2012. január 29., vasárnap

Titkok tükre

Tudom, rég jártam erre, de sajnos a család egészségi állapota állandó készültségben tartott, a sajátom pedig „lebeszélt” mindenféle tevékenységről, ami kicsit is bántotta a szememet/fejemet. Így sajnos az írás is elmaradt, mert a számítógépet kerültem, amennyire csak tudtam.
Ennek köszönhetően itt még nem olvashattátok azt a novellámat, amit még tavaly írtam a Mert röviden is lehet... című pályázatra, és amivel fantasy kategórián belül a megtisztelő első helyet nyertem el, és nem mellékesen, az egyik zsűritag is kategórián belüli kedvencének jelölt. :-)
A kiírás szerint egy kép, egy cím és egy fogalom alapján kellett alkotnunk. Bevallom, eléggé megszenvedtem ezzel az írással, arra is gondoltam, hogy nem küldöm be, de végül győzött a kötelességtudat, nem akartam cserbenhagyni a többieket... Szóval az utolsó utáni pillanatban beküldtem, és úgy tűnik, megérte (bár nekem továbbra sem ez a kedvenc vagy legjobbnak tartott művem)!
Jó olvasást!




Titkok tükre

„reinkarnáció”


Annak ellenére, hogy imádtam és ismertem az erdőt – vagy tán pont ezért –, tisztában voltam vele, nem kifejezetten életbiztosítás egyedül bolyongani a lassan de biztosan homályba burkolózó rengetegben. Attól nem féltem, hogy eltévedek, az erdő jóformán az otthonom volt. Minden csapást és ösvényt bejártam már vagy ezerszer, az állatok szinte megszokták a jelenlétemet, már nem tértek ki előlem. Sőt, néhány kevésbé ijedős egyed barátjának fogadott. Csak attól a farkasfalkától tartottam kicsit, amely minden tavasszal birtokba vette a vadon jókora részét. Velük még nem találkoztam, és nem hittem, hogy az alkonyati sötétség lenne a legideálisabb a megismerkedésre, főleg mivel tudtam, hogy ez ugyanaz a falka, amely tavaly megölte az apámat. Igaz, sosem álltunk közel egymáshoz, de ez a farkasokat nem fogja meggátolni abban, hogy velem is végezzenek.

Kis híján felsikoltottam, amikor valami sötét villámlott el mellettem. Egy váratlan és felettébb szokatlan észlelés fojtotta belém a magas C-t. Mintha valaki vagy valami megszállta volna a testemet, egy villanásnyi időre másképp érzékeltem a környezetemet. A színek ugyan eltompultak, szemem élesen látott minden rezdülést. Éreztem a nedves föld dohos párafelhőit, a vadul burjánzó aljnövényzet fanyar keserűjét, a fák törzsének édeskés aromáját, a vadak szagát. A hátam mögül fújt a szél. Biztos voltam benne, hogy abban az irányban úgy két kilométerre egy szarvascsorda vonult el éppen. Ám ennél sokkalta sokkolóbb volt az a tény, hogy – a kipárolgásukból és tappancsaik szinte nesztelen toporgásából ítélve – legalább nyolc farkas lézengett a közelemben. Mindez egyetlen pillanat alatt zajlott le bennem, időm sem volt, hogy elemezni kezdjem a történteket vagy meglepődjek, már tova is illant az élmény és hirtelen nagyon mélynek és idegennek éreztem az erdő sötétjét.

Bár nem értettem, mi történt velem, tudtam, hogy igaz volt. Nem mozdultam. Vártam, hogy az alfa-hím megmutassa magát vagy jelet adjon a falka tagjainak – hogy támadásra-e vagy a továbbhaladásra, abba inkább nem gondoltam bele. Amikor végül felhangzott a félhangos üvöltés szinte közvetlenül mellettem, ismét megtörtént a csoda: értettem az üzenetet. Tudtam, hogy nem bántanak. Az alfa-hím nem támad. Nyüszítő hang hagyta el a torkomat, mintegy köszönetként, a következő másodpercben pedig ismét vaksin bámultam a szürkeségbe és a farkas artikulálatlan üvöltése visszhangzott a koponyámban, mint valami barlangban.

Megmozdultak a bokrok, amikor az addig rejtőzködő állatok halk morgás kíséretében, gyanakvóan méregetve elősettenkedtek. Pontosan nyolc állatot számoltam meg, de hiányérzet gyötört, amit nem tudtam hová tenni, míg fel nem bukkant a kilencedik, jobb kéz felől – az alfa. Belefeledkeztem a bámulásába, ügyet sem vetve a körülöttem keringő veszélyre. Gyönyörű volt, a jobb lábán éktelenkedő sebhely ellenére is. Szürke foltokkal tarkított zsemleszínű bundájába ősz szálak vegyültek, de tartása egyáltalán nem árulkodott hajlott koráról. Találkozott a tekintetünk. Mézarany pillantásának komorságától furcsa varázs szállta meg a szívemet, mintha már láttam volna ezeket a szemeket.

Vészjóslón villant a tekintete, és elszabadult a pokol. Egy renitens egyed kiválva a félköralakzatból hosszan elnyújtózva felém vetette magát. Mire karomat a torkom elé kaptam, az öreg farkas is felfeküdt a levegőre. Azt hittem, tévedtem, végem, ám a mézbarna szemek tulajdonosa nem engem támadott, éppen ellenkezőleg. Az előttem heverő fekete bundát frissen serkent vér színezte, közvetlenül a torkánál, védelmezőm pedig szembehelyezkedett társaival és folyamatosan hátrált, még akkor is, amikor teste már a lábamnak feszült. Halkan, fenyegetően morgott, egy pillanatra sem vette le szemét a falkáról és addig tolt hátrafelé, míg neki nem ütköztem egy széles fatörzsnek.

Lehunytam a szemem, vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak ám ismét átkerültem abba a másik dimenzióba. Ezúttal azonban nem csupán az érzékszerveim játszották furcsa játékukat, a testem és az elmém is a bolondját járatta velem. Riadalmam megszűnt és teljesen természetesnek éreztem, hogy ez a csodálatos állat engem védelmez a családjával szemben. Illata, mozgása olyan volt, mintha évek óta ismertem volna, a szoros kötelék, mely abban a pillanatban hozzáláncolt, nem újkeletű volt.

Mire visszazökkentem a valóságba, a falka egybehangzó üvöltéssel hátrahagyta őt, és ezzel a prédát is, vagyis engem. Nem értettem. Nem fért a fejembe, mi történt velem, és mi történt velük, hogy az ösztönnek ellentmondva megkímélték az életemet.

Védelmezőm a veszély elmúltával szembe fordult velem és mintha attól tartott volna, hogy rám ijeszt, lehajtotta busa fejét, leült és úgy nézett fel rám, kérlelő tekintettel.

– Nem értelek téged, Vool – ráztam a fejem bocsánatkérő pillantást vetve rá, majd felfogva, mit mondtam, és látva az engem figyelő szemek felragyogását, bennem rekedt a levegő. – Vool? – Ejtettem ki újra a fejemben doboló nevet.

Ő pedig farkcsóválva felpattant, közelebb lépett, majd vissza, még mindig tartva a reakciómtól. Szinte táncolt örömében, ahogy íriszében a fák lombján keresztül leszűrődő, egyre erősödő fény.

Fény?! – kaptam fel a fejem. – Hiszen az imént még sötétedett.

Kerestem a holdat az égen, ám akárhogy forgattam a fejem, nem leltem rá. Nem láttam a kékesfehér fény forrását, mintha az a semmiből jött volna. Egyre élesebb lett, míg végül már vakított. Ijedten a farkasra néztem, de ő nyugodtan állt előttem, szemeit rám függesztve és… mosolygott.

Jézusom, kezdek teljesen megőrülni!



Újra lehunytam a szemem, szorosan összeszorítottam a szemhéjamat és arra koncentráltam, hogy ébredjek fel végre ebből a zavarba ejtő álomból. Ám ahelyett, hogy szobám megnyugtató hűvösében tértem volna magamhoz, nyári hőség nyaldosta a bőrömet és egy mező közepén álltam. Lábamnál ormótlan zöld keretes tükör hevert a semmi közepén. A furcsa mégsem ez volt, hanem hogy tudtam, mit látok. A Titkok Tükre feküdt a magas fűben, arra várva, hogy belenézzek és meglássam magam, azt a lényt, aki egykor voltam, az előző életemben.

Nem kapkodtam, hisz’ már sejtettem, mit fogok látni, ugyanakkor mégis égetett a kíváncsiság, milyen lehettem. Lassan térdre ereszkedtem és a tükör fölé hajoltam, mindkét kezemmel megtámaszkodva a vaskos rámán. Régi ismerősként üdvözöltem a nyugodt, rozsdás foltokkal ékített fekete-fehér farkast, amely borostyán szemeivel visszanézett rám. Szívesen gyönyörködtem volna még benne – magamban –, ám újfent magával rántott az a másik világ, emlékek és érzelmek hadát zúdítva rám.

Láttam magam szélsebesen száguldani, halálos biztonsággal kerülgetve az elém kerülő akadályokat és láttam Voolt mellettem szaladni. Játékos kergetőzésünk boldogsághullámokat gerjesztett bennem, a szabadság és a társra találás élménye pedig együttes erővel szabadította rám azt a hihetetlen eufóriát, ami szinte szétrepesztette a mellkasomat. Végül jött a hatalmas dörrenés, az égető fájdalom. Lábaim nem engedelmeskedtek többé, felbucskáztam, kétszer-háromszor átfordultam a lendülettől, majd egy fatörzsnek csapódva megálltam. Vool vonyítva állt felettem, szívet tépő hangját visszhangozta az erdő, ahogy társaink sorra feleltek az üvöltésére. Morogni kezdett, veszélyt érzett, mégse mozdult mellőlem. Orrával bökdösött, próbálva indulásra ösztökélni, de én felállni sem bírtam. Alig hallható halkan nyüsszögtem, hogy menjen, hagyjon magamra, ám ő nem engedelmeskedett.

Amikor megláttam a felénk közeledő magas alakot, keservesen felvonyítottam. Az akkor még ismeretlen ember – az apám – marokra fogta fegyvere csövét és Voolra irányította. A dörrenés fülsértő volt és még a nyomában maradt csípős szag sem tudta elfedni a meleg vér illatát. Vool felüvöltött fájdalmában, majd egyetlen hatalmas ugrással eltűnt a környező fák között. Vártam, míg fel nem hangzott a falka gyászvonyítása, Vool búcsúja, majd engedtem a sötétség erejének.

Fekete foltok táncoltak a szemem előtt, ahogy újra megpillantottam a tükörbéli farkast.

Dühös voltam és elkeseredett. Miért kellett ezt látnom?!

Gyötört a tudat, hogy bár végre megértettem, miért voltam más, miért hívott apám farkaskölyöknek – noha fogalma sem lehetett róla, mennyire igaza volt –, az életem ennek tükrében csak még kilátástalanabb lett. Amikor pedig rádöbbentem, hogy Vool hamarosan újra magamra hagy, hiszen már így is csodával határos az életkor, amit megért, kínüvöltés reszkettette meg a bensőmet és a felhevült levegőt.

Az Ő hívogató hangja kísért vissza az erdő homályába, és a jövőmbe, amelyről semmit sem tudhattam biztosan.




A zsűritagok véleménye:

Alexandra Black:
„Érdemes volt megírnod ezt a novellát! A reinkarnáció motívumát ötletesen és nem a megszokott módon építetted bele, illett hozzá a cím és a kép hangulatvilágát is visszaadtad. Nagyon ügyesen, folyamatosan bontottad ki a történetet, az előzményeket, fokozatosan tártad fel a titkokat, mindvégig izgalmas és fordulatos maradt, valamit újabb és újabb meglepetéssel szolgáltál az olvasónak, még a történet legvégén is. Az mű teljes terjedelmében fenn tudtad tartani a feszültséget, izgalmat és érdeklődést, állandóan figyelni kellett, hogy értelmezni tudjuk a történéseket. Nagyon szépen fogalmazol, a leírásaid igazán képszerűek és részletezőek, szinte filmszerűen peregnek le az események. A stílus gördülékeny és magával ragadó. Ügyesen játszottál a térrel és az idővel. Át tudtam érezni a főhős érzelmeit, túlzásoktól mentesek és őszinték voltak. Tetszett a történet nyitott befejezése, hogy nem akartad feltétlenül feloldani a konfliktust.

Nehezen találok kritizálni valót írásodban, sőt, nincs semmi olyan hiba, amit érdemes volna megemlíteni. Nagyon vártam már a műved, mert ez volt az egyik kedvenc képem, de alkotásod felül múlta várakozásaimat.

Köszönöm, hogy elolvashattam! Gratulálok!”



Stephanie Pfeiffer:
„Gyönyörűek a leírásaid, a megfogalmazások, a szóhasználat Pl.: az erdei élet leírása. Engem ezek ragadtak el a legjobban. Az általad alkotott világot szépen építetted ki, de számomra az események és maga a cselekvés része kicsit homályos. Szerintem, túl sok mindent akartál belevinni és ezért is lett hosszabb egy kicsivel. Erről a történetről szívesen olvasnék egy hosszabb mű keretében, de nem egy egyedüli novellaként, mert számomra a kötöttségek miatt picit zsúfolt lett.”


Gabriella Fisher:
„Homályos, és maszatos az egész történet, de nekem így tetszik. A fogalmazásod káprázatosan gyönyörű, élvezet volt olvasni. Nagyon örülök, hogy beküldted, és gratulálok, hogy 2 óra alatt ilyet alkottál. Szerintem csodálatos lett… A fogalom, cím, kép – minden benne van! Egyszerűen nagyszerű. Köszönöm, hogy elolvashattam. ”