rám – mutatott végig magán, ahogy nyújtott lábakkal, nyugodtan ült egy tócsa közepén.

Igaza volt. Lehetetlen volt kibírni. A hajából sáros lé csordogált a vállára, tovább áztatva galambszürke, elegáns öltönyét. Arcán indián harci dísznek is beillő sárfoltok éktelenkedtek. Bele se mertem gondolni, milyen állapotban lehet a nadrágja. Feltartóztathatatlanul kirobbant belőlem a röhögés. A hasamat fogva görnyedeztem a járdán, és még az se érdekelt, hogy a fehér kabátom immár a múlté. Valószínűleg másnapig se hagytuk volna abba, ha nem dudál ránk, egy a sarkon beforduló autós. Lassan magához térve feltápászkodott a sárból és maradék méltóságát összeszedve újra a járdára lépett. Meg se próbálta rendbe hozni a ruházatát. Úgyis hiábavaló próbálkozás lett volna.

– Khm... Azt hiszem, át kellene öltöznöm – nézett végig ázott öltönyén, mire megint majdnem elnevettem magam.

– Nem, azt hiszem, meg kellene fürödnöd, és csak aztán átöltözni – helyesbítettem, lenyelve egy újabb kuncogást.

– Igazad lehet. Szerinted beülhetek így egy taxiba?

– Esélytelen – ráztam tagadólag a fejem. – Gyere, nálam letusolhatsz, és talán még ruhát is tudok adni – sóhajtottam fel tanácstalan ábrázata láttán.

– Nem, nem akarok zavarni... – kezdett ellenkezni, de egy tüsszögés roham félbeszakította.

– Rendben, Tom, ha te inkább tüdőgyulladást kapsz, minthogy újra átlépd a lakásom küszöbét...

– Akkor még nem is volt a tiéd... – Hátat fordítottam neki és megcéloztam a postaládát, hogy végre ott hagyhassam, de megállított. – Ok, igazad van. Köszönöm, hogy segítesz. Hálás vagyok. Tényleg.

– Rendben, csak még... – A mondat azonban bennem rekedt és tanácstalanul néztem szét magam körül.

– Ezt keresed? – Lehajolt és felemelt valamit az előttünk tornyosuló épület falának tövéből.

Az arcom újra lángolni kezdett amikor megpillantottam a kezében a rajzokkal díszített, színes borítékot.

– Ez... nem az, aminek látszik – védekeztem gyenge hangon.

– Nem? Szóval ez nem egy levél a Mikulásnak? – kérdezte évődve. – Pedig meg mertem volna rá esküdni! Lássuk csak – tartotta maga elé a borítékot. Megpróbáltam kitépni a kezéből, de persze sikertelenül. Az egyik kezével könnyedén távol tartott, miközben könyörtelenül olvasni kezdett. – North Polar – Santa Claus, P.O. Box 56099, North Pole, Alaska 99705-1099. Ez bizony az öreg ajándékosztó címe!

Most sajnáltam igazán, hogy nem volt húgom, mert akkor könnyedén kivághattam volna magam. Így azonban, maradt a támadás.

– Tudod mit, Tom McKeenen? Pukkadj meg! Az se érdekel, ha ide fagysz! – Durcás gyerekként hátat fordítottam neki, és ott hagytam a járda közepén ácsorogva.

Kicsit rontott ugyan a hatáson, hogy a cipőm miatt enyhén bicegve voltam kénytelen járni, de ezúttal legalább én hagytam ott őt. Későn jutott eszembe, hogy a levél nála maradt. Túl ciki lett volna visszakozni, hogy „légyszi, azért a levelemet még visszaadnád?”, így inkább hagytam a csudába. De, ha csak gondolni mer rá, hogy elolvassa, visszamegyek, és kicsinálom! Megálltam a sarkon túl, és óvatosan kilestem a fal mögül. Mozdulatlanul állt egy darabig, bambán maga elé meredve, majd megrázta a fejét, akár egy kutya fürdés után, hogy csak úgy fröcskölte a vizet szerte-szét. Majdnem, felröhögtem, amikor egy idős néni, korát meghazudtolva, ijedten ugrott arrébb és bosszúsan rázta Tom felé a botját. Ő azonban észre se vette. Újra megnézte a levelet, majd... Ezt tuti, nem hiszem el, ha nem a saját szememmel látom! Nem bontotta ki, nem kíváncsiskodott, hogy még jobban megalázhasson, hanem bedobta a postaládába! Legszívesebben szóltam volna neki, hogy mégis áll az ajánlatom, de akkor lebuktam volna, hogy kilestem. Amikor láttam, hogy bemegy a kávéházba, megnyugodva indultam haza.

Fél órával később éppen elzártam a fürdőben a vizet, amikor csengettek. Nem vártam senkit, így biztos voltam benne, hogy megint a fölöttem lakó lánynak fogyott ki a kávé-, a cukor-, a tej-, esetleg a fogpiszkáló készlete. Magamra kaptam a köntösömet és szélesre tártam az ajtót. Az állam egészen a földszintig zuhant. Tom állt az ajtóban. Ráadásul még mindig ugyanabban a nedves, sáros öltönyben, idétlen vigyorral az arcán. Azt hiszem, kicsit leblokkoltam.

– Szia Emily! Rég láttalak – húzódott a szája még szélesebb vigyorba, már, ha ez egyáltalán lehetséges, és tétova mozdulatot tett a nappali felé. – Esetleg bemehetnék?

– Persze, miért is ne? – álltam félre az útból, miután magamhoz tértem révületemből. – Látom, nem sikerült megszárítkoznod. Mi járatban? – Ami azt illeti, tényleg majd megölt a kíváncsiság, hogy ezt megtudjam.

– Szükségem van rád. – Megtorpant, és újra felém fordult.

– Ezt hogy érted? – néztem rá gyanakodva, és még szorosabbra húztam magamon a köntösöm övét. Vajon már megint gúnyolódik?

– Lefürödhetnék előtte? És azokat a ruhákat is elfogadnám, amiket, voltál olyan kedves, és felajánlottál. Nem szeretném összerondítani a kanapédat... – Egyre kerekedő szemem láttán fél szemöldöke kérdőn a magasba szökött, majd elhallgatott, amikor leesett neki a tantusz. – Segítened kellene valamiben – fűzte hozzá végül, újabb pimasz vigyor kíséretében.

Szánalmas vagyok! Hogy hihettem, hogy „arra” gondol?! Újfent dühbe gurultam, de ezúttal magamra és túláradó képzeletemre voltam mérges.

– Hogyne, menj csak, érezd otthon magad! – jegyeztem meg gúnyosan. – Épp megengedtem a fürdővizet, talán még nem hűlt ki – intettem lemondóan a fürdőszoba irányába.

– Köszönöm, Emily! Egy angyal vagy! – Adott cuppanós puszit az arcomra, miközben elhaladt mellettem, a következő pillanatban pedig eltűnt a bezáródó ajtó mögött.

Csak álmodom! Ez az egész egy buta álom! Mit keresne Tom McKeenen az én lakásomon? Tovább megyek. Mit keresne Tom McKeenen az én fürdőszobámban? Ugyan miben segíthetnék én neki?! Lerogytam a kanapéra és vártam, hogy felébredjek, de nem történt semmi. Még mindig ott ücsörögtem, amikor nyílt a fürdő ajtaja és megjelent előttem Tom, egy szál törülközővel a csípője körül. Az első reakcióm az volt, hogy kéjesen és aprólékosan végig mértem, majd amikor rádöbbentem, hogy, ha ez nem álom, akkor iszonyú ciki helyzetben vagyok, gyorsan félre kaptam a pillantásom. Azt se tudtam, merre nézzek. Ő bezzeg nem zavartatta magát. Halál lazán lehuppant mellém.

– Mégsem kapok ruhákat? – Hallottam a hangján, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.

Szó nélkül felpattantam, még a kis asztalkát is majdnem felborítottam siettemben. Bátyám régi szobájában ért utól a nevetése. Kiválasztottam neki néhány ruhadarabot, közben megpróbáltam lenyugodni és felvértezni magam a továbbiakra.

– Tessék, ezeket felveheted. De nem tudom, jók lesznek-e rád... Peter sokkal izmosabb volt nálad – vetettem oda flegmán.

A ruhákkal ismét elvonult. Amikor megint megjelent, már én is felöltözve vártam a konyhában és éppen odakészítettem a teavizet. Meg kell hagyni, nagyon is jól álltak neki Pet ruhái. Túl jól.

– Nos, miben segíthetek? – kínáltam hellyel a konyhaasztalnál.

– Segítenél megírni az én levelemet is a Télapónak?

Bár komoly hangon kérdezte, én mégis biztos voltam benne, hogy szórakozik velem. Ezért aztán igazán kár volt idejönnie! Felpattantam és egyszerűen ajtót mutattam neki.

– Emily, kérlek! Komolyan mondtam. Tudod, nem vagyok otthon ezen a téren. Soha nem tudtam bánni a szavakkal... – Felállt és hozzám sétált, kezében már ott volt egy szétnyitott papírlap. Fogalmam sincs, honnan került oda, mert az biztos, hogy az előbb még nem volt nála. – Szerinted ez így megfelel?

Csak állt ott, kinyújtott kezében a levéllel, smaragd szemeiben könyörgéssel. Végül úgy döntöttem, jobb, ha minél hamarabb túlesek az egészen, és azt teszem, amit kér. Úgyse megy el addig, míg ki nem szórakozta magát. Követtem hát a „hagyd magad, hamarabb szabadulsz” elvet. Elvettem a felém nyújtott lapot és magamban olvasni kezdtem.


Tisztelt Télapó Úr!

Életemben először írok Önnek! Tudja, engem úgy neveltek, hogy ön nem létezik, hogy a mesék világa csak a buta, gyenge emberek menedéke. Most mégis kérnék öntől valamit! Nem tudom, hatalmában áll-e segíteni, hogy szoktak e öntől ilyet kérni, de talán nem hiába írom ezeket a sorokat.

Van egy lány, akiért évek óta oda vagyok, a neve Emily...


Elakadtam és dühösen összegyűrtem a levelet. Ez már több a soknál! Szemembe könnyek gyűltek, a megalázottság elemi erővel söpört végig rajtam. Hogy merészel gúnyt űzni az érzéseimből?!

– Nagyon vicces, Tom! Ha csak azért jöttél, hogy újra megalázz, akkor akár el is mehetsz! – Úgy vágtam hozzá a galacsinná gyúrt irományt, mintha legalábbis egy fél tégla lett volna.

De nem nevetett. Még csak nem is mosolygott. Elszomorodott. Aztán előhúzott a zsebéből egy újabb lapot, széthajtogatta és ismét felém nyújtotta. Elképedve meredtem rá, de ő továbbra is szótlanul várt.

– Mit akarsz?! – kiáltottam rá. – Nem bántottál még meg eléggé?! Miért csinálod ezt velem?!

Egyetlen szóval felelt.

– Kérlek!

Elvettem tőle a lapot. Ugyanaz a levél volt. Tovább olvastam, és bár nem akartam, a szívemben felpislákolt a remény egy apró, halovány lángja.


Két évvel ezelőtt, éppen karácsonykor, nagyon megbántottam, és ő azóta se hajlandó megbocsátani nekem. Alig váltunk néhány szót, pedig direkt keresem a társaságát. Egy éve, amikor a bátyja, az én legjobb barátom, meghalt, a szülővárosába költöztem, hogy a közelében lehessek, de ez sem segített.

Úgy tűnik, egyedül nem megy. Szükségem van a segítségére, a mesék varázsára, hogy meghódíthassam a szívét. Ha többet nem is, legalább a barátságát magaménak szeretném tudni.

Remélem, nem tartottam fel túlzottan bokros teendői közepette, és tud ránk szentelni néhány percet.

Köszönettel
Tom, egy meseretnek

Ui.: Ha nekem nem is segít, kérem, az ő kívánságát teljesítse!”


Hitetlenkedve bámultam a határozott, férfias kézírást. Nem mertem felnézni, nehogy kiolvassa a szememből, hogy mit érzek. Biztos voltam benne, hogy a frissen feltámadt remény, és az iránta táplált, mindeddig viszonzatlannak hitt szerelmem mind ott parázslik a tekintetemben. Összerezzentem, amikor megéreztem a hűvös ujjakat az arcomon, ahogy felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. Az övében félelem és várakozás vibrált. Az első könnycsepp lassan útjára indult az ujjai felé, de egy gyengéd érintés nedves csillogássá simogatta a bőrömön. Egyiken se szólaltunk meg, csupán szemeink folytattak meghitt párbeszédet. Tom, miután felismerte tekintetem üzenetét, lassan, nagyon lassan hozzám hajolt, hogy végre ajkaink is szerephez jussanak.



***



Önkéntelen, boldog mosoly ült az arcomon, miközben kicsomagoltam és az illatozó fára akasztottam egy újabb díszt. Az udvar felől hangos gyerekkacaj szállt felém. Kipillantottam az ablakon a kertbe, ahol Tom éppen hóangyalt készített a fölötte totyogó, toporgó kislányunknak. Ahogy ott feküdt a hideg földön, akaratlanul is felködlött bennem az a három évvel ezelőtti szürke, borús délután, és a levél, amit feladni igyekeztem. Az utolsó, melyet magányosan, kizárólag a magam nevében írtam a Télapónak. Soha nem felejtem el, mi állt benne. Nem volt nehéz megjegyezni, hisz nem méteres listát tartalmazott, csupán egyetlen, egyszerű kívánságot.


„Kedves Télapó!

Kérlek, csempéssz egy kevéske boldogságot a karácsonyfám alá!

Hűséges barátod, Emily”

2010. szeptember 23., csütörtök

Az utolsó (utáni :-D) levél

Halihó! Katarina nemrégiben befejeződött pályázatára készülve rengeteg ötlet ötlött föl bennem. Egyet kiválasztottam, lejegyeztem, és beküldtem, de a többi, meg nem írt történet, azóta is itt kavarog a fejemben. Úgy döntöttem hát, hogy azokat is megírom. Persze csak azt, amihez hasonlóval senki nem pályázott. Íme az első!



Vallomás



Kedves Gina,

Lassan közeleg az elkerülhetetlen. Ez az utolsó levelem. Már a kezdet kezdetén, az első soraid olvasásakor elhatároztam, hogy mielőtt elhagyom e földi poklot, megírom neked az igazat.

Tudom, te levelezésünk alapján a mai napig nem hiszed, hogy megtettem azt, amivel vádolnak. Eddig szánt szándékkal kerültem ezt a témát, és direkt hagytam figyelmen kívül leveleid azon részét, melyben folyvást arra biztattál, kérjek újratárgyalást, tegyek valamit, hogy bebizonyítsam ártatlanságomat. Nem akartam elmondani az igazat, mert féltem, leveleid elmaradnak, pedig óriási szükségem volt rád. Szükségem volt a vidámságodra, üdítően fiatalos humorodra, egyedi látásmódodra. És még valamire. Valamire, ami mindennél többet jelentett nekem az utóbbi hónapokban. Szükségem volt arra, hogy valaki törődjön velem.

Bocsásd meg nekem, hogy csak most vetem papírra mindezt, de képtelen voltam lemondani rólad, az éltető erőről, a biztos pontról, mely mindvégig segített megőrizni józan eszem maradékát. Nemhiába vártam ezzel az utolsó pillanatig. Nem bírnám elviselni az elutasítást, a bántó szavakat, vagy egyszerűen a leveleid hiányát, ami ugyanezt lenne hivatott közölni. Márpedig arra, amit most elmesélek neked, csak ezt kaphatnám, más válasz nem létezik. Ezért ezt a levelet csak akkor fogod kézhez kapni, amikor én a válaszodat már nem olvashatom.

Látod, még így is félek a reakciódtól. A kezem remeg és csak remélni merem, hogy el tudod majd olvasni kusza soraimat. Ha akarod...

A másik ok, amiért nem avattalak be hamarabb, az volt, mert attól tartottam, ha valamilyen csoda folytán megbocsájtod, amit tettem, megpróbálsz megmenteni a rám váró büntetéstől. De én végeztem itt. Nem ma, nem egy hónapja, hanem azon a napon és abban abban a percben, amikor az Ő szívük megszűnt dobogni.

De nem húzom tovább a dolgot.

Az igazság az, hogy valóban gyilkos vagyok.


Tudnod kell, én nem várom el tőled, hogy végig olvasd. Akár már most is leteheted, eltépheted, elégetheted a teleírt lapokat. Ne érezd kötelességednek, hogy megismerd a véres valóságot. Levelezésünk alatt szövődött barátságunk nem kötelez téged semmire.

Ha ezek után is tovább olvasol, köszönet érte.

Bár nincs mentség arra, amit tettem, azzal, hogy megismered a teljes igazságot, ha megbocsájtani nem is fogsz, de talán valamelyest megérted majd a cselekedeteimet.

Tudom, a mi híreink nem jutnak el hozzátok, ezért is mertelek téged választani levelező partnernek. Bíztam benne, hogy a kontinensnyi távolság elég lesz, hogy a titkomat megtartsam magamnak, amíg kell. Íme hát, a teljes igazság.


Egy évvel ezelőtt történt. Egészen addig a világ talán legboldogabb embere voltam. Szerelmes voltam a feleségembe, aki viszont szeretett, és imádtam a gyermekeinket, a négy éves Kiarát és a még meg sem született Aident. Mindemellett sikeres üzletember hírében álltam, jó anyagi körülmények között éltünk. Egyszóval mindenem meg volt, amit egy ember csak kívánhat. Egészen addig a borús, őszi napig.

Aznap korábban kellett bemennem az irodába és későn is értem haza. Korán reggel csendben belopóztam a gyerekszobába és betakargattam, megpusziltam az én alvó tündérkémet, majd forró csókkal köszöntem el Prue-tól. Még az irodaépületbe lépve is a búcsúszavain mosolyogtam. Azt mondta, megbocsájthatatlan, hogy ilyen korán el kell válnunk egymástól, mert neki sokkal, de sokkal jobb ötletei volnának az aznapi, sőt, az összes elkövetkező reggelt illetően. Ezek a szavak még ma is kísértenek, de már nem csalnak mosolyt az arcomra. Sokkal inkább könnyeket.

Sokáig nem emlékeztem másra, csak a feleségem vérben úszó testének látványára, és Kiara legyezőként szétterülő barna hajára a sima víztükrön. Prueval három késszúrás végzett. Lassan vérzett el, miközben tehetetlenül végig kellett néznie, ahogy a lányunk megfullad a kerti medencében.

Érted te ezt?! Egy gyönyörű, fiatal nő, egy ártatlan, csöppnyi kislány, és egy élet, amely el se kezdődött, és máris véget ért! Egyetlen őrült gondolat, és mindez semmivé lett!

A rendőrség ott talált a feleségem teste mellett, vérmocskosan. Azt hiszem, kicsit beleőrültem a történtekbe. Órákig meg se szólaltam. De a rend őrei az én vallomásom nélkül is csodásan elboldogultak. Kiderítették, hogy a délelőtti tárgyalásokat követően egy nővel találkoztam, akivel meglátogattunk egy utazási irodát, majd megebédeltünk, végül pedig egy drága szállodának otthont adó épületben töltöttük a délután nagy részét. Innen indultam haza, immár egyedül. Mindebből levonták a maguk következtetéseit, amit csak megerősített az a tény, hogy nem először találkoztam az említett hölggyel hasonló, titkolt körülmények között. Valóban. Az utolsó két hétben volt, hogy hetente három délutánt is együtt töltöttünk, sőt, olyan is előfordult, hogy a teljes napomat a társaságában töltöttem.

Tudom, most te is ugyanarra gondolsz, amire ők, de kérlek, ha idáig eljutottál, olvass tovább.

Még azt is kiderítették a szorgos nyomozók, hogy az említett hölgy egy programszervező irodát vezet, amelyet megbíztam az ötödik házassági évfordulónk megszervezésével, és, hogy a feleségem legjobb barátnője volt az illető. Azt a tényt azonban már figyelmen kívül hagyták, hogy kizárólag azért találkoztunk, hogy előkészítsünk egy meglepetés partit és egy ajándékba szánt üdülést, a második nászutunkat. Elkönyvelték, hogy megcsaltam vele a feleségemet, így megteremtették maguknak az indítékot. Eldöntötték, hogy azért öltem meg a családomat, mert a feleségem rájött a titkos kapcsoltra. Szerintük így történt: hazaérve a légyottról, Prue kérdőre vont, vitatkozni kezdtünk, mire én a konyhakéssel leszúrtam. Kiara megjelent, sikoltozni kezdett, ezért bedobtam a medencébe és elrohantam.

Hihető, igaz? Akár így is történhetett volna. Nap, mint nap ilyenekről számol be a híradó.

Egy része igaz is. Elrohantam. A gyilkos után. Fegyverrel a kezemben. Egy sikátorban értem utol, amint épp át akart ugrani egy kerítésen. Nem tétováztam. Meghúztam a ravaszt. Többször is. A lábaira és a kezeire céloztam, hogy ne tudjon tovább menekülni. Ekkor kellett volna hívnom a rendőrséget, de, mint mondtam, kicsit beleőrültem a történtekbe. Azt hiszem, nem is csak kicsit. Az a féreg ott fetrengett előttem a földön és az életéért könyörgött. Én azonban a feleségem arcát láttam magam előtt, ahogy ugyanezt teszi. Nem tudtam uralkodni magamon. Egyszerűen nem voltam képes elfordulni tőle és tárcsázni. A végtagjaim nem engedelmeskedtek az agyam parancsának. Egyre csak a sírósan kinyögött szavak visszhangzottak a fejemben. Ő sem kegyelmezett Prue-nak! És Kiaraának sem! Az édes, kicsi Kiarának! Nem akartam, hogy elfogják, lecsukják, aztán néhány év múlva kiszabaduljon. Azt sem, hogy gyors halálban legyen része. Nem volt bennem egy cseppnyi könyörület sem. Elvettem a kését és amilyen mélyen csak tudtam, gondolkodás és hezitálás nélkül a gyomrába mélyesztettem. Tudtam, hogy ez fájdalmas és lassú menet lesz számára. Bevonszoltam az üresen tátongó, elhagyatott telekre, és tőle viszonylag távol én magam is a sárba rogytam. Nem vagyok perverz, nem akartam látni a szenvedését, de szinte euforikus érzés volt tudni. És ez a tudat már mindig velem lesz. Hagytam, hogy a könnyeim elárasszák az arcomat. A zokogásom még a fájdalmas nyögéseket is elnyomta. Amikor már nem volt benne élet, feltápászkodtam, és tárcsáztam a rendőrséget, azt a férget pedig otthagytam a mocsokban, ahová való. Szinte önkívületi állapotban hagytam el a helyszínt. Azt sem tudom, hogy jutottam haza. A következő, amire emlékszem, hogy miután kihúztam Kiarát a vízből, és lefektettem az édesanyja mellé, átkaroltam őket és belekezdtem Kiara kedvenc meséjébe. Mindig ezt kérte. Azt mondta, ha erre alszik el, akkor nem fél éjszaka. És én nem akartam, hogy féljen.

Így találtak ránk a berontó rendőrök.


Nem bántam meg, bár tudom, hogy helytelen dolgot cselekedtem. De azt is tudom, hogy, amellett, hogy megbosszultam a számomra legfontosabbak halálát, számos embertársam feleségét és gyermekét is megmentettem.

Most, hogy végre vége lett a tárgyalásoknak és kitűzték az időpontot, megkönnyebbültem. Attól féltem, hogy életfogytiglant kapok. Azt nem bírtam volna ki Nélkülük. De az esküdtek, tudtukon kívül, kegyesek voltak hozzám. Három ember, a feleségem, a kislányom, és egy állítólagos szemtanú brutális meggyilkolásáért felelek ma este.

Sokkal, de sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha még élnének rokonaink, de így, hogy senki nincs, akinek fájdalmat okozhat a tudat, hogy én öltem meg őket, könnyen belenyugodtam a dolgok alakulásába.

Nem tudom, találkozom-e velük a másvilágon. Isten nem létezik, erről akkor megbizonyosodtam, így talán van esélyem, hogy újra együtt legyünk odaát, akárhol legyen is az.

Te erre azt mondanád, hogy attól, hogy a hitem összedőlt, akár egy kártyavár, Isten még létezhet, és lehet, hogy éppen vidáman fütyörészve azon tanakodik, hogyan köszönje meg, hogy megszabadítottam a földet egy fertőző gennygóctól. De nem akarok belegondolni, mi van, ha a történtek ellenére mégis van egy teremtő Isten, mert, ha ő van, akkor van menny, és van pokol is. Nem vitás, hogy hova kerültek a szeretteim, és hova kerülök én, így inkább maradok annál a meggyőződésnél, hogy Isten nem létezhet egy olyan világban, ahol ártatlan nőket és gyermekeket mészárolnak le a semmiért.

Szeretném hinni, hogy végre újra együtt leszünk, mint egy boldog család.


Búcsúzom hát!

Köszönöm, hogy voltál nekem ezekben a magányos, szürke hónapokban.

Kívánom, hogy legyen valaki, aki úgy szeret téged, ahogy én szerettem Prue-t, és mindenekelőtt, hogy az életed boldogabb véget érjen, mint a miénk.

Szeretettel ölel a te bűnös barátod,
Max



– Hé, Max! Megint levelet írsz? Már úgyse kapsz választ! – hangzott fel az őr gúnyos hangja a rácson túlról, majd vigyorgó arca is a látóterembe kúszott, ahogy belépett az ajtón és megpróbált beleolvasni a levélbe.

– Nem is akarok. Csak elbúcsúztam... valakitől. – A papírlapokat gyorsan összehajtottam, becsúsztattam a borítékba, majd leragasztottam és átadtam neki. Várakozó pillantást vetettem rá, mire lehervadt a mosolya és hátrébb lépett.

– Érkezik az utolsó vacsorád – közölte, és kilépett a folyosóra, utat engedve az aprócska cellába, tálcát egyensúlyozó társának. – Apropó! – fordult vissza távoztában –, változás történt az esti programot illetően...

Ijedten kaptam a fel a fejem. Csak nem elhalasztották? Nem, az nem lehet, akkor nem kaptam volna meg az utolsónak kért ételt.

– Érkezett egy újabb néző. A leszúrt pasas egyetlen rokona csak a te kedvedért utazott ide Európából.

– Úgy tudtam, nincsenek rokonai – néztem fel közönyösen.

– Nos, úgy tűnik, mégis van. A húga, Gina Wilson. Nem, várj csak, Gordon, Gina Gordon a neve. Jó étvágyat!

Fals fütyülése lassan halkult, ahogy távolodott, de én még akkor is mozdulatlanul ültem, amikor már csak a huzat járt a folyosókon. Döbbenten meredtem a lefedett tányérra. Az ínycsiklandó illatok biztosítottak róla, hogy azt kaptam, amit kértem, Prue kedvencét, mégse nyúltam hozzá. Ez nem lehet igaz! Mennyi volt erre az esély?

Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon.

Pedig kellett volna...

Vissza kellett volna kérnem a levelet...

2010. szeptember 18., szombat

Az utolsók egyike

Mostanában idő- és energiahiánnyal küszködök, és bár több novellába is belekezdtem, valahogy egyik sem akaródzik magától megíródni. :-P (micsoda szép magyar mondat...)
De, hogy ne hagyjalak titeket olvasnivaló nélkül, hoztam egyet az utolsó verseim közül. Lassan a füzetke végére érek... Vagy újakat kell írnom, vagy ki kell találnom valami mást...

Miért?!

Mondd, miért fájdalmat érzek?!
Miért nem tudlak úgy szeretni Téged,
hogy az mégse fájjon?
Mondd, miért nem szeretsz engem?!
Miért nem tudsz úgy szeretni,
hogy ez mégse fájjon?

Miért kellett, hogy beléd szeressek?!
Hogy két szemed, ha rám néz, nevessek?
Miért kellett elhinnem neked,
hogy nekem adtad szívedet?
A választ, sajnos nem tudom;
S Te sem, úgy gondolom;

Miért volt erre szükség?!
Miért döftél a szívembe tüskét?!
Miért akartál fájdalmat okozni?!
Miért nem tudsz választ adni?!
Miért?!


(1998)

Ez a vers életem egy rövidke, boldog szakaszának végén született. Legalábbis akkor azt hittem, hogy ez a vége. Valójában az egy évvel később érkezett el, ha lehet, még fájdalmasabban.

2010. szeptember 4., szombat

Az utolsó levél

Bár eredményhirdetés még nem volt, de mivel Katarina már feltette az oldalra a novellákat, így ide is felteszem a pályázatára írt művemet. Én magam nem igazán vagyok megelégedve vele, de azért nem olyan rossz, hogy ne olvashassátok! :-)

Érdemes elolvasni a beküldött pályaműveket, mert nagyon jók! A képre kattintva Katarina oldalára juthattok, ahol mindet megtaláljátok, és szavazhattok is a nektek legjobban tetszőre!

Az utolsó levél



Az utolsó levél is lehullott a fákról, az idő egyre hidegebbre fordult. Persze bent ezt nem érzékeltem a kandallóban pattogó, forróságot árasztó lángoknak köszönhetően, de valahol legbelül engem már hónapok óta kínzott a fagy. Ebben a pillanatban különösen… Miféle tartozásról hablatyolnak ezek? Még soha életemben nem vettem fel semmilyen hitelt. Ez csak valami tévedés lehet. De kezdjük azzal, hogy mi ez az azonnali árverezés? Nem felszólítást kellene először küldeniük? Vagy mostanában ilyen hathatós érv kell egy sima felszólítás érvényesítéséhez? Ha nem fizetsz, utcára kerülsz… – dohogtam magamban az étkezőasztalra könyökölve, miközben egyik kezemben az imént kibontott levelet tartottam, a másikban pedig reggeli kávém maradékát. Bár, azt hiszem, arra már nem is lesz szükségem. Nincs hatásosabb ébresztő, mint egy banki értesítő, amiben felszólítanak, hogy vagy fizetsz két héten belül 530 000 dollárt, vagy elárverezik a fejed fölül a kéglit. Megkeseredett szájízzel tettem a mosogatóba a félig teli csészét. Hihetetlen, hogy milyen rossz szériám van mostanában. Először elhagyott a menyasszonyom – jó, az már több, mint egy éve történt, de akkor is azzal kezdődött minden –, utána meghalt a kedvenc nagymamám, aki felnevelt, végül leépítés miatt kirúgtak a munkahelyemről, minek következtében közel fél éve nincsen állásom. Lassan felélem az összes tartalékomat, erre most itt ez az állítólagos tartozás. Ha ez egy olyan átverés show része, akkor nagyon, de nagyon mérges leszek. Bár, akkor is, ha nem az. Most telefonálgathatok a bankba, hogy kiderítsem, mi ez az egész.

– Nem érti… Én nem kötöttem Önökkel hitelszerződést! – Lassan már ordítottam, pedig nem volt jellemző rám, hogy elveszítem a fejemet. Huszonhárom perces várakoztatás után annyit kapok, hogy ez a hivatalos eljárás szerződésszegés esetén. Mintha nem is hallaná, amit tíz perce magyarázok. – Értse meg, hogy itt valami tévedés lesz…

– Mindenki ezzel próbálkozik, uram. – Dühítően kioktató hangon érkezett a válasz. Ha én lennék a főnöke, simán kirúgnám ezért e hangnemért.

– Ha jól tudom, én vagyok az ügyfél, és Ön a szolgáltató! Akkor kérem, legyen szíves és kioktatás helyett nézzen utána a Gordon-Max-Robert-179453 iktató számú felszólításnak, mert tévesen küldték ki a részemre. – Gratuláltam magamnak hangom nyugodtságának visszanyeréséért, és már-már biztos voltam benne, hogy nyert ügyem van. De az ügyfélszolgálatos ismét kiábrándított.

– Nézze, Mr. Wesley. Én csak annyit mondhatok, hogy intézményünk a törvényesen meghatározott hatáskörének megfelelően járt el. Amennyiben bármilyen panasszal kíván élni a hitelügyintéző személyét, viselkedését, hozzáállását, hozzáértését illetően, azt személyesen kell megtennie az Önhöz legközelebb lévő bankfiókban.

– Tudja mit? Fogja a telefonkagylót és… – Szinte már fuldoklottam a méregtől. Lassan elszámoltam tízig, mielőtt befejeztem a mondatot. – tegye oda, ahova gondolom.

A telefonos ügyfélszolgálat kipipálva. Sőt, kiikszelve. Következő lépésként jöhet a személyes találkozó Laura Carpenterrel.

Az első, amit megpillantottam az épületbe lépve, egy gyönyörű női arc volt. Dühöm ellenére is meg kellett állapítanom, hogy talán a legfinomabb vonásai voltak, amiket valaha láttam. Világtó kék szemei dacára, amit alapvetően hidegnek tartottam volna, volt valami a mosolyában, ami olyan melegséget gerjesztett bennem – azon a bizonyos, érzékeny ponton –, hogy kis híján megfeledkeztem jövetelem okáról. Megtorpantam a bejáratnál és félrehajtott fejjel tetőtől talpig végigmustráltam. Nem volt egy utolsó látvány, annak ellenére sem, hogy egy kicsit talán teltebb volt annál, amit általában ideálisnak tartottam. De a kissé vastagabb combokért tökéletesen kárpótoltak feszes, kerek, az ingből majd kibuggyanó keblei. Megráztam magam és elszakítottam a tekintetem az íróasztal sarkán ülő fiatal nő látványától.

– Jó napot! – köszöntem ridegen az információs pult mögött helyet foglaló férfinak. – Thomas K. Wesley vagyok. Mrs. Carpentert keresem.

– Van egyeztetett időpontja, Mr. …?

– Wesley – vesztettem el azonnal kevéske türelmemet. – Thomas K. Wesley. Nem, nincsen időpontom, de feltétlenül beszélnem kell Laura Carpenterrel! – Hogy szavaimnak nagyobb hangsúlyt adjak, mindkét kezemmel rátenyereltem a pultra és közelebb hajoltam a férfihoz.

Rossz döntés volt. Azonnal támadásnak vette.

– Ms. Carpenter nem ér rá. Jelenleg egy tárgyaláson vesz részt. – Szemei azonban árulón a terem belseje felé villantak. Követve a pillantását, újra megpillantottam a megérkezésemkor lecsekkolt nőt. Ebben a pillanatban, már nem is tetszett annyira.

– Ja, látom – vetettem oda gúnyosan, majd mit sem törődve tiltakozásával a nő felé indultam.

– Ms. Laura Carpenter? – A hangom nem volt éppen nyugodt, amit „áldozatom” azonnal érzékelt is.

Meglepett arckifejezéssel pillantott fel rám, és automatikusan felegyenesedett, hogy ne kelljen rám annyira felnéznie, bár, még így is jó egy fejjel alacsonyabb volt nálam. Hátrébb lépett egyet, mielőtt elképesztő pillantását az enyémbe fúrta volna. Ezúttal nem engedtem magam elkápráztatni a kavargó kékség által, és kínosan ügyeltem arra, hogy tekintetem még csak véletlenül se kóboroljon lentebbi tájakra.

– Igen. És, nekem kihez van szerencsém, ha meg nem sértem? – Hangja erőteljes volt, enyhén rekedtes, mégis dallamos. Illett hozzá.

– Thomas K. Wesley. – Határozottan úgy éreztem, tudnia kell, hogy ki vagyok. Tévedtem.

– Miben segíthetek, Mr. Wesley? – Semmi jelét nem láttam rajta a felismerésnek, de ő legalább elsőre megjegyezte a nevemet.

Tanácstalanságom láttán invitáló mozdulattal egy közeli ajtó felé intett, majd el is indult a mutatott irányba. Kelletlenül, de egy rövid időre átengedtem neki az irányítást és követtem. Miközben mögötte sétáltam, megfigyeltem nőiesen formás vonalait, ringó csípőjét, a fenekére feszülő szoknya ívét, kecses járását. A franc, már megint elkalandoztam. A tágas, fényes irodába lépve azonnal támadásba lendültem.

– Ms. Carpenter! Tegnap kaptam Öntől egy értesítést, miszerint két hét múlva árverésre bocsájtják a házamat, amennyiben nem rendezem azonnal a tartozásaimat! – Közbe akart szólni, de nem engedtem. – Csakhogy nekem nincsen Önök felé semmilyen tartozásom!

– Nos, természetesen, ha a tartozás rendezésre került, a levelet tekintse tárgytalannak. De ezt az eshetőséget bizonyára a felszólítás is megemlítette…

– Nem, Ön nem érti! Soha nem is volt tartozásom! Egy egyszerű lakossági bankszámlám van Önöknél! – Éreztem, hogy a türelmem egyre fogy és kevés híja volt, hogy nem csaptam erélyesen az asztalra.

– Ezt már hamarabb is közölhette volna. – Hallhatóan ő is egyre ingerültebb lett. – Miért nem jelezte ezt akkor, amikor az első felszólítást kézhez kapta? – Hogy leplezze idegességét, leült az asztala mögé, egy gombnyomással felélesztette az alvó számítógépet és finom ujjai száguldani kezdetek a billentyűzeten. Tisztára bediliztem! Még, hogy finom ujjai!

– Ennek nagyon egyszerű oka van, hölgyem! Nem kaptam semmilyen felszólítást EZ előtt! – Dühösen a kopogó klaviatúra mellé dobtam az emlegetett levelet. Kitörésem ezúttal magamnak is szólt. Hihetetlen, hogy egy csinos pofika és egy kihívó dekoltázs ennyire hatással legyen rám!

– Ez lehetetlen! – Kézbe vette az összehajtogatott papírlapot, szétnyitotta és gondosan elolvasta a benne foglaltakat, majd az adatokat egyeztetve újra a gép felé fordult. – Ön Thomas K. Wesley, született 1978. október 4-én, címe Washington Square N 10., Greenwich Village, New York? – nézett fel rám kérdőn, ugyanakkor gunyorosan felhúzott szemöldökkel.

– Igen, de…

– Ez esetben, sajnálom, de a rendszerünk szerint a felszólításban is megjelölt, tetemes összegű tartozás van a nevén. – Mint aki jól végezte dolgát, újra összehajtotta a levelet, becsúsztatta a borítékba, felállt, az ajtóhoz sétált, kitárta, majd a levelet felém nyújtva jelezte, a beszélgetés részéről véget ért.

– Na, nem, ilyen könnyem nem ráz le! – Becsaptam az ajtót és szorosan előtte megálltam. – Nincsen semmilyen tartozásom, és soha nem is volt! Lehet, hogy hibás a számítógépes rendszerük, vagy valamit elírtak, mit tudom én, de nem vettem föl semmilyen kölcsönt. Nem csak Önöktől, sehonnan. Maguk elnéztek valamit, talán éppen Ön! – Beszéd közben mutató ujjammal a mellkasa felé böktem, hogy minden félreértést elkerüljünk a tévedéssel gyanúsított személy kilétét illetően. – Erre utal, hogy még csak hajlandóságot sem mutat, hogy leellenőrizze a dolgot. Mivel magyarázza például, hogy egészen eddig egyetlen árva fecnit se kaptam a bankjuktól, miszerint tartozásom lenne? Beszélni akarok a főnökével! – Azt hiszem, megijesztettem. Nyelvével idegesen megnedvesítette szabályos, rózsaszín ajkait, majd lassan, feltűnően lassan, visszasétált az asztalához.

– Kellett, hogy kapjon felszólítást, hiszen az elárverezési végzés az utolsó lépés ilyen esetben. Igen – pillantott ismét a képernyőre –, fel van tüntetve, hogy egy hónapja küldtük ki az utolsót.

– De én nem kaptam semmilyen levelet maguktól a bankszámlakivonatomon kívül, amiben pozitív egyenleg szerepelt.

– A bankszámla más lapra tartozik, Mr. Wesley. Még az is itt áll, hogy családi gyászeseményre hivatkozva kérvényt nyújtott be a törlesztés halasztására kilenc hónapja, amit intézményünk jóhiszeműen jóvá is hagyott.

Egyre inkább elképedtem. Családi gyászesemény?!

– Már elnézést, de nem kellett volna ezt leellenőrizniük?

– A mellékelt halotti bizonyítvány elégséges volt.

– Miféle halotti bizonyítvány? – kérdeztem gyanakodva.

– A megjegyzés szerint egy bizonyos Mrs. Maria Elisabeth Wesley-é.

Elsápadtam imádott apai nagymamám neve hallatán.

– Ez hihetetlen. Maguk… nem csupán az ügyfeleik adataival manipulálnak, de visszaélnek egy ember halálával… – hangom elfulladt a visszafojtott dühtől.

– Mr. Wesley – váltott hirtelen hangnemet –, én megértem, hogy el van keseredve és kétségbe van esve, de ez nem megoldás. Épp most, a szeme láttára néztem utána, és a rendszerünk tévedhetetlenül és pontos számokkal megadta az ön tartozásának mértékét és a szerződéskötés körülményeit. – Jobb kézzel felém fordította a sík képernyős monitort, míg bal keze az asztal lapja alá siklott.

Ekkor már tudtam, hogy vége.

– Rendben, Ms. Carpenter – sóhajtottam lemondóan –, hívja csak a biztonságiakat. Reméltem, hogy nyugodtan meg tudjuk ezt beszélni, és talán a segítségemre lesz, de úgy látom tévedtem. Ezzel azonban csak alátámasztja az iménti szavaimat. – Megfordultam, és köszönés nélkül elhagytam az irodát.

Elsétáltam az elképedt biztonsági őr mellett, és meglendítve a hatalmas forgóajtót, kiléptem a szabadba. Mielőtt hazamentem volna, leültem a Washington Square Park egyik padjára és végiggondoltam a lehetséges lépéseket. A legegyszerűbb az lenne, ha feladnám, eladnám a lakást és kifizetném az állítólagos tartozást. De ezt nem tehetem, egyrészt, mert az ingatlan jogilag – állítólag – már a banké, másrészt, mert ez a ház sokat jelent nekem. A másik lehetőség, hogy perelek. Mivel a tárcám nincs tele ráérő, barátságból dolgozó ügyvédek névkártyáival, és munkám sincs, megint csak ott tartok, hogy el kellene adnom a házat, hogy fizetni tudjam a per költségeit. Esetleg még kölcsönt vehetnék fel a banktól, hogy legyen miből beperelnem őket. A gondolat majdnem megnevettetett. Maradt a levélírás, a személyes számonkérés, csak egy kicsit magasabb szinten. Elszántan felálltam, és céltudatos léptekkel megindultam otthonom felé. Nem vettem észre az engem fürkésző, világító kék szemek, és az elgondolkozva összeráncolt homlok tulajdonosát.

Két héttel, tizenkét levéllel, öt semmitmondó válasszal és kilenc sikertelen, illetve meghiúsult találkozóval később tanácstalanul álldogáltam a nappali közepén. Még egyszer utoljára körülnéztem a helységben. Bőröndjeim már az ajtóban sorakoztak, arra várva, hogy egy közeli hotelbe költöztessem őket. Éppen a kabátomat akasztottam le a fogasról, amikor megszólalt a csengő. Kétszer. A postás állt az ajtóban. Amikor megpillantottam a kezében lévő borítékot, szinte felforrt az agyvizem. Mit akarnak ezek még tőlem?! Átvettem a levelet és meglepetten pillantottam a felém nyújtott tömbre.

– Itt írja alá, legyen szíves – adta át a tollát is az idős kézbesítő.

Na, hirtelen fontos lett nekik, hogy könyvelt küldeményként juttassanak el hozzám valamit? A következő gondolatra azonban minden gunyorosságom elszállt. Kezem megdermedt a mozdulat közepén, a toll a papír fölött lebegett.

– Nem óhajtja átvenni?

– De, de – tértem magamhoz –, csak, tudja, ez az utolsó levél, amit erre a címre küldhettek nekem. Éppen költözöm.

– Ez elég érdekes… – nézett fel rám furcsa mosollyal a szája szegletében. – Ez az utolsó levél, amit kézbesítek. Holnaptól nyugdíjba vonulok.

– Akkor ez magának biztos jobb, mint nekem – nevettem fel keserűen.

Nem magyaráztam meg, de nem is várta. Visszaadtam az aláírt átvételi elismervényt és a tollat, elköszöntem és visszavonultam a zárt ajtó mögé, hogy megtudjam, ezúttal miért zaklatnak. Elképedve olvastam a géppel írt sorokat.



„Tisztelt Thomas K. Wesley,



Ezennel örömmel értesítem, hogy az Ön ellen folytatott eljárást megszüntettük, a háza árverezését elrendelő végzést visszavontuk. Hivatalosan is kijelentem, hogy Önnek semmiféle tartozása nem áll fenn intézményünkkel szemben. Egyúttal engedje meg, hogy bankunk vezetősége nevében elnézését kérjem a kellemetlenségekért és felajánljam az üggyel kapcsolatban felmerült költségeinek megtérítését.


Remélem, hogy az események ellenére, továbbra is ügyfeleink között tudhatjuk Önt.


Maradok tisztelettel,


Laura Carpenter


fiókvezető helyettes”



A megkönnyebbülés hullámokban öntött el, ugyanakkor fogalmam sem volt, mi történhetett, hogy hirtelen ilyen gyökeres változás állt be az ügyben. Mondhattam volna, hogy nem is érdekel, és csak a végeredmény a fontos, de akkor hazudtam volna. Majd kifúrta az oldalam a kíváncsiság. A hivatalos levél mellett azonban egy másik, kézzel írt, kevésbé száraz hangvételű levelet is találtam, ami máris adott némi támpontot.

„Kedves Mr. Wesley,

Tudom, hogy első találkozásunk nem volt éppen kellemes, és, hogy a viselkedésem sem kelthetett Önben túlzott szimpátiát, de szeretném, ha elfogadná bocsánatkérésemet és lehetőséget adna, hogy személyesen adhassak magyarázatot a történtekről.

Továbbá szeretném megköszönni, hogy Önnek köszönhetően előléptetésben részesülhettem, ugyanis ez volt az utolsó levél, amit fiókvezető helyettesként írtam alá.

Ha kíváncsi a részletekre, és nem bánja, hogy ennek érdekében újra találkoznia kell velem, kérem, legyen december 6-án, délelőtt 10 órakor a Washington Square Park bejáratánál.



Üdvözlettel,


Laura Carpenter”



Egy önmagammal folytatott hosszadalmas vitát követően természetesen megjelentem a megadott helyen és időben. Végre leplezetlenül mérhettem végig a felém sétáló nőies alakot. Ajkán az első alkalommal látott mosoly vibrált, ami ezúttal nekem szólt. Látványa ismét melegséggel töltött el, de most testem fentebbi régiói reagáltak.

– Szép jó napot, Ms. Carpenter!

– Önnek is, Mr. Wesley! Köszönöm, hogy eljött! De, tudja mit? Mi lenne, ha tegeződnénk? Elvégre, ez nem egy üzleti találkozó.

– Köszönöm, Laura, igazán megtisztelő. Szóval nem üzleti? Akkor milyen? – Vigyorom csak tovább szélesedett, amikor évődésem következményeként arcán tűzrózsák gyúltak.

– Egyértelműen személyes indíttatású. – Vörössége, ha ez lehetséges, még tovább mélyült.

– Ennek örülök – kegyelmeztem meg neki. – Ez esetben megengeded, hogy meghívjalak egy forró italra? Úgy mégiscsak kellemesebb beszélgetni…



A zsűri véleménye:

„Lényegesen hosszabbra sikeredett, mint amit vártunk, de itt is csak azt tudom mondani, hogy ez kellett a kerek történethez. Tetszett a férfi szemszög, a hulló levelek, és a nem csontsovány női szereplő. Köszönöm, gratulálok, csak így tovább!”

„Egészen váratlan és remek a novella alapötlete, és a kidolgozás is kiválóan sikerült. Nagyon jól átjött, milyen tragikus helyzetet idézhet elő egy ember (szóval bármelyikünk) életében egy ilyen félreértés. A helyzet olyan volt, ami bármikor bárkivel előfordulhat, szerencsére a csillagok együttállása végül a pórul járt „mégcsaknemisügyfélnek” kedvezett, s végül többet kapott, mint amennyit kívánt, nem csak a félreértés tisztázódott, de egy szép románc lehetősége is megadatott. Gratulálok!”