Az utolsó (utáni :-D) levél

Halihó! Katarina nemrégiben befejeződött pályázatára készülve rengeteg ötlet ötlött föl bennem. Egyet kiválasztottam, lejegyeztem, és beküldtem, de a többi, meg nem írt történet, azóta is itt kavarog a fejemben. Úgy döntöttem hát, hogy azokat is megírom. Persze csak azt, amihez hasonlóval senki nem pályázott. Íme az első!

Vallomás

Kedves Gina,

Lassan közeleg az elkerülhetetlen. Ez az utolsó levelem. Már a kezdet kezdetén, az első soraid olvasásakor elhatároztam, hogy mielőtt elhagyom e földi poklot, megírom neked az igazat.

Tudom, te levelezésünk alapján a mai napig nem hiszed, hogy megtettem azt, amivel vádolnak. Eddig szánt szándékkal kerültem ezt a témát, és direkt hagytam figyelmen kívül leveleid azon részét, melyben folyvást arra biztattál, kérjek újratárgyalást, tegyek valamit, hogy bebizonyítsam ártatlanságomat. Nem akartam elmondani az igazat, mert féltem, leveleid elmaradnak, pedig óriási szükségem volt rád. Szükségem volt a vidámságodra, üdítően fiatalos humorodra, egyedi látásmódodra. És még valamire. Valamire, ami mindennél többet jelentett nekem az utóbbi hónapokban. Szükségem volt arra, hogy valaki törődjön velem.

Bocsásd meg nekem, hogy csak most vetem papírra mindezt, de képtelen voltam lemondani rólad, az éltető erőről, a biztos pontról, mely mindvégig segített megőrizni józan eszem maradékát. Nemhiába vártam ezzel az utolsó pillanatig. Nem bírnám elviselni az elutasítást, a bántó szavakat, vagy egyszerűen a leveleid hiányát, ami ugyanezt lenne hivatott közölni. Márpedig arra, amit most elmesélek neked, csak ezt kaphatnám, más válasz nem létezik. Ezért ezt a levelet csak akkor fogod kézhez kapni, amikor én a válaszodat már nem olvashatom.

Látod, még így is félek a reakciódtól. A kezem remeg és csak remélni merem, hogy el tudod majd olvasni kusza soraimat. Ha akarod...

A másik ok, amiért nem avattalak be hamarabb, az volt, mert attól tartottam, ha valamilyen csoda folytán megbocsájtod, amit tettem, megpróbálsz megmenteni a rám váró büntetéstől. De én végeztem itt. Nem ma, nem egy hónapja, hanem azon a napon és abban abban a percben, amikor az Ő szívük megszűnt dobogni.

De nem húzom tovább a dolgot.

Az igazság az, hogy valóban gyilkos vagyok.

Tudnod kell, én nem várom el tőled, hogy végig olvasd. Akár már most is leteheted, eltépheted, elégetheted a teleírt lapokat. Ne érezd kötelességednek, hogy megismerd a véres valóságot. Levelezésünk alatt szövődött barátságunk nem kötelez téged semmire.

Ha ezek után is tovább olvasol, köszönet érte.

Bár nincs mentség arra, amit tettem, azzal, hogy megismered a teljes igazságot, ha megbocsájtani nem is fogsz, de talán valamelyest megérted majd a cselekedeteimet.

Tudom, a mi híreink nem jutnak el hozzátok, ezért is mertelek téged választani levelező partnernek. Bíztam benne, hogy a kontinensnyi távolság elég lesz, hogy a titkomat megtartsam magamnak, amíg kell. Íme hát, a teljes igazság.

Egy évvel ezelőtt történt. Egészen addig a világ talán legboldogabb embere voltam. Szerelmes voltam a feleségembe, aki viszont szeretett, és imádtam a gyermekeinket, a négy éves Kiarát és a még meg sem született Aident. Mindemellett sikeres üzletember hírében álltam, jó anyagi körülmények között éltünk. Egyszóval mindenem meg volt, amit egy ember csak kívánhat. Egészen addig a borús, őszi napig.

Aznap korábban kellett bemennem az irodába és későn is értem haza. Korán reggel csendben belopóztam a gyerekszobába és betakargattam, megpusziltam az én alvó tündérkémet, majd forró csókkal köszöntem el Prue-tól. Még az irodaépületbe lépve is a búcsúszavain mosolyogtam. Azt mondta, megbocsájthatatlan, hogy ilyen korán el kell válnunk egymástól, mert neki sokkal, de sokkal jobb ötletei volnának az aznapi, sőt, az összes elkövetkező reggelt illetően. Ezek a szavak még ma is kísértenek, de már nem csalnak mosolyt az arcomra. Sokkal inkább könnyeket.

Sokáig nem emlékeztem másra, csak a feleségem vérben úszó testének látványára, és Kiara legyezőként szétterülő barna hajára a sima víztükrön. Prueval három késszúrás végzett. Lassan vérzett el, miközben tehetetlenül végig kellett néznie, ahogy a lányunk megfullad a kerti medencében.

Érted te ezt?! Egy gyönyörű, fiatal nő, egy ártatlan, csöppnyi kislány, és egy élet, amely el se kezdődött, és máris véget ért! Egyetlen őrült gondolat, és mindez semmivé lett!

A rendőrség ott talált a feleségem teste mellett, vérmocskosan. Azt hiszem, kicsit beleőrültem a történtekbe. Órákig meg se szólaltam. De a rend őrei az én vallomásom nélkül is csodásan elboldogultak. Kiderítették, hogy a délelőtti tárgyalásokat követően egy nővel találkoztam, akivel meglátogattunk egy utazási irodát, majd megebédeltünk, végül pedig egy drága szállodának otthont adó épületben töltöttük a délután nagy részét. Innen indultam haza, immár egyedül. Mindebből levonták a maguk következtetéseit, amit csak megerősített az a tény, hogy nem először találkoztam az említett hölggyel hasonló, titkolt körülmények között. Valóban. Az utolsó két hétben volt, hogy hetente három délutánt is együtt töltöttünk, sőt, olyan is előfordult, hogy a teljes napomat a társaságában töltöttem.

Tudom, most te is ugyanarra gondolsz, amire ők, de kérlek, ha idáig eljutottál, olvass tovább.

Még azt is kiderítették a szorgos nyomozók, hogy az említett hölgy egy programszervező irodát vezet, amelyet megbíztam az ötödik házassági évfordulónk megszervezésével, és, hogy a feleségem legjobb barátnője volt az illető. Azt a tényt azonban már figyelmen kívül hagyták, hogy kizárólag azért találkoztunk, hogy előkészítsünk egy meglepetés partit és egy ajándékba szánt üdülést, a második nászutunkat. Elkönyvelték, hogy megcsaltam vele a feleségemet, így megteremtették maguknak az indítékot. Eldöntötték, hogy azért öltem meg a családomat, mert a feleségem rájött a titkos kapcsoltra. Szerintük így történt: hazaérve a légyottról, Prue kérdőre vont, vitatkozni kezdtünk, mire én a konyhakéssel leszúrtam. Kiara megjelent, sikoltozni kezdett, ezért bedobtam a medencébe és elrohantam.

Hihető, igaz? Akár így is történhetett volna. Nap, mint nap ilyenekről számol be a híradó.

Egy része igaz is. Elrohantam. A gyilkos után. Fegyverrel a kezemben. Egy sikátorban értem utol, amint épp át akart ugrani egy kerítésen. Nem tétováztam. Meghúztam a ravaszt. Többször is. A lábaira és a kezeire céloztam, hogy ne tudjon tovább menekülni. Ekkor kellett volna hívnom a rendőrséget, de, mint mondtam, kicsit beleőrültem a történtekbe. Azt hiszem, nem is csak kicsit. Az a féreg ott fetrengett előttem a földön és az életéért könyörgött. Én azonban a feleségem arcát láttam magam előtt, ahogy ugyanezt teszi. Nem tudtam uralkodni magamon. Egyszerűen nem voltam képes elfordulni tőle és tárcsázni. A végtagjaim nem engedelmeskedtek az agyam parancsának. Egyre csak a sírósan kinyögött szavak visszhangzottak a fejemben. Ő sem kegyelmezett Prue-nak! És Kiaraának sem! Az édes, kicsi Kiarának! Nem akartam, hogy elfogják, lecsukják, aztán néhány év múlva kiszabaduljon. Azt sem, hogy gyors halálban legyen része. Nem volt bennem egy cseppnyi könyörület sem. Elvettem a kését és amilyen mélyen csak tudtam, gondolkodás és hezitálás nélkül a gyomrába mélyesztettem. Tudtam, hogy ez fájdalmas és lassú menet lesz számára. Bevonszoltam az üresen tátongó, elhagyatott telekre, és tőle viszonylag távol én magam is a sárba rogytam. Nem vagyok perverz, nem akartam látni a szenvedését, de szinte euforikus érzés volt tudni. És ez a tudat már mindig velem lesz. Hagytam, hogy a könnyeim elárasszák az arcomat. A zokogásom még a fájdalmas nyögéseket is elnyomta. Amikor már nem volt benne élet, feltápászkodtam, és tárcsáztam a rendőrséget, azt a férget pedig otthagytam a mocsokban, ahová való. Szinte önkívületi állapotban hagytam el a helyszínt. Azt sem tudom, hogy jutottam haza. A következő, amire emlékszem, hogy miután kihúztam Kiarát a vízből, és lefektettem az édesanyja mellé, átkaroltam őket és belekezdtem Kiara kedvenc meséjébe. Mindig ezt kérte. Azt mondta, ha erre alszik el, akkor nem fél éjszaka. És én nem akartam, hogy féljen.

Így találtak ránk a berontó rendőrök.

Nem bántam meg, bár tudom, hogy helytelen dolgot cselekedtem. De azt is tudom, hogy, amellett, hogy megbosszultam a számomra legfontosabbak halálát, számos embertársam feleségét és gyermekét is megmentettem.

Most, hogy végre vége lett a tárgyalásoknak és kitűzték az időpontot, megkönnyebbültem. Attól féltem, hogy életfogytiglant kapok. Azt nem bírtam volna ki Nélkülük. De az esküdtek, tudtukon kívül, kegyesek voltak hozzám. Három ember, a feleségem, a kislányom, és egy állítólagos szemtanú brutális meggyilkolásáért felelek ma este.

Sokkal, de sokkal rosszabb lenne a helyzet, ha még élnének rokonaink, de így, hogy senki nincs, akinek fájdalmat okozhat a tudat, hogy én öltem meg őket, könnyen belenyugodtam a dolgok alakulásába.

Nem tudom, találkozom-e velük a másvilágon. Isten nem létezik, erről akkor megbizonyosodtam, így talán van esélyem, hogy újra együtt legyünk odaát, akárhol legyen is az.

Te erre azt mondanád, hogy attól, hogy a hitem összedőlt, akár egy kártyavár, Isten még létezhet, és lehet, hogy éppen vidáman fütyörészve azon tanakodik, hogyan köszönje meg, hogy megszabadítottam a földet egy fertőző gennygóctól. De nem akarok belegondolni, mi van, ha a történtek ellenére mégis van egy teremtő Isten, mert, ha ő van, akkor van menny, és van pokol is. Nem vitás, hogy hova kerültek a szeretteim, és hova kerülök én, így inkább maradok annál a meggyőződésnél, hogy Isten nem létezhet egy olyan világban, ahol ártatlan nőket és gyermekeket mészárolnak le a semmiért.

Szeretném hinni, hogy végre újra együtt leszünk, mint egy boldog család.

Búcsúzom hát!

Köszönöm, hogy voltál nekem ezekben a magányos, szürke hónapokban.

Kívánom, hogy legyen valaki, aki úgy szeret téged, ahogy én szerettem Prue-t, és mindenekelőtt, hogy az életed boldogabb véget érjen, mint a miénk.

Szeretettel ölel a te bűnös barátod,
Max

– Hé, Max! Megint levelet írsz? Már úgyse kapsz választ! – hangzott fel az őr gúnyos hangja a rácson túlról, majd vigyorgó arca is a látóterembe kúszott, ahogy belépett az ajtón és megpróbált beleolvasni a levélbe.

– Nem is akarok. Csak elbúcsúztam... valakitől. – A papírlapokat gyorsan összehajtottam, becsúsztattam a borítékba, majd leragasztottam és átadtam neki. Várakozó pillantást vetettem rá, mire lehervadt a mosolya és hátrébb lépett.

– Érkezik az utolsó vacsorád – közölte, és kilépett a folyosóra, utat engedve az aprócska cellába, tálcát egyensúlyozó társának. – Apropó! – fordult vissza távoztában –, változás történt az esti programot illetően...

Ijedten kaptam a fel a fejem. Csak nem elhalasztották? Nem, az nem lehet, akkor nem kaptam volna meg az utolsónak kért ételt.

– Érkezett egy újabb néző. A leszúrt pasas egyetlen rokona csak a te kedvedért utazott ide Európából.

– Úgy tudtam, nincsenek rokonai – néztem fel közönyösen.

– Nos, úgy tűnik, mégis van. A húga, Gina Wilson. Nem, várj csak, Gordon, Gina Gordon a neve. Jó étvágyat!

Fals fütyülése lassan halkult, ahogy távolodott, de én még akkor is mozdulatlanul ültem, amikor már csak a huzat járt a folyosókon. Döbbenten meredtem a lefedett tányérra. Az ínycsiklandó illatok biztosítottak róla, hogy azt kaptam, amit kértem, Prue kedvencét, mégse nyúltam hozzá. Ez nem lehet igaz! Mennyi volt erre az esély?

Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon.

Pedig kellett volna...

Vissza kellett volna kérnem a levelet...