Levéltár :-D

Kívánság

Utálom ezt a latyakos, hideg időt! Miért nincsen nálunk is csillogó, tiszta, fehér hó, mint annyi helyen? Nekünk miért csak a sár és az eső jut?! Legalábbis tízből kilencszer... Tíz karácsonyból csak egyetlen egy az igazi, fehér karácsony. El akarok költözni innen! Ha lehet, most azonnal, hogy az ünnepeket már ne ebben a sárfészekben kelljen eltöltenem. Idén igenis boldog akarok lenni szenteste! Pet meg fogja ezt érteni! Sőt! Biztos vagyok benne, hogy ő is ezt szeretné!

Most, hogy ezt így eldöntöttem, felkaptam a borítékot az asztalról, és leakasztottam a kabátomat a fogasról. A liftben bőven volt időm belebújni, míg leértem a hetedikről, és mire kiléptem a nedves, barátságtalan szürkeségbe, már rajtam is volt a kedvenc fehér szövetkabátom. Tudom, ilyen latyakban szinte megkísértem vele a sorsot, de muszáj valaminek fehérnek lennie, ha már a táj nem lehet az. Egyszerűen muszáj! Minden gyalogosra és autóra figyelve kerülgettem a pocsolyákat, ahogy a legközelebbi postaláda felé igyekeztem. Egy teherautó majdnem lefröcskölt, de résen voltam Haha! Korábban kell felkelnie, ha velem akar kibabrálni! Nem hiába koptatom huszonnégy éve az itteni utcák kövét. Csak átugrom az útpadka mentén felgyűlt sártengert, és meg is érkezem az uticélomhoz. Halk reccsenés kíséretében értem földet. Hoppá, ez a cipőm sarka volt.

– Hogy az a kínkeserves, sárban ázó, fagyban fázó, hétszűnyű makanyányi monyók...

– Hogy mondtad? – érdeklődött egy rekedtes férfihang a hátam mögül.

Mivel az előbb még egy teremtett lelket se láttam közel, s távol, ijedtemben majdnem fejest ugrottam az előttem világító díszes kirakatba. Szerencsére még időben visszafogtam magam és a megszerzett lendületet arra használtam fel, hogy szembeforduljak a hang tulajdonosával.

– Én... nem mondtam semmit – makogtam zavaromban.

Ilyen szerencsétlen is csak én lehetek, hogy pont álmaim pasija kap rajta, ahogy éppen jóízűen káromkodom. Ráadásul, egy elég bizarr levéllel a kezemben. Amint ez a gondolat átsuhant az agyamon, a kezemet, a benne virító levéllel együtt, a hátam mögé rejtettem.

– Bocsánat, úgy hallottam, hogy mondtál valamit. De bizonyára csak képzelődtem – jött az udvarias válasz.

– Nem, semmit. – Még szerencse, hogy a hidegtől már így is vörös volt az arcom, mert éreztem, ahogy fülig vörösödöm, amint a nyilvánvaló hazugság elhagyta a számat.

Az engem fürkésző zöld szemekben vidám szikra lobbant, amitől csak még dühösebb lettem. Kinevet! Dölyfösen kihúztam magam és távolságtartóan hátra léptem egyet. Eddig fel se tűnt, hogy milyen közel állt. Neki is ugyanaz járhatott a fejében, mert ugyanakkor tett ő is egy lépést hátrafelé.

– Ne! Vigyázz! – kiáltottam rá, de már későn.

Beletoccsant a bokáig érő trutymóba és a váratlan szintkülönbségtől elvesztve egyensúlyát, karjaival kapálózva dőlni kezdett. Gondolkodás nélkül utána kaptam, és megragadtam a zakóját. Bár inkább gondolkoztam volna! Ez a mozdulat ugyanis csak arra volt elég, hogy én is vele tartsak. Mindketten a mocskos, latyakos úttesten kötöttünk ki, ő háton, én négykézláb. Felette.

– Hogy az a... – mielőtt azonban még elismételhettem volna az iménti cifra mondatot, ő hangos hahotára fakadt alattam. Komolyan már csak az hiányzott volna, hogy a kezével csapkodni kezdje körülöttünk a vizet, virágos jó kedvében.

– Te kinevetsz engem?! – fakadtam ki dühösen, és amilyen gyorsan csak tudtam felpattantam a kínos helyzetből.

– Téged? Nézz már rám – mutatott végig magán, ahogy nyújtott lábakkal, nyugodtan ült egy tócsa közepén.

Igaza volt. Lehetetlen volt kibírni. A hajából sáros lé csordogált a vállára, tovább áztatva galambszürke, elegáns öltönyét. Arcán indián harci dísznek is beillő sárfoltok éktelenkedtek. Bele se mertem gondolni, milyen állapotban lehet a nadrágja. Feltartóztathatatlanul kirobbant belőlem a röhögés. A hasamat fogva görnyedeztem a járdán, és még az se érdekelt, hogy a fehér kabátom immár a múlté. Valószínűleg másnapig se hagytuk volna abba, ha nem dudál ránk, egy a sarkon beforduló autós. Lassan magához térve feltápászkodott a sárból és maradék méltóságát összeszedve újra a járdára lépett. Meg se próbálta rendbe hozni a ruházatát. Úgyis hiábavaló próbálkozás lett volna.

– Khm... Azt hiszem, át kellene öltöznöm – nézett végig ázott öltönyén, mire megint majdnem elnevettem magam.

– Nem, azt hiszem, meg kellene fürödnöd, és csak aztán átöltözni – helyesbítettem, lenyelve egy újabb kuncogást.

– Igazad lehet. Szerinted beülhetek így egy taxiba?

– Esélytelen – ráztam tagadólag a fejem. – Gyere, nálam letusolhatsz, és talán még ruhát is tudok adni – sóhajtottam fel tanácstalan ábrázata láttán.

– Nem, nem akarok zavarni... – kezdett ellenkezni, de egy tüsszögés roham félbeszakította.

– Rendben, Tom, ha te inkább tüdőgyulladást kapsz, minthogy újra átlépd a lakásom küszöbét...

– Akkor még nem is volt a tiéd... – Hátat fordítottam neki és megcéloztam a postaládát, hogy végre ott hagyhassam, de megállított. – Ok, igazad van. Köszönöm, hogy segítesz. Hálás vagyok. Tényleg.

– Rendben, csak még... – A mondat azonban bennem rekedt és tanácstalanul néztem szét magam körül.

– Ezt keresed? – Lehajolt és felemelt valamit az előttünk tornyosuló épület falának tövéből.

Az arcom újra lángolni kezdett amikor megpillantottam a kezében a rajzokkal díszített, színes borítékot.

– Ez... nem az, aminek látszik – védekeztem gyenge hangon.

– Nem? Szóval ez nem egy levél a Mikulásnak? – kérdezte évődve. – Pedig meg mertem volna rá esküdni! Lássuk csak – tartotta maga elé a borítékot. Megpróbáltam kitépni a kezéből, de persze sikertelenül. Az egyik kezével könnyedén távol tartott, miközben könyörtelenül olvasni kezdett. – North Polar – Santa Claus, P.O. Box 56099, North Pole, Alaska 99705-1099. Ez bizony az öreg ajándékosztó címe!

Most sajnáltam igazán, hogy nem volt húgom, mert akkor könnyedén kivághattam volna magam. Így azonban, maradt a támadás.

– Tudod mit, Tom McKeenen? Pukkadj meg! Az se érdekel, ha ide fagysz! – Durcás gyerekként hátat fordítottam neki, és ott hagytam a járda közepén ácsorogva.

Kicsit rontott ugyan a hatáson, hogy a cipőm miatt enyhén bicegve voltam kénytelen járni, de ezúttal legalább én hagytam ott őt. Későn jutott eszembe, hogy a levél nála maradt. Túl ciki lett volna visszakozni, hogy „légyszi, azért a levelemet még visszaadnád?”, így inkább hagytam a csudába. De, ha csak gondolni mer rá, hogy elolvassa, visszamegyek, és kicsinálom! Megálltam a sarkon túl, és óvatosan kilestem a fal mögül. Mozdulatlanul állt egy darabig, bambán maga elé meredve, majd megrázta a fejét, akár egy kutya fürdés után, hogy csak úgy fröcskölte a vizet szerte-szét. Majdnem, felröhögtem, amikor egy idős néni, korát meghazudtolva, ijedten ugrott arrébb és bosszúsan rázta Tom felé a botját. Ő azonban észre se vette. Újra megnézte a levelet, majd... Ezt tuti, nem hiszem el, ha nem a saját szememmel látom! Nem bontotta ki, nem kíváncsiskodott, hogy még jobban megalázhasson, hanem bedobta a postaládába! Legszívesebben szóltam volna neki, hogy mégis áll az ajánlatom, de akkor lebuktam volna, hogy kilestem. Amikor láttam, hogy bemegy a kávéházba, megnyugodva indultam haza.

Fél órával később éppen elzártam a fürdőben a vizet, amikor csengettek. Nem vártam senkit, így biztos voltam benne, hogy megint a fölöttem lakó lánynak fogyott ki a kávé-, a cukor-, a tej-, esetleg a fogpiszkáló készlete. Magamra kaptam a köntösömet és szélesre tártam az ajtót. Az állam egészen a földszintig zuhant. Tom állt az ajtóban. Ráadásul még mindig ugyanabban a nedves, sáros öltönyben, idétlen vigyorral az arcán. Azt hiszem, kicsit leblokkoltam.

– Szia Emily! Rég láttalak – húzódott a szája még szélesebb vigyorba, már, ha ez egyáltalán lehetséges, és tétova mozdulatot tett a nappali felé. – Esetleg bemehetnék?

– Persze, miért is ne? – álltam félre az útból, miután magamhoz tértem révületemből. – Látom, nem sikerült megszárítkoznod. Mi járatban? – Ami azt illeti, tényleg majd megölt a kíváncsiság, hogy ezt megtudjam.

– Szükségem van rád. – Megtorpant, és újra felém fordult.

– Ezt hogy érted? – néztem rá gyanakodva, és még szorosabbra húztam magamon a köntösöm övét. Vajon már megint gúnyolódik?

– Lefürödhetnék előtte? És azokat a ruhákat is elfogadnám, amiket, voltál olyan kedves, és felajánlottál. Nem szeretném összerondítani a kanapédat... – Egyre kerekedő szemem láttán fél szemöldöke kérdőn a magasba szökött, majd elhallgatott, amikor leesett neki a tantusz. – Segítened kellene valamiben – fűzte hozzá végül, újabb pimasz vigyor kíséretében.

Szánalmas vagyok! Hogy hihettem, hogy „arra” gondol?! Újfent dühbe gurultam, de ezúttal magamra és túláradó képzeletemre voltam mérges.

– Hogyne, menj csak, érezd otthon magad! – jegyeztem meg gúnyosan. – Épp megengedtem a fürdővizet, talán még nem hűlt ki – intettem lemondóan a fürdőszoba irányába.

– Köszönöm, Emily! Egy angyal vagy! – Adott cuppanós puszit az arcomra, miközben elhaladt mellettem, a következő pillanatban pedig eltűnt a bezáródó ajtó mögött.

Csak álmodom! Ez az egész egy buta álom! Mit keresne Tom McKeenen az én lakásomon? Tovább megyek. Mit keresne Tom McKeenen az én fürdőszobámban? Ugyan miben segíthetnék én neki?! Lerogytam a kanapéra és vártam, hogy felébredjek, de nem történt semmi. Még mindig ott ücsörögtem, amikor nyílt a fürdő ajtaja és megjelent előttem Tom, egy szál törülközővel a csípője körül. Az első reakcióm az volt, hogy kéjesen és aprólékosan végig mértem, majd amikor rádöbbentem, hogy, ha ez nem álom, akkor iszonyú ciki helyzetben vagyok, gyorsan félre kaptam a pillantásom. Azt se tudtam, merre nézzek. Ő bezzeg nem zavartatta magát. Halál lazán lehuppant mellém.

– Mégsem kapok ruhákat? – Hallottam a hangján, hogy alig bírja visszatartani a nevetést.

Szó nélkül felpattantam, még a kis asztalkát is majdnem felborítottam siettemben. Bátyám régi szobájában ért utól a nevetése. Kiválasztottam neki néhány ruhadarabot, közben megpróbáltam lenyugodni és felvértezni magam a továbbiakra.

– Tessék, ezeket felveheted. De nem tudom, jók lesznek-e rád... Peter sokkal izmosabb volt nálad – vetettem oda flegmán.

A ruhákkal ismét elvonult. Amikor megint megjelent, már én is felöltözve vártam a konyhában és éppen odakészítettem a teavizet. Meg kell hagyni, nagyon is jól álltak neki Pet ruhái. Túl jól.

– Nos, miben segíthetek? – kínáltam hellyel a konyhaasztalnál.

– Segítenél megírni az én levelemet is a Télapónak?

Bár komoly hangon kérdezte, én mégis biztos voltam benne, hogy szórakozik velem. Ezért aztán igazán kár volt idejönnie! Felpattantam és egyszerűen ajtót mutattam neki.

– Emily, kérlek! Komolyan mondtam. Tudod, nem vagyok otthon ezen a téren. Soha nem tudtam bánni a szavakkal... – Felállt és hozzám sétált, kezében már ott volt egy szétnyitott papírlap. Fogalmam sincs, honnan került oda, mert az biztos, hogy az előbb még nem volt nála. – Szerinted ez így megfelel?

Csak állt ott, kinyújtott kezében a levéllel, smaragd szemeiben könyörgéssel. Végül úgy döntöttem, jobb, ha minél hamarabb túlesek az egészen, és azt teszem, amit kér. Úgyse megy el addig, míg ki nem szórakozta magát. Követtem hát a „hagyd magad, hamarabb szabadulsz” elvet. Elvettem a felém nyújtott lapot és magamban olvasni kezdtem.

Tisztelt Télapó Úr!

Életemben először írok Önnek! Tudja, engem úgy neveltek, hogy ön nem létezik, hogy a mesék világa csak a buta, gyenge emberek menedéke. Most mégis kérnék öntől valamit! Nem tudom, hatalmában áll-e segíteni, hogy szoktak e öntől ilyet kérni, de talán nem hiába írom ezeket a sorokat.

Van egy lány, akiért évek óta oda vagyok, a neve Emily...

Elakadtam és dühösen összegyűrtem a levelet. Ez már több a soknál! Szemembe könnyek gyűltek, a megalázottság elemi erővel söpört végig rajtam. Hogy merészel gúnyt űzni az érzéseimből?!

– Nagyon vicces, Tom! Ha csak azért jöttél, hogy újra megalázz, akkor akár el is mehetsz! – Úgy vágtam hozzá a galacsinná gyúrt irományt, mintha legalábbis egy fél tégla lett volna.

De nem nevetett. Még csak nem is mosolygott. Elszomorodott. Aztán előhúzott a zsebéből egy újabb lapot, széthajtogatta és ismét felém nyújtotta. Elképedve meredtem rá, de ő továbbra is szótlanul várt.

– Mit akarsz?! – kiáltottam rá. – Nem bántottál még meg eléggé?! Miért csinálod ezt velem?!

Egyetlen szóval felelt.

– Kérlek!

Elvettem tőle a lapot. Ugyanaz a levél volt. Tovább olvastam, és bár nem akartam, a szívemben felpislákolt a remény egy apró, halovány lángja.

…

Két évvel ezelőtt, éppen karácsonykor, nagyon megbántottam, és ő azóta se hajlandó megbocsátani nekem. Alig váltunk néhány szót, pedig direkt keresem a társaságát. Egy éve, amikor a bátyja, az én legjobb barátom, meghalt, a szülővárosába költöztem, hogy a közelében lehessek, de ez sem segített.

Úgy tűnik, egyedül nem megy. Szükségem van a segítségére, a mesék varázsára, hogy meghódíthassam a szívét. Ha többet nem is, legalább a barátságát magaménak szeretném tudni.

Remélem, nem tartottam fel túlzottan bokros teendői közepette, és tud ránk szentelni néhány percet.

Köszönettel
Tom, egy meseretnek

Ui.: Ha nekem nem is segít, kérem, az ő kívánságát teljesítse!”

Hitetlenkedve bámultam a határozott, férfias kézírást. Nem mertem felnézni, nehogy kiolvassa a szememből, hogy mit érzek. Biztos voltam benne, hogy a frissen feltámadt remény, és az iránta táplált, mindeddig viszonzatlannak hitt szerelmem mind ott parázslik a tekintetemben. Összerezzentem, amikor megéreztem a hűvös ujjakat az arcomon, ahogy felemelte az államat, hogy a szemembe nézhessen. Az övében félelem és várakozás vibrált. Az első könnycsepp lassan útjára indult az ujjai felé, de egy gyengéd érintés nedves csillogássá simogatta a bőrömön. Egyiken se szólaltunk meg, csupán szemeink folytattak meghitt párbeszédet. Tom, miután felismerte tekintetem üzenetét, lassan, nagyon lassan hozzám hajolt, hogy végre ajkaink is szerephez jussanak.

***

Önkéntelen, boldog mosoly ült az arcomon, miközben kicsomagoltam és az illatozó fára akasztottam egy újabb díszt. Az udvar felől hangos gyerekkacaj szállt felém. Kipillantottam az ablakon a kertbe, ahol Tom éppen hóangyalt készített a fölötte totyogó, toporgó kislányunknak. Ahogy ott feküdt a hideg földön, akaratlanul is felködlött bennem az a három évvel ezelőtti szürke, borús délután, és a levél, amit feladni igyekeztem. Az utolsó, melyet magányosan, kizárólag a magam nevében írtam a Télapónak. Soha nem felejtem el, mi állt benne. Nem volt nehéz megjegyezni, hisz nem méteres listát tartalmazott, csupán egyetlen, egyszerű kívánságot.

„Kedves Télapó!

Kérlek, csempéssz egy kevéske boldogságot a karácsonyfám alá!

Hűséges barátod, Emily”